Ami Istené

 

 

Lekció: Zsolt 24

 

Alapige: Mk 12,13-17

“És küldtek Jézushoz némelyeket a farizeusok és a Heródes-pártiak közül, hogy megfogják Őt a beszédben. Azok pedig odamenvén ezt mondták neki: “Mester, tudjuk, hogy igaz vagy, és nem gondolsz senkivel, mert nem tekintesz emberek személyére, hanem igazság szerint tanítod az Istennek útját. Szabad-e a császárnak adót fizetni, vagy nem? Fizessünk-e, vagy ne fizessünk?” Ő pedig ismervén az ő képmuta-tásukat, ezt mondta nekik: “Miért kísértetek engem? Hozzatok nekem egy pénzt, hogy lássam.” Azok pedig hoztak. Akkor ezt kérdezte: “Kié ez a kép és a felirat?” Azok ezt mondták: “A császáré.” És felelvén Jézus ezt mondta nekik: “Adjátok vissza a császárnak, ami a császáré, és ami az Istené, azt Istennek.” És elcsodálkoztak Ő rajta.

 


 

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, szeretnénk hálásan megköszönni neked ezt a csendes vasárnapot. Köszönjük, hogy körülvettél minket oltalmaddal sok veszély között. Köszönjük, hogy ínséges időben is gondoskodtál testünkről-lelkünkről. Köszönjük, hogy ha sok gond terhel is bennünket, itt lehetünk előtted, és minden gondunkat tereád vethetjük.

Könyörülj rajtunk, és növeljed hitünket. Könyörülj rajtunk, és ajándékozz meg minket most olyan csendes ádventtel, amiben fény derül mindarra, ami neked gyűlölt és utált bennünk, és segíts, hogy azt mind vessük el.

Indíts minket becsületes számadásra. Megvalljunk, Urunk, hogy nem a munka, és főleg nem a neked és másoknak végzett szolgálat fáraszt ki minket igazán, hanem sok olyan felesleges terhet hordozunk magunkkal, amitől nem tudunk, vagy sokszor nem is akarunk megszabadulni.

Kérünk, leplezz le minden hazugságot, álnokságot az életünkben. Töltsd meg a szívünket őszinte bizalommal irántad, hogy ezzel a bizalommal tudjuk hozzád hozni a bűnterhet, a megoldatlanságainkat, egész torz önmagunkat, és a te közeledben hadd gyógyuljon meg az életünk.

Adj nekünk egészséges gondolkozást, a te akaratoddal egybehangzó döntéseket. Segíts el minket oda, hogy értsük a te igédet, és a te Szentlelked bátorítson abban, hogy engedelmeskedjünk is neki.

Így kérünk tőled most is ilyen igét, ami leleplez, és ugyanakkor feloldoz. Ami összetöri a keménységünket, de felemel elesettségünkből, ami segít rajtunk. Köszönjük azt a mérhetetlen szeretetet, amivel körülveszel minket. Nem akarunk elzárkózni szereteted munkája elől: munkálkodj bennünk most, kérünk, igéd és Lelked által.

Könyörülj meg rajtam, hogy azt mondjam, amit te üzensz most nekünk, hadd legyünk mindnyájan olyanok, akik hallgatják és megtartják az Isten beszédét.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Folytassuk a VIII. parancsolat tanulmá-nyozását. Mi minden van még ebben a két rövid szócskában: “Ne lopj!” Ennek az isteni parancsnak talán soha nem volt olyan sok megszegése és megszegője, mint éppen napjainkban. Ez a világ megtelt kicsi és nagy tolvajokkal. Felsorolhatatlanul sok szo-morú példát tudnánk erre említeni mi is, kezdve attól, ami egyre nagyobb gondot je-lent, mert sokkal súlyosabb betegségnek a tünete csupán, hogy nincs biztonságban a gyerekek uzsonnája, kabátja, órája, mert egymásét lopják el, és ugyanakkor külföldi újságírók egy itt tartott konferenciáján a kül-földiek egyáltalán nem értették, hogyan ma-radhatnak felderítetlenül milliós sikkasz- tások.

