Békesség, nyugalom
Lekció: Zsolt 111
Alapige: 2Kor 2, 12-17
“Amikor pedig megérkeztem Tróászba Krisztus evangéliumának hirdetésére, bár az Úr kaput nyitott előttem, nem volt nyugalma lelkemnek, mivel nem találtam Titusz testvéremet. Ezért elbúcsúztam tőlük, és elmentem Macedóniába. De hála legyen Istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között: ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre. De ki alkalmas erre? Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztus által!”
Imádkozzunk!
Urunk, köszönjük neked azt, hogy az egész elmúlt héten hordoztál minket, és nem vontad meg tőlünk a te Lelkedet, adtál vezetést, bátorítást, vigasztalást. Köszönjük, hogy most is azt mondod, hogy aki fél téged, aki bízik benned, aki szeret téged, az a tőled való bölcsességgel tud dönteni sok kérdésben.
Köszönjük, Urunk, hogy aki hozzád tartozik, azt te megtartod, hordozod, felemeled és vigasztalod. Kérünk azokért most Urunk, akik az elmúlt héten álltak meg ravatal mellett, bocsásd rájuk, az ő szívükbe a te irgalmas szeretetedet, amivel tudnak gyógyulni az ő gyászukból.
Kérünk, Urunk ezért az országért, annak elesett állapotáért, a sok nyomorúságért. Kérünk azért Urunk, hogy tudjunk úgy szavazni most, ezen a napon, hogy az valóban szerinted való legyen, s az országnak a legjobb. Köszönjük, hogy ebben is igaz, hogy aki téged fél, az kap bölcsességet és vezetést. Kérünk azért, ami ezen a világon a legfontosabb, hogy a te igéd legyen most is élő és ható – s ha kell –, ítéljen meg minket, bátorítson és vigasztaljon.
Köszönjük, hogy itt lehetünk a gyülekezet közösségében, együtt figyelhetünk rád, és lehet szent találkozásunk veled. Kérünk, Urunk, hogy szólj hozzánk, s mi készséggel figyelünk szavadra!
Urunk, nem csak tudni akarjuk, de szeretnénk hinni is azt, hogy a te kegyelmed, szereteted enyhít mindenfajta bút, nyomorúságot, sebet, szegénységet és betegséget. Kérünk azért, hogy segíts a mi ellankadt lelkünket, fejünket felemelni, hogy meglássunk téged, az örökkévaló Istent. Áldunk ezért a szent találkozásért, hogy Lelked által itt vagy közöttünk, és megszólítasz minket.
Ámen.
Igehirdetés
Mostanában különösen divatossá vált az, hogy némelyek – akik megengedhetik persze ezt maguknak – hosszú és költséges utazásokra indulnak a világ legtávolabbi, eldugottabb részeibe is.
A Szentírás is beszél egy nagy utazóról, aki több ezer kilométert tett meg élete során, és a legtöbbet ebből az útból gyalog. Pál apostol volt az a nagy utazó, aki az akkor ismert, szinte teljes hellén, római világot bejárta, minden emberhez, és minden közösséghez – ha tehette – elvitte az Isten szeretetéről szóló evangéliumot.
Pál apostol soha nem látott tűzzel, a Szentlélek erejével hirdette ezt a jó hírt, és ahol tehette, ottmaradt, máshol, ahol nem tűrték meg, vagy éppen bántalmazták, onnan továbbment, de életének egyetlen feladatául azt tekintette, feladatának azt tekintette, hogy beszéljen Isten szeretetéről mindenkinek. S miközben ezt tette, aközben leírta mindazt, amit átélt az utazásai során, és Isten Szentlelkének vezetésére az-tán ezeket könyvekbe, levélgyűjteményekbe foglalták össze, és így keletkeztek Pál apostol levelei.
