Lekció: Zsolt 49,1-14

Alapige: Jn 9,13-17; 24-25; 29-39

“Ezt a nemrég még vak embert a farizeusok elé vezették. Az a nap pedig, amelyen Jézus a sarat csinálta, és megnyitotta a szemét, szombat volt. Ekkor a farizeusok is megkérdezték tőle, hogyan jött meg a látása. Ő ezt mondta nekik: “Sarat tett a szemeimre, aztán megmosakodtam, és most látok.” Erre a farizeusok közül néhányan ezt mondták: “Nem Istentől való ez az ember, mert nem tartja meg a szombatot.” Mások így szóltak: “Hogyan tehet-ne bűnös ember ilyen jeleket?” És meghasonlás támadt köztük. Ezért ismét a vakhoz fordultak: “Te mit mondasz őróla, hogy megnyitotta szemedet?” Ő azt mondta, hogy próféta.”

“Odahívták tehát másodszor is a nemrég még vak embert, és ezt mondták neki: “Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös.” Erre ő így válaszolt: “Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok.” (A farizeusok ezt mondták) “Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de erről azt sem tudjuk, hogy honnan való.” Az ember így válaszolt nekik: “ Ebben az a csodálatos, hogy ti nem tudjátok, honnan való, mégis megnyitotta a szememet. Tudjuk, hogy az Isten nem hallgat meg bűnösöket; de ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt meghallgatja. Örök idők óta nem hallotta senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét. Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni.” Erre így feleltek neki: “Te mindenestől bűnben születtél, és te tanítasz minket?” És kiközösítették.”

“Jézus pedig ezt mondta: “Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek.” Meghallotta Jézus, hogy kiközösítették, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: “Hiszel te az Emberfiában?” Ő így válaszolt: “Ki az Uram, hogy higgyek benne?” Jézus így felelt neki: “Látod őt, és aki veled beszél, ő az.” Erre az ember így szólt: “Hiszek Uram, és leborulva imádta őt.”

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük neked azt, hogy korán reggel tanítasz minket. Bocsásd meg, hogyha sokféle gazdagságban bízunk, magunkban bízunk, másokban, pénzünkben, előremenetelben, kitüntetésben, érdemekben, tudásban!

Köszönjük, hogy világosan intettél minket, hogy minden mulandó, s egyszer mindent kiengedünk a kezünkből, és elmegyünk a minden élők útján. De köszönjük Urunk, hogy ma reggel még hallgathatjuk a te szavadat. Köszönjük, hogy ma reggel még nem az ítéletről beszélsz, hanem a te kegyelmes szereteteddel találkozhatunk.

Köszönjük, hogy ezzel a szeretettel veszed most körül azokat, akik ezen a héten álltak meg koporsó vagy urna mellett. Adj nekik vigasztalást, kérünk! S kérünk arra téged Urunk, nekünk pedig adj bölcsességet és igazi, tőled való látást, hogy amíg van időnk, lássunk meg téged, és tegyük meg azt, amit mondasz nekünk. Így várjuk most a te szavadat, vezetésedet, intésedet, eligazító igédet.

Köszönjük Urunk, hogy az a te jó terved velünk, hogy másképpen menjünk haza, mint ahogy eljöttünk ide.

Köszönjük Urunk, hogy te biztatsz minket a te édes ígéreteiddel. Köszönjük, hogy magasztalhatunk téged a mai napért. Köszönjük azt Urunk, hogy ma is fölkelhettünk, hogy eléd állhatunk. Köszönjük, hogy vágyakozhat a mi szívünk a te szavad után. Köszönjük Urunk, ahogy olyan sokszor átéltük már, ma is átélhetjük, hogy te nem küldesz el minket üres kézzel. Így állunk most a te szent színed elé, és várjuk azt Urunk, amit te elkészítettél a számunkra.

Ámen.

Igehirdetés

Két vasárnappal ezelőtt szintén erről a tör-ténetről volt szó arról, hogyan viszonyultak a rokonok, a barátok, az ismerősök mindahhoz, amit tapasztaltak. Kiderült az is, hogy bár ők látó emberek voltak, mégsem láttak meg sem-mit abból, amit Jézus tett.