Azonban most nem ezekről a közönséges tolvajlásainkról szeretnék beszélni. E-zekre naponta látunk példákat, és ha en-gedünk Isten igéjének, akkor ezek lelepleződnek sokféle formában, a mi életünkben is. Szeretnék a lopásnak olyan példáiról em-lítést tenni, amikre a legtöbbször egyáltalán nem gondolunk, amik azonban annál inkább mérgezik az életünket, mivel rejtve maradt bűnök. Ezekre csak Isten igéje tud rávilágítani, és ha ezektől megszabadul valaki, azok a közönségesek is, a mindennapiak is ritkulni fognak, mert Isten világosságába kerülnek.

A múlt vasárnap arról hallottunk az igéből, hogy aki nem arra használja Istentől kapott javait, amire azokat Isten adta, az meglopja embertársait, mert szegényebb lesz az, akitől kapta: a példázatbeli gazda, szegényebbek lesznek azok, akik használhatták volna, és szegényebb lesz az is, aki nem használja, vagy nem arra használja, hiszen hasznos élet helyett tétlenkedik.

Ma Isten igéjének azt a tanítását szeretném elétek hozni, ami arról szól, hogy mi a legjellemzőbb formája annak, amikor Istent lopjuk meg. A talentumok példázata arról szólt, amikor egymást megszegényítjük, Jézusnak ezek a mai szavai arra világítanak rá, amikor eltulajdonít az ember valamit Istentől. Szeretném itt mindjárt meg-jegyezni, hogy ha bármit ellopunk Istentől, azzal Ő nem lesz szegényebb. Nem Ő lesz szegényebb, hanem mi leszünk szegényebbek mindig, sőt kerülünk életveszélyes helyzetbe, mert aki magának tulajdonítja, vagyis eltulajdonítja azt, ami Istené, az szembekerül vele, az ellenségévé válik Istennek, akár tudja ezt, akár nem, és ez nagyon veszedelmes helyzet.

Miről van szó alapigénkben? Egy beszélgetésnek a leírását hallottuk itt. A farizeusok és a Heródes-pártiak – akik politikai kérdésekben nem értettek egyet, abban a-zonban egyetértettek, hogy Jézust közös el-lenségnek tartották, – csapdát állítanak Jézusnak, és kiagyalnak egy olyan kérdést, amire számításaik szerint csak rosszul lehet válaszolni. “Szabad-e adót fizetni a császár-nak, vagy nem?” Ha Jézus igennel válaszol, akkor elveszíti a tömeg becsülését, mert az emberek tiltakoztak ez ellen a kötelezettség ellen. Ha nemmel felel, akkor szembe kerül a római birodalom hatóságaival, és vége van.

Mit mond erre a kérdésre Jézus? Úgyszólván a zsebükből veszi ki az érvet. Azt kérdezi: van-e itt egy olyan pénz, amivel az adót szoktátok fizetni? Van. Adnak neki egy Tiberius dénárt. Ez maga már leleplezi őket, hogy használják a császár pénzét egészen addig, amíg abból nekik hasznuk van, csak az adót nem akarják fizetni. Kinek a képe van rajta? – Jézus felmutatja a dénárt. Mondják kórusban: a császáré. Akkor mi a probléma? A császár pénzt veret nektek, hogy tudjatok kereskedni. Utakat, hidakat építtet, tehát ad nektek sok mindent, ami az élet külső fenntartásához szükséges. Akkor ti most adjátok vissza a császárnak azt, amivel ezért ti tartoztok. Ez az adó.

