Mire használod javaidat?

 

 

 

Lekció: Mt 25,14-30

 

Alapige: 2Móz 20,15

“Ne lopj!”

 


 

Imádkozzunk!

Örökkévaló Istenünk, szeretnénk most őszintén térdet és fejet hajtani előtted, és dicsőíteni téged azért, mert minden szavad igaz. Magasztalunk, hogy ígéreteidet sorra beteljesíted. Áldunk téged a testté létel csodájáért. Köszönjük, hogy ami még nem vált valóra, azt is teljes bizonyossággal várhatjuk, hogy beteljesedik.

Szeretnénk most sokkal felelősebben és sokkal több örömmel készülni a veled való találkozásra, Urunk Jézus Krisztus. Hisszük, hogy eljössz, s ha késel is, bízunk benned. Tudjuk, hogy késlekedésed mögött is végtelen és érthetetlen kegyelmed van, mert nem akarod, hogy sokan elvesszenek.

Kérünk, segíts a szívünket ünneplőbe öltöztetni. Segíts minket temérdek hétköznapi gondunk, sokszor alig elviselhető terheink között egyre inkább reád nézni. Segíts életünk minden percét felelősen eltölteni. Őrizz minket minden görcsös akarástól, minden szorongó félelemtől. Kérünk, őrizz meg és szabadíts meg minket minden könnyelmű felelőtlenségtől. Taníts minket az engedelmesség és a felelős készülődés keskeny útján járni. Taníts minket örömmel élni. Tudjuk, Urunk, hogy aki veled szoros közösségben él, annak mindig van oka az örömre, akkor is, ha bántják, ha megalázzák, ha kifosztják, ha szenved.

Köszönjük, hogy a veled való közösség mindennél értékesebb. Erre segíts el minket, és ebben erősíts meg minket kegyelmesen. Szólj hozzánk most is igéddel, és könyörülj rajtunk, hogy igéd járja át az értelmünket, de jusson el egészen a szívünkig, oda, ahonnan az indítékok származnak, ahol a döntések születnek. Segíts el minket szentebb, tisztább, másoknak hasznosabb, neked kedves életre! Közben kérünk, vigasztalj, bátoríts, oldozz fel, mert oly nagy szükségünk van minderre.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet ad-vent első vasárnapján. Az egyházi év rend-je szerint ezzel a vasárnappal kezdődik az év ünnepes fele. Mivel lassan elfelejtünk ün-nepelni, jó lenne megtanulnunk nemcsak formálisan, hanem tartalmilag figyelni az ünnepekre.

Bot Péter magyarigeni lelkipásztor azt írta, hogy Jézus Krisztusnak négy adven-tusa, vagyis eljövetele van: 1. Amikor test-ben megjelent; 2. amikor dicsőségben újra eljön; 3. amikor a hívő szívébe bészáll; s 4. amikor halálunk óráján elhív.

Gyermekkoromban Kecskeméten ezen a vasárnapon mindig elénekeltük ezt az éneket:

 

Jer, áldott vendég, várunk tégedet
Tisztítjuk a te utadat.
Egyengetjük a te ösvényedet,
Mutasd meg nálunk magadat!
Erős hittel szívünkben fogadunk,
Állandó szállást ott adunk.

 

Jó lenne, ha ez az advent azt hozná mindnyájunknak, hogy Jézusnak állandó szállása lesz a szívünkben! Legyen ehhez segítség ez a mai istentiszteletünk is. 

 


 

A Tízparancsolat magyarázata során a nyolcadikhoz érkeztek, ami így hangzik: “Ne lopj!” Szeretnék ma először arról mon-dani néhány megállapítást, miért különösen nehéz erről a parancsról ma beszélni, ezt ma betartani és betartatni, utána pedig ennek az isteni igének egy adventi vonatkozásáról szeretnék szólni.