A másik csoport, akikről szó volt, a tanítványi sereg volt, a nagyobb tanítványi sereg, a hetvenes tanítványi kör, akik számára pedig semmi más nem volt ez a gyógyítás, mint egy szürke, hétköznapi eset. Ő volt bűnös, a vakon született vagy a szülei? – csupán ez volt a számukra a kérdés, s a továbbiakban nem fog-lalkoztak vele.

Ma nézzük meg az, hogy azok, akik akkor Izrael vallási vezetői voltak, a farizeusok, hogyan viszonyultak mindahhoz, ami történt, és végül mit tapasztalhatunk a vakkal kapcsolatban, akinek Jézus megnyitotta a szemét?

A vakon született ember Jézus utasítása szerint – miután megkente a szemét sárral – elmegy a Siloám tavához és megmosakszik. S miközben ezt teszi, tapasztalja azt, hogy Jézus Krisztus csodálatosan közbenyúlt az ő életébe, és kapott látást. Különösen hangsúlyozza azt János apostol, hogy itt nem arról van szó, hogy korábban nem látott, és vagy korábban beteg volt a szeme, nem látott, és most lát, hanem arról van szó, hogy az üres, vagy beteg szemgödrökbe Isten Fia látást adott, és ez minőségileg más. Nem gyógyításról van itt szó tehát, hanem teremtésről.

Mivel mindez szombaton történt, így odavezetik a vakot a farizeusok a Nagytanács elé. Kiderül azonnal, hogy ők Jézus ellenfelei, az igazi ellenfelek. Amit tesznek, ahogyan beszélnek, az emberi mivoltuk egész sötét vonását felszínre hozza. De nem csak az övékét testvérek, hanem a mienket is. A farizeusi gondolkodáson keresztül kiderül az is, hogy mi hogyan szoktunk gondolkodni. Mi az, ami a szívünkben van? Hogy sokszor pontosan ugyanolyanok vagyunk, mint ezek az emberek, noha legtöbbször különbnek tartjuk magunkat.

Milyen megdöbbenéssel és milyen rosszallással veszik észre, hogy a születésénél fogva vak férfi meggyógyult. Nem örülnek neki. Sőt, inkább haragszanak rá. Hogy jön ő ahhoz, hogy szombaton gyógyítatja magát? Megtöri az ünnepet, és Jézus is megtöri az ünnepet, mert szombaton gyógyít. Szinte érzékeli az ember, hogy azt a jogukat féltik a farizeusok, hogy ők döntsék el, hogy kit gyógyíthat meg Isten, és kit nem. Majd ők eldöntik. Végül is ők Izraelnek vallási vezetői.

A farizeusi párt sokáig hasznára volt Izraelnek. Az volt rájuk a jellemző, hogy őrizték a törvényt teljes szívükből és lelkükből, és ezt egészen becsületesen tették és gondolták példaértékűen mindenki számára, aki akkor Izraelben élt. Csak egy valamiről elfeledkeztek, hogy bármilyen hatalom vagy jog, amit az ember Istentől kap, azt Isten bármikor visszaveheti. Megjelenik Jézus, az Isten Fia, a Messiás, és abban a pillanatban a farizeusoknak ezt a jogát Isten visszavette.

Jézus azt mondja, hogy figyeljetek arra, amit tanítanak, mert az helyes, de ahogyan élnek, azt vessétek el. Helyes a tanításuk, mert az Isten tanítása, de ami ebből az ő kezükön lett, azt ne kövessétek. Vagyis, elérkezett az ideje annak, hogy most már Jézus Krisztuson keresztül maga Isten a szívbe helyezze a törvényt, s ők ezt nem hajlandók tudomásul venni, és észrevenni. Nem tudták visszaadni az Istentől kapott feladatot Isten kezébe.

