Pál számvetése

A felolvasott utolsó pár vers pedig egy személyes üzenet, a levél egy töredé-ke. Pál apostolnak utolsó üzenete azok felé, akik még tudnak róla, akik hordozzák őt imádságaikban, s akik majd kézbe veszik azt a levelet, amit Timóteusnak írt.

Pál apostol életének utolsó eseményeit rögzíti ez a levél. Valahogy úgy, amikor előveszünk egy fényképalbumot és megnézzük azokban a régi fényképeket. Némely már megsárgult, máson az arcokat lehet nehezen kivenni, s a fény felé tartjuk, hogy a számunkra olyan ked-ves arcról talán valami újat lássunk meg, vagy valami újat értsünk meg a fénykép, vagy a fényképek szemlélése közben.

Az első az az, hogy mit látott az a-postol, amikor körülnézett abban a világ-ban, amely körülvette őt. Ebben a két u-tolsó versben kétszer is olvashatjuk azt, hogy Pál apostol nagyon pontosan felmérte azt, hogy mi vár rá. Tudja jól azt, hogy nem sokat remélhet, várhat a Római Birodalomtól. Mind Claudius, mind Néró, mindkét uralkodó eldöntötte azt, amikor hatalmon voltak, hogy végképp leszámolnak a keresztyénség ügyével, és megtisztítják a birodalmat a keresztyénektől. Ezért mondja kétszer is azt az apostol, hogy: “Jöjj hamar, Timóteus!” Mert minden nap ajándék a börtön sötétjében. Pár óra alatt is megszülethet az íté-let: “A császár elleni lázadásért, felségsértésért kivégezni!” Nem biztos, hogy túl sok ideje van az apostolnak.

Mit látott Pál apostol az utolsó napokban abból a világból, amely körülvette őt? Valószínű, hogy ugyanazt, vagy ugyanazokat, mint mi. Nyilván nem látott akkora technikai fejlettséget, amely minket körülvesz, de a kornak megfelelő fejlettségű környezetben élt Pál apostol. Meghatározó lehet minden ember számára az a környezet, amelyben él. A családi környezete, az, hogy milyen csa-ládba születik bele. Iparos, földműves vagy éppen értelmiségi foglalkozásúak-e a szülők, de még talán az sem lényegtelen, hogy milyen éghajlaton él valaki. Mi-lyen kultúrába születik bele? Később is meghatározó lehet a számára lelki, fizikai és szellemi értelemben mindaz a hatás, ami gyerekkorában éri. Persze sokszor ezek a hatások összeadódnak, és ké-sőbb is személyiség-meghatározók lehet-nek.

Pálnak az élete végére nem volt hin-tója, és nem volt nagyszerűen berendezett lakása. Még egy kicsiny szamara sem volt, amivel könnyebbé tehette volna az utazásait. Maradt a két lába, amit úgy szoktak mondani, hogy az “aposto-lok lova”. Nem volt pompás menedékháza vagy nyaralója vagy öröklakása a he-gyek között, vagy a síkságon. Mintegy képévé vált Jézus Krisztusnak, akinek szolgált egész életében, akinek szintén nem volt lakása, mindössze egy egybe-szövött köntös volt a ruhája, és aztán a halotti leple, amit durva római katonakezek letépték aztán róla.

Pontos képe volt mindaz, amit Pálnál látunk annak, amit Jézus Krisztus egész életében hirdetett: a krisztuskövető emberek zarándokok. Úton járó zarándokok vagyunk mindnyájan, ha hiszünk Jézus Krisztusban. És olyan világosan mondja azt a Szentírás, hogy nincsen itt maradandó városunk. Ezért választottam ezt a 455. dicséretet, mert ez egyértelműen összecseng mindazzal, ami-ről itt az apostol beszél.

Pál apostolnak élete végére, de élete közben is az igazán fontos az volt, amire elhívta őt a mindenható Isten: A szolgálat betöltése. Köpeny, élelem és néhány könyvtekercs. Mégis volt valami kincse neki is. Ezek a könyvtekercsek, vagy a régies kifejezéssel a hártyák, a pergame-nek. Az ószövetségi iratok, Mózes köny-vei, egyes zsoltárok, Ézsaiás próféciái, saját feljegyzései, Jézusnak a beszédei, nem tudjuk pontosan, hogy milyen iratok lehettek azok, amiről itt beszél Pál apostol. Még az is lehet, hogy néhány korai kommentár a Szentírás tekercseihez, de nem is ez a lényeg, hogy mit tar-talmaztak ezek az írások. Az biztos, hogy a Szentírásból voltak már akkor is rész-letek, amelyek Pál kezében lehettek. Ami igazán fontos az az, hogy a kincs számára Isten igéje volt.

