JÉZUS ÉS AZ ÍRÁSTUDÓK

Alapige: Lk 20,45-47

"Miközben pedig az egész nép hallgatta őt, így szólt tanítványaihoz: "Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek díszes köntösben járni, és szívesen veszik a köszöntéseket a tereken; szeretik a főhelyeket a zsinagógákban és az asztalfőn ülni a lakomákon; akik felemésztik az özvegyek házát, és színlelésből hosszan imádkoznak. Ezekre vár a legsúlyosabb ítélet."

Imádkozzunk!

Istenünk, nekünk a legnehezebb bízni benned. Köszönjük, hogy te soha nem szolgáltattál okot arra, hogy bizalmatlanok legyünk. A mi legfőbb bűnünk mégis az, hogy nem tudjuk rád bízni magunkat, életünket, gondolkodásunkat, jövőnket, az anyagi kérdést, testünk állapotát, gyerekeinket, unokáinkat, társunkat.

Isten, könyörülj meg rajtunk, cselekedj velünk irgalmasságot, és ma esete is beszélj velünk arról, ami szerinted a legfontosabb.

Köszönjük, hogy azt szeretnéd, hogy gondoljuk mindazt végig, hogy miben érint minket, amit te mondani akarsz. Mi az, ami személyre szabottan most kifejezetten nekünk szól majd.

Kérünk, Urunk, hogy hadd értsük meg azt, és hadd értsük magunkra, amit magunkra kell venni.

Kérünk, Urunk, bocsásd meg sokfajta mulasztásunkat, gyengeségeinket, bűneinket, az ellenállást a te szavaddal szemben, s ne a vétkeink és bűneink szerint bánj velünk most sem, hanem a te irgalmas szereteted szerint.

Ámen.

Igehirdetés

Jézus földi szolgálata során gyakran került ellentétbe, vagy inkább így mondom, vitába keveredve bizonyos vezetőkkel, Izráel vallási, és egyben világi vezetőivel is. Tanítását még csak meghallgatták, de amikor a csodáira került a sor, akkor föllázadtak, és a féltékenység és irigység miatt a szívük megkeseredett, és gyilkos indulatokat keltett bennük Jézus tanítása és cselekedetei. A hatalomféltés pedig teljesen betöltötte a szívüket. Egyszer ki is mondják, ha mindenki Jézus után megy, akkor velünk mi lesz? Akkor mi elveszítjük a hatalmunkat, és végünk van. Vége van a befolyásunknak a nép fölött.

Ezek közé tartoztak az írástudók is. Velük nem csak az Újszövetségben találkozunk, hanem már az Ószövetségben is olvasunk róluk. Eredetileg olyan férfit jelentett - ugye asszony szóba se jöhetett, hogy írástudó lehessen -, olyan férfit jelentett, aki szó szerint tudott írni és olvasni, méghozzá kifogástalanul. Gyermekkorban, minden gyereket Izráelben megtanítottak írni, olvasni. Nagyon egyszerű oka volt ennek. Csak úgy tudják Isten törvényét olvasni, hogyha tudnak írni és olvasni. Tehát ez volt az alapszempont.

Amikor például Bárúkról olvasunk a Jeremiás könyvében, őt még csak íródeáknak nevezi a Biblia, nem írástudónak. Később alakult az ki, hogy a Babiloni fogság korabeli zsidóság egyre merevebben ragaszkodott a törvényhez, hiszen nem volt semmi más, amibe kapaszkodni tudtak volna a nyomorúság idején, mint Isten törvénye. Az egyetlen zsinórmérték, mérce életvezetési szempontból is Mózes öt könyve, Isten törvénye volt.

A törvényt azonban nem mindenki értette, mert vannak azért nehezebben érthető részek, és egyre inkább kialakult egy kör, akik tanulmányozták az írásokat, akik újra és újra magyarázták, és akik aztán az élet minden, még a legapróbb kérdéseket érintő dolgokra is kidolgozták a törvény tanítását. Szükség volt tehát olyanokra, akik a nép nyelvére lefordították a törvényt. Azt értelmezték, magyarázták, a gyakorlati élethelyzetekre alkalmazták.