Mindig szomorú az, amikor valakinek, bárkinek az életében a hit előírásai – mondhatom így is, hogy a törvény – elsődleges, és a szeretet, és az Isten kegyelme az másodlagos. Amikor valakinek csak az a fontos, hogy ma vasárnap van, ne haragudj, de nem segítek rajtad. Ma vasárnap van, és azt meg kell tartani. Jézus világosan beszél ezzel kapcsolatban is, hogy a szombat, az ünnepnap szolgálja az embert, és nem fordítva. Nyilván nem arról van szó, hogy törjük meg a vasárnapot, hanem arról van szó, hogy tartsuk meg, de amikor Isten valami mást ad elénk, másfajta szolgálatot, akkor azon a vasárnapon tegyük azt, és helyette hétköznap tartsuk meg az Isten szerint való ünnepnapot is.

Ez az ige mindnyájunkat int azonban arra, hogy gondoljuk végig, hogy nálunk hogyan van. Hogy nem vált-e az evangélium törvénnyé az életünkben? Hogy olyan könnyen megítélünk másokat, s közben magunk sosem nézünk tükörbe külsőnkre nézve, belsőnkre nézve.

Figyelem időnként azt a piacokon, ami történik – szoktam bevásárolni –, megvárják, amíg úgy rothad el a gyümölcs vagy zöldség, hogy az már semmire nem jó. Még véletlenül sem, vagy nagyon ritkán viszik le az árát, vagy egyszerűen teszik oda ki, és rátesznek egy táblát, hogy akinek kell, vigye. Legtöbbször megvárják míg teljesen elrothad. Ha mi már nem tudjuk magas áron eladni, akkor senki ne tudja felhasználni. Ezért fordult elő olyan is, hogy amikor selejteztek bútorokat, inkább kivitték a Duna-partra és elégették, ami egyébként jó és használható volt, nehogy vita legyen a dolgozók között, hogy ki visz haza belőle egy darabot esetleg ingyen, vagy csekély térítés ellenében.

Én azt hiszem, hogy a legtöbbünkben – talán mindnyájunkban – megvan az az indulat időnként, és egy-egy esemény kihozhatja belőlünk, hogy mondok egy mondatot azért, hogy a másiknak se lehessen jobb, ha már nekem nem lehet jobb. Könnyen lemérheti ki-ki magát, ha például egy munkahelyen a vezérigazgatótól kezdve a csatorna-tisztítóig, nem mintha egyik vagy másik különb lenne munkára nézve, mind a ketten dolgozók, de mind a kettő ugyanúgy ötezer forint béremelést kapna. Nem tudom melyik háborodna fel jobban?
Valószínű nem az, amelyik talán kevésbé jól fizetett munkát végez. Micsoda igazságtalanság. Akkor, ha így vesszük, az Isten igazságtalan, mert a vezérigazgatóktól kezdve a takarítóig, meg a takarítónőkig, meg az orvosoktól kezdve a vízvezeték-szerelőkig Isten nem tesz különbséget. Nincsen semmilyen sorrend nála munkavégzésre nézve. Nála csak ember van. Mindenkinek ugyanazt a kegyelmet adja. Nyugodtan háborodjunk fel rajta akár. Ő nem tesz különbséget. Egyszer mindenki majd nyugdíjba megy, ha előbb meg nem hal, és abszolút mindegy lesz, hogy mi volt korábban a foglalkozása. Isten előtt tökéletesen egyforma az ember. A státuszunk, a helyzetünk az Isten nélkül az, hogy bűnben születtünk, és ha ezen nem változtatunk, úgy is fogunk meghalni. Minden egyéb az Isten szemszögéből nézve nem lényeges. Az a lényeges, hogy mi az, amit az Ő akarata szerint teszünk. És hogyha a szakmánkból fakadóan teszünk olyasmit, ami Isten dicsőségére van, akkor is azt a részét jegyzi Isten, nem azt, hogy ki, mivel foglalkozik. Végül is a foglalkozásunk az mellékes dolog – ha keresztyének vagyunk –, mert a főfoglalkozása egy hívő embernek az, hogy hirdesse életével, cselekedeteivel, beszédével azt, hogy kicsoda a mindenható Isten. E mellett még a megélhetésünkért is kell némely munkát végezni. Egy hívő embernek a fő feladata ezen a világon, hogy hirdesse Isten csodálatos dolgait.