Pálnak a legfőbb kincs abból a világ-ból, amely őt körülvette, amely egészen eszméletlenül vészesen sötétedett, s távo-lodott Istentől, számára a legfontosabb, amikor körülnézett abban a világban, Is-ten igéje volt. Tudta, hogyha valamire iga-zán szüksége van a siralomházban, hiszen ott ül, közvetlen az elítélése és kivégzése előtt. Minden szorongató körülmény ellenére egyedüli, amihez menekülhetett az apostol, az Isten igéje volt. Az életében is, és a halála előtt is nem sokkal az egyedüli, ami számított a számára, mit mond Isten igéje? Az volt a döntő, amit abban és abból olvasott.

Nem lehet nyaralónk? Nem lehet lakásunk, házunk, autónk, ékszereink? Test-vérek, én nem válaszolok erre a kérdésre. Akit ez a kérdés igazán érdekel a saját életére nézve, az forduljon oda a mindenható Istenhez, és kérdezze meg Őt. Uram, neked mi a véleményed az anyagi helyzetemről? Mi a véleményed mindarról, amit birtoklok, amit ott őrzök a szek-rényben, ami olyan fontos a számomra, ami nekem kincs? Aki ebben a kérdésben becsületesen oda mer állni a mindenható Isten színe elé, annak Isten becsületes, tiszta, s nagy szeretettel adott választ fog adni. Ami azonban igazi kér-dés, hogy mi áll az első helyen az életünkben? Mi tölti be a szívünket, és tölti ki a életünket? Mi az, amit szabad meg-tennünk, s mégsem használ az életünkre nézve. Mi az, amiben úgy vagyunk gazdagok, hogy az nem az Isten szerint való? S mi az, ami nem a mienk, csak egyelőre és egy ideig Isten ránk bízta, s ez nemcsak tárgy lehet, de lehetnek élő-lények, mint például gyermekek, unokák vagy hozzátartozók.

A második irány, ami foglalkoztatja Pál apostolt élete utolsó napjaiban, azok a körülvevő világ mellett az emberek. Ha egészen közelről megnézzük az ő éle-tét, valójában soha nem volt igazán sem-mi fontos, s talán csak az Istennek való engedelmesség volt a dolgok természetéből fakadóan fontosabb a számára, az emberek, akik körülvették őt. Hiszen, ha megnézzük az apostol életét, ő egész életében Istennek szolgálva, de az emberekért élt. Nem arra figyelt, vagy nem csak arra, hogy milyen gyönyörű a me-diterrán vidék. Biztos, hogy azt is észrevette, hogy milyen csodálatosan kék a tenger, milyen szépek a hegységek körülötte, amelyeken sokáig ott volt a hó. Mi-lyen gyönyörűek az erdők és a mezők, meg a virágok, de mégis a legfontosabb számára az volt, hogy betöltvén a szolgálatot, mi lesz azokkal az emberekkel, akiket az Isten rábízott. Ebben a pár vers-ben, amit felolvastam, nyolc nevet ír Pál.

Akkor nem volt telefon, nem volt te-lex, számítógép végképp nem volt. Nem volt gyors járású posta sem, bár a római postaszolgálat jól működött, de mégis megdöbbentő pontossággal tud azokról, akiket az Isten rábízott. Név szerint. Szá-mon tartja a lelkeket, akiket Isten rábízott az apostolra. Jeruzsálemtől Európáig, a Kaszpi-tengertől egészen Egyipto-mig. Kelettől–Nyugatig, Északtól–Dél-ig, ott hordozza a szívében. Lehet, hogy felírta őket, a neveket, talán a címeket, az eseteket, a sorosokat, a megoldásokat, a betegségeket, a bajokat, a nyomorúságos helyzeteket, és hordozza a neveket szüntelenül Isten színe előtt. Hordozza azokat is, akikről itt nem a legjobbat mondja. Ez is olyan furcsa, nem? A mai napig fönnmaradt mindazoknak a neve, akik ártottak az Úr ügyének, például Alexandrosz. Fontos tehát tudni a-zokról is, akik árthatnak az egyház ügyé-nek, Krisztus ügyének. És Pál pontosan megjegyezte őket is. Nem a bosszú mi-att, hanem azért, hogy imádságban rábízza őket, s Isten elé vigye őket, életüket, sorsukat.

