PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK |
Pasarét, 2002. december 29. Csákány Tamás |
Alapige: 2Kor 5,1-10
"Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat, ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezíteleneknek. Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet. Isten pedig, aki minket erre felkészített, zálogul adta nekünk a Lelket. Tehát mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól, mert hitben járunk, nem látásban. De bizakodunk, és inkább szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki. Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat."
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk, hálát adunk neked mindazért a sok-sok ajándékért, amit a mögöttünk lévő évben kaptunk tőled. Köszönjük, Urunk, hogy olyan sokszor éreztük oltalmazó kezedet, és csak később jöttünk rá, hogy te védtél bennünket a saját elhamarkodottságunk vagy butaságunk következményeitől, a vágyainktól, amik sokszor rossz irányba vittek vagy vinnének minket, más emberek gonoszságától vagy rosszindulatától, sok mindentől.
Köszönjük, Urunk, hogy most, így az év végéhez közeledve lehetőséget adsz nekünk, hogy kicsit megálljunk és visszatekintsünk. Kérünk, a te igéd alapján vezess minket ebben az értékelésben, az életünk mögöttünk álló szakaszának átgondolásában. A te Lelkedet küldd el közénk most is, hogy együttlétünk valóban istentisztelet lehessen, téged dicsőítsen!
Urunk, kérünk, hogy tedd érezhetővé, tapasztalhatóvá a te szent jelenlétedet mindannyiunk számára! Köszönjük, hogy Jézus Krisztusért, egyszülött Fiadért meghallgatsz minket most is.
Kérünk, hogy tedd a te szavaiddá az itt elhangzó emberi gondolatokat! Te jól ismered, hogy mire van szükségünk, add ezt meg nekünk, kérünk! És add, hogy szívünkben az ige elvégezze azt a munkát, amiért elküldted. Az Úr Jézusért kérünk, hallgass meg minket!
Ámen.
Igehirdetés
Év végéhez közeledve a legtöbben át szokták gondolni azt az évet, amit éppen lezárni készülnek. Két, két és fél napunk van még ebből az esztendőből hátra. Ez a mai együttlétünk, istentiszteletünk alkalom arra, hogy Isten útmutatását kérjük erre a visszatekintésünkre. Ugyanakkor együtt figyeljünk arra is, hogy Ő hogyan kíván majd továbbindítani, hogy ezt az évet az Ő akarta szerint zárjuk le majd.
Azt hiszem, hogy többekben gyerekkorban, vagy annak elmúltával is merültek fel hasonló gondolatok, mint amire én most erre az alkalomra készülve visszaemlékeztem saját gyerekkoromból. Hat-hét éves lehettem, amikor hirtelen, nagy erővel tört rám az a gondolat, hogy el kell menni, egyszer el kell költözni ebből a világból, és ez nagyon elkeserített.
Emlékszem, hogy nem egyszer és nem kétszer görcsösen sírtam otthon, el is vonultam, hogy lehetőleg a családtagok se lássák bánatomat, de nagyon megrázott ez a felismerés. Nem lehet visszacsinálni mindazt, ami már megtörtét, sem megismételni, vagy meg nem történtté tenni adott esetben, s egyszer mindennek vége lesz. Ez szívszorító érzés volt.
Úgy hiszem, hogy ezzel az érzéssel talán a legtöbben találkoztunk már. Amikor befejezünk egy évet, akkor mindenképpen arra is gondolunk, hogy nem csak egy hosszú folyamat kis szakasza záródik le ezzel, de mindenképpen közelebb kerülünk ahhoz az időhöz, ami az életünk végét jelenti majd. Lehet, hogy emberileg nézve messze van még, de az is lehet, hogy holnap, nem tudjuk.
Pál apostol, amikor a korinthusiaknak írta ezeket a gondolatokat, akkor a keresztyén ember földi életéről és az elköltözéshez, a halálhoz való viszonyáról is szeretett volna tanítást adni nekik. Erre figyeljünk a mai alkalmunkon!
