Mindnyájunknak vannak olyan pillanatai, amikor különbnek érezzük magunkat, mint valaha. Ilyenkor így szólunk: „Úgy érzem, hogy képes lennék mindenre; bárcsak mindig ilyen lehetnék!” De nem erre vagyunk szánva. Ezek a mély meglátások pillanatai, és ezen meglátások szerint kell élnünk akkor is, amikor már nincs kedvünk hozzá. Sokan hasznavehetetlenek a hétköznapok világában, amikor nincsenek emelkedett lelkiállapotban. Hétköznapi életünket arra a színvonalra kell helyeznünk, amit emelkedett pillanatokban láttunk meg.

Ne engedd a magasztos pillanatokban született érzéseket elpárologni! Szellemiképpen értve ne rakd fel lábadat a kandalló párkányára, mondván: „Milyen nagyszerű ilyen lelkiállapotban lenni!” Cselekedj azonnal, tégy valamit, ha másért nem, csak azért, mert legszívesebben nem tennéd meg. Ha Isten az imaórán megmutatott neked valami tennivalót, ne mondd: „Majd megteszem”. Tedd meg azonnal! Ragadd galléron magad, rázd le a beléd evődött lustaságot! Az emelkedett pillanatok utáni vágyódás mögött mindig meghúzódik lustaság. Arról beszélünk, hogyan juthatnánk fel újra a magaslatokra. Meg kell tanulnunk a szürke hétköznapokban életté formálni azt, amit a megdicsőülés hegyén láttunk.

Ne add meg magad, ha kudarcot vallottál vagy összezavarodtál; próbáld újra, láss hozzá újra! Égesd fel a hidakat magad mögött és ezzel a tetteddel szolgáltasd ki magad és akaratod újra Istennek. Döntéseidet ne változtasd meg: de vigyázz, hogy döntéseid a magasztos órák világosságában legyenek meghozva.