Az én bizonyosságomnak és meggyőződésemnek Isten szavára kell épülnie. Isten ezt mondja: „Nem hagylak el”, így én bátran mondhatom: „Az Úr az én segítségem, nem félek...” - nem engedem, hogy elárasszon az aggodalom. Ez nem jelenti azt, hogy meg sem kísért a félelem, de akkor is emlékszem majd Isten biztatására. Megtelek bátorsággal, mint az a gyermek, aki „összeszedi magát”, hogy atyja kívánságának eleget tegyen. Olyan sokan meginognak hitükben; amikor jönnek a félelmek, elfelejtik Isten biztatását, elfelejtenek mélyen lélegzeni szellemileg. Egyetlen úton űzhetjük ki a rettegést magunkból, ha Isten biztatására figyelünk.

Mitől félsz? Nem vagy gyáva, készülsz bátran szembenézni a nehézzel, mégis ott lappang benned a félelem. Mikor senki és semmi sem segíthet rajtad, akkor mondd ezt: „Az Úr az én segítségem, ebben a percben, mostani helyzetemben is.” Megtanultad-e, hogy csak akkor beszélj, ha már hallgattál Istenre, vagy már kimondtad és azután próbálod Isten Igéjét hozzáigazítani? Fogóddz meg erősen az Atya biztatásába és azután mondd nagy bátran: „Nem félek!” (Zsolt 118,6). Nem számít, milyen gonoszság, vagy igazságtalanság vár rád ezen az úton, Ő ezt mondta: „Nem hagylak el soha.”

Az emberi törékenység is akadály lehet, odafurakodik Isten biztatása és a mi bizonyosságunk közé. Amikor tudatára ébredünk, milyen törékenyek és gyengék vagyunk a nehézségekkel szemben, a nehézségek óriásokká nőnek, mi magunk pedig sáskákhoz hasonlókká leszünk, Isten pedig mintha nem is volna. Emlékezz ilyenkor Isten biztatására: „Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled.” Megtanultunk-e már azután énekelni, miután Isten megadta a hangot? Betölt-e mindig az a bátorság, amely így szól: „Az Úr az én segítségem”, vagy helyet adunk a félelemnek?