Hangsúlyos az az igekötő, amit Jézus odatesz ez elé a szó elé. A kérdés így hang-zik: Szabad-e adót adnunk a császárnak vagy nem? Jézus befejező mondata így hangzik: Adjátok vissza a császárnak, ami a császáré, és adjátok vissza Istennek, ami az Övé. Rendkívül egyszerű a képlet. A császár ad nektek sok mindent, ti azt gondolkozás nél-kül elfogadjátok. Érdekes, ott nem probléma, hogy pogány uralkodó által készíttetett utakon jártok, meg az általa lehetővé tett kereskedésből gazdagodtok meg. Ott nem probléma, hogy ő pogány, csak amikor vissza kellene adni valamit, akkor probléma. Az adó jár a császárnak, mert ő sok mindent adott nektek.

És mi az, ami jár Istennek? Mit kell visszaadnunk Istennek? Önmagunkat és a dicsőséget, az imádatot. Némely császárok ugyan ez utóbbit is maguknak próbálták megszerezni, de ez ellen maga Jézus tiltakozik leginkább. Az imádat egyedül Istené, és ti is egyedül Istenéi vagytok. És itt olyanokkal beszél, akiknek illett ismerniük az Írásokat, az Ószövetséget, és az Ószövetség tele van erre vonatkozó utalásokkal: az Úré az egész föld, hogy mindnyájan az Övéi vagyunk. Hogy testestől-lelkestől az Ő tulajdona. Az Ő népének a tagjai kiváltképpen is, minősítetten is. Csakhogy önmagukat és a tiszteletet ugyanúgy nem a-karják megadni Istennek, mint ahogy az adót nem akarják fizetni a császárnak. Adjátok vissza a császárnak azt, ami az övé, és adjátok vissza Istennek azt, ami neki jár.

Jó lenne, ha világosan értenénk Jézus Krisztusnak ezt a tanítását, mert sokszor félremagyarázzuk ezt. Itt nem arról van szó, hogy tegyetek eleget egy kicsit a világnak, egy kicsit Istennek. Itt nem konformizmust prédikál Jézus, tehát nem minden rendszer kiszolgálását, elvtelen alkalmazkodást, a megmaradás érdekében tegyünk engedményt a mindenkori hatalomnak, – ugye ezt az Isten is megérti. Végül is ezen a földön élünk, egyezzünk ki ezzel is, azzal is; fele-fele, hol a világnak engedünk, hol Istennek engedünk. Így szokták sokan érteni ezt a jézusi mondást.

Itt szó sincs erről! Itt Jézus azt mondja: két teljesen különböző dologról van szó. Két teljesen különböző tartozást kell rendezni, és mindkettőt a maga helyén teljesen rendezni kell, és nem szabad felcserélni őket. Amivel a császárnak tartoztok, azt ne-ki kell megadni, amivel Istennek tartoztok, azt meg neki kell megadni, és mindkettőt teljesen. Az adó a császáré. Istennek nem kell adót fizetni. De az ember, meg a dicső-ítés, az egyedül Istené, és ezt ugyanúgy tes-sék visszaadni neki, mert elvettétek tőle, mint ahogy az adót vissza kell adni a császárnak. Nekünk tehát önmagunkat és az imádásunkat, a dicsőítésünket kell visszaad-nunk Istennek. És aki ezt nem teszi, az eltulajdonított valamit, ami egyedül és kizárólag Istené. Az meglopta az Istent. Istentől rabolt javakkal él vissza, és ennek mindig súlyos következménye van. Mit jelent ez?

1. Mit jelent az, hogy magunkat adjuk vissza Istennek és mit jelent, hogy adjuk vissza neki az egyedül Őt megillető imádatot és dicsőítést?