I. Miért különösen nehéz a VIII. parancsolatról ma egyáltalán beszélni, és azt komolyan venni?

1. Ahol nő a szegénység, ott könnyebben lopnak az emberek. A Biblia emberei józanok, és amikor a Példabeszédek könyvének az írója arról elmélkedik, mennyi is kellene neki ahhoz, hogy kiegyensúlyozott életet éljen, akkor azt kéri Istentől: ne adjon nagy gazdagságot, mert menthetetlenül el fogja bízni magát, de őrizze meg őt a sze-génységtől is. Miért? “El se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem ne-vét!” (Péld 30,9) Nagyobb a kísértés abban a helyzetben. A munkanélküliséggel mindig együtt szokott növekedni a bűnözés is.

Hol van már az a világ, amikor nyugodtan elmehetett a gazdaember otthonról úgy, hogy nyitva hagyta a háza ajtóit, ki vitt volna el onnan akármit? Ha valaki kereste, és látta, hogy nincs otthon, üres kézzel ment tovább. Meg amikor kint hagyták a tejet vidéken, városban meg az újságot a sarkon, mellette egy kis kosárkával, az árát mindenki betette oda, és senki nem ürítette ki napközben a kosárkát. Ma minden elérhető helyen rácsot látunk. Tolvaj világgá lettünk. – Persze, tudnunk kell, hogy a leg-több rablást és lopást nem a legszegényebbek követik el.

2. Azért is nehéz erről a parancsolatról beszélni, és ezt betartatni, mert amikor leginkább csak a kis tolvajokat büntetik, a nagyok pedig szabadon garázdálkodhatnak, akkor ez felszabadítja az embert a lopásra. Amikor a törvényesség látszatát keltve büntetlenül lehet lopni, akkor óhatatlanul fellazul a társadalom a gondolkodása.

Ez nem új probléma. A II. században élt római Cato már így ír erről: “Azok a tolvajok, akik az egyesek tulajdonát lopják, a börtönben morzsolják életüket. Azok a tolvajok pedig, akik közjavakat lopnak, aranyba és bíborba öltöznek.”

A reformátorok is keményen leleplezték ezt az igazságot, és szemükbe mondták azoknak, akik a legtöbbször elkerülték és elkerülik a büntetést. Luther így ír erről a Nagy Kátéban: “Hallgathatnánk az egyes kis tolvajokról, ha elkapnánk a nagy, hatalmas őstolvajokat, akikkel az urak és fejedelmek összeszűrik a levet. Ők nemcsak egy-két várost rabolnak ki, hanem naponta ezt teszik egész Németországgal.”

Kálvin pedig, amikor a VIII. parancsolatot magyarázza, és idéz Ézsaiás prófétától, aki kemény beszédet mond a nagy tolvajok ellen, akkor ezt írja: “Amikor Isten Ézsaiás prófétán keresztül fenyeget, hogy akik zsákmányoltak és raboltak, meg-kapják a magukét, akkor nem a kis tolvajokról szól, akiket akasztófára juttatnak, hanem a nagy fejedelmekről és monarchák-ról, akik akkor tekintélyesek voltak az e-gész világ előtt.”

Van, tehát ilyen, és ma sajnos ismét sok példát kell látnunk erre, hogy ahol többnyire csak a kicsiket büntetik, és a nagyok büntetlenül garázdálkodhatnak, ott fel-lazul Istennek e parancsával szemben a gátlás az emberek szívében. Természetesen ez nem igazolja a lopásnak semmilyen for-máját, és nem menti azoknak a bűnét.