Van az emberekben valami ösztönös tiltakozás az ellen, hogy a másik boldog lehessen. Valahol a farizeusok szívében is kibukkan ez az indulat, és a Jézussal szembeni gyűlölet. Gyűlölték Őt. Hogyan mer Ő tisztább lenni, szentebb, hogyan mer többet tudni náluk? Hogyan mer gyógyítani az ő engedélyük és beleegyezésük nélkül, ráadásul ingyen és szeretetből? Sehogy nem fért a szívükbe az, hogy Jézus más. Más a szíve indulata, mint az övék. Nem véletlenül hangsúlyozza ezt a történetet annyira a Szentírás. Tudniillik van itt egy töréspont. Ez az a töréspont, el is olvastam a szövegrészből is, az ahol a farizeusok szembekerülnek egymással. Ahol egy skizma, egy szakadás, egy törés következik be, az addig egységes vallásos zsidóságon belül is. Később ez teljesedik aztán ki, amikor azok a zsidók, akik hitre jutottak, és elhitték azt, hogy Jézus a Messiás, szembekerülnek azokkal a zsidókkal, akik megmaradtak a törvény-vallás mellett. Akik azt hangsúlyozzák itt is, hogy mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de Jézusról azt sem tudjuk, hogy honnan való. Ez egyszerűen nem igaz. Ők pontosan tudták, hogy honnan való. Hol született, kik voltak a szülei, mi volt a foglalkozása, származása, stb. stb. Nem igaz, hogy nem tudták. Nem akartak tudni róla. Azt is pontosan tudták Izrael vallási vezetői, hogy mit mondanak az ószövetségi próféciák. Hogy milyen jeleket és csodákat fog tenni a Messiás. Hogyne tudták volna. Nem akartak látni.

Jézus azt mondja a végén, hogy ti azt mondjátok, hogy láttok, ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok, hogy látunk, megmarad a bűnötök.

Tudták nagyon jól, hogy kicsoda Jézus. Látták nagyon jól, hogy kicsoda Ő, mégis azt mondták, hogy nem tudunk róla semmit. Meg-maradt az istentelenség bűne az életükben.

Innen indult el az is, hogy az első század végén aztán a zsidó keresztyének és a törvénytisztelő zsidók szétszakadtak, és a zsinagógákból kizárták a zsidó keresztyéneket, sőt meg is átkozták őket. Már 90 táján kimondták ezt a nagy átkot mindazokra, akik Krisztus követői lettek, és kitaszították őket a zsinagóga közösségéből. Ez azonban nem csak azt jelentette, hogy kirekesztették a zsidó keresztyéneket a közösségből, hanem azt is jelentette, hogy szembe kerültek a római állammal is. Tudniillik a zsidók bizonyos kiváltságokat élveztek. Nem kellett például pogány császár-kultuszon részt venniük. Ezt a külön kiváltságot megkapták a császártól. Azok azonban, akik keresztyénné lettek közülük, azok ekkor már csak egy szektává váltak, és nem élvezték többé azokat a kiváltságokat, amelyeket a zsinagógák megkaptak. Ebből ki voltak zárva. Szabadon lehetett őket üldözni, és ezt meg is tették. Nagy törést jelentett tehát az is, hogy ez a kicsiny keresztyén közösség kiszakadt a megszokott környezetéből, és el kellett hagyniuk a zsinagógákat.

Egészen nyilvánvalóan mutatja ez a kép is, amit itt János használ, hogy a vallás és a hit hogyan kerül szembe egymással. Itt is kiderül az, hogy a vallás cselekedetei azok mindig az embertől irányulnak, lentről fölfelé. S amikor valaki a vallás cselekedeteit nem tudja megtartani, akkor sokszor előfordul az, hogy összeomlik. És azt mondja, hogy nem értem, hogy mások miért hisznek Istenben, én nem hiszek. Mert nálad nem működik az, hogy a vallás cselekedeteit meg tudjad tartani. S egészen más az, amikor hisz Jézusban valaki, föntről kap mennyei erőket, és ezzel az erővel meg tudja tartani mindazt, amit Isten mond.

Ebből a részből is kiderül, hogy a szombatnap megtartásának erőltetése Jézus szeretetét ismerve teljesen lényegtelen és erőtlen dolog, és értelmetlen cselekedet. Nem visz előbbre semmit sem.

