Lekció: Rm 13,8-14.

Alapige: Filemon 8-19.

“Krisztusban tehát egészen nyíltan megparancsolhatnám neked azt, ami kötelességed volna, a szeretet miatt azonban inkább csak kérlek, mert ilyen vagyok én, az öreg Pál, most még fogoly is Krisztusért. Kérlek pedig téged az én fiamért, akit a fogságban szültem, Onézimoszért, aki egykor neked haszontalan volt, most pedig neked is, nekem is hasznos. Visszaküldöm neked őt, vagyis az én szívemet, pedig magamnál szerettem volna tartani, hogy helyetted szolgáljon nekem az evangéliumért szenvedett fogságomban. Döntésed nélkül azonban semmit sem akartam tenni, hogy jótetted ne kényszerű, hanem önkéntes legyen. Hiszen talán azért szakadt el tőled egy időre, hogy örökre visszanyerd, most-már nem úgy mint rabszolgát, hanem rabszolgánál jóval többet, aki nekem is, de sokkal inkább neked, testi értelemben is és az Úrban is szeretett testvéred. Ha tehát engem társadnak tartasz, fogadd őt úgy, mint engem. Ha pedig vala-mivel megbántott vagy tartozik, azt nekem számítsd fel. Én, Pál, saját kezemmel írom ezt, megadom neked! Azt ugyanis nem akarom mondani, hogy önmagaddal is tartozol nekem.”

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, megvalljuk neked őszintén, hogy számunkra pont ennek a törvénynek a betöltése a legnehezebb. Időnként annyira nehéz szeretni másokat, de leginkább nehéz szeretni téged, engedelmeskedni neked, szavadat, parancsolataidat komolyan venni, és úgy élni, ahogy azt te mondod.

De köszönjük Úr Jézus Krisztus, hogy mi örülhetünk a szívünkben, hogy te kö-zösséget vállalsz velünk, és nem elvetni akarsz a te szent színed elöl, hanem magadhoz engedsz minket.

Köszönjük, hogy jöhetünk örömünkkel és bánatunkkal, gyászunkkal, nyomorúságunkkal. Így kérünk, hogy vigasztald meg azokat is, olyan sokan voltak ezen a héten, az elmúlt héten, akik koporsó vagy urna mellett álltak meg. Cselekedj velük irgalmasságot, és töltsd be az ő szívüket gyászukban a tőled való békességgel!

Urunk, könyörgünk azokért, akik szolgálni indulnak Kárpátaljára. Könyörgünk azokért Urunk, akik szerte az országban készültek a te igéd hallgatására, s könyörülj meg saját magunkon is kérünk, hogy ne bezárjuk a szívünket a te szavad előtt, hanem megnyissuk azt!

Áldunk Jézus Krisztus, hogy eljöttél közénk, és még mindig nem mondtál le rólunk.

Úr Jézus Krisztus, azt kérjük most tőled, hogy tisztogass meg minket, sőt ne csak tisztogass, hanem tisztíts meg minket sok sötétségtől, mindattól, ami elválaszt tőled, s ezért egymástól is! Kérünk téged arra, hogy úgy szóljon hatalmasan most a te igéd, hogy egészen nyilvánvalóvá váljék számunkra mindaz, amit itt kell most hagynunk a te asztalodnál!

Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!

Igehirdetés

Sokszor felteszik azt a kérdést, akik a Bibliával foglalkoznak, vagy talán éle-tükben először a kezükbe kerül, hogy va-jon hogyan és miért került be a kanonikus, az Isten Szentlelke által ihletett szent iratok, a Biblia iratai közé a Filemonhoz írt levél, hiszen nem teológiai előadás, nem tartozik a történeti könyvek közé, mindössze egy magánlevél, vagy levelezés egy tartozási üggyel kapcsolatban?!

Filemonék, mint újonnan születet ke-resztyének, jól bántak a rabszolgáikkal, ez akkor természetes lett a számukra, amikor hitre jutottak. Egyikük azonban, akit Onézimosznak hívnak, valahogy nem viselte a hívő légkört, és megszökött a családtól. Valószínű valami kárt is okozott, vagy ellophatott valamit tőlük, azu-tán elmenekült. Talán arra gondolhatott, hogy együgyű emberré vált ez a Filemon, könnyű volt becsapni, és visszaélni a sze-retetével.