Mivel a mózesi törvények az élet részletes dolgaival nem foglalkoztak, így bizonyos értelemben szó szerint tessék ezt érteni, hogy szabad-e szombaton a kilincset így vagy úgy megfogni, ezt meg ezt csinálni, és a legapróbb, minden részletre kiterjedő figyelmességgel próbálták a törvényt az élet, a mindennapi élet dolgaira alkalmazni. Szempont az volt, hogy meg lehessen tartani a törvényt, de úgy, hogy azért lehessen élni is. Tehát az élet, a hétköznapi élet és a törvény ne kerüljenek egymással szembe. Erre a munkára vállalkoztak az írástudók, és ezt szinte a tökéletességig vitték, formálták. Éjjel nappal - szó szerint éjjel nappal - tanulmányozták Mózes törvényét, a törvénykönyvet, és annak az értelmezése volt a fő feladatuk. Ugyanakkor nemcsak írni, olvasni tudó emberek voltak, hanem bizonyos értelemben jogi, etikai, erkölcsi kérdésekkel is foglalkoztak. Tehát értettek az íráshoz, olvasáshoz, a jogi kérdésekhez és a teológiához. Így bizonyos értelemben egy idő után nélkülözhetetlenné váltak az ország lakosai számára, bármilyen kérdés merült föl, jogi, erkölcsi vagy teológia értelemben, ha volt a közelben írástudó, az volt az első, hogy megkérdezték őt. De ügyvéd, prédikátor, tudós, tanító is, hivatalnok is volt egy személyben az írástudó. Sőt, olyan valaki volt, aki a vallás érdekében tulajdonképpen mindenre elszánt ember volt. Gyűjtötték tehát a rendelkezéseket Mózes törvénye mellé a fogság előtti, és a fogság utáni időkből is. Az írástudók fő székhelye a főváros, Jeruzsálem volt. Annak pusztulása után pedig fölhúzódtak északra, Jamniába. Ez nem tartozott már tulajdonképpen Izráel területéhez szorosan. Ez a Galileai tenger fölötti dombvidék oldalán helyezkedik el, ez a város. Arról nevezetes, hogy később, az Ószövetség kánoni rendjét ebben a városban - legalábbis a mai ismeretek szerint -, ebben a városban állították össze. Tehát ott döntötték el azt Isten Lelke vezetésével, hogy milyen könyvek kerüljenek be az Ószövetségbe, és mely könyvek maradjanak abból ki.

De írástudókat alkalmaztak a törvényszékeken és a bíróságokon is. Azt talán a legtöbben tudjuk, hogy Izráelben az állam és az egyház nem vált szét. Azonos volt. Ma bizonyos iszlám országokban van ez így, ahol az iszlám rendelkezései, a Korán rendelkezései alapján szabják meg a világi, törvényi rendet is. Ez mindig katasztrofális következményekkel jár.

Mivel Izráelben az írástudók ismerete mély volt és alapos, ezért, ahogy említettem is, minden kérdésben hozzájuk fordultak. Ez viszont gőgössé és elbizakodottá tette őket. A nélkülözhetetlen ember, vagy aki azt gondolja magáról, hogy nélkülözhetetlen, az könnyen felfuvalkodik, könnyen gőgössé és elbizakodottá válik.

Jézus és az írástudók között emiatt is egyébként komoly ellentétek feszültek, miközben a végsőkig ragaszkodtak az írástudók a nyomtatott, a leírt - akkor nem is volt még nyomtatás -, a leírt, kézzel másolt Biblia szavaihoz. Aközben annak a lelkületét, annak az erkölcsét nem vették már annyira komolyan, vagy nem mindegyik közülük vette komolyan. A külsőségek szigorú megtartása érdekében a törvény belső értékeit is készek voltak akár föláldozni.

Isten az embertől azonban nem a törvény betű szerinti megtartását kéri, hanem a lelkületet kéri, hogy a készség legyen ott az ember szívében, hogy az Isten törvényét megtartsa. Vajon gonosz emberek voltak akkor ezek alapján az írástudók? Szó sincs róla. Jézus nem azért kárhoztatja őket, mert gonoszok lettek volna, hanem azért, hogy mást tanítanak, mást gondolnak, és megint mást cselekszenek.