Ebből a történetből egy kicsit érzékelhető az is, hogy mit jelentett a keresztyén, a későbbi keresztyén egyház számára is a reformáció, amikor megint világossá vált, hogy mi az evangélium lényege. Hogy nem csak megtartom, amit a Biblia mond, hiszen nem is tudjuk megtartani. Lemérhetjük az indulatosságunkat azon, amikor egy ilyen szeles időben a szél becsap egy ablakot otthon, mert valaki gondatlan volt, és kitörik az üveg. Egyből előjön az ember szívéből, vagy előjöhet az a mélységesen mély indulat, ami a legtöbbünkre jellemző. Ki-ki lemérheti, amikor bizonyos dolgok történnek az életében, hogy mi lakik a szívében. Ezért szükséges újra és újra, hogy az életünket engedjük reformálni az Isten szeretete által.

Testvérek, a farizeusok nem elméleti emberek voltak. Ők nagyon gyakorlatias emberek voltak. Ők megértették azt ebben a pillanatban, hogy a világon valami új kezdődött el. Eljött Jézus ebbe a világba, és ha mindaz igaz, amit látnak, hogy a soha nem látónak látást tud teremteni, akkor tényleg elérkezett az Isten országa, akkor rájuk nincs már többé szükség. Ez volt, ami kiváltotta ezt a rettenetes gyűlöletet, hogy lejárt az idejük, vége a hatalmuknak. Nincs többé befolyásuk a népre, hiszen mennek tömegek a Jézus után, és kiabálják és kiáltozzák, hogy eljött Izrael Messiása. Itt van az Isten országa köztünk. Ez volt leginkább, ami a gyűlöletük oka volt.

S elindul egy hosszú eljárás, tanúkihallgatások, megfélemlítés, fenyegetőzés, és végén a meggyógyított vak kiközösítése. Először szeretnék azt bizonyítani, hogy nem történt semmi csoda. Kiderül, hogy ez nem megy, mert a szülők is azt mondják, hogy igen, bizonyítjuk, a mi fiú gyermekünk vakon született. Ezzel nincs mit kezdeni. Megkérdezik a vakot: te tényleg vak voltál? “Igen, vak voltam, és most látok”. Akkor mégiscsak tör-tént valami, nem lehet letagadni. Ez nem sikerült. Akkor megpróbálják bizonyítani, hogy nem Jézus gyógyította meg.

Én úgy gondolom, hogy ma sem megy ez másképpen. Hányszor előfordul az, hogy hívőket szeretnének lebeszélni arról, hogy amikor elmondják, hogy Isten milyen nagy dolgot tett az életükben, az nem is Isten volt.

Legutóbb tapasztaltam ezt személyesen, amikor elhívtak egy beteghez, akiről azt mond-ta a kezelőorvosa, hogy az illető református érzésű ember. Mondtam, hogy én is az vagyok, úgyhogy szívesen elmegyek, és beszélgessünk. Elkezdtünk beszélgetni, és az illető is ott ült a beteg mellett, s mikor oda jutottunk ezzel a református érzelmű emberrel, hogy tényleg lehet imádkozni, és Isten meghallgatja az imádságot, akkor már nem bírta az, aki mellette ült, s a következőt mondta: “Mi is mondtuk már itt neki sokszor a kórházban, hogy egyszer gondolja magában végig az élete eseményeit.” De testvérek, az, hogy én imádkozom, ez nem egyenlő ezzel, hogy végiggondolom magamban az életem eseményeit. Mi köze ennek az imádsághoz? Semmi. Gyön-géden próbálták ezt az embert lebeszélni arról, hogy komolyan vegye azt, amit pedig itt Isten világosan mond. Azt mondja, hogy: “Tudjuk, hogy az Isten nem hallgat meg bűnösöket, de ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt meghallgatja.” Ez a vak nem engedi magát lebeszélni arról, amit ő Isten által tapasztalt. Vagy amikor otthon valaki hívő, és elmondja, hogy milyen csodát élt át Istennel, akkor a nem hívő hozzátartozók kedvesen megjegyzik, hogy úgy alakultak a dolgok. A sors keze belenyúlt az életedbe. Szimpatikus voltál annak az embernek. Pedig nem erről van szó. Arról van szó, hogy a mindenható Isten cselekedett, s ennek a következménye lett, hogy a vakon született látni kezdett.