3. A korszellem szinte sugallja a lopást. Olyan torz embereszményt állít a társadalom elé, amelyiknek szinte szükséges kelléke a tolvajlás. A cél, amit sok ember ma maga előtt lát, a gyors haszon, a gyors eredmény siker, a gyors meggazdagodás. Aki enged ennek a torz, gátlástalan törekvésnek, az nem válogat az eszközökben. Az ilyen ember csak a célját nézi, s mivel a cél rossz, és az önigazoló jelszó, hogy a cél szentesíti az eszközt, hazug, ezért aztán mindenféle eszközhöz nyúl az ember. Nyugodtan leüti a másikat, elveszi az értékeit, azokat a sajátjaként kamatoztatja, s ezt nem is érzi bűnnek. A lopást sokan ma már nem tekintik bűnnek. Nem is nevezik így: lopás, tolvajlás, hanem azt mondják: szerez, átvesz, talál, hozzájut, lenyúl. Nem kell nevén nevezni, mert az bántó, hanem találjunk ki valami enyhítő nevet.

4. Azért is nagyon nehéz erről a parancsolatról becsületesen gondolkozni, a tényeket nevükön nevezni, ezt bűnnek tartani és bocsánatot kérni rá, mert a materialista-ateista világszemléletben nincs helye Istennek. Következésképpen az ilyen ember nem érzi magát felelősnek Isten előtt. Sokkal könnyebben felmenti magát és megnyugtatja a lelkiismeretét. Márpedig tudjuk, hogy akár hiszi valaki, hogy van Isten, akár nem, Isten akkor is kérdezi az embert, és felelni kell. Tehát Istennek vagyunk felelősek mindannyian. Ő azonnal megkérdezte Ádá-mot: hol vagy? miután szembefordult Istennel; és azonnal megkérdezte az első test-vérgyilkost, Kaint: Hol van a te testvéred? és ezekre a kérdésekre felelnie kellett az embernek. Mindnyájan felelősek vagyunk Istennek, és ha előbb nem, az ítéletkor mindenkinek felelnie kell, “mert elvégzett dolog, hogy az emberek meghalnak, utána pedig az ítélet” – akár hiszi ezt valaki, akár nem, akár készül rá felelősen, akár nem.

Nehéz tehát ez a parancsolat azért is, mert ahol nő a szegénység, ott könnyebben lop az ember, azért is, mert ahol többnyire csak a kis tolvajokat üldözik, a nagyokat nem, sőt a nagyok büntetik a kicsiket, ott fellazulnak a belső gátlások, és felszabadítva érzi magát az ember a tolvajlásra; azért is, mert olyan kóros, beteges korszellem vesz körül bennünket, ami megfertőz és szinte sugallja a lopást és felmenti a tolvajt, és azért is, mert olyan szellem uralkodik – hosszú idő óta – nemcsak itt nálunk a világ keletebbi felében, hanem az egész világon, amelyik negligálja Istent, és ezért hiányzik az emberből az Isten előtti felelősség.

Természetesen mindez nem lehet mentség a lopásra. Isten törvénye ma is érvényes, és Ő annak megfelelően bánik az emberrel, ahogy Ő azt az igéjében megmondta.

II. Az igehirdetésnek a második felében arról szeretnék szólni, hogy Jézus beszél a lopásnak egy sajátos formájáról, ami éppen adventben nagyon időszerű tanítása.

Van egy példázata Jézusnak, amiben hallgatóinak a figyelmét éppen arra hívja fel, hogy Ő eljön majd másodszor is, akkor már mint Bíró, és felelnie kell mindenkinek előtte azért, hogy mivel töltötte el ezt a földi életet. Több ilyen példázata is van Jézusnak, de amiben a lopás gondolata sajátos összefüggésben előjön, az a talentumokról szóló példázat, amit a Bibliában így olvashatunk:

“Mert úgy van ez, mint amikor egy idegenbe készülő ember hívatta szolgáit, és átadta nekik vagyonát. Az egyiknek adott öt talentumot, a másiknak kettőt, a harmadiknak pedig egyet, kinek-kinek képessége szerint, és elment idegenbe. Az, aki az öt talentumot kapta, azonnal elindult, vállalkozásba fogott, és nyert másik ötöt. Ugyanígy az is, aki a kettőt kapta, nyert másik kettőt. Aki pedig az egyet kapta, elment, gödröt ásott a földbe, és elrejtette ura pénzét. Hosszú idő múlva aztán megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük. Eljött az, aki az öt talentumot kapta, odavitte a másik ötöt és így szólt: Uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd, másik öt talentumot nyertem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára! Odament az is, aki a két talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, két talentumot adtál át nekem: nézd, másik kettőt nyertem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára! Odament hozzá az is, aki az egy talentumot kapta, és ezt mondta: Uram, tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem ve-tettél, és onnan is gyűjtesz, ahová nem szór-tál. Félelmemben elmentem tehát, és elástam a talentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tied. Ura így válaszolt neki: Te, gonosz és rest szolga, el kellett volna vinned a pénzemet a pénzváltókhoz, és amikor meg-jöttem, kamattal kaptam volna vissza azt, ami az enyém. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van! Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van. A haszontalan szolgát pedig vessétek a külső sötétségre: ott lesz majd sírás és fogcsikorgatás.” (Mt 25,14-30)

Egy talentum körülbelül 50 ezer forint mai értékének felel meg. Kaptak a szolgák különböző mértékben pénzt. Nem mondta meg a gazda, mikor jön vissza, amikor azonban sok idő múlva megjelent, kinek-kinek el kellett számolnia. Az első nyert mégannyit, mert közben vállalkozásba kezdett, a második is ugyanígy, a harmadik pedig annyit ad vissza, amennyit kapott, és ezt szigorúan megbünteti a gazda, mint tolvajt.

De miért tolvaj ez a harmadik? Hiszen nem nyúlt hozzá, nem vett el belőle, hiánytalanul visszaadta azt, amit kapott. Nos, éppen ez volt a bűne, hogy nem nyúlt hozzá, nem használta, nem dolgozott vele. Senkinek nem lett haszna abból, hogy a gazda értéket bízott rá. Márpedig ebből lehetett volna haszna a gazdának, hogy megsokszorozódik. Lehetett volna hasznuk másoknak, akiknek például kölcsönadja és kisegíti őket, és őket is segíti arra, hogy új értékeket hozzanak létre. S haszna lett volna belőle még a szolgának is, mert akkor értelmes, hasznos, dolgos életet él, így meg elásta a gödörbe, és várta, hogy jön vissza a gazda. Három embernek is lehetett volna haszna belőle, vagy még többnek – és egyiknek sem lett. Tehát ha lehetett volna hasznuk, és nem lett, akkor meglopta őket ez az ember, mégpedig azért, mert nem arra használta a rábízott értéket, amire kapta, mert nem használta a reábízott értéket. Aki tehát az Istentől kapott javait, értékeit nem használja, és nem arra használja, amire Isten adta, az tolvaj.

Ezt a gondolatot engedjük most közel a szívünkhöz, és itt a megterített úrasztalát körülülve engedjük, hogy Isten Szentlelke rávilágítson az ezzel kapcsolatos bűneinkre. Isten adott nekünk is, mindnyájunknak, sok értéket. Minden nap újra 24 órát kapunk tőle. Mindnyájunknak adott különféle testi és szellemi képességeket, adottságokat. Mindnyájunkat körülvett emberekkel, akikért felelősek vagyunk: rokonokkal, ismerősökkel, szomszédokkal, munkatársakkal, hívő testvérekkel, ellenségekkel, akikért fe-lelősek vagyunk. Mindannyiunknak elkészít lehetőségeket arra, hogy segítsünk, szol-gáljunk, az evangéliumot hirdessük. Együtt sírjunk, együtt örüljünk másokkal. Arra használjuk-e mindazt, amit kaptunk tőle, amire adta? Egyáltalán tudjuk-e, mit mire adott? Érdekel-e minket, hogy a Gazdának mi az elgondolása a nekünk adott ajándékokkal? Arra használjuk-e, és használjuk-e? Nem loptuk-e el sokszor a mások számára adott időt önmagunknak, és így pótolhatatlan mulasztásaink vannak. Nem lop-tuk-e a napot sokszor, amikor dolgozni kel-lett volna? És nem dolgozunk-e keményen olykor, amikor Isten csendet, a vele való találkozást készíti el nekünk? Tudunk-e éberen figyelni egy-egy találkozás alkalmával, egy-egy beszélgetés közben: Uram, mi-re adtad ezt a találkozást? Mire kell ezt hasz-nálnom, pontosabban te mire akarsz engem használni? Hiszen aki valóban Isten gyermeke, az tudja, hogy életének célja: Isten dicsősége és mások javának a szolgálása. S miközben e kettő teljesedik, aközben bontakozik ki ő maga, és lesz boldog, hasznos emberré, aki hivatása magaslatán áll.