Nem mondja tehát Jézus azt róluk, hogy gonoszok, pedig áskálódtak ellene, megvádolták Őt, és végül keresztre juttatták. De végül is volt annak előnye, hogy az írástudók ismerték a törvényt, mert az emberek hozzájuk fordultak. A baj ott volt, hogy amit mondtak, és amit cselekedtek, az nem fedte egymást, ez a két dolog.

Az megint egy komoly kérdés, hogy amikor az írástudók hiányosságairól, hitük hiányosságairól, erkölcsükről, a dolgokhoz való hozzáállásról, az engedelmesség kérdéséről beszél Jézus, vajon minket nem érintenek-e ezek a kérdések?

Mit mond tehát az írástudókról Jézus? Azt mondja, hogy örömest járnak hosszú köntösben. Vagyis a külsejükkel azt akarták kifejezni, hogy ők tekintélyes emberek. Isten viszont egyértelműen és világosan látja azt, ami kinek-kinek a szívében van. Vannak ám emberek, akik úgy viselnek hosszú köntöst, hogy az nincs is rajtuk. De az elvárt tekintélytisztelet sugárzik róluk. És a gyülekezetben, munkahelyen, bármilyen emberi közösségben az a minimum, hogy őket mindig mindenki tiszteli, és nagyra tartja. Hányan elakadnak és megállnak ott, hogy ismerik a református énekeket, minden létező gyülekezeti alkalmon részt vesznek, ez önmagában nem is lenne baj, ez tulajdonképpen jó dolog lenne. Arckifejezésük szinte mindig komoly, vagy inkább így mondom, mindig komor, és örömtelen. Nincsen hosszú köntösük, illetve nem lehet azt látni, de belül végül is ilyet hordanak. Mindig őrködnek szigorúan Isten törvénye fölött, hogy azt megvédjék. Külsőleg keresztyének, de vajon a belsejükben, a szívük mélyén azok? Megtartják Isten törvényét, vagy úgy beleszoktak a dolgokba? Amikor valaki azt mondja például, hát már a negyedik generáció jár a családunkból ebbe a gyülekezetbe. Mi a kérdés ezek után? Mintha ez számítana valamit Isten előtt. Ki-ki a maga lelkéért felel. Nem? Nyilván jó dolog az, ha egy család évtizedek, vagy harmadik, negyedik generáción keresztül is kitart egy közösség mellett. Ez nagyszerű dolog. Önmagában nincs ezzel semmi baj. De ez nem fog üdvözíteni senkit sem, mert mindenki a saját lelkéért felel, áll vagy bukik Isten színe előtt.

Ha valakinek belül a szívében nincs igazán köze az élő Istenhez, csak komoly vagy komor egyháztag, ez biztos, hogy nem fogja üdvösségre segíteni. Akik így viselkednek, azok Úrvacsora vételkor még komolyabbak vagy még komorabbak, mert azt hiszik, hogy ez a külső hosszú köntöshöz hozzá tartozik. Pedig az úrvacsora alkalma tulajdonképpen egy örömteli alkalom. Mert átélheti az ember azt, hogy Isten Jézus Krisztus vére által lemossa, kimossa a mi bűneinket. Bocsánatot ad a mi vétkeinkre. Fölszabadít a terhek alól, és örömmel ajándékoz meg. Tehát se komornak nem kell lenni, se lesújtottnak, mert nagyszerű dolog az, ha Úrvacsorázhatunk, és kézzel foghatóan vehetjük Isten bocsánatát.

Sokszor látom azt, hogy az ilyen családok adományait nagy betűkkel hirdetik az örökkévalóságnak szóló márványtáblán. Isten dicsőségére - ez kis betűkkel. A Nagy és fia - azt meg jó nagybetűvel. Vagy a hímzett terítők és így tovább. Lehetne ezt vég nélkül sorolni. Az ember dicsősége mellett eltörpül a mindenható Isten dicsősége. Nincs köntös, és mégis van. Nem látszik, de hordják. Közismert emberek többen, akiket tisztelnek, vagy akiket tisztelni kell, és akinek mindenki talán előre is köszön.