A Biblia egyértelműen úgy szól az emberről, mint aki Isten tulajdona, nem a maga ura. A teremtés jogán is, a megváltás jogán is, testestől-lelkestől Isten tulajdona vagyunk. Az ősbűn pontosan az, hogy az ember nem ismeri el Isten tulajdonjogát ön-maga felett. A maga ura akar lenni. Nem tud az lenni, éppen ez által válik kiszolgáltatottjává sok nálánál nagyobb erőnek, de azt képzeli, hogy ez lehetséges, és úgy kezeli magát, úgy bánik testével-lelkével, idejével, pénzével, képességeivel, mintha ő rendelkezne önmaga felett. Éppen ez a bűn lényege, hogy ne Isten rendelkezzék velem. Isten ne rendelkezzék velem, hanem majd én Őnélküle. Ez azt jelenti, hogy szembe kerül az ember Istennel. Sőt Istennel szemben akarja érvényesíteni magát.

Amit a Biblia megtérésnek nevez, annak a lényege pontosan ennek a fordítottja. Amikor valaki elismeri Isten tulajdonjogát az élete felett. Amikor Úrnak ismeri el Istent, és azt mondja: Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Teljesen kiszolgáltatja magát. Valami mélységes bizalom van e-mögött, látatlanban is igent mond ennek az Úrnak minden parancsára, gondolatára, aka-ratára, és ahogy azokat részletekben megismeri, bizalommal cselekszi is. Sőt, ezt tekinti élete legfőbb feladatának, ehhez kéri a Szentlélek segítségét: adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem elrendelt utamat, s minden parancsodat. – ez a hívő ember programja, ahol érvényesül Isten Úr volta, ahol nem a magamé vagyok, hanem egészen kiszolgáltatom magamat neki. És ebben a függő helyzetben bontakozik ki igazán az ember, ebben jut el olyan szabadságra, amire másként sehogyan sem.

Amit tehát Pál apostol a korinthusi-aknak ír, az így valósul meg a gyakorlatban: “Nem tudjátok, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szentlélek temploma, amit Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi.” (1Kor 6,19-20) Mindig együtt szerepel ez a kettő. Itt az újjászületett emberekről van szó, akik már vették Isten Szentlelkét, csak elfelejtik, hogy ezáltal birtokba vette őket Isten. És erre ők is igent mondtak, most megint kezdenek függetlenedni. Azt mondja: elfelejtitek, hogy ti az Isten tulajdona vagytok, és nem a magatokéi. Áron vétettetek meg, és itt jön a második: dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben.

Ami az Istené, azt adjátok vissza az Is-tennek: önmagatokat és a dicsőítést. És mi az az ár, amin megvétettünk? Ezt meg Péter levelében olvashatjuk: “Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok ki a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.” (1Pét 1,18-19) Ez volt az ára annak, hogy Isten kiváltott minket abból a rabszolgaságból, amibe kerültünk, amikor Őtőle függetlenítettük magunkat.

Akinek az életében ez tudatos döntéssé válik, ezt újra és újra frissen tartja magában, hogy nem a magamé vagyok, nem azt csinálhatok a testemmel-lelkemmel, semmimmel sem, amit én akarok, hanem amit az én tulajdonosom akar velem, és erre belső meggyőződésből, önként, boldogan igent mondtam egyszer s mindenkorra, és igent mondok újra és újra minden helyzetben, az ilyen emberek életében minden leegyszerűsödik, és sokkal magától értetődőbben valósul meg Isten királyi uralma, mint ahogy arról elmélkedni szoktak az emberek.

Úgy, ahogy a Korinthusi levélben írja Pál, ahol szinte halljuk, hogy összecsapja a kezét, hogy a macedóniaiak, akik olyan sze-gények, hogy őket akartuk segíteni a többi gyülekezettel, mekkora adományt küldtek a jeruzsálemi özvegyek és szegények részére. Hát hogy tudtak így, erejükön felül adakozni? S akkor Pál megfejti a titkot: “Önmagukat adták először az Úrnak,” és ezért az ő szegénységük áldozatkészségük gazdagságává növekedett. (2Kor 8,5) Mert aki ön-magát tényleg odaadja Istennek, az a rajta levő ruhát is odaadta, annak a zsebét is oda-adta, meg azt is, amit abba Isten tett, mert tudja, hogy azt Isten tette bele, és Istené a pénze, nemcsak a tizede, az egész. És Isten Szentlelke, aki benne lakozik, ha indítja őt, akkor ő indul. Ha cselekvésre ösztönzi, ak-kor cselekszik, és azt cselekszi, amire Isten indítja.