Egy képpel szeretném érzékeltetni, hogy miért fontos erről gondolkoznunk. Amikor valaki egy lakásba költözik, akkor jó esetben első teendői között szerepel az is, hogy biztosítást köt a lakásra vagy házra. Miért teszi ezt? Azért, hogyha bármi, előre nem látható kár érné a lakást, baleset vagy betörés, akkor biztosítva legyen a hely, ahol él, és újra lakhatóvá lehessen tenni. Hogyha ki kellene költözni, akkor legyen hova. Ezért szoktunk biztosítást kötni. Ha ez igaz a lakásunkra, az autónkra, esetleg más dolgainkra nézve, akkor mennyivel inkább igaz kell hogy legyen az életünkre nézve.
Mindannyian érezzük, hogy szükségünk van támpontokra, mert naponta érnek bennünket hatások, amik próbálnak kibillenteni belső egyensúlyunkból. Ezek sokszor igen prózai, hétköznapi hatások, de nagy erővel tudnak hatni ránk.
Sokan, sokféle fogódzót próbálnak találni. Van, aki úgy gondolja, hogy felépített kapcsolatrendszere lehet jó fogódzó. Más a természetes intelligenciájában vagy ügyességében reménykedik. Valaki bízik magában, hogy elég lelkiereje lesz bármit elhordozni. Más valaki talán az igazát tartja mindennél fontosabbnak, és úgy gondolja, hogy arra lehet építenie. Van, aki a családjára épít. Sok minden számításba jöhet. Mégis, temetésekre járva - sajnos - újra meg újra szembesülök azzal, hogy van egy választóvonal az életünkben, amikor mindezek a támpontok értelmüket veszítik.
Megrázó élmény volt a lelkészi hivatalban egy beszélgetés, amikor egy igen jó módú ember ült az asztal másik oldalán. Elmondta, hogy a felesége viszonylag fiatalon egy súlyos betegség következtében nagyon gyorsan elment. Mindent megtett érte. Híres orvosokkal konzultált, külföldön kezeltette, minden létező orvosságot megpróbált beszerezni, és mégsem tudott segíteni azon, akit a legjobban szeretett, akiért a saját életét is odaadta volna cserébe. Igen, a támpontjainknak, életünk fogódzóinak van egy határa.
Arról szeretnék beszélni Pál apostol gondolatmenetét kibontva, hogy mi az a keresztyén reménység, ami már ezen a földön, és majd a földi életünk után a számunkra biztos fogódzó lehet.
Pál apostol egy ellentét párral indítja a gondolatmenetét, ami az eredeti szövegben talán még jobban kijön. Így hangzik az első mondat: "tudjuk pedig, hogyha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló, mennyei házunk." Azt fejtegeti, hogy most egy sátorban lakunk, de egy mozdíthatatlan - ahogy ma mondanánk -, bombabiztos házba fogunk átköltözni. Egy olyan házba, amit senki és semmi nem tud megingatni. A sátor - ugye tudjuk mindannyian, legtöbben talán aludtak is már benne - olyan, hogyha jön egy erősebb szél, könnyen elviheti az ember feje fölül. Átfúj rajta, megrongálja, és hogyha nagyon nagy ereje van, akkor még össze is döntheti.
Ebben a képben sok minden van. Többek között az is, hogy Pál nagyon reálisan azt mondja, hogy úgy tekint az életére, mint egy ideiglenes állomásra - ahogy ezt ma mondanánk -, vagy ideiglenes lakhelyre, ahol valamennyi időt eltölt, és addig itt lakik. Addig itt él, ebben a környezetben, ezzel a körítéssel, ebben a testben. De ennek egyszer vége lesz, mint ahogy a lakóhely is azért ideiglenes, mert csak egy meghatározott időre szól az ember életében. Így folytatja, hogy van viszont egy állandó lakóhelye.
Nem véletlen a közigazgatásban sem az ideiglenes és az állandó lakhely közötti különbségtétel. Van egy olyan hely, ami kimondottan az én nevemre van elkészítve - mondja Pál hívő emberként. És szeretném aláhúzni, hogy ez nem általános érvénnyel igaz minden emberre nézve a világon. Ő is csak Jézus Krisztusban megváltott emberként mondhatja el magáról. Erről majd a végén szeretnék még egy gondolatot mondani.
Arról beszél az apostol, hogy a földi létét, életét, cselekedeteit, terveit, reakcióit meghatározza az a tudat, hogy mi jön majd következő lépésként mindezek után. Azért nem fél, tudja a feladatát betölteni ez alatt az idő alatt, amíg ebben a sátorban tartózkodik, mert majd utána lesz hova elköltöznie, ha eljön annak az ideje.