Pál azonban tudta, hogy mi vár erre a világra, ezért utolsó leheletéig is hirdette az evangéliumot. Neki nem voltak családtagjai, és ismereteink szerint nem nősült meg, és nem voltak saját gyermekei sem. De voltak lelki gyermekei, aki-ket sokszor fájdalommal szült a Krisztusban sok imádság és gyötrődés által, vagyis akik általa ismerték meg Jézust. Ilyen volt Timóteus is, s most mégis nagyon elárvult az apostol. Nincs embere. Nincs mellette senki sem, csak Lukács, a kedvelt orvos, aki az egyik evangéliu-mot is írta. S felsorolja itt, hogy minden-ki más elment. Démász elhagyott engem, mivel ehhez a világhoz ragaszkodott. S elment Tesszalonikába. Kreszcensz pedig Galáciába, Titusz Dalmáciába, Lukács van velem. Tüchikosz Efezusban van stb., stb. Sorolja sorba, hogy ki mindenki hagyta el. S azt is elmondja, hogy védekezésem-kor már a bíróság előtt senki nem volt velem. Magányossá vált az apostol, ami-kor az élete végére ért.

Testvérek, nem ilyen egy kicsit a hívők élete is bizonyos helyzetekben? Én úgy látom, hogy az életünk – ha mi keresztyének vagyunk – legfontosabb kérdéseiben ilyen magányosakká válunk. Ahogy egy szülőasszony magányos a szü-lőágyon, még ha körül is veszik esetleg azok, akiket szeret, vagy a szakemberek. Akkor is mérhetetlenül magányos. Mert van egy időszak, amikor ő van ott egyedül, és az történik vele, ami történik. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetnek körülöttünk társak, házastársa, imatárs, test-vér, dehogynem. De az igazán mély és nagy döntések, vagy nagy nyomorúság idején sokszor átéljük azt, hogy emberileg nézve teljesen magunkra maradunk.

Pál sok embert ismert, így sok emberben csalódott. A legjobb testvérei kö-zül is sokan cserben hagyták, és ott hagyták, mások ellene támadtak, mint ez az Alexandrosz nevű ércműves, s a tárgyaláson sincs senki mellette, senki nem fogja meg a kezét, vagy nem teszi a vál-lára, és nem mondja azt, hogy ne félj Pál, itt vagyunk, imádkozunk érted, hor-dozunk téged. Senki nem mondja azt a bíróságon, hogy ez az ember ártatlan. Sőt akár elhiszik, akár nem, de az egyik legnagyobbat tette azért, hogy a Római Birodalomban élő emberek megváltozzanak. Magára marad, és lehet hogy nem csak a köntöse hiányzott, és nem csak úgy fázik, hogy hideg a cella, hanem be-lül a magányosság miatt fázik a lelke is. Elhagyták, becsapták.

Itt jön be a képbe a harmadik vonal. Ez az evangélium, az örömhír. Azt mond-ja Pál: “De az Úr mellettem állt, megerősített engem. Megszabadított az orosz-lán szájából.” Nem csak a fizikai szemei váltak egyre homályosabbá a sötét cellában, hanem az iránya is, amerre addig nézett, még inkább fölfelé irányult. A horizontról, a vízszintesről egyre inkább a függőleges felé. Ugye tudjuk, hogy Noé bárkáján mindössze egyetlen egy ablak volt?! Nem oldalt, hanem a tetőn. A bár-ka tetején, fölfelé. Egyetlen egy ablak, fölfelé. Pálnak sem maradt semmi más, mint ami addig is volt tulajdonképpen, fölfelé. Nincsen más irány a hívő ember számára, mint fölfelé.

Miért mondja azt: “De az Úr velem volt és megerősített.” Legtöbben talán azt gondoljuk, hogy így jobban bírta a vallatást. Talán meg is verték. Nem tud-juk. Megszorongatták lelkileg, s meggyö-törték testileg. Hogy jobban bírja fizikailag és lelkileg, vele volt az Úr. Erre a kettőre vonatkozólag is biztos megtörtént a megerősítés, de nem erre vonatkozik. Azt mondja Pál apostol: “De az Úr mellettem állt, mellém állt, és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését, és a pogányok valamennyien meghallják azt.” Mit csinált Pál a börtönben? S mit tett a bíróság előtt? Testvérek, ugyanazt, amit addig. Szolgált. Nem arra kellett neki a megerősítés, persze arra is, hogy bírja fizikailag, meg bírja lelkileg, hanem azért könyörgött, azért vallja meg Istent dicsőítve, hogy az Úr mellém állt, testvérek, örüljetek, mert még ott is tudtam evangelizálni. Még ott is, a bíróságon is. A védőbeszédem evan-gelizáció volt. Hívtam a pogányokat ad-dig is, meg ott is, Jézushoz.