Ezt jelenti hívő embernek lenni. Nem csak azt, hogy hiszem, hogy van Isten, hanem azt, hogy Isten azt tehet velem, amit akar. És ez nem kényszer, erre én mondtam: igen. És lépésről-lépésre tapasztalom ennek az áldásait.

Egy missziói iskola igazgatója, neves teológus, nyugdíjba vonult. Nem sokkal előtte hallotta, hogy egy ázsiai országban szükség lenne tanárra és lelkipásztorra. Ép-pen olyan szakosra, amilyen ő volt. Ő éppen azokat a nyelveket ismerte, amikre ott szükség volt. Feleségével együtt úgy látták, hogy odamennek szolgálni. Fillérekért felkínálta volt diákjainak rendkívül értékes könyvtárát – ezt egy diákja mondta el, hogy az ebédlőasztalon ki voltak rakva a jobbnál jobb könyvek – és ezt szeretettel, áron alul odaadta nekik. Miután a gyermekeik már “sínen” voltak, ugyanezt tették a többi ingóságukkal is, és feleségével együtt, a 60-on felül, kimentek egy olyan országba, ahol szegénység várta őket. Ott szolgálnak a mai napig. Senki nem kényszeríttette őket rá. A bennük lakozó Szentlélek indította er-re. Nem fotelben ülve újságot akar lapozgatni nyugdíjas éveiben, hanem amíg Isten ad neki erőt, megy oda, ahova Isten küldi. Ez így történik azokkal, akik tudják, hogy nem a magukéi, hanem testestől-lelkestől Isten tulajdonai és Isten rendelkezik velük.

Sok áldás van ezen, ezek közül kettőt említek:

a) Erős bizonyossága lesz az ilyen embernek. Olyan biztonságérzéssel ajándékoz-za meg Isten, amit másként nem tud elérni. Megvalósul életében az, amit a Heidel-bergi Kátéban így olvashatunk:

“Mi néked életedben és halálodban e-gyetlenegy vigasztalásod? Az, hogy testestől-lelkestől, mind életemben, mind halálomban, nem a magamé, hanem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, – aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, s engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított, és úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejemről, – sőt inkább minden az én üdvösségemre kell, hogy szol-gáljon. Ezért Szentlelke által engem az örök élet felől biztosít – és szív szerint haj-landóvá és késszé tesz arra, hogy ezentúl Őneki éljek.”

Ezt a biztonságot semmi más nem adhatja, csak az, ha valaki tudja és akarja, hogy az ő Megváltójának a tulajdona legyen, és nem lopja el magát újra és újra Istentől. Elméletben, meg vasárnap, meg a karácsonyi nagy istentiszteleten természetesen a te néped vagyunk, és Urunknak nevezünk, de amikor valamit el kell határozni, azt egyedül határozuk el. Az ilyen ember nem Isten tulajdona, nincs is az a biztonságérzete. Fél az élettől, fél a haláltól, fél önmagától és az ellenségektől, néha a jó barátoktól is, mert nem tudja, mikor válnak ellenséggé. Mindig lesz oka félni. Míg az, aki Isten tulajdona, szabad.

b) A másik nagy áldás, hogy az ilyenek tudnak igazán veszíteni. Nagy tudomány ez, testvérek. A lelkigondozói munkában lá-tom, hogy mit szenvednek azok, akik nem ismerik ezt a tudományt.