Aztán azt mondja Jézus még az írástudókról, hogy elöl ülnek a zsinagógákban, hiszen a nép hozzájuk jár tanácsért. Anyagi, házassági, örökösödési, ügyekben ők intézték a jogi útvesztőkben is a dolgokat, tanácsokat adtak, ügyes-bajos dolgokban intézkedtek. A társadalom és az egyház vezetői voltak. Így esküvőkre és lakomákra meghívták őket, s a legelőkelőbb helyre, az első helyre ültették, hiszen emelték annak az alkalomnak a fényét, ünnepélyes voltát, ahol ők ott voltak. De, azt mondja Jézus, hogy színlelésből még a hitet is komolyan vették, hiszen hosszan imádkoztak mások előtt. S ez nagyon kemény ítélet. Hosszan imádkoznak mások előtt, de valójában nem imádkoztak. Nem beszélgettek az Istennel. Csak mondtak valami szent szöveget, hogy mások lássák és hallják, hogy ők milyen kiváló emberek. Álkeresztyének - ma így mondanák. A külsejét megadják a dolgoknak. Szívesen ülnek elöl. Nem mondom azt, hogy a templomban, mert itt mindenki oda ül, ahova akar. Hátul is lehet elöl ülni egyébként, nem csak elöl. Tehát hátul is ülhet valaki úgy, mintha a legelső sorban ülne. Örömmel vették a nagy megtiszteltetést, hogy a családokba meghívták őket. Ez a minimum, ami jár nekik. Színlelésből hosszan imádkoznak. Milyen fárasztó lehet. Nem? Időnként még az igazi, szívből fakadó hosszú imádság is kimeríti az embert. Hát még a színlelt. Az aztán tényleg kimerítő. Amikor tulajdonképpen az ember beszél, de valójában nem mond semmi komoly dolgot. Vagy úgy tesz, mintha imádkozna, de a szíve nem imádkozik. A szíve zárva marad Isten színe előtt. Nagyon vigyáz az így gondolkodó ember a külsőségekre, és a látszat megőrzésére.

Akik itt vagyunk, vajon azt gondoljuk, hogy ez a fajta gondolkodás több ezer évnyire esik tőlünk visszafelé? Nem így van? Ez úgy van, hogy Isten kinek-kinek az életében rámutathat, ha farizeusi vagy írástudó gondolkodás van bennünk. Ha ott van a színlelés. Jaj, mit szólnának a gyülekezetben, ha kiderülne, hogy én ezt most olyan unalmasnak tartottam. Van ilyen, hogy valamit unalmasnak tartunk még a gyülekezetben is. Gondolkozzunk el azon, hogy miért van így. Több oka lehet ennek, de jobb, ha először mindig magunkban keressük azokkal kapcsolatban a kérdést, hogy miért van így.

Valójában Jézus helyére teszi a gondolkodásunkat, és felhívta az emberek figyelmét arra, hogy bizonyos dolgokban nem kell követni az elöljárókat. Abban, hogy ez a fajta kettős erkölcs van bennük, ez nem követendő példa.

Kövessétek abban őket, amiben helyesen cselekszenek, de hogyha a szavaik, a gondolataik és a cselekedeteik nem egyeznek, abban nem kell követni. Ha a hívő testvér másképp beszél, és megint másként cselekszik, ha itt ezt és ezt mondja, otthon meg a feleségével állandóan veszekszik, akkor vajon melyik az igaz? Ha itt kegyes szöveget mond, aztán leissza magát, akkor melyik az igaz? Akkor melyik az igaz? Vagy beszél kedvesen a tiszta pénzügyekről, és a pénzügyei nem tiszták. Akkor most melyik az igaz? Melyik a farizeus vagy írástudó módon való gondolkodás és cselekvés?

Azt mondja Jézus, hogy becsvágy és kapzsiság vezette az írástudókat. Mindenáron való elismerésre törekedtek, de a szelídség és az alázat, és az Istennek való igazi szívbéli engedelmesség az távol volt tőlük.

Amikor valaminek szeretetközösségben kellett volna végbemennie, ott csak a feltűnést és az elsőbbség utáni vágyat próbálták betölteni, de nem volt igaz semmi az életükre nézve abból, ami Isten előtt kedves volt. Amit jámborságból és segítőkészségből kellett volna tenniük, azt is megmérgezte a kapzsiság meg a számítás.