Talán a legtöbb esetben nem is az volt a számára döntő, hogy mi történt körülötte – az sem elhanyagolható egy ember életében –, de sokkal fontosabb volt Pál életében is – meg talán a mienkben is –, hogy a körülöttünk lévő események, amelyek hatnak mindenkire, mit végeznek el az ember szívében. A külső nyomás vagy események hatására milyen belső változások indulnak meg.
A leírtak szerint az apostol pillanatnyi helyzete jó. Tróászban, olyan helyen van, ahol nincs kitéve üldöztetésnek, ahol nem gyalázzák, nem köpik le, nem verik meg, vagy nem próbálják megkövezni, miután kivonszolták a városból. Szabadon hirdetheti az evangéliumot. Azt mondja: “az Úr kaput nyitott előttem” – s aztán folytatja tovább, hogy mégis miért nem maradt ott. Tehát itt egészen más világ van. Nem akadályozzák a jó hír terjedését, nincsen vitatkozás, nincsen gyűlölködés. Amikor Pál beszél az Isten szeretetéről, a városka lakói csendben végighallgatják, erről nem beszél a Biblia, de talán némelyek akár hitre is juthattak. Maradhatna ebben a városban, de nem teszi. Azt olvassuk: “Nem volt lelkemnek nyugalma” – tehát utazik tovább.
Néha olyan furcsa, hogy a hívő emberek megtesznek olyasmit, amit mások nem tennének, és nem tesznek meg olyat, amit mások meg megtennének. Nem régen fordult az elő velünk, hogy bizonyos papírokat kellett aláírni, kénytelen voltam azt mondani neki, hogy én csak azt tudom aláírni, ami a valóság. Sem a foglalkozásom, sem a hitem, sem a meggyőződésem miatt, nem tudom máshoz adni a nevemet, mint ami az igazság. Sokan mondták azt, hogy ez bolondság, hiszen így az embert elég nagy veszteség érheti, s aztán a végén mégis csak kiderült az, hogy nem volt sem veszteség, s az az illető is azt mondta: igen, hát tulajdonképpen igaza van. Nyilván ez nem működik mindig így, és van, amikor sokkal nehezebb helyzetbe kerülhet az ember, ha tartja magát Isten igéjéhez, de mégis csak az kell az alapállásunk, hogy legyen, hogy megpróbálunk: kitartani Isten szava és igéje mellett.
Furcsa tehát, hogy néha másképpen dönt egy hívő ember, mint döntene valaki más. Marad, amikor menne más, és megy, amikor más maradna. Pál azt mondja: “nem volt nyugalma a lelkemnek” Vajon miért volt ez a nyugtalanság? Van ilyen, hogy valaki hisz Jézus Krisztusban és mégis nyugtalan a szíve, vagy békétlen akár? Előfordulhat ilyen? Van olyan, hogy valaki nyugtalan. Ettől függetlenül, vagy ezzel ösz-szefüggésben, ha ő hisz Jézus Krisztusban, még a békessége megmaradhat. Nem kell, hogy a békessége elmúljék azért, mert valami éppen nyugtalanítja.
Az ószövetségi értelmezés szerint a Sa-lom szónak, a békének vagy a békességnek van egy olyan jelentése is, ami jelenti azt, hogy a nép, az emberek közössége teljes mértékben, külsőleg, tehát közösségileg, és szívbeli állapotára nézve belsőleg is jólétben és békességben él. Tehát virul az egyén, és virul a közösség is.