Onézimosz azonban nem gondolt arra, ami ott, akkor magától értetődő volt mindenki számára, hogy a szökött rabszolgákat előbb-utóbb begyűjtik, és rettenetes sors várt rájuk. A legtöbb esetben szó nélkül kivégezték őket. Még az enyhébb esetben is rettenetesen összever-ték, vagy izzó vassal a homlokukra vagy a vállukra, a szökött bélyeget sütötték, amibe a legtöbb esetben az emberek belerokkantak. Mindenesetre a római birodalom rendőrsége – nem úgy mint a mai – jól szervezett volt, és szinte tökélyre vitte intézkedései rendjét, úgyhogy rövid időn belül minden szökött rabszolgát elfogtak. Senki nem fogadhatta be azokat, vagy vehette meg. A szökött rab-szolgát visszavitték, visszakényszerítették az előző gazdájához, aki aztán azt tett vele, amit akart.

Nem sokat tudunk Onézimoszról. Va-lószínű, hogy a fiatalabb rabszolgák közül való lehetett, mert az idősebb emberek általában jobban meggondolják azt, hogy mit tesznek. Azon kívül egy idősebb rabszolga végiggondolta az életét, s tudta, hogy ritka szerencse az, hogy egy olyan házban lehetett szolga, ahol jól bán-tak a rabszolgákkal.

Onézimosz is valószínű abba a hibába esett, mint amibe sokan, akik panasz-kodnak és siránkoznak a keménykezű és kegyetlen hivatali főnökük, elöljárójuk el-len, aztán amikor kapnak annál egy jobbat, de talán nem annyira keménykezűt, akkor csak az alkalmat lesik, hogy mikor lehetne jóságával visszaélni és becsapni az illetőt. Minél jóságosabb egy vezető, sokszor a beosztottak annál lustábbak és követelőzőbbek lesznek.

Aztán kiderül, hogy szökevényként Onézimosz megláthatta azt, hogy mennyivel más egy hívő keresztyén rabszolgatartó uralma alatt élni, és mennyire más kint lenni a “szabad”, rabszolgatartótól szabad, de egyébként kegyetlen, és a szö-kött rabszolgákat üldöző világban élni.

Nem megdöbbentő Isten útja? Nem kellett Onézimosznak helyben, a hívő rab-szolgatartó, a hívő család légköre. És Is-ten mégis gondoskodott arról, mert szerette ezt a szökött rabszolgát. Bekerül egy olyan helyre, egy olyan börtönbe, ahol a cellatársa Pál apostol. Pál apostol pedig komolyan vette, halálosan az ő szol-gálatát Krisztusban, úgyhogy elkezdett beszélni Onézimosznak arról, hogy aki Isten nélkül él, annak sokkal kegyetlenebb rabtartója van, mint hogyha valaki egy rabszolgatartó hatalma alá van rendelve.

Az Új gazda, Jézus pedig vigyáz a-zokra, akiket a vérén vett meg, és akik a tulajdonai lettek. Ahogyan azt a Szentírás mondja, hogy senki titeket az én kezemből ki nem ragadhat. Most jött Oné-zimosz számára a neheze a dolognak. Az apostol hazaküldi. Megtartja a törvényt. Pál apostol pontosan tudta, hogy a szökött rabszolgát vissza kell küldeni ahhoz, akitől elszökött. Onézimosz hazamész. Neked van otthon gazdád, a tör-vény pedig azt írja elő a számodra, hogy menj vissza a rabszolgatartódhoz, mert ha nem teszed meg, még rosszabbul járhatsz. De nem is ezen volt a hangsúly, hanem azon, hogy Onézimosz te újjászületett ke-resztyén lettél, Elkövettél valakivel szem-ben valamilyen bűnt, azt jóvá kell tenned, ha tudod. De legalább is a büntetést a bűnért el kell majd hordoznod.