Itt áttérek a következő gondolatra, amit Pál említ, s ami talán kicsit nehezen érthető első hallásra. Ugyanis azt mondja, hogy szívesen marad, de sokkal szívesebben költözne el, azonban hozzáteszi: "Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk levetni - mármint ezt a testet -, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet." Itt nem arról van szó, hogy Pál apostol retteg a haláltól. Mindenképpen elismeri, hogy a halál, vagyis az elmenetel ebből a földi életből olyan dolog, ami mindannyiunkat riaszt, akik ezen a földön járunk. Akár elismerjük, akár nem. Hívőket és nem hívőket egyaránt. Mert a halál szó szerint életidegen dolog. Olyan dolog, ami taszít bennünket alapvető természeténél fogva.
Úgy folytatja, hogy az lenne a legjobb - ha lehetne választani -, hogy Jézus addig jöjjön vissza, amíg mi ebben a testben vagyunk, mert akkor ezt a kellemetlen lépést, ami majd az örökkévaló, megingathatatlan házba átvezet, nem kellene megtenni, hiszen ezt a sátrat alakítaná át vagy fedné be ez az örökkévaló hajlék. Itt erről van szó.
Hogy egy picit jobban értsük a gondolatmenetét, gondoljunk arra, amikor életünk során költözködnünk kellett. Akár csak egyik szobából vagy lakásból a másikba. Tudjuk, hogy mennyi tortúrával, pakolással, kellemetlenséggel jár mindez. Aki ilyenen keresztülment, az nem nagyon vágyik újra ilyen élményre.
Pál is azt mondja, hogy ez olyan szükséges rossz, amit ha kell, akkor elvisel, de ha nem, akkor inkább nem szeretné ezt a dolgot forszírozni. Valami plusz mégis kiderül abból a hozzáállásból, amit kifejt. Szeretnék két tévedésre is rávilágítani, ami környékez - úgy gondolom - minket mind a két oldalról. Az egyik, hogy Pál nagyon világosan beszél úgy, mint akinek nincsen halálfélelme. Ez kiderül a Filippi levélből, innen, meg sok más helyről is, ahogy különböző gyülekezeteknek ír. Nincs halálfélelme. Nem retteg attól, hogy mi lesz majd, ha egyszer el kell mennie. Tudja azt, hogy Isten szabja meg az időt, amikor majd ezt a földi sátrát le kell bontania. Isten szabja meg a körülményeket, hogy ez hogyan történik. Lehet, hogy ma, lehet, hogy ötven év múlva. Lehet, hogy gyorsan, lehet, hogy lassan. Nem tudja. Azt tudja, hogy az az Isten, aki már az ideiglenes földi lét alatt is vele volt, az ebben az utolsó, nehéz szakaszban is vele lesz. Ez az utolsó szakasz, amiben emberek már nagyon keveset tudnak segíteni, ez lesz a belépő abba a hajlékba, amit Isten készített neki. Tehát nincs félnivalója. Nem mehet el előbb, mint ahogy azt Isten jónak látná, nem történhet vele olyan, amire Isten őt ne készítené fel. Nem történhet vele az, hogy ott áll majd halála után, és a semmiben találja magát - mint ahogy ezt egyesek elképzelik. Vagy valamilyen szörnyű megsemmisülés sem lesz a része. Nagyon világosan tudja: hol van, mi következik, és hogy hová tart.
Sokan vannak mégis keresztyén, hívő emberek is, akiknek az életében nagyon keményen ott van a halálfélelem. Vannak olyan családok, ahol kifejezetten tabu témának számít a halál. Tabu témának számít a betegség, minden olyan, ami ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik. Miért? Mert félünk, mert rettegünk tőle. Mert valami olyat látunk benne, ami legyőz minket.
Ha elhisszük azt, hogy Jézus Krisztus legyőzte a halált, megtörte erejét, akkor nem kell többé rettegnünk tőle. Valóban kellemetlen, mint egy költözködés, de nem győz majd le minket.
Ez az ige mindenképpen arra biztat ma bennünket, hogy akiben ott van a kétség vagy félelem, lehet most, így a mostani alkalommal is Isten előtt megállni, és azt kérni, hogy adjon nekünk a félelem helyett békességet, mert az Isten szeretete minden esetben kiűzi a félelmet, még az ilyen félelmet is.