Egy másik levélben Péter írja azt, hogy kimentette őt Isten az ordító orosz-lán szájából, amelyik jár, nézvén, kit nyel-jen el, s Pál azt mondja, hogy egyelőre megszabadultam az oroszlán torkából. S itt az a görög szövegnek megfelelő rész áll, ami a Mi Atyánkban, hogy “Szaba-díts meg minket a gonosztól.” Pál imádkozott, és egyelőre megmaradt az élete és a szolgálata. Megmaradt az utolsó percére Jézus, aki addig is az Ura volt, s arról beszél itt az apostol a harmadik né-zőpont szerint, kitekintésben, ahogy ed-dig is Jézusban bízott, most sem maradt a számára senki más.

Elérkezett az utolsó határállomásra, és tudja, hogy hova megy. “Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába.” Bizony nagyon nagy kérdés az testvérek, hogy az utolsó állomásra, s az lehet egy otthoni ágy, vagy az elfekvőben egy ágy, vagy a kórházban, vagy bocsánat, hogy így mondom, a villamos alatt éppen, vagy egy tüdővérzés során, nem tudjuk, ki hogy fog meghalni, de amikor odaérünk a ha-tárállomásra, óriási kérdés az most is, hogy Jézussal, vagy Jézus nélkül érünk oda?

Pál körülnéz, látja a világot, tudja, hogy milyen, s az nem is változott azóta sem, csak rosszabb lett. Néz az emberekre, s felsorolja, hogy ki maradt mellette, s ki mindenki elhagyta, s a végén ő maga maradt, mint az ujja, csak Lukács van mellette és bátorítja őt. S aztán felemeli a tekintetét arra a Jézusra, akire egyszer felemelhette ott a damaszkuszi úton is, akit fölemeltek egyszer a golgotai keresztre, akit mindenki, még az Atya is elhagyott, hogy mindnyájunk bűnét ma-gára vehesse, s meghaljon mindnyájunk vétkéért.

A legfontosabb ez, s nem az, hogy mit viszünk magunkkal, meg mi van ott-hon a vitrinben, meg a takarékbetétben. Olyan lényegtelen, egyszer úgyis itt hagy-juk. Az igazán fontos kérdés az, hogy kivel érkezünk az utolsó állomásra?

Végső menedékünk, azt mondja Pál, egyedüli reménységünk, aki utoljára meg-áll majd a mi porunk fölött, ahogyan azt Jób mondja, az maga Jézus. Őróla mond-ja azt a Szentírás, hogy elpecsételte az övéit az örök életre, megváltotta őket vérével, és átviszi azokat, akik hisznek benne az ő csodálatos országába. Minden veszteség és gyász közepette, amikor mindenki elhagy, amikor a lelkünket is roskadozva visszük, ha egyáltalán tud-juk vinni, akkor tényleg így van, hogyha Jézusban bízunk, Ő csöndesen átölel, és letörli a könnyeinket.

S amikor odaérkezünk az utolsó állomásra, akkor a Gazda számba veszi majd az Ő népét, s addig is, és ott is, bizonyosak lehetnek mindazok, akik hisz-nek benne, hogy őhozzá mennek.

Pál azt mondja Timóteusnak: “Siess Timóteus, mert a tél közel van.” Hát most nyár van, nem? Ki gondol a télre? Testvérek, ugyan nyár van, a szó mindenfajta értelmében, de egyszer ez a nyár is, meg az is, véget ér. Egyszer megérkezünk majd a határra. Kivel érünk oda? Az élet legfontosabb kérdése ez. Jézussal vagy Jézus nélkül? Pál apostol leteszi az életét, és azt mondja: Timóteus, legyen az Úr Jézus a te lelkeddel! Igent mond Isten akaratára, és megáldja azt, aki folytatja a szolgálatot. Pál apostol üres kézzel érkezik a határra. Van egy szakadt, talán foltozott köpenye, néhány tekercse, följegyzése, nem nagy kincs. De van egy gazdag, áldott élete, van örök élete.

Isten azt akarja, hogy tanuljuk meg így nézni a világot. Legyen számunkra egyértelművé, hogy hogyan tekintünk az emberekre, hogyan szolgálunk értük, s hogyan várunk el valami viszonzást, tud-ván azt, hogy milyenek az emberek. Van-e a szívünkben ablak fölfelé, a minden-ható Isten felé?