Az hogy egy mestertől tanulok még nem jelenti azt, hogy van egy mesterem és Uram. Ha mesterem van, tudom, hogy valaki jobban ismer engem, mint én magamat - valaki, aki közelebb áll hozzám, mint egy barát, - valaki, aki szívem legnagyobb mélységeit is megérti és teljesen megelégíti. Azt jelenti, hogy valaki azzal a bizonyossággal ajándékozott meg, hogy lelkem minden problémáját és nyugtalanságát ismeri és megoldja. Ezt jelenti és nem kevesebbet az, hogy mesterem van. „Egy a ti Mesteretek, a Krisztus” (Mt 23,8),

Urunk soha nem erőszakolja ki engedelmességünket: nem vesz igénybe eszközöket azért, hogy akarata teljesítésére rákényszerítsen. Néha szeretném, bárcsak uralkodna felettem és kényszerítene akarata véghezvitelére, de nem teszi. Olykor azt szeretném, ha nem is törődne velem és békén hagyna, mégsem teszi ezt.

„Ti engem így hívtok, Mester és Uram” - de valóban az? Szókincsünkben ritkán fordul elő az, hogy Tanító, Mester és Úr. Mi jobban szeretjük a „Megváltó”, „Üdvözítő”, „Gyógyító” elnevezéseket. Csak egyetlen szóval tudjuk kifejezni, mit jelent szellemi tapasztalatunkban az, ha Mesterünk van: ez a „szeretet”. Nagyon keveset tudunk az Isten által kijelentett szeretetről, ahogy a Biblia mutatja be. Ezt az bizonyítja, ahogyan mi az „engedelmesség” szót használjuk. A Bibliában az egyenrangúak kapcsolatára épül az engedelmesség. Ilyen a Fiú kapcsolata Atyjával. Urunk nem Isten „szolgája” volt, hanem Isten Fia. „Jóllehet Fiú, azokból, amiket szenvedett, megtanulta az engedelmességet” (Zsid 5,8). Ha az a gondolatunk, hogy uralma alá hajtott, ez azt bizonyítja, hogy nincs Mesterünk. Távol vagyunk attól a kapcsolattól, amit Ő szeretne. Ő olyan kapcsolatot szeretne, amelyben Mesterünk és Tanítónk lehet anélkül hogy annak tudatában lennénk, ahol csak annyit tudunk: az Övéi vagyunk, hogy engedelmeskedjünk.