PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2007. február 1. (csütörtök) Cseri Kálmán

SZÁNALOMRA INDULTAM

Alapige: Ez 36,24-32

---

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, mindnyájan elfáradunk estére. Kérünk, engedj közel magadhoz és a te közelséged, igéd üdítsen fel bennünket. Köszönjük, hogy igéd világosság. Oly sokszor csak tapogatózunk a sötétben vagy a félhomályban, oly sokszor nem tudtunk helyesen dönteni, utólag bánjuk, amit tettünk, vagy nem tettük meg, amit kellett volna. Ajándékozz meg minket most olyan világossággal, aminél lehet tájékozódni.

Engedd, hogy ebben a világosságban, ami igédből árad, jobban megismerjünk téged, a te irántunk való meg nem érdemelt szeretetedet, és jobban megismerjük magunkat is, hogy meg tudjunk szabadulni sok mindenből, ami megnyomorítja az életünket.

Kérünk, hogy a te teremtő hatalmaddal új szívet teremts mindnyájunkban, és add, hogy ez az új szív, új természet tudjon szolgálni neked és másoknak, hogy a mi egész életünk a te dicsőségedre legyen.

Kérünk, ehhez vigyél közelebb most minket kegyelmesen.

Ámen.

---

Igehirdetés

Ezékiel, akinek a könyvét olvassuk most heteken keresztül sokan, a fogság prófétája volt. Krisztus előtt 587-ben Babilónia lerohanta a kis Júda országát és a nép színe-javát fogságba vitte és csaknem 70 esztendeig ott sínylődtek ezek az emberek.

Ezékiel ennek az időszaknak a prófétája volt, igyekezett tartani a lelket a deportált zsidókban. Otthon romok maradtak, üszkös romok, elhanyagolt szántóföldek. Akiket otthon hagytak a babilóniaiak, azok szegények voltak, betegek, idősek, és kiszolgáltatottakká váltak így. Védtelen, fal nélküli városokban, falvakban laktak. Nem bírták megművelni a földet úgy, hogy igazán megélhettek volna belőle. Gazdátlan lett az életük. Nélkülözés, nyomorúság jellemezte őket.

Akiket meg elhurcoltak, azokra rátelepedett a keserűség, hogy a templom otthon romokban áll, istentisztelet nincs, áldozatot bemutatni nem lehet. Ott a pogány földön is lehetett imádkozni Istenhez, de igazán intenzív hitéletet élni kevesen tudtak. És mindenkképpen bizonyos értelemben rabok voltak.

Az volt jellemző mindkét társaságra, amit így olvasunk itt a 37. részben: "... elveszett a reménységünk, végünk van."

Mi volt ennek az oka? Így olvastuk ezt tegnap az Ezékiel könyvében: Isten ezt mondja: "Rájuk zúdítottam haragomat, mert vért ontottak a földre és tisztátalanná tették azt bálványaikkal. Ezért elszélesztettem őket a népek között és szétszóródtak az országokba. Életük és tetteik szerint tartottam ítéletet felettük." (36,18-19).

Isten ítélete teljesedett be ezen a népen, és ennek két okát jelöli meg ebben a mondatban Isten: az élő Isten mellett bálványszobrokat is imádtak istenként, és ez a kifejezés, hogy vért ontottak a földre, a sok szociális igazságtalanságot jelentette. Kiéleződött az ellentét egy vékony gazdag és egyre szélesedő szegény réteg között. A gazdagok közömbösek voltak a szegények nyomorúságaival szemben. Senki nem karolta fel a nyomorultat. Többször olvassuk ezt, hogy árvák és özvegyek, ez mindig a kis embert, a kiszolgáltatottat, a megvetettet jelentette, és ők, akik mint Isten népe egyenlők kellett volna, hogy legyenek, és az egyenlőtlenségeket állandóan ki kellett volna egyenlíteni, erről már teljesen megfeledkeztek, mint a pogányok, úgy éltek.