A mi cselekedeteink milyenek? Miért, milyen okból szoktunk segíteni valakinek? Várunk valami viszonzást? Jézus azt mondja, hogy segíts annak, aki nem tudja visszaadni. Hívd meg azt vendégségbe, aki nem tudja viszonozni. Ez a fajta gondolkodás hat-e át minket, vagy pedig a számításból való cselekvés? Még a gyerekünknek is azt mondjuk, hogy barátkozz azzal, mert az egy olyan menő család. Hátha neked is csurran abból valami, ami ott van és így tovább. És korán, gyermekkorban is sokszor elrontják, elrontjuk a gyerekek gondolkodását, akik egyébként érdek nélkül tudnak még osztálytársakat szeretni. Aztán később már nekik sem megy.

Azt mondja itt Jézus, hogy az írástudók az özvegyeknek felajánlották a jogi segítséget, de ezért ezek a kiszolgáltatott asszonyok súlyos árat fizettek. A vagyonuk, meg a vagyontárgyaik egyszerűen átvándoroltak az írástudók tulajdonába. Tehát számításból segítenek.

Távol áll ez a keresztyén gyülekezettől, hogy egyik testvér - számítás nélkül - segít a másikon, vagy minket is megmérgezett már az, hogy számításból segítek? Vagy ezért, hogy talán egyszer majd ő is viszonozni fogja ezt a segítséget, amit tőlem kapott? Jézus elítéli ezt a gondolkodást, és megítéli ennek cselekedeti részét is.

Miért veszélyes ez a fajta írástudó gondolkodás? Azt mondja Jézus, hogy az így gondolkodó könnyen hiszi azt magáról, hogy az élete minden tekintetben rendben van. Hiszen járok gyülekezetbe, hiszen adakozom, hiszen segítek, hiszen időnként rövidebb vagy hosszabb ideig imádkozom. Néha még meg is dicsérik, hogy testvér, milyen szépen imádkoztál. Akkor nő két centit az ember lelke. Olyan dicsért meg, akire fölnézek. Csak éppen nem jutott el sehova az, amit az ember mondott. Nagyon nehezen derül ki, hogy e mögött nem állnak őszinte indulatok. Készek vagyunk, és képesek vagyunk saját magunkat is elhitetni. Hát még a hitető mennyire kész és képes arra, hogy igazán elhitessen minket, hogy minden rendben van ezeken a területeken.

Az igazán katasztrofális, amikor majd az ítéletkor derül ki egy életről, hogy semmi köze nem volt valójában a mindenható Istenhez, és Jézus Krisztushoz. Csak ő hitte azt, hogy van örök élete, de ezt Isten neki soha nem mondta.

Azért erre rákérdezhetünk. Uram, szerinted való módon, és rendben vannak ezek a dolgok? Ki-ki most gondoljon rá arra, amire kell. Ez így helyes? Tőled van ez? Így kell tenni? Ezt kell mondani?

Jó lenne végiggondolni a mai napunkat. A mai nap hordalékát. Minden Isten szerint való abban? Nincs megbánni valónk, meg bocsánatot kérni valónk, amikor hazamegyünk, ha van kitől még, és nem élünk teljesen egyedül? De hát akkor is lehet persze, hogy valakit föl kell hívni, és meg kell követni. Sokan magukat önkényesen besorolják az üdvözülők közé. Hogy nézne az ki, hogy ide jár nyolc éve, és még mindig bizonytalan, vagy tíz éve, s még mindig bizonytalan, hogy van-e üdvössége vagy nincs. Hát ezt nem lehet bevallani. Hát mit gondolnának rólam? Pedig pont ezt kellene tenni, hogy igazán valakit, akiben megbízunk, megkérdezni, hogy szerinted akkor van üdvösségem vagy nincs? Mert én nem tudom. Az nem baj, ha valaki itt tart. Ez nagyszerű dolog. Innen lehet továbblépni, és nem éri majd az ítéletkor meglepetés. De aki azt hiszi magáról, hogy minden rendben van, és közben ez nem így van, annak komoly meglepetésben lehet része az utolsó ítéletkor.