A Bírák könyvében azt olvassuk: “Az Úr a békesség.” Aki Istenhez fordul, annak van békessége. Pál nyugtalanságának a gyö-kere azonban egészen mélyre nyúlik vissza. Nem véletlenül írja a Korinthusbeli gyü-lekezetnek az ő könnyhullajtással írott levelét, mert bizonyos vádakat hangoztattak Pállal szemben, a korinthusi gyülekezetben. Előfordulhat az, hogy valaki Istenért fárad, Isten ügyében forgolódik, buzgólkodik, és tényleg Isten állította arra a területre, és mégis alaptalan vádak érik, és gyalázatot kell hordoznia a Jézusért végzett szol-gálat miatt? Van erre egy jézusi analógia, a Máté 5-ben azt olvassuk: “Boldogok vagy-tok, ha minden félét hazudnak rólatok, én-miattam.” Furcsa, nem, hogy boldog az az ember, akit alaptalanul, hazudozással megvádolnak. De a lényeg nem ezen van, hogy igaz-e a vád vagy nem, hanem az alanyon. Azt mondja a Biblia: “Boldogok vagytok, ha énmiattam” – mondja Jézus. Tehát, ha Jézusért hordoz valaki, akár alaptalanul is vádakat, gyalázatot, akkor annak a vége egy idő után mindenképpen az a belső békesség és boldogság lesz, hogy mivel én Jézushoz tartozom, Őmiatta ér ez a nyomorúság, vagy ez a gyalázkodás, akkor merjek nyugodtan boldog lenni, akkor betöltöm azt, amit az Isten mond.
Ennek van azért egy másik oldala is, hogy nem lényegtelen az sem, hogy akit gyalázat ér, az vajon gondot visel-e az emberek előtt való tisztességre, mert ez ugyanolyan fontos kérdés, mint az, hogy az alaptalan vádakkal mit tegyünk belül a lelkünkben. Gondotok legyen az emberek előtt való tisztességre. Ez a két oldal. És itt nagyon fontos kérdés az, hogy valami tényleg legyen tiszta, és ne csak a látszata legyen az. Nem elég, hogyha valami tisztának látszik az életünkben, hanem legyen valóban tiszta. És akkor igaz ránk nézve, amit a Máté 5-ben Jézus mond, hogyha énmiattam alaptalanul vádolnak vagy gyaláznak titeket.
Pált – csak egy változatot említek – azzal vádolták, hogy uralkodni akar a gyülekezetben, nem szolgálni akar Istennek a gyülekezetben, Korinthusban, hanem uralkodni akar rajtuk. De a nyugtalanság Pálban nem emiatt volt. Ő ennél sokkal különb ember volt, minthogy ilyesmi bántotta volna őt mélyebben. Benne a nyugtalanság amiatt volt, hogy mi lesz a gyülekezettel. Ha ott egymásnak esnek, és kialakul egy pártoskodás, egy személyválogatás, akkor Isten ügyének előmenetele szenved hátrányt, és ezt semmiképpen nem szabad meg-engedni. Ha azon múlik az egész, hogy őt gyalázzák és vádolják, akkor tegyék, csak maradjon meg a gyülekezet egysége, maradjanak együtt, és ne szakadozzanak szét.
Megírja ezt a levelet, ami így van benne a Bibliában, hogy könnyhullatással írt levél, elküldi az ő szeretett testvérével, az-tán nem jön válasz. Sem ő nem jön vissza, akit elküldött, sem válasz nem érkezik. Tel-jes nyugtalanság, csönd és bizonytalanság, és én azt hiszem, hogy mindnyájan ezt viseljük a legnehezebben: mikor várunk valamire, és egyszerűen nincs válasz. Amikor minden bizonytalan körülöttünk, nincs biztos talaj a lábunk alatt, azt viseli még a hívő ember is a legnehezebben.