Megromlott az Istennel való kapcsolatuk a bálványimádás miatt, ez a hitbeli romlást jelentette. Ahol hitbeli romlás van, ott erkölcsi romlás is bekövetkezik mindig, az összes többi baj ennek a következménye volt.

S egyszer csak egy nagy fordult állt be. Az előbb idézett versek után jön a következő mondat: "Ekkor szánalomra indultam szent nevemért, amelyet gyalázatossá tett Izráel háza a népek között, amerre csak járt."

Isten szánalomra indul. Miért? Mert most már megjavult a nép és megérdemli? Nem. Most sem érdemli meg. Egyszerűen az Ő szabad akaratából úgy döntött, hogy vége az ítéletes időszaknak, mert az ítélet célja soha nem az, hogy megsemmisítse a népet, hanem hogy megtisztítsa, és most már az Ő kegyelmével fordult feléjük.

Miben mutatkozik meg az Ő kegyelme? Így szól az Úr: "Nem tiértetek cselekszem én, Izráel háza, hanem szent nevemért, amelyet gyalázatossá tettetek a népek között, amerre csak jártatok. Megmutatom, hogy szent az én nagy nevem, és megtudják a népek, hogy én vagyok az Úr, amikor szemük láttára megmutatom, hogy szent vagyok."

És miben mutatta meg Isten, hogy Ő szent? Három dolgot sorol fel a felolvasott igében: összegyűjti az Ő népét és haza viszi őket ősi földjükre a fogságból, ez a külső szabadítás, azután jön egy belső szabadítás: megtisztítja a szívüket, és újra Istent imádják, neki engedelmeskednek, és harmadszor: gondja van még arra is, hogy a külső körülményeik is bőségesek legyenek. Vége az ínségnek, szükségnek, nélkülözésnek, újra bőség lesz.

Vegyük sorra ezt a hármat, mert fontos üzenetek vannak ebben.

1. Isten tehát azt ígéri először, hogy kihozlak benneteket a népek közül, összegyűjtelek az országokból és beviszlek titeket a saját földetekre.

Hiszen ez volt az elhurcoltak baja, hogy kizökkentek a helyükről. Nem érezhették magukat a helyükön ott a fogságban. Ott az idegenség és az idegenek uralma nyomorította meg az életüket. Kiszolgáltatottak voltak, és a bűnük lett a büntetésük. Otthon nem imádkoztak, itt pedig nem imádkozhattak. Otthon nem volt fontos az istentisztelet, itt pedig nem volt istentisztelet. Otthon nem mutatták be a bűnért való áldozatokat őszinte bűnbánattal és a megjobbulás szándékával, itt pedig többé nem volt lehetőség áldozatot bemutatni.

Nem kellett nekik az Isten, és a fogságban az Isten hiánya miatt szenvedtek. Nélkülözniük kellett Istent.

Azt ígéri az Úr, hogy ebből az állapotból visszaviszi őket. Ez nemcsak térbeli ígéretet jelentett, hogy újra otthon lehetnek atyáik földjén, hanem azt, hogy ami kizökkent a helyéről, az visszazökken. Újra a helyükön érezhetik magukat, újra otthon érezhetik magukat ezen a földön.

2. A másik, amiről itt részletesen olvastunk, hogy Isten lelkileg is megtisztítja őket. Visszafordítja szívüket saját maga felé. Készekké és képesekké teszi őket arra, hogy értsék Isten akaratát, hogy egyet értsenek vele. "Minden tisztátalanságotokból és minden bálványotoktól megtisztítalak titeket. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: az én lelkemet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek."

Ezt sem azért, mert most már megérdemlik, most már annyira rájöttek, hogy nem jó Isten nélkül, hogy Isten így válaszol erre, egyszerűen azért, mert szánalomra indult Isten szíve, és az Ő szabad kegyelméből munkába veszi az emberek belső világát, sőt kicseréli az ő belső világukat.

