Egy ideig tudatában vagyunk annak, hogy Isten törődik velünk, csak amikor Isten elkezd bennünket felhasználni vállalkozásaiban, szánalmas képet vágunk, próbákról és nehézségekről beszélünk. Holott Isten egész idő alatt a kötelességünket akarja végeztetni velünk, mintjelentéktelen emberekkel. Senki nem szeretne szellemileg jelentéktelen lenni, ha segíteni tudna magán. El tudjuk végezni kötelességünket, amikor úgy tűnik, hogy Isten elzárta a mennyet? Sokan közülünk mindig szeretnének dicsfényben kivilágított szentek lenni, túláradó ihletettséggel, hogy Isten többi szentjei folyton velünk foglalkozzanak. Az aranyba metszett szent nem jó semmire; nem igazi, nem alkalmas a hétköznapi életre. Mi itt férfiak és nők vagyunk - nem földre szállt angyalok -, hogy elvégezzük a munkát a világon, mégpedig azzal a végtelen hatalommal, amely szembe tud nézni a nehézségekkel, hiszen felülről születtünk.

Ha megpróbáljuk visszaidézni az ihletettség ritka pillanatait, ez annak a jele, hogy nem Istent magát keressük. Bálványunkká lettek azok a pillanatok, amikor Isten jött és beszélt hozzánk, és makacskodunk, hogy tegye meg újra, holott Isten azt kívánja, hogy hitben járjunk. Sokan közülünk leheveredve megállapítjuk: „Addig mit sem tehetek, míg Isten nem jelenik meg nekem”. Nem fog megjelenni, és fel kell keljünk, ihletettség nélkül, és anélkül, hogy Isten hirtelen megértintene. És azután meglepődünk: „Ó, hiszen Ő egész idő alatt itt volt és én nem is vettem észre”. Ne élj a ritka pillanatoknak, azok csak meglepetések. Isten megérint majd minket sugallatával, amikor látja, hogy már nem vagyunk abban a veszélyben, hogy az elfordítana minket tőle. Nem kell az ihletés nagy pillanatait szabályszerűnek tartanunk; szabályunk a kötelességteljesítés.