Vajon nem csak az lebeg-e a mi szemünk előtt is, mint az előbb említett torz szemlélet, hogy az én hasznom. Ez sem új kísértés. Pál apostol írja a Filippieknek: “Ne nézze ki-ki csak a maga hasznát, hanem mindenki a másokét is.” Persze, hogy a magamét is, az én házam népét is el kell tartanom, de miközben ezért fáradozom, mindig kész vagyok arra, hogy Isten dicsőíttessék a szolgálatom által, és a másiknak a hasznát is nézzem, olykor úgy, hogy a magamét a mögé helyezem. És amikor ez beidegződéssé válik, és természetes, akkor kezd kiábrázolódni a Krisztus egy emberben.

Isten adja nekünk, hívőknek, az imádságnak a nagy ajándékát. Használjuk-e és arra használjuk-e, amire adta? Az Ő dicsőítésére, és arra, hogy gazdagabbak legyünk, azért, hogy másokat tudjunk gazdagítani. Ebben az évben Isten néhány csodálatos imameghallgatást adott a gyülekezetünkben. Éppen az egyik utolsó ifjúsági órán is elmondták a fiatalok, hogy valamiért odaadóan könyörögtek, és szemük-szájuk elállt, hogy Isten hogyan válaszolt. Arra gon-doltak ők is, meg én is, hogy miért nem tudjuk ezt folyamatosan gyakorolni? Mi-mindentől estünk el, mennyi mindenünk nincs azért, mert nem kértük! Jakab levelében ezt mondja Isten: háborogtok, veszekedtek egymással, hogy ez sincs, az sincs, amaz sincs. Miért nem kéritek?

Nincs, mert nem kéritek. Vannak ajándékok, amiket Isten azoknak a kezébe rak bele, akik tartják az üres kezüket, akik tudnak állhatatosan, hittel imádkozni. Hasz-náljuk-e, és arra használjuk-e ezt a lehetőséget, amire Isten adta? – A legtöbbünknek van otthon saját Bibliánk. Használjuk-e, és arra használjuk-e, amire való? A Biblia nem arra való, hogy ott legyen a polcon a többi könyv között. A Biblia arra való, hogy ott legyen az asztalon vagy az éjjeliszekrényen, és minden könyvet megelőzve, és mindegyiktől eltérően naponta kinyissuk, és kenyérként táplálkozzunk Isten igéjével. Erre használjuk?

Sok jót is lehet az Istentől kapott anyagi javakkal elérni. Mint ahogy ez a példázat is mondja: a pénz nem arra való, hogy elássák. A pénz arra való, hogy elköltsék vagy szolgáljanak vele, vagy valami módon hasznos legyen az embereknek és szolgálja Isten dicsőségét. Arra használjuk, és így használjuk azt a keveset, vagy azt a többet – kinek mennyi van?