Hiszen Isten mércéje szerint lehetünk hívő emberek, és nem a saját mércénk szerint, meg nem az egyház mércéje szerint, meg nem egy másik testvér mércéje szerint, hanem a Szentírás mércéje szerint van-e örök életünk, vagy nincs. Ez az igazi kérdés.

Sokan élnek így Jézus mellett, de Jézus nem lakik a szívükben. Jézus közelében. Egyszer valakinek azt mondta Jézus, hogy nem messze vagy az Isten országától. Hát, aki nem messze van a templomtól, az nincs itt. Nem? Az nincs messze a templomtól. De nincs bent az istentiszteleten. Lehet, hogy pár perc múlva nyílik az ajtó, és megérkezik. Akkor már bent lesz, de most még nincs bent a templomban. Aki nem messze van Isten országától, az nincs abban bent. Csak aki biblikus módon hisz Jézus Krisztusban, annak van üdvössége. Vagyis életvitele, gondolkodása, pénzügyei, családi ügyei, szexuális élete, ha van még, mind Isten szerint való módon zajlik. Istentől kéri a dolgokat el, vele beszéli meg. Hozzá fordul. Nála teszi le a bűneit. Tőle fogadja el a bocsánatot, vagyis így zajlik az élete. Időnként megalázó helyzetbe kerül, és akkor engedi, hogy Isten megalázza. Nyilván hozzá tartozik a neveltetéséhez. Végiggondolja, gondolhatjuk a napunkat. Mit kell odatenni most Isten elé, hogy Uram, ez biztos, hogy nem szerinted való volt. Bocsáss meg, segíts, hogy többet ezt ne csináljam, ne mondjam, ne gondoljam. Még a szándék, az indulat is távol álljon tőlem.

Nagyon lényeges különbség, hogy hallott valaki az élő Jézusról, vagy benne él Jézus Krisztus. Ez nem ugyanaz. Ő mindig leleplez minket. Ha nem fontos például egy hívő embernek a másik ember nyomorúságának az enyhítése, akkor vajon mennyit ér a hite? Ha nem lényeges többé már az, hogy tudom-e enyhíteni a másik nyomorúságát, vagy nem. Vagy személyesen mit tettünk az utóbbi időben azért, hogy Isten országa épüljön? Kivel beszélgettünk arról, hogy Isten szereti őt? Kit segítettünk hitre? Nyilván nem kell ezt számon tartani vagy mérni, de azért bizonyos dolgokról tudhatunk. Nem? Hogy itt az történt, hogy beszéltem neki Jézus Krisztusról, ő pedig kinyitotta a szívét, mert más a vető, és más az arató. Volt ilyen velünk valamikor az elmúlt időszakban, hogy valakit hitre tudtunk segíteni? Újra mondom, hogy nem strigulákat kell húzni, hogy egy megtért, kettő megtért, és ötnél áthúzzuk, hogy ez pedig a hatodik. Nem erről van szó. De a szolgálatunknak a gyümölcsét azért időnként, ha van szolgálatunk, Isten megmutatja.

Mit teszünk, tettünk Isten országáért? Jézus azt mondja, hogy akik színből tesznek dolgokat, itt mondta, azokra súlyosabb ítélet vár. A tanítókról is ezt mondja. Mondhatnám egyszerűség kedvéért: a lelkészekről. Ne legyetek sokan tanítók. Péter írja ezt a levelében, mert ők súlyosabb ítélet alá esnek. Ez az előnye annak, ha valaki rendszeresen szolgál. Többek között. Súlyosabban ítéli meg az Isten. De valójában minden hívő emberrel ez a helyzet. Súlyosabban ítéli meg az Isten, mert nagyobb a felelőssége. Hogyan él, hogyan cselekszik, hogyan ossza be az idejét, pénzét és így tovább. Hogyan bánik az övéivel? Milyen a lelkiállapota? Vidám vagy szomorú. Komor, vagy pedig örömteli az élete. Sugárzik belőle Krisztus, vagy pedig menekülnek, szétspriccelnek az emberek, ha hazamegy az ilyen ember. Ez egy nagyon fontos, és sokszor kritikus kérdés.