Aki magát egészen odaszánta, odarendelte Isten tulajdonába, Isten akarata alá, annak magától értetődő: Isten azt tesz vele, amit akar. S ha az pillanatnyilag kellemetlen az illetőnek, az sem tragédia, azt is Istentől fogadja el, és tudja, hogy vele csak jó történhet. Mert akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukat munkálja. A pillanatnyi rosszat is úgy fordítja, és úgy használja fel, hogy abból jó jöjjön ki. Ettől a bizalomtól indíttatva nem vitatkozik az ilyen ember Istennel, nem tiltakozik a parancsai ellen, nem lázad a helyzete ellen, nem követelőzik – kér, vár…

Minden helyzetben tud hálát adni. Nem ragaszkodik görcsösen semmihez. Amikor elvesz tőle valamit Isten, akkor azt nem úgy éli át, hogy most elvette az enyémet, hanem úgy, hogy visszavette a sajátját. Hiszen mindenem az övé, és Ő azt csinál az övével, amit akar, és Ő mindig jól cselekszik, akkor is, ha pillanatnyilag nem értem. Nem engem fosztott meg valamitől, hanem Ő gazdálkodik. Eddig adott, most meg elvesz. De ez az övé.

Talán emlékszünk arra, hogy Jób iszonyatos veszteségének a mélyén azt mondja a feleségének, aki tele van keserűséggel: elfelejtetted, hogy az Úr adta, most meg az Úr vette el? Ebben a helyzetben is áldjuk az Úr nevét, az övé mindenünk. Itt is megszólal az Isten-dicsőítés, mert ez mindig együtt jár. Aki önmagát visszaadta Istennek, az tudja Őt dicsőíteni minden helyzetben. Aki nem így néz a dolgaira, a veszteségeire, az mindig meglopja Istent.

Az ilyen ember azért szabad, mert tud-ja: az élete is Isten kezében van, s akkor szab annak véget, amikor jónak látja. Amíg formálni akar és használni mások javára, addig úgyis életben tart. Ha már nem akar formálni és használni, akkor minek éljek? Akkor sokkal jobb a Krisztussal lenni – a Filippi levélben azt írja Pál: az sokkal inkább jobb. Amíg meg formálni és használni akar, addig jobb itt lennem. Teljes belső szabadság. Olyan emelkedett szemlélet, a-mit a mütyürkéihez görcsösen ragaszkodó ember, az életét kínosan meghosszabbítani vágyó ember egyáltalán nem ért.

Én is, és mindenem Isten tulajdona, e-zért tudok veszíteni. Nem én veszítek, hanem teszem azt, amit éppen a gazdám tőlem kíván. Az ilyen ember is sír, amikor valami fájdalmat okoz neki. Az ilyen embernek is fáj az, ha valamit, vagy valakit el kell veszítenie. De másként sír és másként fáj. Ez a másként éppen egy ádventi kifejezéssel van jelölve Pál apostol levelében. Azt mondja: ne úgy bánkódjatok, mint akiknek nincs reménységük. Mert aki Isten tulajdona, annak mindig van reménysége.

Szép példa erre az ószövetségi Anna, akit nyomasztott, hogy nincs gyermeke. És amikor a kicsi Sámuelért könyörgött, akkor azt mondja Istennek: adjál nekem gyermeket, és ha adsz a te szolgálólányodnak, én őt egész életére az Úrnak szentelem. Gyönyörű gesztusa ez ennek a bizonyosságnak, hogy én is, és mindenem, amim van, az Úré. Még a gyerekem is az övé, ha születik. Azért kérem tulajdonképpen, hogy tud-jak kit adni neki.

A hitetlen embernek ez teljesen érthetetlen és ostoba gondolat. Az újjászületett embernek ez magától értetődő. Mintegy az Úrnak kérem, amit kérek. Egy időre és szolgálatra nekem ajándékozza, és áldom Őt érte, de nem ragaszkodom hozzá. Bármikor kész vagyok visszaadni neki, mert az övé. Nem a magamét adom oda nagylelkűen, hanem az övével teszem azt, amit éppen Ő most kíván. Adj erőt, Uram, hogy a tőled kapott feladataimat elvégezhessem, és utána egyedül téged dicsőítselek. Ez a hívő ember alapállása, és nem az, hogy segíts meg, hogy a magam céljait elérjem.

