Rendezd, ami rendezetlen!
Alapige: Mt. 5,25-26.
“Békülj meg ellenfeleddel hamar, amíg az úton együtt van veled, hogy át ne adjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a szolgának, és így börtönbe kerülj. Bizony, mondom néked, ki nem jössz onnan, amíg meg nem adod az utolsó fillért is.”
Imádkozzunk!
Köszönjük Úr Jézus Krisztus, hogy hívhattunk téged, s köszönjük, ha mi hívunk téged, akkor te eljössz, hozzánk fordulsz, lehajolsz hozzánk, és a te kegyelmeddel segítesz nekünk és rajtunk.
Urunk, azt szeretnénk most kérni tőled, hogy az egyetlen igazságra, a veled való közösségre vezess el minket! Hadd tudjunk hálaadó szívvel, és bizonyságtévő szájjal vallani arról, hogy a te irgalmad örökkévaló, és a te kegyelmed el nem múló kegyelem.
Köszönjük Urunk, hogy amíg idelenn éneklünk neked, addig is átjárhatja a szívünket az az öröm, hogy jó ismerni téged, neked engedelmeskedni. Úgy szeretnénk ma is úgy elmenni majd innen, hogy megértettünk valamit abból, amiről ma este beszélsz velünk, hozzánk, amit nekünk elkészítettél. Köszönjük Urunk azt is, hogy azért jöttél ide, hogy segíts nekünk rendezni azt, ami rendezetlen! Így kérünk, áldd meg ezt az esti alkalmat!
Ámen.
Igehirdetés
Amikor egy család készül a nyaralásra, sokszor már két héttel az indulás előtt meg-kezdődik a vinnivalók csoportosítása. Különösen a háziasszonyok vannak azzal elfoglalva, hogy lehetőleg egy csoportba kerüljön mindaz, amit feltétlenül be kell cso-magolni, és a családnak magával kell vinnie. És természetesen lehet egy másik csoport is, egy másik kupac, ami a feltételes tárgyak halmaza, hogyha marad még hely – általában nem szokott maradni –, akkor még azt is elvihesse magával a család. Papírosok telnek meg listákkal, és a szoba e-gyik sarkában halmozódnak a tárgyak, ami-hez legfeljebb tenni lehet, de onnan elvenni nem szabad. Mindenki megkapja a maga feladatát, amit még az indulás előtt el kell intéznie, meg kell tennie, vagy meg kell vennie. Aztán eljön az indulás órája, a vonat kihúz a pályaudvarról, vagy éppen az autóval egyenletes ütemben távolodik az ember a lakóhelyétől, s aztán azon az estén, egy vagy két nappal később, végre meg-érkezik sok gyötrődés és fáradtság után a hőn áhított célba. Amikor kicsomagolásra kerül a sor, akkor döbbenünk meg, mert ki-derül, hogy mi az, amit mégis otthon felejtettünk. Mit kellett volna megtenni, hol ma-radt égve a villany, és sokszor akkor jut e-szébe a gyereknek, hogy az aranyhörcsög-nek nem hagyott elég vizet. És sok egyéb o-lyan derülhet még ki a megérkezés során, a-mit az ember elfelejtett, amit meg kellett vol-na tennie, ami lemaradt a listáról, és kima-radt a gondolatainkból, egy szóval elrende-zetlen ügy, ami egy hét, vagy pár nap, vagy akár két hét, vagy akár egy hónapig is most már – ezek után – elrendezetlen marad.
Sokszor mint kemény teher nehezedhet ránk az elintézetlen ügyek sokasága egyébként is. Ehhez még csak elutazni sem kell. Én azt hiszem, hogy mindnyájunkkal történt már ilyen, hogy rémülten kaptunk észbe, hogy ezt még el kellett volna intézni, és mégis elmaradt, vagy elfelejtettük. A leg-többen már lassan a felnőtt kor küszöbét el-értük, sőt azon jóval túl is haladtunk, de nem tudom, hogy szoktunk-e azon gondolkozni – legalább egyszer, s nem csak szilveszterkor, hanem így a nyár derekán is –, hogy hogyan lesz tovább? Gondolunk-e néha leg-alább az életünk végére? Vajon mennyi lehet hátra? És mi minden van még, ami elintézetlen és elrendezetlen. S talán nem is volt az olyan kifordult gondolkodás, amikor az idős gazdálkodók – főleg a háború előtt és közvetlen utána volt ez így – azt a bizonyos pár szál deszkát, ami a koporsójukhoz kellett, ott szárítgatták a padláson, hogy ne érje ilyen szempontból sem váratlanul őket, ha elérkezik az utolsó órájuk.
Van egy idős házaspár, aki újra és újra azt teszi, hogy bizonyos tárgyakat és használati eszközöket lassan szétoszt azok között, akik talán jobban tudják azt használni, mint ők, vagy felmérik időnként azt, hogy mire nincsen már szükségük, vagy biztos, hogy arra már nem lesz szükségük, s azt lassanként odaadogatják másoknak, akik azt még jobban tudják használni. S egyszer az idős asszony azt mondta, hogy egy kicsit ez már készülődés is abba a világba, amit az Isten elkészített a számunkra, s mi egyre kevesebb gondot szeretnénk az örököseinknek hagyni, s egyre kevesebb holmit, amin esetleg veszekedhetnek majd a hátramaradottak utánunk.