Olyan érdekes, ahogy folytatja Pál: “De hála legyen az Istennek”. Titusz elment, nem találtam meg ott, ahol kerestem, elbúcsúztam tőlük, és elmentem Macedóniába. Nincsen válasz, semmilyen üzenet, fogalma sincs, mi van Korithusban, mondhatnánk így is, hogy Pál apostol kezd depressziós állapotba kerülni, ez persze így nem igaz, de kezd elmerülni a gondjaiba. Kezd az aggodalmaskodás úrrá lenni rajta. Látja, hogy kezd süllyedni egyre mélyebbre a gödörbe, hogy mi lesz vele: megvádolták, nem tudja kimenteni magát, a gyülekezet ta-lán szétszakad. Ott van egyedül Tróászban, senki nincs mellette, s mit mond: “Én csupa nyugtalanság voltam, de az Isten megvigasztalt, bátorított és kiemelt a sötét veremből.” Én csupa nyugtalanság voltam – nem tagadja le, hogy ő, mint nagyon mély hitű keresztyén ember, milyen mélyre tud süllyedni, hogy tele van a szívem nyugtalansággal, de Isten megvigasztalt, bátorított és kiemelt. Megvigasztalt, felemelte Pál apostol fejét – a lelki fejére gondolok – megsimogatta a lelkét, és utána kihúzta a veremből. Nem csodálatos? Nem az történik: Isten azt mondja, ha belementél Pál, miért nem maradtál ott Tróászban, ahová küldtelek, akkor még mélyebbre nyomja, hanem megvigasztalt, bátorított és kiemelt. Olyan csodálatos ez, hogyha valaki átéli, ha odafordul Istenhez, akkor tényleg így lesz: megvigasztal, bátorít és kiemel.
Ebből a magasztalásból az következik, hogy Isten soha nem hagyja magára az övéit. Azt mondja: “Hála legyen Istennek, aki Krisztus ereje által – megmondja világosan, hogy az erő nem a magunké – minden időben, minden körülmények között, mindenkor diadalra vezet bennünket.”
Tulajdonképpen arról van szó, hogy a hívő ember is elbukik, de nem marad ott, hanem felemeli az az Isten, akiről azt mond-ja az Ószövetség, hogy: “Örökkévaló karjaival tart minket a mélység színe fölött”. Föláll, lelki értelemben leporolja magát, és aztán Isten erejével megy tovább.
Itt egy olyan képet használ a régi szöveg, Pál apostol, mint amikor bevonult a római imperátor a városba, amelyet legyőzött, és akik győztesek vele együtt, azok mennek a kocsija mellett. Még a depresszió határára sodródott embert is így emeli fel Isten. Megszabadít a bűneinktől, leveszi rólunk a kötelékeket, bátorít, vigasztal és kiemel a sötét veremből.
Tulajdonképpen itt egy csodálatos szó szerepel, az, hogy “Isten ereje által”, vagyis a győzelmi kocsin a vezető, aki fogja a gyeplőt, nem én vagyok, hanem Jézus vezeti a kocsit, én meg futok, és ez a szó szerepel itt, hogy Ő az imperátor, a győztes, én pedig futok mellette, vele együtt, nem engedem el Őt, egyek vagyunk, Ő vezet, én meg megyek utána.
Tulajdonképpen arról is beszél ez a régi szó, hogy lehetnek kívül külső rendezetlenségek, kuszaság, összekaszabolt, összerombolt élet, de Isten az övéit – ha hozzá tartozunk – nem hagyja el, mert azt mondja, hogy minden helyzetből kimenti, és győzelemre viszi.
Kell-e ennél több? Minden helyzetből, ez azt jelenti, hogy mi másztunk bele, mert van azért ilyen, vagy belekerültünk akaratunkon kívül egy helyzetbe, amikor békétlenség, kételkedés állapota van bennünk, vagy hányan élnek rendezetlen külső vagy belső körülményekkel. Talán elhamarkodott szavak vagy ígéretek miatt, igaztalan vádak miatt, vagy nem tartottuk meg a szavunkat, és ezért bánkódunk lelkileg, vagy magányosság, vagy aggódás miatt. Pálnak nem volt nyugalma, de volt békessége. Hogyan lehetséges ez? Három részben mondja el maga az apostol, hogy ő hogy jutott el ide.
Az első, azt mondja: Jézus győzelmes életére nézek, és azért adok hálát, amit Ő elvégzett. Olyan furcsa, nem, hogy Pál úgy néz előre, hogy közben hátranéz. Nem magára, hanem arra, amit az Isten elvégzett. Azt mondja, hogy Jézus győzelmes életére nézek, hálát adok neki, s miközben ezt teszem, aközben az Isten megvigasztal, bátorít és kihoz a sötét veremből.