Ez tehát az egyik: adjátok vissza önmagatokat az Istennek. Ismerős-e ez nekünk? Ismerős-e az, amit énekelünk majd az egyik szép énekünkben: mivel Jézus ön-magát adta, te is adod egész magad.

2. Az ilyen ember Istennek adja a dicsőséget. Ha valahol mi lépten-nyomon meg-lopjuk Istent, akkor az ez. Ő megajándékoz valami eredménnyel, s elkezdünk dicseked-ni. Vagy nem dicsekszünk, mert “szeré-nyek” vagyunk, de nem dicsőítjük Őt. Szé-gyelljük bevallani emberek előtt, hogy mi neki vagyunk hálásak. Visszatartjuk azt a dicsőítést, aminek pedig az ajkainkon is meg kellene szólalnia, hogy ebben az Istent-gyalázó világban dicsőíttessék az Isten így is. Hogy a vakok hadd lássák, hogy itt Isten cselekszik, Isten használt, Isten segített meg, s ezért egyedül neki adom a dicsőséget.

Olyan szomorú az, amikor valaki azt mondja: azt én kemény munkával értem el. Rendben van, de ki ajándékozott meg azzal, hogy kemény munkád lehessen, azt el tudd végezni, és még eredménye is legyen? Olyan magától értetődő az, hogy van ép két kezünk, meg olyan – amilyen értelmes elménk, meg munkalehetőségünk, s nem hiába fáradoztunk, hanem siker koronázta? Ez mind magától értetődő? Egytől-egyig mind az Ő ajándéka volt! Csak a vak nem látja ezt, s a hitetlen ember lelkileg vak, ezért magának tulajdonítja azt, ami egyedül az Istené: a dicsőséget, a dicsőítést, az imá-datot, a tiszteletet.

Hogyan szoktunk beszélni Istenről és Istennel? Vajon nem hatja át a tiszteletlenség sokszor szavainkat, azt a pózt, ahogy elnyújtózik valaki az ágyban és mond néhány mondatot, és azt hiszi, imádkozott. Nem volt az felesleges, hogy hívő eleink térdre borultak a nagy Isten előtt, hogy maguk is hadd lássák, milyen kicsik vagyunk mi az Ő egyedülálló nagyságához képest. Ez nem azt jelenti, hogy a paplan alatt nem szabad imádkozni, de megadjuk-e az illő tiszteletet, azt a tiszteletet, ami egye-dül Őt illet meg?

Isten maga mondja: aki hálával áldozik, az dicsőít engem. Hogyan dicsőítsem Istent? Úgy, hogy legyenek olyan imádságaim, ame-lyekben csak hálát adok. Sajnos, többnyire olyan imádságaink vannak, amikben csupa kérés van. Imaközösségek elején sokszor szoktuk kérni: legyen Isten dicsőítése, hálaadás, bűnvallás és utána térjünk a kérésekre. A harmadik imádság már kérés, s attól kezdve megnyílnak a zsilipek, mond-hatjuk Istennek kéréseinket. Mondhatjuk, és Ő erre bátorít is. De még ott is ott van: “Hálaadással tárjátok fel a kívánságaitokat.” (Fil 4,6) Ez is mutatná, hogy megadjuk neki azt, ami egyedül az övé: a dicsőséget, a tiszteletet, az imádatot.

Jézus tehát azt mondja: adjátok vissza a császárnak azt, ami a császáré, és adjátok vissza Istennek, azt, ami egyedül az övé: önmagatokat és az Ő imádatát.