Sokszor hallottuk már, hogy az ókori ember számára a szív mindennek a középpontja volt, nemcsak az érzelmeknek, ma inkább csak arra értjük, de a gondolatoknak és az akarati döntéseknek a kiinduló helye is a szív volt. Az ember szíve az a belső műhely, ahol minden eldől, ahonnan kiindul a cselekvés. Ott érez fájdalmat vagy örömet, ott gondolja végig a dolgait, és ott dönti el mit tesz, mit nem tesz, és miért cselekszik valamit. A szív az ember belső szellemi műhelye.

Isten nem azt mondja, hogy megjobbítom a szíveteket, hanem új szívet adok nektek, új lelket adok belétek, az én lelkemből adok nektek. Az Újszövetség ezt nevezi újjászületésnek. Jézus Krisztus ezt mondta Nikodémusnak: értsd meg, hogy szükséges újonnan születnetek. Isten nem tatarozza, foltozgatja, átfestegeti az életünket, hanem a belső műhelyünket kicseréli. Egészen újat ad. Újszövetségi értelemben Jézus Krisztus természetét adja a hívőknek, és a benne hívő képes lesz úgy szeretni, ahogy Jézus szeretett, olyan békességgel hordozni terheket, ahogyan Ő tette, olyan türelmesen várni Isten ígéreteinek a teljesedésére, ahogyan Jézus, úgy szolgálni másoknak, ahogyan Ő. És ugyanoda érkezik meg, ahova Jézus. "Aki nékem szolgál, engem kövessen - mondja -, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is."

Az új szívből ez a teljes életközösség következik. Ez romlott meg akkor Izráel és az élő Isten között, és ezt állítja most helyre Isten. És ez nekünk személyesen is sok jó dolgot jelent.

3. "Parancsolok a gabonának, megsokasítom, és nem hozok rátok éhínséget. Nem fognak csúfolni a pogányok titeket, hogy éhínség van nálatok, mert ez a pusztává lett föld most olyan lesz, mint az Éden kertje."

Az Éden kertje a bűneset előtti állapotra emlékeztet, amikor a teremtmény, az ember és a teremtő Isten meghitt, szoros, közvetlen közösségben élt, amikor még nem választotta el őket az Isten elleni lázadás, a bűn. Az Édenkertben bőség volt, biztonságban érezte magát az ember, és békessége volt, éppen ezért boldog volt. Ezek a b-betűs szavak jellemzik az Istennel való közösséget. Ez szűnt meg. Megszűnt a bőség, nélkülöztek, megszűnt biztonság, kiszolgáltatottakká váltak és féltek, megszűnt a békesség. Mindenki ellenfél vagy ellenségszámba ment. Megszűnt a boldogság. Isten most ezt adja vissza az Ő népének. Ebben benne van a külső bőség is.

Ez elhangzott a babiloni fogságban, a deportáltaknak, akik erre azt mondták: ez az Ezékiel meghibbant. Szép, hogy ilyenekről álmodozik, de ez úgy sem következik be soha. Igen ám, csak Ezékiel igehirdetése így kezdődött mindig: Így szól az én Uram, az Úr ... Nem ő álmodta ezt meg, nem rózsaszín illúziókat akart festeni a nyomorúságban, hanem a valóságról beszélt, ami annyira valóságos volt a számára, mintha már itt lenne és bekövetkezett volna. És ez mind így be is következett.

De hogy jobban elhiggyék, vagy könnyebb legyen elhinni, következik ez után egy különös látomás. Ezzel Isten mintegy megerősítette az előtte mondottakat. A legtöbben ismerjük ezt a látomást, amit majd a napokban fogunk olvasni a Bibliából.

Isten Ezékielnek egy völgyet mutat meg, és az a völgy tele van szétszórt emberi csontokkal. Mint egy csata után évekkel vagy évtizedekkel. Azt kérdezi a prófétától Isten: "Mit gondolsz, lesznek-e ezekből a csontokból még emberek?" Ezékiel óvatos, azt válaszolja: "Ó, Uram, Uram, ezt te tudod!" Isten azt mondja: én tényleg tudom. Lesznek!