Testvérek, sokan abban a tévhitben él-nek, hogy lehet úgy vétkezni, hogy an-nak nem lesz következménye, és Istentől való büntetése. Óriási tévedés, aki így gondolja. Aki hívő ember létére így gon-dolja, az még inkább téved. A bűnnek mindig megvan a maga következménye, és a legtöbb esetben a büntetése is. Nem lehet vétkezni a családban a társ ellen következmények nélkül. Nem lehet vétkezni a gyerekek ellen, a munkatársak ellen, nem lehet vétkezni egy gazdasági helyzetben, nem lehet vétkezni következmények nélkül és büntetés nélkül egy ország vezetőinek sem, sehol sem ezen a világon, nem csak nálunk. Gondoljunk csak a mintaállamnak kikiáltott Svájcra. A Szentírásban azt mondja Jézus, hogy minden rejtett dolog napvilágra jön. Lehet, hogy tíz év múlva, húsz év múlva, ötven év múlva. A Szentírás világosan beszél, hogy minden rejtett dolog napvilágra jön. A kollektívan elkövetett bűnök, és az egyénileg elkövetett bűnök úgyszintén.

Testvérek, milyen más lenne az életünk, nem, hogyha mernénk venni a fáradságot, a bátorságot – inkább így mon-dom, hogy –, akiktől kell, azoktól bocsánatot kérnénk, s akiknek kell, azoknak végre, igazán bocsánatot adnánk. Ha akarnánk bocsánatot kérni, és ha lehet, akkor törleszteni, adósságot fizetni. Amit lehet, jóvátenni, de a legtöbben azért nem teszik ezt meg, mert nem kell az onézi-moszi út. Nem akarják a legtöbben meg-alázni magukat Isten hatalmas keze alatt. Egyáltalán nem akarják abbahagyni, amit jelenleg is tesznek. Kellene a szabadulás, a bocsánat, de nem kell a bocsánatkérés aktusa, azt el akarják hagyni, és ezért nincsen gyógyulás, és kell viselni a következményeket.

A legtöbb ember, úgy mint Onézi-mosz, szökik a jóságos és szerető Isten hatalma alól és elöl, és nem tudják azt, hogy az istentelenség bűne sokkal jobban fogja az embert, s belülről teszi tönk-re a szívünket, mint ahogy azt gondolnánk.

Ami a legnehezebb Filemon számára, ez a mondat, hogy fogadd Onézi-moszt úgy, mintha én jöttem volna hozzád! Hiszen mostmár Krisztusban testvéred. Én nem tudom, hogy Filemon meg Agrippa hogyan gondolkoztak azután, miután Onézimosz megszökött tőlük. Mivel keresztyének lettek, valószínű arra nem gondoltak, hogy kivégzik ezt a szökött rabszolgát. És én úgy gondolom, hogy arra sem gondoltak, hogy bélyegzőt sütnek a homlokára, s megbélyegzik a vállát, talán egy életre nyomorékká téve. Valószínű ez sem jutott eszük-be, nem tudjuk, nincs benne a Bibliában. Csak talán a lelkületből következik.

Mit is olvasott Filemon? Azt olvassuk, hogy én, Pál, a Krisztus foglya, kér-lek Filemon fogadd vissza Onézimoszt, mintha én lennék a helyébe! Nem parancsolom, csak kérek. Filemon szívében nagyon kemény harc dúlhatott. Hát ilyen egyszerű ez? Valaki meglopja a gazdáját, megszökik tőle. Munkagépnek kezelték a rabszolgákat, ellopta a munkagépet a gazdájától Onézimosz, aztán hazajön kedvesen mosolyogva, a szemébe néz, és azt mondja, hogy megtértem, újonnan születtem. Ültessük oda magunk közé az asztalhoz, tegyünk úgy, mintha semmi nem történt volna? Csak így engedjen el mindent ennek a szökött rabszolgának? Ott van az ígében, mert Pál keze írása Isten üzenetévé vált: Filemon, bocsáss meg Onézimosznak, mert te is bo-csánatból élsz! Engedd el az adósságát, mert Isten Krisztusban neked is elengedte a bűnadósságodat!

Időnként nagyon nehéz bocsánatot kér-ni, de azt hiszem, hogy a legnehezebb időnként bocsánatot adni. Pedig a Szent-írás azt mondja, hogy ne menjen le a nap a ti haragotokon!