Pál nem legyőzött rabszolga Jézus mel-lett, hanem a győztes Úrnak a szolgája – mondja így is, hogy rabszolgája vagyok Krisztusnak –, de azt mondja, hogy a világon nagyobb szabadság nem létezik. Ha én a mindenható Istenhez kötöm magam, lehet, hogy ez rabszolgaság sokak számára, hogy micsoda kötelék az, hogy csak azt tehetem, amit az Isten megenged. Hát, aki tudja, hogy mit jelent a gyakorlatban, a hívő életben, az dehogy vágyik ebből a kötelékből kilépni. Hát, az tudja pontosan, hogy ez az egyetlen biztos környezet a szá-mára, és egyébként is úgy van ez, ahogy a Biblia mondja, hogy Jézus körülveszi a hívőt, tehát ha valami támadás éri a hívő embert, akkor kit ér először? Jézust, nem? Hát ha azt mondja a Biblia, hogy körülvesz minket szüntelenül, akkor ha bármi gyalázat, támadás, ütközés érne minket, az először az Isten szeme előtt megy el. Az, hogy aztán Jézus úgy dönt, hogy továbbengedi ránk, mert erre akár szükségünk van, vagy nevelni akar általa, ez egy másik kérdés. De, ha igaz az – márpedig igaz, mert a Bib-lia mondja –, hogy Jézus körülvesz minket, akkor minden, minket érő támadás, gyalázat, bármi, ami ér, először Őt találja el, Őt éri. Ez a legyőzettetés Pál számára, hogy Krisztus rabszolgája lett, nem kötelék, hanem egy boldog közösség a mindenható Is-tennel.
Még valamit szeretnék ezzel kapcsolatban mondani, hogy a mi vereségünk vagy bukásunk soha nem befolyásolja Jézus győzelmét. Azt mondja: “Mindenkor diadalra vezet minket.” Akkor is, ha elbuktunk? Nem a bukás a diadal, hanem az, hogy a hívő ember fel tud állni. Nagy különbség. Valaki ott marad elterülve, és nem tudja magát fél év után sem összeszedni – gyakran látom a temetések után, hogy ott marad, és egy év múlva ugyanott van, talán nem is akar már felállni. S láttam olyat, aki a kisfiát temette (három éves fiát), s fél éven belül Isten kiemelte, mert akart ő is kijönni. Letörölte a könnyüket, megvigasz-talta – ettől még a veszteség veszteség maradt –, de begyógyultak a sebeik, és aztán úgy mentek tovább, és vállalták tovább az életüket.
Akármi történik is, az lehet győzelem, megaláztatás, veszteség, vereség? Azt mond-ja, hogy mindenkor diadalra vezet minket. Ezért az Istenért ad hálát, hogy ilyen Istene van Pálnak, aki minden körülmények között kimenti őt.
A második, amire utal az apostol. A mi életünk és hitünk akkor talál békességet, ha nem az érzelmi állapotunkra tesszük a hangsúlyt, és nem az az alap. Ha valaki az érzelmeire alapoz a hit kérdésében, biztos, hogy el fog bukni. Az érzelmeink nem stabilak, nem állandók. Aki megtért, az már tudja, hogy ő milyen volt előtte. Mindenképpen békességes légkörben tartja az embert, ha Jézushoz tartozik. Itt egy csodálatos képet használ Pál. Azt mondja, hogy: Krisztus jó illatai vagyunk, ha mi hozzá tartozunk. Az Ószövetségben a papok reggel és este különböző finom fűszerkeverékeket égettek el, és annak a jó illatja felszállt a jeruzsálemi oltárról, és az egész városban lehetett érezni, és mindenki tudta – akkor még nem voltak karórák, legfeljebb napórák –, hogy most van az áldozatbemutatás időpontja, mert a jó illatú áldozatnak a füstjét látták, és az illatát lehetett érezni.