És akkor Ezékiel nagy mennydörgést hall, megmozdulnak a csontok, összerendeződnek csontvázakká. Azután így olvassuk: inak nőnek, amik összekötik a csontokat, hús növekedik rajtuk, bőrrel boríttatik be mindegyik test, és most már emberi testek fekszenek ott, de még halottak. És akkor azt mondja Isten: kezdj el prédikálni! Prédikálni? Kiknek? Prédikálj csak! Mondjad, amit én a szádba adok. Hangzik az ige, és Isten az Ő Lelkét odabocsátja, megmozdulnak a holttestek és talpra állnak. Aztán vége a látomásnak.

Isten ígérete: ti azt mondtátok, hogy elveszett a reménység és végünk van, én pedig azt mondom: a csontokból is lehetnek élő emberek.

"Akkor ezt mondta nekem az Úr: Ez a sok csont Izráel egész házát jelenti, amely most ezt mondja: Elszáradtak a csontjaink, és elveszett a reménységünk, végünk van. Azért prófétálj, és ezt mondd nekik: Így szól az én Uram, az Úr: Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem, és beviszlek benneteket Izráel földjére. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, amikor felnyitom sírjaitokat. Lelkemet adom belétek, életre keltek, és letelepítelek benneteket a saját földeteken." (37,11-13).

Aki nem hiszi a próféta igehirdetését, annak Isten egy látomáson keresztül akarja üzenni, hogy neki a lehetetlen is lehetséges. Akármit csinált Babilon ezzel a kicsi néppel, akárhogy szenved és nélkülözik az otthont, akármilyen messze vitte a nép színét-javát, Isten gondolata az, hogy újra hazajöjjenek, lelkileg megújuljanak, és új életet kezdjenek békességben és bőségben.

Ennyit erről az igeszakaszról. Arra szeretnék még rámutatni, hogy hármas jelentése van ennek a Szentírás tanítása szerint.

1. Az alapjelentés az, ami akkor ott történt. Abban az időben, annak a népnek ezt üzente Isten Ezékielen keresztül, és ez szó szerint beteljesedett minden elképzelésüket meghaladó módon. Teljesen váratatlanul és rövid időn belül összeomlott a hatalmas babilóniai világbirodalom, meghódították a perzsák. A perzsák sokkal emberségesebb uralkodók voltak, és az első perzsa király, Cirusz egyenesen megparancsolta, hogy menjenek haza mindazok, akiket vagy akiknek a szüleit fogolyként cipelték el, ki-ki lakjék hazájában, őz erdőben, ember házban - ahogy az Öreg néne őzikéjében olvassuk -, menjen mindenki haza, dolgozzék otthon, építse fel az országát. Térjenek magukhoz anyagilag is, aztán majd valamennyi adót fizessenek a perzsáknak. Addig nem. Élni és élni hagyni. Ez volt a perzsa jelszó. És nem haza engedték, hanem haza küldték azokat, akiket Nabukodonozor deportált.

Megindult otthon egy nagy újjáépítés. Romeltakarítás, épültek a házak - ismerjük a történetet sokan. Felépült a templom, beindult újra az istentisztelet. Jeruzsálemet Nehémiás vezetésével körülvették erős fallal, és akik addig kajánul mosolyogtak azon, hogy na ezt a népet is eltörölték a föld színéről, azok szégyenkezve állapították meg: itt valami számukra ismeretlen erő mozog. Ez a mindenható Isten volt.

Ez tehát az első jelentése. Valóban hazatérhettek, valóban nagy lelki megújulás járt ezzel együtt, és Isten még a bőségről is gondoskodott.

2. De van ennek egy másik értelme is, egy ennél sokkal tágasabb. Mert a Biblia arról beszél, hogy ugyanez történt az egész emberiséggel. Valamikor az ember Istennel szoros közösségben élt, aztán bekövetkezett az, aminek az ítéletéről itt olvastunk, elszakadt Istentől, szembefordult vele, Isten nélkül akart élni, és a bűne lett a büntetése: Isten nélkül kellett élnie.