Érdemes végiggondolni a saját életünkben mi a helyezet. Mi a helyzet velünk? Meglátjuk amikor az Isten cselekszik, vagy mi is azt mondjuk, hogy szerencsém volt, szimpatikus voltam, úgy alakultak a dolgok.

Hogyan viszonyul mindahhoz, ami történt, a vakon született ember? Kiderül róla, hogy őt nem lehet rávenni arra, hogy tagadja meg azt, aki őt meggyógyította. János nem véletlenül írja, hogy előzőleg vak volt, hogy itt teremtés történt. Nem arról van szó, hogy gyógyulás, hanem arról van szó, hogy teremtés. Mondja is tovább, hogy egyszer már elmondtam nektek, hogy sarat készített ez a próféta, megkente a szememet, aztán a Siloám tavában meg kellett mosakodnom, és attól kezdve látok. Erre azt válaszolják itt a farizeusok, hogy mi tudjuk, hogy Jézus bűnös. Ez az ember tudja, hogy a vége annak, amit mond az lehet, hogy kiközösítik a zsinagógából, és mégis a következőt mondja: Én nem tudom, hogy bűnös, vagy nem, azt tudom, hogy vak voltam, és most látok.

Ami bizonyos, hogy ennek a vakon született embernek Isten olyan látást adott, ami neki korábban egyáltalán nem volt. Talán amikor történt vele ez a csoda, fel sem fogta ésszel, hogy mi is történt valójában. Kinyílt előtte egy világ, amiből addig nem tapasztalt semmit sem. Lehet, hogy ezért tartott olyan sokáig, amíg visszaérkezett a Siloám tavától a farizeusok elé. Belegondoltam abba, hogy talán végignézte a virágokat sorba. Megfogdosta, hogy ilyen színű meg ilyen formájú? Eddig csak az illatát éreztem. Talán kezébe vett egy halat. Nem tudta sose elképzelni, hogy hogy nézhet ki. Ha egy pillanatra lehunyjuk a szemünket, és utána úgy maradna minden, hogy nem látnánk mást csak a sötétet, akkor értenénk meg igazán, hogy mit jelent az, hogy-ha valaki soha nem látott. Bár nekünk nehezebb lenne, mert mi láttunk, úgy vakulnánk meg, és ez mindig súlyosabb. Ma például hálát adtunk ezért, hogy ilyen gyönyörű növények vesznek körül, hogy a madár repül, hogy mindennek megvan a maga törvényszerűsége, hogy Isten belehelyezett minket még a romlott-ságában is ilyen csodálatos kertbe, ahol élünk? Mikor adtunk utoljára hálát azért, ami körülvesz minket?

Ez a férfi olyan látást kapott, hogy meglátta, hogy kicsoda Isten, és nem tagadta meg Őt, pedig hoznak mindenféle érvet Jézus ellen. Teológiai, törvényből való tapasztalatot, semmivel nem érnek célt. Egyet tudok, mond-ja a vak, vak voltam, és most látok.

Testvérek, nem így kellene vállalnunk minden alkalommal Jézust minden körülmény ellenére? Megfelelni a bennünk lévő reménységről, ha van bennünk reménység ugye, hogy kicsoda Jézus, és mit cselekedett velem. Elmondani ilyen egyszerűen és világosan, hogy én is egyszer vak voltam. Úgy születünk mindnyájan, hogy van szemünk, fizikailag lá-tunk, de lelkileg nem látjuk az Istent. Én is vak voltam egyszer, és látok. Ha ez valóban meg-történt velünk.

Nem törődni azzal, hogy mit mondanak a bibliakritikusok, majd rájönnek, hogy tévednek. Mit mond belül a józan eszünk, hogy úgysem igaz a Biblia? Sugallja időnként a saját szívünk is. A Szentírás szava igaz, és hogyha valaki az Istenhez fordul, akkor annak az Isten válaszol. És azzal sem kell törődni, hogy hányszor cikiznek minket, vagy nevetségessé próbálnak tenni.