Amikor valaki belép egy terembe, ahol sok liliom van, annak a nagyon erős, intenzív illata mellbe is vág akár. Pál azt mondja, hogy így van az, aki Krisztussal megtöltekezik, aki a Szentlélek által hirdeti az evangéliumot, annak jó illata van. Ha magára tekint az apostol, akkor semmi dicsekedni valója nincsen. Azt mondja, hogy Isten kezében viszont használható eszköz leszek. A Szentírás azt mondja az ember életére, hogy olyan, mint a lehelet: egy ideig látszik, azután szertefoszlik. Ahogy kimegyünk a hidegre, és lehelünk egyet, egy kis pára, van ott az ember szája előtt, s aztán egy szempillantás alatt szétoszlik. Azt mondja a Biblia, hogy ennyi az életünk. Legfeljebb 70 vagy 80 esztendő, az is felettébb nagy nyomorúság. Nem az egész, de sok nyomorúság van benne, s az életünk mintegy lehelet, egy szempillantás alatt szertefoszlik.
Talán nem félreérthető az a kép, de tulajdonképpen egy ilyen szót használ itt Pál, mint amikor valaki nagyon finom parfümöt tesz magára, és az az élő bőrbe beszívódik. Nem is lehet mindjárt érezni, ha valaki odaáll az illető mellé, csak amikor egy kicsit továbbmegy, és egy kis légmozgás van, akkor csap meg az az érett, finom parfümillat. Egy ilyen speciális kifejezést használ Pál, hogy amikor a hívőbe beleivódik az istenhit, amikor átjárja Krisztus, amikor megtöltekezik vele, és ahol ott van, ott körülötte ezt érzik.
Az igazán fontos kérdés az az, hogy mi mit árasztunk magunkból? Milyen légkörünk van? Rontjuk a levegőt – ahogy azt szokták mondani –, vagy javítjuk. Boldogok a békességszerzők. Még jobban egymásnak ugrasztod azt a két vagy három embert, vagy azt a közösséget, annak tagjait, tehát rontod – szó szerint – a levegőt, ha ott vagy, vagy pedig az által, hogy te ott voltál, tettél valamit, vagy mondtál valamit, azáltal annak az egész munkahelynek, közösségnek jobb lett, sőt jó lett, sőt Isten szerint való kezd lenni az a légkör. Ez nem lehetetlen. Istennél minden lehetséges. Az is, hogy rajtunk keresztül – ha engedelmesek vagyunk – megjavítson egy közösséget lelkileg. Ez nem lehetetlen, lehetséges az Istennél.
A harmadik, hogyan lesz ez a gyakorlatban, hogy jó illatot áraszt valaki, és akkor ez valahogy két oldalra állítja az embereket. Mert azt mondja itt: ez az illat, “Krisztusnak jó illata ezeknek halál illata halálra, azoknak az élet illata életre.” A Szentírás azt mondja, hogy hat. Hat az, amit az ember mond vagy tesz. Még akkor is, ha Pál egy másik levelében így szól, hogy: “Mint ismeretlenek és jól ismertek, mint halálra váltak és íme élők, mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek semmijük nincs, és akiké minden.” Így forgolódnak a keresztyének ebben a világban, és miközben hirdetik szóval, cselekedettel, életvitelükkel az igét, az evangéliumot, aközben a környeztükben két táborra oszlanak, válnak az emberek. Némelyek az evangélium hatására a halál illatát érzik, mert nem akarnak Istenhez fordulni – és van ilyen sok –, mások pedig még inkább komolyan veszik Isten igéjét, és elkezdenek növekedni.