És mi mindnyájan ebbe az állapotba születünk bele. Amikor édesanyánk a világra hozott, akaratlanul is letett minket egy olyan földön, ahol Isten uralmát nem ismerik el. Isten azonban szánalomra indult, és látva azt a sok nyomorúságot, ami ennek az állapotnak a következménye, elküldte a szabadítót, Jézust, és Ő nagy külső és belső szabadítást végzett el. Jézusnak a neve is azt jelenti: Szabadító. Lehetővé tette, hogy visszataláljunk az elveszített Istenhez.

Így olvassuk a Bibliában: "hogy minket Istenhez visszavezessen". Lehetővé tette, hogy Isten elfogadjon minket, lázadó, bűnökkel bemocskolt embereket, Jézusra való tekintettel. Aki Őbenne hisz, azt úgy fogadja, mint az Ő egyszülött Fiát, azt gyermekeként fogadja. Lehetővé tette, hogy megváltozzék a belső műhelyünk, hogy újra értsük Istent, hogy újra egyetértsünk vele. Hogy készek és képesek legyünk azt tenni, ami nekünk is a legjobb, és ami az Ő akarata, hogy tudjunk az Ő dicsőségére élni.

Az Újszövetség is ismeri ezeket a kifejezéseket: új szív, új lélek, él bennünk a Krisztus. Adja az Ő Szentlelkét, és belülről változtatja meg a benne hívőket. Akiknek az élete belülről megváltozik, azok körül megváltozik az élet is. Olyan sok példát látok erre. Megváltozik a házasságuk, lehet, hogy beadták a válókeresetet - a múltkor volt egy ilyen eset -, gyorsan visszakérték. Megváltozik a családi légkör, megváltozik a megelégedettség vagy elégedetlenség azokkal az anyagiakkal, amik éppen adva vannak. Megváltoznak a céljaik, az eszközeik, amiket felhasználnak. Kicserélődnek az emberi kapcsolataik ... Ettől a nagy belső változástól, amit egyedül Isten tud létrehozni bennünk, az egész gondolkozása, jelleme, életvitele megváltozik valakinek. Nem beszélve arról, hogy megváltozik a halála utáni léte is, és örök életet, üdvösséget kap.

3. A harmadik, amiről a Biblia részletesen beszél, hogy ezt lehet és kell átélnie minden egyes embernek. A szabadító Jézus ezt lehetővé tette. Megnyitotta az utat vissza az Atyához. De azon az úton nekünk kell elindulnunk és lépegetnünk egészen addig, amíg oda megérkezünk. És ahogyan a csontokat megelevenítette a látomásban Isten hatalma, úgy elevenít meg egy lelkileg halott embert és tesz élővé.

Mi Isten nélkül addig, amíg nincs tudatos, élő hitű kapcsolatunk vele, addig lelkileg teljesen süketek vagyunk. Semmit nem hall az ember. Olyan jellemző. Még ha meghallgat is néha egy prédikációt, a vállát vonja. Miről volt szó? Valami régi történet, amit a zsidók csináltak. Amikor Isten Lelke él benne, azt mondja: megértettem, hogy Isten mit mondott nekem. Egyszerre Isten lesz az alany, aki munkálkodik bennünk, én meg "fogtam az adást", mert van már vevőkészülékem, vagyis hitem.

Erre mondja Pál apostol (az efézusiaknak írja ezt): "titeket is életre keltett, akik halottak voltatok a ti bűneitek miatt." Lelkileg érzéketlen, süket, vak az ember, mint egy halott. Amikor Isten Lelke megeleveníti, egyszerre látja a teljes valóságot, egyszerre észreveszi azokat, akiknek szolgálhat, eljut igazi önismeretre, egyre teljesebb istenismeretre. Kitágul a horizontja, a helyén érzi magát és ugyanolyan körülmények között is elégedett, boldog és hálás ember lesz. És többé soha nincs egyedül. Együtt van azzal a Krisztussal, aki ezt lehetővé tette a számára, aki a hit által él benne, és akivel együtt lesz majd az örökkévalóságban is.