A másik tévedés, amibe sokan beleesnek az, hogy úgy értelmezik ezt az igét, hogy tulajdonképpen ez a földi élet végül is nem jelentős periódus az örök élet tekintetében. Ezt valahogy átvészeljük. Végül is mindegy, hogy mi történik alatta, nem olyan fontos, majd az örök életünk lesz igazán hangsúlyos. Elvágynak egy életen keresztül innen.
Pál apostol két lábbal állt ezen a földön. Gyülekezetek tucatjait alapította meg. Nagyon sok embernek tett bizonyságot az evangéliumról. Sokan nyertek általa új életet, mert Isten használta őt ezen a földön. De úgy tudott két lábbal a földön állni, hogy ugyanakkor a két szemével újra és újra a mennyei örökségre nézett, és arra, aki ezt készítette neki. Biztos volt abban, hogy el van készítve számára valami nagyszerű Istennél. Közben is megkap mindent, amire szüksége van a szolgálatához. Bármelyik részét is hagyjuk ki, akár a két lábbal földön állást, akár a fölfelé nézést, akkor az életünk valamilyen módon felborul. Ha nem állunk két lábbal a földön, akkor könnyen válhatunk rajongó emberekké. Olyanokká, akik tulajdonképpen Isten számára használhatatlanul élik az életüket. Kedvesen nagy igazságokat mondanak, csak éppen az Isten szeretete, ami a gyakorlatban valósul meg, nem tud rajtuk keresztül munkálkodni, sugározni, mert ők csak szeretnék valahogy kibírni ezt az életet.
A másik véglet az, amikor valaki két lábbal a földön áll, és azt mondja, hogy hiszem, amit látok, amit megcsinálok az van, és ezt sokszor hívőktől is lehet hallani. Csak éppen nincs meg az a bizonyos fogódzója, amit nem lehet tőle elvenni. Ahogy az elején beszéltünk róla, minden más fogódzót ki lehet venni, kicsúszik a kezünkből. Akár elhisszük ezt, akár nem.
Itt szeretnék még egy kitérőt tenni, ami fontos, és amiről ritkán beszélünk. Pál apostolnak ezek a mondatai azt is jelentik, hogy mivel a mi földi tartózkodásunknak az ideje Isten kezében van, ezért nincs jogunk és nincs lehetőségünk nekünk megszabni azt az időt, amit ezen a földön töltenünk kell. Mindannyian, vagy a legtöbben voltunk már olyan helyzetben, amikor úgy éreztük, hogy a legjobb lenne most ebből az egészből kilépni. A legjobb lenne, ha elmennék innen. Már nem csak helyileg, de úgy egyáltalán. Senkinek sem hiányoznék. Minden más lenne.
Az egy dolog, hogy az ördög kísért bennünket ilyen gondolatokkal, de nem megoldás az, amikor valaki a gondolatot cselekedetbe ülteti át, és azt mondja, hogy eldobom magamtól az életemet. Mondjuk ki nyíltan, ez öngyilkosság. Az Isten szerint nem megoldás, mert a megoldás Krisztusban van, és Krisztus a megoldás. Mert Ő, amíg ezen a földön tart bennünket, addig egyrészt használni akar mások között és mások felé, hívőkként, másrészt hogy itt vagyunk, az még azt jelenti, hogy formálódnunk kell. Mert akkor viszi el Isten az övéit, amikor késznek találja őket erre.
Mind a két szempontból: a feladataink és a formálódásunk szempontjából sem véletlen, hogy itt vagyunk. Teljesen mindegy, hogy más emberek mit gondolnak erről. Hasznosnak tartanak minket vagy haszontalannak. Felnéznek ránk, vagy esetleg nem is tartanak számon. Ez sokadrangú kérdés. Ezért van, hogy Isten előtt a legfiatalabbak és a legidősebbek, a tevékenyek és a magatehetetlenek ugyanolyan értékűek. Isten nem a mi hasznossági mércénk szerint mér minket, hanem az Ő mércéje szerint, ami teljesen más, mint a miénk.