Jézus azt mondja, hogy aki ismeri Isten törvényét, az tudja, hogy mit tett Ő érte a Golgotán. S annak a szívében azért ott kell, hogy legyen az öröm, és a tőle való békesség. Ha valaki nem így él, noha azt mondja magáról, hogy keresztyén, az bizony szégyent hoz Isten nevére, népére, ügyére. Nekünk olyan sok adatott már ebben a gyülekezetben. Hallottunk Istenről. Tudjuk, hogy kicsoda Jézus. Ezért komolyan felelnünk kell, hogy engedelmeskedünk-e neki. Ma engedelmeskedtünk-e Jézus Krisztusnak, vagy pedig nem? Tudunk-e és akarunk-e megbocsátani, és vele, általa újat kezdeni?

Aki hisz az Jézusért kaphat bocsánatot, és adhat más valakinek is. Annak tudunk mi is megbocsátani, ha elfelejt valamit. Előfordul ez. Tehát adunk-e, és elfogadunk-e bocsánatot? Élünk-e naponkénti lelki közösségben azzal a Jézussal, aki szeret minket?

Hogyan írja le ezt? Olyan kedvesen, csodálatosan ír erről Túrmezei Erzsébet a Tavaszi áradás című versében. Egy részletet olvasok fel ebből.

Akinek boldogsága egyre nő,
s kicsap, mert lelke szűk medrébe nem fér.
Elindul adni. Ad és vissza nem kér.
Szolgál. Kicsinek, nagynak, mindenütt,
mindenkinek. Bérre, hálára nem vár.
Alázatosan fölfelé tekint,
ha itt is, ott is fölragyog egy szempár.

Tavasz fuvall a hófödött hegyekre,
s a megáradt folyó a partot átlép,
tudjuk mi mind: nem is tehetne másképp.
Ha Krisztus fénylő napja rámosolygott,
adni, szolgálni így indul el az,
aki boldog.

Ezt kellene ma este végiggondolnunk, hogy akarunk-e így élni és szolgálni, és ez lehetséges. Lehet, hogy ma nem sikerült. Nem baj, ez előfordul. Velem is volt ilyen, meg veletek is. Nem kell ezen felettébb elkomorodni és elkeseredni. Holnap Isten, ha megérjük a reggelt, ad új napot, és lehet ezzel az indulattal, ezzel a lelki lendülettel indulni, szolgálni. Adni és szolgálni így indul el az, aki boldog. Hát, ha mi a boldog Isten boldog gyermekei vagyunk, akkor ez menni fog, mert Isten segít abban, hogy menjen. Ehhez kérjük most imádságban az Ő segítségét.

Imádkozzunk!

Bocsásd meg Úr Jézus, kérünk, hogy sokszor mi is olyanok vagyunk, mint voltak az írástudók. A külsőségekben minden rendben van, belül meg káosz, zűrzavar és sötét indulatok. Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek.

De köszönjük, hogy pont a te szeretetedből fakad az, hogy nem hagysz meg minket ilyennek. A te szereteted tud minket átformálni, békességre vinni, belső kiegyensúlyozottságot, örömöt és boldogságot adni.

Bocsásd meg, Urunk, ha ma a napunk olyan lesújtottá vált, olyan kedvetlenné, vagy mondhatom így is, hogy olyan depresszióssá. Köszönjük, hogy mindebből van szabadulás, mert van Szabadító.

Köszönjük, hogy rád tehetjük a mi terheinket, súlyos bajainkat, nehézségeinket. Te letörlöd a mi könnyeinket, felemeled a mi tekintetünket. Megvidámítod a mi szívünket, s megtanítasz minket boldogan, örömmel szolgálni és adni. Köszönjük Úr Jézus, hogy te boldogan, örömmel szolgáltál, és adtad önmagadat váltságul értünk. Segíts nekünk, kérünk, hogy egyre inkább visszatükrözzük ezt az örömöt, boldogságot, s a szolgálatra való készség legyen ott a szívünkben.

Őrizz meg minket, hogy olyanokká váljunk, amilyenek voltak a farizeusok és az írástudók. Köszönjük, Urunk, hogy aki tehozzád megy, azt te semmiképpen el nem küldöd magadtól.

Ámen.