Én emlékszem arra, pár éve gyakrabban találkoztam egy volt gimnáziumi osztálytársam-mal, aki megnősült, már több gyereke volt, és mindig ezzel fogadott: “Öreg, késésben vagy!” Én újra és újra elmondtam neki azt az évek során, amikor találkozgattunk, hogy majd ha Isten akar, akkor készít nekem segítőtársat, és ha akar gyermeket vagy gyermekeket is. Aztán nem régen újra találkoztunk, s keservesen panaszolva mondta el, hogy elvált a harmadik feleségétől is. A három házasságából, meg a házasságon kívüli kapcsolatából összesen öt gyermeke van. S akkor azt mondtam neki: “Öreg, ki késett el? Te vagy én? Ki késett el? Te vagy én? Miről késtem le?” Isten adott társat. Lekéstem valóban. Lekéstem három válást, meg 5 házasságon kívüli gyerekeket, és lekéstem arról is, hogy a válási árváknak elrontsam az életét. Melyikünk késett el?

Vegyük tudomásul azt, hogy aki Istennel jár, az soha, semmiről nem késik le, akkor sem, ha ketyeg a biológiai óra, és azt mondja neki mindenki: Még csak itt tartasz? Öreg, elkéstél! Ha Isten valamit elkészített az életünk csomagjába, akkor, amikor odaérünk, hogy azt a részét bontsuk fel, akkor meg fogjuk találni az Istentől elkészített ajándékot, amit Ő az Ő jókedvénél, kedvességénél és szereteténél fogva elkészített. Jézussal járva semmiről nem lehet lekésni, amit Ő elkészített a számunkra.

A másik, ami kiderül erről a vakról az az, hogy ő tudta, hogy a jó fa nem teremhet rossz gyümölcsöt, és a rossz fa pedig nem terem jó gyümölcsöt. Volt bibliaismerete, pedig nem is ismerte az újszövetséget, csak az ószövetséget, hiszen az újszövetség akkor még nem is volt meg, és mégis tudta, hogy aki neki visszaadta a látást, aki neki látást teremtett az üres szemgödreibe, az nem lehet rossz, az csak Istentől való jó lehet. El is mondja azt, hogy öröktől fogva nem hallottunk és nem láttunk ilyet, hogy valaki egy vakon születettnek látást adott volna.

Mi az ő hitvallásának a következménye? Kizárják a zsinagógából, kiközösítik. A farizeusok gyűlölték Jézust, s ezért gyűlöltek mindenkit, aki követte Őt.

Testvérek, ez az ember most lett igazán egyedül. A szülei nem vallottak mellette, a szülei is megtagadták őt. Azt mondták, hogy nem tudunk válaszolni, kérdezzék meg őt. Nem vállalták fel a gyereküket. A gyülekezet közössége kizárta őt, kiközösítették. Ez egyen-lő volt azzal, hogy társadalmilag megvetetté vált, mintha leprás lett volna, senki nem állhatott vele szóba. Kizárták a zsinagógai közösségből. Törvényen kívülivé vált. A vallás és az állam egy volt Izraelben az akkori időszakban. Most maradt igazán magára ez a meggyógyított, újjáteremtett ember.

Azt olvassuk, hogy ebben a nyomorúságában odalép mellé Jézus, és a következőt mondja: “Meghallotta Jézus, hogy kiközösítették, s amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: “Hiszel te az Emberfiában?” Ő így válaszolt: “Ki az, Uram, hogy higgyek benne?” Jézus így felel neki: “Látod őt, és aki veled beszél, ő az.”

Kevés az a hely a Szentírásban, ahol Jézus nyíltan és egyértelműen megmondja, hogy Ő Izrael Messiása. Látod őt, és aki veled beszél, Ő az. Vagyis én vagyok az, akire te is, meg a farizeusok is, meg egész Izrael vár. Én vagyok a te személyes Megváltód.

Jézus azt mondja ezzel, hogy Ő a mi személyes Megváltónk. Felvitte a golgotai kereszt-fára ennek a vaknak a bűnét is, a farizeusok bűneit is, meg a mienket is. Személyes Megváltónk Jézus Krisztus.