Nekünk elsősorban nem a hasznossági szintünkkel kell majd elszámolnunk. Itt a földön néha igen, tehát ezért kénytelenek vagyunk valamennyire alkalmazkodni ehhez a világhoz, de csak amennyire feltétlenül kell.
A harmadik gondolat, hogy Isten ítélőszéke előtt kell majd megállnunk és elszámolnunk. Azt mondja Pál, hogy mindnyájunknak leplezetlenül kell majd odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé. Leplezetlenül, vagyis ez azt jelenti, hogy semmifajta magyarázkodásra, púderezésre, kiigazításra nem lesz lehetőség, hogy "Uram, én azért nem csináltam azt, amit te jónak tartottál, mert..." "Uram, én azért nem voltam hajlandó elfogadni azt a segítséget, amit te készítettél, mert mások ezt meg azt csinálták, mert a szüleim nem úgy neveltek, mert az élet olyan sok minden előre nem kiszámíthatót hozott."
Lesz egy olyan pillanat mindannyiunk életében, amikor szemtől szemben fogunk állni Krisztussal. Ezt nehéz elképzelni, de így van a Szentírás szerint. Nem lesz mellettünk senki. Se a feleségünk, se a férjünk, se az édesanyánk, se a gyerekeink, se a lelkipásztorunk, senki. Nekünk szemtől szemben kell majd elszámolnunk az élő Krisztussal. Akár hiszünk benne, akár nem.
Ez a mostani alkalom, és ez az évzárás lehetőség arra, hogy a dolgainkat rendbe tegyük. Lehetőség arra, hogy újra tudatosítsuk magunkban, hogy mit jelent késznek lenni. Adventben is ez többször előkerült, hogy nem csak Jézus eljövetelére emlékezünk karácsonykor, de Jézus visszajövetelét is várjuk, illetve a vele való találkozást. Lehet, hogy úgy történik ez majd, hogy Ő jön el előbb, mint ahogy mi elmennénk hozzá, de lehet, hogy minket szólít magához, és ezt nem tudjuk, hogy mikor lesz.
A Szentírás világosan tanítja azt, hogy aki Jézus Krisztust segítségül hívja, az tartatik meg. Más szavakkal, más fordítás szerint az üdvözül. Annak van előre elkészített, névre szóló helye Istennél.
Nem tudom, hogy belegondoltatok-e ebbe? Nem csak kedves retorikai fordulat, amit igehirdetők használnak, hogy Isten névre szólóan készít nekünk helyet, hanem ez a Szentírás szerint is így van. Nem csak egyesek, mások üdvözülnek majd, de Istennek az a fontos, hogy te és én üdvözülünk-e, ott leszünk-e vele?
Amikor majd odaállunk elé, akkor tudja-e azt mondani, hogy gyere jó és hű szolgám, mert valami sokkal jobbat készítettem neked. Vagy pedig majd esetleg azt kell hogy mondja: kedvesem, olyan sokszor hívtalak, olyan sokszor próbáltam neked segíteni, s nem kellett neked. Most már nem tudok rajtad segíteni.
Isten nagy ajándéka, hogy ma még tart az Ő kegyelmének ideje. Ma még meg lehet vizsgálnunk, hogy ez a földi, ideiglenes tartózkodási helyünk, az életünk, a testünk mennyire szolgálja az Ő dicsőségét.
Pál azt mondja, hogy arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki. Mennyire szolgálta az én elmúlt esztendőm, a kapcsolataim, a másokhoz való viszonyulásom, a barátságaim, a munkahelyemen kifejtett ténykedésem, családban betöltött szerepem, a gyülekezeti szereplésem, mindez mennyire szolgálta Isten dicsőségét? Itt nem az az érdekes, hogy mások mit láttak ebből. Isten mit látott ebből: a gondolataimból, a szándékaimból? Ha Isten dicsőségét szolgáltam, akkor valóban övé a dicsőség, adjunk neki hálát ezért, de ne felejtsük el azokat se, amik nem az Ő dicsőségét munkálták. Arra még van idő, hogy ezeket helyre, Jézus Krisztus keresztjéhez tegyük.
Jó, hogyha ez a mostani évzárás alkalom lesz arra is, hogy őszintén gondolkodjunk az elmenetellel kapcsolatban is.