Nem régen mondta el valaki, hogy nagyon régóta világos volt a számára már, hogy amit a szülei az istenkérdésről mondnak, az teljes mértékben igaz. De azt mond-ta: hát, tudja, nem akartam egyszerűen abbahagyni az addigi életemet. S kezdtem ész-revenni, hogy az én életemnek halál szaga van. Rothad az egész életem, és csúszok egy-re jobban lefelé. S akkor döntöttem úgy, hogy ezt én nem akarom tovább. És elmondta: Isten, légy irgalmas hozzám! S meg-változott minden, és a halálszag helyett az élet illata költözött a szívébe, és ezt kezdték észrevenni mások is. Elmondta, olyan félelmetes volt amíg fel nem fogtam, amit árasztok, az halál, s amíg rá nem jöttem, hogy ez így biztos pusztulás, én pedig nem akarok meghalni.
Ugyanolyan erővel hat az evangélium azokra, akik nem óhajtják Istent követni, mint azokra, akik igen. Az egyiknek halált hoz, a másiknak életet. Ha csak Júdást meg Pétert nézzük: tessék csak megfigyelni, mind a kettő tanítvány volt, nem? Mind a ketten elárulták Jézust. Júdásnak Jézus szava halál illata lett halálra. Elmenvén azért, felakasztotta magát. Péter megbánta a bűnét, s Péternek az ige életté vált, mert utána elkezdett szolgálni az élő Istennek. Vagy ott volt a két lator. Az egyik kegyelmet kért ugyanazon Megváltó mellett jobb és bal oldalon, az egyik kegyelmet kért, megkapta és elfogadta: rólam emlékezzél meg Jézus, ha eljössz a királyságodba, a másik pedig tovább gyalázta Jézust. Pedig ugyanazon Megváltó, Messiás mellé voltak keresztre verve. Elválnak az emberek. Az ige az tényleg olyan, mint a vízválasztó a hegy tetején az egyik patak jobbra, a másik pedig balra folyik le arról.
Mi ritkán gondoljuk végig, hogy legtöbbször egy keresztyén ember életében nem csak látványos győzelmek vannak. Vannak csendes győzelmek is, amikor az életünk árasztja Krisztus illatát, és ez beszivárog az emberek közé, és megváltozik a szívük.
A negyedik, amiről beszél itt Pál apos-tol: hogyan lehet ezt a jó illatot árasztani? Úgy, hogy hamisítatlanul éljük mások elé, és szóljuk másoknak Isten igéjét. S ő maga is felteszi ezt a kérdést: “De ki alkalmas erre? “ Hát, nagyképűség lenne azt mondani, hogy mi alkalmasak vagyunk. Erről szó sincs. Pál is azt mondja: ki alkalmas maradéktalanul erre? Azt mondja, hogy ma-gunktól nem. De van egy mennyei erőforrás. Mint ahogy a szél, amikor valaki bőrgyár mellett megy el, a szél fölkapja azt a bőrszagot, ahogy cserzik a bőrt, az nem túl kellemes szag, vagy amikor valaki csokoládégyár mellett megy el, és a finom kakaóvaj illata száll a levegőben. Vagy itt a Városmajorban – szoktunk arra járni –, ahol sütik a kenyereket, és éhes valaki, olyan jó, hogy érzi a finom, friss kenyér illatát, hogyha nem éhes, akkor nem érdekli. Mint ahogy itt az illatokat viszi a légmozgás, a Biblia azt mondja, hogy az Isten Szentlelke árad kifelé az emberből, ha hívő keresztyén lett, és sugározhatja a különböző jót, Isten szerint valót.
Maga Pál teszi fel tehát a kérdést, hogy ki alkalmas erre. Azt mondja, hogy maguk-tól nem, de az Isten Szentlelke által igen.
Nem minekünk kell válogatni, hogy mit hallgatunk meg, meg mit olvasunk el Isten igéjéből, hanem ráhagyatkozunk Isten vezetésére, akkor ad bölcsességet. Azt mond-ja a Biblia: “Akinek nincs bölcsessége, az kérjen az Istentől, és kap.” Ma is lehet kapni, hogy mit írjunk arra a papírra, ami meghatározhatja évtizedekre, ha nem még tovább, ennek az országnak a jövőjét. Egyál-talán nem mindegy, hogy kire szavazunk majd! Akinek nincs bölcsessége, kérje Istentől, és Isten megadja.