Ez az a változás, amiről a mai igénk beszél. Ezt a változást kínálja fel Isten mindannyiunknak. Nem azért, mert megérdemeljük, hanem azért, mert szükségünk van rá. Az Ő munkájának egyetlen oka mindig ez: szükségünk van rá. Itt tehetetlenkedünk, vergődünk a magunk nyomorúságában, és akkor Ő belenyúl az ember életébe, új szívet ad neki, és új emberként éli tovább a maga életét. Nem jobb ember lesz, hanem más. Nem magunkat jobbítjuk meg, hanem Ő újjáteremt minket.

Pál apostol egyenesen ezt írja: "Aki a Krisztusban van, az új teremtés. A régiek elmúltak és minden újjá lett." Erre is érvényes az, amit itt Isten mond: "Szánalomra indultam az én szent nevemért." Az Ő kegyelméből teszi ezt.

Ennek a folytatásában, hogy "titeket is életre keltett, akik halottak voltatok..." olvassuk az Efézus 2. részben: "Kegyelemből van a ti üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék." (Ef 2,8-9).

Így munkálkodik Isten ma is, és ahogyan fontos volt Ezékiel idejében, hogy hangozzék az ige, és Isten küldi az Ő Szentlelkét, ugyanígy történik ez ma is. Hangzik az ige, és egyszer csak valaki rádöbben arra, hiszen én eddig gyakorlatilag Isten nélkül éltem. Vágy támad a szívében: nem akarok tovább Isten nélkül élni. Hogyan lehet visszatalálni hozzá? Isten Szentlelke pedig segíti az ilyen kereső embert, hogy megtalálja az élet forrását, az élő Istent.

Mi ezzel a reménységgel nézhetünk mindenkire: az az Isten, aki a csontokból élő embereket tud teremteni, annak a számára nincs reménytelen ember. Nem reménytelen a mi népünk sem ebben a mai nyomorult, elesett állapotában, nem reménytelenek a gyermekeink, akik jó esetben hetente egy, vagy néhány órára kapnak Istentől jövő hatásokat, és az összes többiben annak az ellenkezőjét kapják, nem reménytelen az egyház jövője, mert Isten ma is ugyanilyen hatalmas, és ezt ígéri nekünk is: "Új szívet adok nektek, az én lelkemet adom nektek."

---

Imádkozzunk!

Istenünk, magasztalunk azért, mert te ma is ugyanilyen hatalmas vagy. Köszönjük, hogy ma is hangzik a te szánalmadról és hatalmadról szóló igehirdetés, és a te Szentlelked ma is ki tudja nyitni bármikor, bármelyikünk szemét. Mi pedig kinyithatjuk előtted a szívünket, sőt engedhetjük, hogy új szívet ajándékozz nekünk.

Kérünk, tedd azt mindnyájunkkal, akik most itt vagyunk.

Így hozzuk eléd csüggedésünket. Látod, hogy néha mi is azt mondtuk, elveszett a reménység, végünk van. Köszönjük, hogy nincs végünk, és benned van a mi reménységünk forrása.

Segíts minket, hogy egyre jobban megismerjünk téged. Segíts el oda, hogy eldobáljuk bálványainkat. Ne önmagunkat, ne a szerencsét, ne az anyagiakat istenítsük, és ne azoktól reméljük a boldogságunkat, hanem tőled, akinél az el van készítve. Hadd zökkenjen a helyére mindannyiunk élete, és hadd tudjunk boldogan szolgálni téged és szolgálni másoknak.

Könyörgünk most Urunk egy családért, ahol sokféle nyomorúság van. Kérünk, adj gyógyulást az édesanyának, aki nélkül olyan gazdátlanokká és kiszolgáltatottakká váltak a többiek. Dicsőítsd meg magadat az ő életükben, hadd ismerjenek meg jobban téged, és tudjanak téged dicsőíteni.

Minket pedig segíts most, hogy ebben a csendben el tudjuk mondani neked a saját imádságunkat.

Ámen.