Szintén a Jakab levelében olvassuk azt, hogy ha vannak emberek, akik bővelkednek javakban, és közvetlen mellettük vannak, akik szűkölködnek, akkor az előbbiek tolvajok, mert nem veszik észre, hogy azoké is náluk van letéve, akik ott szűkölködnek mellettük. Isten használni szeretné őket sáfárokként, hogy ami nem az övéké, csak náluk van letéve, azt kézbesítsék, adják tovább. Ebben a kézbesítő szolgálatban lesz sok öröme Isten gyermekének. Amikor tudja, hogy nem a magáéból adott, hanem az Istentől kapott javakkal sáfárkodott, azokat adta tovább, és hálásabb lesz azért is, ami megmaradt neki. Az ilyeneknek meg szokott sokszorozódni. Isten gondoskodik arról.

Hosszan, sorolhatnánk, mennyi mindent kapunk Istentől, amit talán nem használunk, elássuk ugyanígy, mint ez az egy talentumos. A talentum nem arra való, hogy üljenek rajta. A tojás való arra, hogy a kotlós üljön rajta. Az Istentől kapott ajándékaink arra valók, hogy használjuk, vagyis hogy azokkal együtt minket használhasson Isten. Felelős életet az él, aki ilyen sáfárszemlélettel él. Tulajdonképpen mindenem, amim van, Istené, én magam is az Övé vagyok, és állok rendelkezésére. Mit akarsz velem és azzal, amit rám bíztál, Uram? Annak egy részét mindig szabad nekünk örömmel és hálával élvezni. Isten mindig készít olyan lehetőségeket, feladatokat, amiket ha elvégzünk, akkor vagyunk hű és bölcs sáfárok.

Kezdtem írni egy listát készülés közben, hogy mi-mindent így szoktunk ellopni, aztán abbahagytam, mert felsorolhatatlan a tolvajságainknak a sora. Csak egy példa: Egy temetési szolgálatot megbeszélve mondta egyszer az elhunytnak a fia sírva, zokogva: legalább néhány évet elraboltam az apám életéből. Hogy érti ezt? S akkor elmondta: az utóbbi években, mást sem csinált, mint gyötörte a szüleit és fosztogatta őket. Mindig valamit követelt tőlük, és tudta, hogy mi fáj nekik, és leginkább azzal gyötörte őket. Most érti csak, hogy élhetett volna még az apja talán évekig – ő tette tönkre a szívét. És valószínű, hogy ez így is van.

Soha nem fogják emiatt lecsukni emberölésért, vagy életidő elrablásáért – ilyen nincs is, ez milyen bután hangzik, pedig hányszor előfordulhat, hogy éveket, hónapokat, ki tudja, mennyit elrabolunk egymás életéből, mert jól tudjuk, mivel lehet gyötörni, és ennek egyebek közt ez a következménye is lehet. Sose gondoltam volna rá, de engedtem, hogy ez az őszinte vallomás engem is leleplezzen, és dolgozzék bennem, s ennek kapcsán jutott eszembe az, hogy Isten például a szeretteinket azért adta mellénk, hogy boldoggá tegyük őket. Ha nem tesszük őket boldogokká, megloptuk őket, tolvajok vagyunk. Nem kell direkt boldogtalanná tenni, elég az is, ha nem boldogok mellettünk, és miattunk nem boldogok. Tolvajok és rablók vagyunk, és Isten ezt keményen számon fogja kérni.

Ezért nem folytatom a sort, inkább azt kérem, hogy úgy jöjjön ma mindenki az úrasztalához, és úgy legyünk itt úrvacsora közben csendben, magunkba mélyedve, hogy kérjük Istent: ezen a ponton is kegyelmesen teremtsen rendet az életünkben. Hozza elénk ma a tolvajlásainkat. Mi az, amit nem használtunk, pedig reánk bízta. Mi az, amit nem arra használtunk, amire adta. Mi az, amit megtartottunk magunknak, pedig akkor lennénk boldogok, ha továbbadtuk volna másoknak. Mi az a dicsőség, amit nem adtunk meg Istennek, hanem elhallgattunk, vagy dicsekedtünk vele… Engedjük, hogy Isten Szentlelke beszéljen ma velünk, s legyen őszinte, töredelmes bűnbánatunk. Ez lenne igazi, méltó indulás az ünnepek felé. Így szentelődne meg igazán az adventi időszakunk. Így lenne valóság az, hogy Jézus Krisztus a mi szívünkbe beszáll, és ott állandó lakos lesz, nem csupán alkalmi vendég.