Vihet minket a Szentlélek oda, arra, aho-va Ő akar? Szabadok vagyunk Krisztushoz kötődve úgy, hogy tegyen velünk azt, amit Ő jónak lát? Pál azért nem zuhant a pillanatnyi csüggedés, nyugtalanság állapotába, nagyon mély depresszióba, noha elindult afelé, mert kimondja azt a piciny szócskát: de hála legyen az Istennek. Bátorít, vigasz-tal és felemel. Csodálatos Urunk van, aki eljött értünk, aki meghalt értünk, bátorít, vigasztal és felemel. De az Úr megsegít, mert soha nem hagyja magukra azokat, akik hozzá fordulnak.
Reményik Sándor írja ezt az egyik versében:
“A szív, amíg ver, nyugtalan, de mindörökre nyugtalanul, Istentől mégis békessége van. Nyugalma nincs, de békessége van. Békesség Istentől.”
Lehet a hívő szívekben is nyugtalanság vagy félelem valami miatt, de nem kell, hogy benne maradjon, és nem kell, hogy a békesség elmúljon. Időnként vannak nyugtalan időszakok, de ott lehet Isten békessége a szívünkben.
Azzal a mondattal szeretném befejezni, amivel Pál itt kezdte: “Bár az Úr kaput nyitott előttem” Testvérek, Isten kinyithat kapukat, és bezárhat kapukat. Adhat lehetőségeket, és elveheti azokat. Szeretném újra hangsúlyozni, hogy minden, a mindenható Isten tekintete előtt megy el. Ezen a világon nem mindig az történik, amit Ő akar, de minden elmegy az Ő tekintete előtt, és csak azt engedi ránk, amit az Ő látása szerint elbírunk és kibírunk. Nem kell belesüllyedni a nyomorúságba, a depresszióba, a félelembe vagy a nyugtalanságba. Kimondhatjuk hálatelt szívvel, hogy: Uram, te megsimogatsz, te megvigasztalsz, te bátorítasz, s aztán kihúzol. Mire végigmondja az ember, addigra már kint is van. Vagy ha még engedi Isten, hogy benne maradjunk, akkor is tudjuk, hogy az Ő örökkévaló karjai tartanak minket.
A kérdés az az, hogy akarunk-e mindent, ami az Istentől jön, ezzel a békességgel – noha néha nyugtalan szívvel – elfogadni?
Imádkozzunk!
Urunk, szeretnénk most igazán bűnbánó szívvel eléd borulni, hiszen egyedül te vagy az Isten, akit imádhatunk.
Köszönjük, hogy te megvigasztalsz, bátorítasz, letörlöd a mi könnyeinket, s együtt örülsz velünk, hogyha örülünk, s kihúzol minket a sötét veremből, s nem hagyod, hogy elvesszünk.
Urunk, nincs nálad nagyszerűbb, hatalmasabb Isten, aki így fordulna az emberhez. Urunk, köszönjük neked minden ajándékodat, mentő szavadat, gyógyító igédet, bátorításodat. Köszönjük, hogy azt akarod, hogy jó illatjaid legyünk ebben a nyomorult, istentelen világban, hogy hirdessük a te csodálatos dolgaidat. Mi tudjuk Urunk, hogy nekünk ez nem megy egyedül, noha sokszor megpróbáljuk. Köszönjük, hogy azt mondod, hogy veled sikerül. Veled tudjuk tenni, veled tudunk úgy élni, s veled tudunk úgy bizonyságot tenni rólad, hogy az meggyőző és hatalmas erejű legyen.
Kérünk, Jézus Krisztus, hogy áldj meg ezzel az áldással minket!
Ámen.