Ádventben vagyunk, jó lenne, ha ezekben a hetekben különösen is felerősödne a szívünkben az a várakozás, hogy a mi Meg-váltó Urunk, Jézus, egyszer megjelenik majd nagy hatalommal és dicsőséggel. Minden nap közelebb visz minket ehhez az alkalomhoz. Akkor derül majd ki igazán, hogy kik adták vissza önmagukat neki, és kik kezdték el már itt az Ő dicsőítését. Mert ak-kor csak azokat veszi magához, akik önmagukat már itt odaadták neki, és a többiek már nem változtathatnak az állapotukon, ott már nem lehet kapkodni, és hirtelen jóvátenni a mulasztásokat. Az övéi pedig semmi mást nem tesznek az örökkévalóságban, csak dicsőítik Őt.

Aki azt kérdezi, hogy vajon ez nem unalmas és egyhangú tevékenység-e, az nem szokta Őt dicsőíteni. Mert aki már itt megtanulja, ilyen gyarló, nyomorult, földi módon az Ő dicsőítését, az tudja, hogy ez mindennél értékesebb tevékenység. Az ember egész életét bearanyozza, az egész belsejét átjárja, és közben történik, amit szintén a korinthusiaknak ír Pál: az Isten dicsőségét szemlélvén, mi magunk is elváltozunk dicsőségről dicsőségre, úgy, mint az Úrnak Lelkétől.

Boldog ember az, aki így is készül a Krisztussal való találkozásra, az Ő második eljövetelére, hogy elmondja az ének szavaival: Magamat egészen néked szentelem – és akkor felharsan a gyarló szívben a leg-méltóbb ének: az Isten dicsőítésének éneke.

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, bocsásd meg, ha annyira nem bízunk benned, hogy csak az nyugtat meg minket, amit a kezünkbe veszünk. Úgy gondoljuk, az lesz jól elintézve, amit mi elintézünk. Bocsásd meg, ha csak elméletben bízunk benned, de a gyakorlatban féltjük az önmagunk feletti tulajdonjogot.

Nyisd ki a szemünket, töltsd meg szívünket benned való bizalommal. Adj bátorságot kipróbálni, milyen az, ha elismerjük a te kizárólagos tulajdonjogodat az életünk felett. Taníts meg ennek megfelelően élni, gondolkozni, tervezni: “ha az Úr akarja, s élünk” így beszélni rólad, s taníts meg minket teljes szívünkből dicsőíteni téged már itt.

Bocsásd meg, Urunk, mindazt a tolvajlást, amit ezen a téren elkövettünk. Bocsásd meg, valahányszor lecsíptünk a te dicsőségedből magunknak. Bocsásd meg, ha az egészet magunknak tulajdonítottuk, amiért egyedül téged kellett volna magasztalnunk. Engedd meglátnunk: ez nem kötelesség, hanem kiváltság, hogy már itt elkezdhetünk téged áldani, magasztalni, és megláthatjuk azt a sok meg nem érdemelt jót, amivel elhalmozol, és tudunk hálával áldozni neked.

Könyörgünk hozzád azokért, akik most éppen a veszteségüket érzik. Kérünk, adj vigasztalást a gyászolóknak, gyógyulást a betegeknek, tanácsot a vergődőknek, szabadulást azoknak, akik nem látnak kiutat. Könyörgünk hozzád a Miskolc-tetemvári gyülekezetért. Engedd, hogy újra felépüljön az a templom, és még ez a nagy veszteség is hadd építse a lelki házat. Könyörgünk azokért, akik képesek a mások kincseit elrabolni vagy felgyújtani, akikben a gonoszság uralkodik. Neked van hatalmad őket is a te szereteteddel megváltoztatni.

Könyörülj rajtunk, hogy úgy tudjunk élni, hogy ezt a másfajta életet tudjuk felmutatni és kívánatossá tenni. Segíts elkezdeni már ma, milyen az, visszaadni magunkat neked, és milyen az, visszaadni és megadni a dicsőséget neked.

Így bízzuk rád mindnyájan a legszemélyesebb dolgainkat is. Köszönjük, hogy mindent bizalommal eléd tárhatunk, és amikor ajkunkon sincs a szó, te már érted azt. Segíts most is, ebben a csendben, veled beszélni.

Ámen.