Testvérek, azért van előttünk a kenyér és a bor, hogy Isten belevésse a szemünkbe, mert mi látunk, hogy ilyen valóságosan törték meg az Ő testét, és ontották ki az Ő vérét. Aki ezt hiszi, és aki ma úgy jött ide, hogy a bűneiről akar vallani a mindenható Istennek, az kapjon ilyen mindenható Istentől való lelki látást, amivel megláthatja mindazt, ami nem kedves az Isten előtt. Ma megláthatjuk azt is újra, hogy mit tett értünk Jézus. Kaphatunk megnyílt sze-meket, látjuk magunkat, másokat, az életünket, a további sorsunkat, ha akarjuk.

Testvérek, ez a vak senkinek nem kellett. Sokszor mi magunk is átéljük azt, hogy nem kellünk senkinek, még otthon a családban sem. Valahogy nincs ránk szükség. Nem kellünk senkinek, vagy ha kellünk, akkor csak a hasznosságunkat nézik, és nem a lényünket. Hányszor átéljük mindnyájan? Jézusnak kellünk úgy, ahogy vagyunk. Szívünk állapotával, külsőnkkel, tulajdonságainkkal, még a bű-neinkkel együtt is. Ma pont azért készített újra lehetőséget a mi szerető Urunk, Jézusunk, hogy valljunk neki. Jöjjünk a bűneinkkel együtt hozzá, s aztán elenged úgy, hogy megtölt a szeretetével, s elenged úgy, hogy a bűneinket elveszi és megbocsátja. De vajon kell-e nekünk mindez? Óriási kérdés. Kell-e nekünk mindez? Jézus Krisztusnak, a világ Világosságának az a természete, hogy aki nem akarja látni Őt, az örökre vak marad. Mit mond? Ha vakok volnátok, vagyis, ha belátnátok, hogy van bűnötök, nem lenne bűnötök. Mivel azon-ban azt mondjátok, hogy látunk, megmarad a bűnötök, megmarad a vakságotok.

Ha valaki közülünk azt meri mondani, hogy nem tudom miről beszél Isten. Nekem nincsen bűnöm, az megmarad a vakságában, s annak megmaradnak a bűnei. Szörnyű állapot az, amikor valaki nem lát, amikor az Isten nélküli sötétségben él. Jézus ezt mondta, nekem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött, amíg nappal van. Mert eljön az éjszaka, amikor senki nem munkálkodhat.

Imádkozzunk!

Köszönjük Istenünk, hogy te irgalmas Úr vagy, és ha mi bűnbánó szívvel borulunk eléd, akkor te adsz bocsánatot. De kérünk, hogy előtte nyisd még meg a szemeinket! Hadd lássunk meg téged, az örökkévalót, és hadd lássuk meg mindazt, amire rámutatsz.

Urunk, segíts nekünk, hogy ne akarjunk mentegetőzni, kiutakat keresni, másra hárítani a felelősséget a bűnök következményei miatt. Hadd vállaljuk fel mindazt, amit te most megmutatsz.

Köszönjük Urunk, hogy olyan nagy a te irgalmad és szereteted, hogy nem mondtál le rólunk, hogy neked még mindig kellünk. Istenünk, olyan jó lenne újra és újra azzal a szeretettel és nyitottsággal eléd állni, hogy tégy velünk belátásod szerint.

Köszönjük ezt a mai napot. Köszönjük, hogy ma emlékezhetünk a te feltámadásodra, s előtte végiggondolhatjuk azt, hogy ilyen valóságosan odaadtad magadat a keresztfára, ahogy látjuk a kenyeret és a bor, s ahogy vehetjük a bocsánatot. Kérünk, gyógyítsd meg a mi magányos szívünket, a mi megtört lelkünket!

Urunk könyörgünk azokért, akik betegek a környezetünkben, vagy akik számára talán nincsen mentség. Köszönjük, hogy te vagy a mi gyógyítónk testileg és lelkileg. Ha téged megdicsőít Urunk, cselekedj csodát! De azt is alázattal elfogadjuk, ha valamiben nem lesz változás. Kérünk adj ahhoz erőt, hogy elhordozzuk! S köszönjük azt is Urunk, hogy sok meghallgatott imádságért hálát adhatunk most. Legyen most is minden a te akaratod szerint.