Engedjük, hogy Isten mindenfajta félelemtől, rettegéstől, bizonytalanságtól megszabadítson minket! Ha hívő emberek vagyunk, ha az övéi vagyunk, akkor nem kell félnünk semmitől és senkitől. Akkor Isten maga vigyáz ránk. Ez ígéret.
Jó megkérdezni magunkat végül a felől, mennyire hisszük azt, hogy valóban személyesen, nekünk elkészített helyünk van nála. Ha igen, akkor ez mit jelent a mindennapi döntéseinkre, életünkre nézve.
Adja Isten, hogy ez a mostani szilveszter, ami egy emberi cezúra az életünkben, mert periódusokban tudunk csak gondolkozni, de mégis jó lehetőség legyen egyes dolgok lezárására és újra kezdésére, vagy mások elkezdésére, alkalom lehessen a találkozások mellett vagy előtt a belső számadásra is. Adja Urunk, hogy lehessünk őszinték magunkhoz és hozzá teljesen.
Imádkozzunk!
Köszönjük neked Istenünk, hogy még mindig tart kegyelmednek és türelmednek az ideje. Köszönjük, Urunk, hogy olyan nagy szeretettel irányítgatsz bennünket. Újra és újra figyelmeztetsz, megóvsz sokszor saját magunktól is.
Köszönjük, hogy te nem azt akarod, hogy félelemben, rettegésben, kétségek között éljünk, hanem arra biztatsz mindannyiunkat, hogy merjünk beléd kapaszkodni. Ne felelőtlenül éljünk, de merjük azt, ami nem áll hatalmunkban, rád hagyni. Ami viszont a mi feladatunk, azt merjük nyugodtan, tőled kapott erővel és békével tenni.
Köszönjük, Urunk, hogy egyikünk élete sem hiábavaló a te igéd szerint. nem véletlen baleset, hogy még ezen a földön vagyunk, hanem a te szentséges akaratod. Urunk, olyan jó tudnunk, hogy te nem a mi mércéink szerint fogsz majd minket elszámolásra hívni. A mi mércénk előtted annyira keveset számít.
Urunk, segíts úgy végiggondolnunk az életünket, elmúlt esztendőnket, a kapcsolatainkat, a döntéseinket és a terveinket, hogy neked mi volt a kedves, és szerinted mi az előrevivő bennük.
Adj nekünk, kérünk szabadságot, hogy azokban a dolgokban, amikre Lelked által rámutatsz, hogy nem helyesek az életünkbe, hogy rombolnak minket és rombolnak másokat, és utálatosak előtted, ezeket akarjuk és tudjuk letenni eléd Jézus Krisztusért. Mert hisszük, Urunk, hogy amit megvallunk neked, azt te mivel hű és igaz vagy, megbocsátod és elveszed tőlünk.
Urunk, hisszük azt, hogy mi magunk nem tudunk jóvá, szentté válni, de Jézus Krisztus képére formálhatsz bennünket, hiszen ezt ígérted, és Ő lesz az, aki szent lesz bennünk.
Kérjük, hogy mindenfajta képmutatástól, ami annyira jellemző ránk, szabadíts meg most minket! Merjünk mindenfajta magyarázkodás nélkül megállni előtted!
Könyörgünk most különösképpen is azokért, akik különböző terhek között járnak. Kérünk a betegekért, az elmenetelhez egyre közelebb levőkért, akik érzik, hogy elveszítik a kapaszkodóikat. Adj nekik kapaszkodókat, Urunk tebenned!
Kérünk Urunk az egyedül lévőkért, akiket terhel a magány. Kérünk a gyászolókért, az éhezőkért, a fázókért, a háborúságot szenvedőkért. Azokért, akiket üldöznek a hitükért. Kérünk azokért, Urunk, akik veszélyes helyzetben terjesztik a te igédet. Kérünk minden nyomorultért, és közöttük kérünk saját magunkért is, könyörülj rajtunk! Ennek a világnak, mindannyiunknak olyan nagy szükségünk van rád. Tedd érezhetővé, tapasztalhatóvá a te jelenlétedet továbbra is, kérünk.
Most, ahogy csendben megállunk előtted, Lelked által segíts úgy szólnunk hozzád a saját szavainkkal, hogy amit mondunk, őszinte legyen! Kérünk, hogy válaszolj majd nekünk, ahogy te azt jónak látod. Jézus nevéért.
Ámen.