Mert ahogy Jakab levele írja: a Bíró az ajtó előtt áll, és minden nappal közelebb jutunk a számadáshoz. Boldogok azok a szolgák – mondja Jézus –, akik azt csinálják, ami a dolguk. Azok alig várják, hogy az elszámolásra sor kerüljön, mert bíznak az ő Uruk kegyelmében, és számot tudnak adni dolgaikról. Rettenetes azonban annak a sorsa, aki csak akkor ébred rá a való-ságra, amikor elhangzik a kérdés, és arra felelnie kell, de nincs mentség a tolvajlá- saira.

Isten nekünk még ad valamennyi időt. Amit lehet pótolni, pótoljuk. Amit vissza kell adnunk, vigyük vissza. Amit meg lehet bánni, azt bánjuk meg és hagyjuk abba, és kezdjünk újat Ővele, amikor nem a tolvajlás jellemzi a gondolkozásunkat és életünket, hanem az: adni, továbbadni, szolgálni – úgy, ahogy a mi Urunk, Jézus Krisztus tette, aki szeretett minket, és önmagát adta érettünk.

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, megvalljuk bűnbánattal, hogy sokszor nem is gondoljuk, milyen sokféleképpen megszegjük parancsaidat. Hányaveti nagyképűséggel tudjuk mondani: nem öltem, nem loptam, nem raboltam – milyen bűneim vannak? Köszönjük, hogy szeretsz minket, és megmutatod, milyen bűneink vannak.

Kérünk, alázatosan, teremts rendet az életünkben ezen a téren. Ajándékozz meg minket őszinte, töredelmes bűnbánattal. Sok tolvajlásunk, mulasztásunk van, amit már soha nem tudunk pótolni. Valóban nincs más megoldás, Urunk, mint bízunk bűnbocsátó kegyelmedben. Abban, hogy amit nem lehet emberi erőfeszítéssel jóvátenni, azt te isteni kegyelemmel megbocsátod. Bízunk benned, hogy gazdag vagy a kegyelemben és bővelkedsz a megbocsátásban. Hisszük, Urunk, hogy elég nekünk is a te kegyelmed.

Segíts minket ma bátran meríteni ebből a kegyelemből. Növeld a hitünket, és taníts meg minket örvendező szolgákként élni a továbbiakban. Tedd világossá minden tőled kapott értékünkkel kapcsolatban: mire adtad, és add, hogy örömmel arra használjuk, és használjuk. Segíts minket, hogy ne kíméljük magunkat, hogy tudjunk szívesen szolgálni neked, másoknak. Látod, Urunk, milyen hiányaink vannak, könyörülj rajtunk, hogy semmiképpen ne tolvajlással akarjuk azokat pótolni.

Ebben a tolvaj világban is segíts megvalósítanunk azt, ami lehetetlennek látszik, hogy tisztán éljünk, a te parancsaid szerint. Add ehhez Szentlelkednek az erejét, vezetését, világosságát. Támogass minket újra és újra az engedelmesség lelkével, mert magunktól nincs ehhez erőnk. Segíts minket, hogy egymást is tudjuk ebben segíteni, és ha botlanak a gyöngék, segítsen az erős, és tudjunk mindenek felett tereád, az igazi erősre támaszkodni, Urunk Jézus Krisztus.

Magasztalunk azért, hogy a kenyér és bor egyszerű jelei a te örökké érvényes golgotai keresztáldozatodra emlékeztetnek ma is minket. Köszönjük, hogy az Úrnak halálát hirdethetjük, és közben várhatjuk, hogy eljön. Segíts ennek a hálának és ennek a reménységnek a jegyében élni, és segíts így folytatni most az imádságot.

Ámen.