Emlékszem, nem régen történt, hogy kinéztem otthon a lakás ablakán, s láttam, hogy a napkorongból már nem sok van. Tudtam, hogy oda kell menni a feleségemhez, és bocsánatot kell kérni. Meg van írva, hogy ne menjen le a nap a te haragodon. El is mondtam Klárinak, hogy ne haragudj, már nem sok van a napból hátra, mindjárt lemegy, nekem muszáj volt idejönni, és bocsánatot kell kérnem. És egészen másképpen folytatódott az az este tovább, s tudtunk jól beszélgetni, az Isten megáldotta azt a bocsánatkérést. Isten megáldja a bocsánatkéréseinket. Is-ten megáldja azt is, ha végre akarunk és merünk bocsánatot is adni. Nem ez min-den bajunknak a gyökere, hogy vagy nem kérünk, vagy nem akarunk adni, és elengedni mások adósságát?

Testvérek, itt állunk a megterített Úrasztala előtt Bocsánatot kérsz az Istentől? Elengeded a másik adósságát akkor is, ha nem mondta, nem kérte? Csak az jöjjön ma úrvacsorázni, aki erre hajlandó! Bocsánatot kérni az Istentől, s ha kell mástól is, és elengedni belül a szívben azt az adósságot, amivel esetleg a másik tartozik nekünk. Jézus nélkül egyik sem megy. Sem kérni nem tudunk, sem adni. Csak annak megy ez, akinek az életének az Ura Jézus lett.

S Pálnak sem volt könnyű a helyzete. Megtehette volna azt, hogy kitér az egész Onézimosz-ügy elöl és alól. Nem avatkozik bele, nem vállal semmilyen szerepet, a békéltetést a legkevésbé. Ír egy felhívást a gyülekezetnek, hogy ebből Filemon is értsen. Szörnyülködik a rabszolgatartó társadalom helyzetén, s titokban reméli azt, hogy talán ezzel a le-véllel egy kicsit segít is abban, hogy ez a társadalmi berendezkedés minél előbb megbukjon. Pál azonban nem ezt teszi. Meri vállalni azt, hogy beleavatkozik két ember ügyébe. Meri vállalni a békéltetés sokszor nagyon nehéz, könnyes és kínos szolgálatát. Merte vállalni azt, hogy meg-haragszik rá Onézimosz, hiszen visszaküldi őt a családja körébe, visszaküldi őt a gazdájához, s merte vállalni, hogy meg-haragszik Filemon Pál apostol kérése mi-att. Vagyis mindenki megharagszik rá, aki csak megharagudhat. Úgy tűnik, hogy Pál ezzel nem foglalkozik. Ő végzi azt a szolgálatot, amit a mindenható Isten rábízott.

Testvérek, felelősek vagyunk egymá-sért. Felelősek vagyunk a másikért, aki mellettünk él, a munkatársunkért, ezért az országért, azért, hogy mi lesz ebből az országból. Nem lehet lerázni majd, ami-kor jön majd a szavazás, és otthon dekkolni. Intézzék el helyettem mások. Felelősek vagyunk azért mindnyájan, kivétel nélkül, hogy mi történik a társadalomban, a saját családunkban, mi történik eb-ben az országban. S felelősek vagyunk azért is, hogy végezzük-e a békéltetés szolgálatát az Isten és az ember között.

Valójában négy arc tűnik elő ebből a történetből, ebből a részből. Az egyik Pál apostolé, a másik Filemoné, a harma-dik Onézimoszé, de az igazi arc a háttérben Jézus Krisztusé. Áttűnik, átsüt az Ő szeretete, ezért merte Pál vállalni, amit vállalt, s írta meg ezt a levelet. Ezért mert Onézimosz hazamenni, ezzel a levéllel a kezében, várva, hogy mi lesz. Bár-mi megtörténhet. Ezért tette aztán azt Fi-lemon, amit tett, hogy szívből tudott és akart Onézimosznak megbocsátani.

A végén egy imádságot szeretnék fel-olvasni, ami nagyon felháborított ott, a-hol ez elhangzott sokakat, de amely min-denki számára, aki ezt hallja mégis bűnbánó és gyónó imádsággá válhat az úrvacsora előtt.