Én azt hiszem, hogy nagyon bölcsen gondoskodik és gondolkodik előre már sok mindenről ez az idős házaspár, vagy csak egyszerűen felméri, hogy egyszer elérkezik majd az a pont, amikor véget ér az életük, és ők szeretnének minél kevesebb rendezetlen ügyet maguk mögött hagyni. Lassan ké-szülnek arra, hogy egyszer elmennek majd azon az úton, amelyen egyébként egyszer mindnyájan elmegyünk, akár tetszik ez nekünk, akár nem, akár tudomásul vesszük, vagy éppen nem akarunk tudomást venni ró-la. Ezért nem szeretünk temetőkbe, és teme-tésekre járni, mert úgy elszorul a szívünk, és összeszorul a lelkünk, amikor arra kell gondolni, hogy egyszer majd minket magunkat is oda fognak vinni, és nem a saját lábunkon megyünk.
Érdemes tehát, akár így nyár közepén is, számadást vetni mindazzal, ami mögöttünk van, vagy ami még éppen Isten kegyelméből előttünk lehet. Amilyen kötelezettségeket vállaltunk, amit megígértünk, amit elvállaltunk, amire azt mondtuk, hogy biztosan számíthatnak ránk, vajon azt hogyan teljesítettük? Az adott szavunkat komolyan vettük-e? S ami igen volt, az tényleg igen lett-e? S amiről úgy gondoltuk, hogy nem, az valóban nemmé vált, és ahhoz ragaszkodtunk, mert megértettük, hogy úgy a helyes. Amit írásba adtunk, azt meg-tartottuk-e? Vagy amit csak szóban ígértünk meg, abban számíthattak-e ránk, vagy egyszerűen elfeledkeztünk az egészről, és még csak nem is bántott a lelkiismeret, hogy nem tartottuk meg a szavunkat.
Talán mindnyájunkat nyomaszthat egy-egy elintézetlen kérdés, egy-egy olyan ígéret, amelyből nem lett a gyakorlatban sem-mi sem, vagy talán egy jóvá nem tett cselekedet, szándék, gondolat. Van valaki talán, akit megsértettünk, vagy megbántottunk, s azóta sem kértünk tőle bocsánatot, inkább jó messzire eltávolodtunk tőle, s ta-lán mesterséges ürüggyel összevesztünk ve-le, csak nehogy ki kelljen amiatt békülni, amivel megbántottuk őt. Vagy valakinek át-gázoltunk az életén, s ott hagytuk lelkileg vérben fekve. Sebeket adtunk, és nem gon-doltunk arra, hogy ez később mivel járhat, s egyáltalán nem szoktuk mi talán számon tartani sem, ha valakit valamivel megbántunk. S hány olyan eset lehet, amit nem is tudunk már jóvátenni? Egyszerűen fizikailag nincs rá lehetőségünk, hogy bocsánatot kérjünk, vagy elrendezzük az illetővel, ha rendezetlen.
S talán ami a legsúlyosabb, hogy meny-nyi olyan rendezetlen ügyünk lehet, amit Istennel kellett volna régóta elrendezni, és nem tettük meg Isten felé azt a lépést, amit pedig jó lett volna megtenni.
Én azt hiszem, hogy mindnyájunkra i-gaz az, amit itt Jézus mond: “Békülj meg a te ellenfeleddel hamar – lehet olyan, akinek az Isten az ellenfele –, amíg az úton együtt van veled, hogy át ne adjon ellenfeled a bírónak, a bíró pedig a szolgáknak, s így börtönbe kerülj. Bizony, mondom neked, ki nem jössz onnan, amíg meg nem adod az utolsó fillért is.”
Ennek a példázatbeli embernek volt lehetősége arra, hogyha kiszabadult, akkor törlessze az adósságát. Mit mond Jézus? Azt mondja, hogy békülj meg hamar, amíg az úton vagy. Amíg az úton vagy. Olyan kegyelmes az Isten mindnyájunkkal, nem? Ma még járhatunk az életünk útján. Nem ért véget az életünk. Tart a lehetőség ideje, és Isten ad lehetőséget arra, hogy ami rendezetlen, azt elrendezzük. Mit mond a példázatban Jézus? Azt mondja, hogy békülj meg, akivel meg kell békülnöd, amíg az úton vagy.
Ajándék az – bár nem szoktunk örülni ennek a lehetőségnek –, hogy bocsánatot kérhetünk attól, akit megbántottunk. Ez Is-ten ajándéka. Nem túl kellemes dolog. A legnehezebb mindenki számára az, hogy valaki előtt, aki ráadásul fiatalabb, értelmesebb, intelligensebb talán, mint amilyenek mi vagyunk, vagy éppen több pénze van, egyszóval valamiben legalább különb, mint mi, vagy talán csak más, de ahhoz odamenni, és kimondani azt a két szót: bocsáss meg, amit múltkor mondtam vagy tet-tem, azzal megaláztalak, és megsértettelek. Rosszat gondoltam, és ezért rosszat mondtam rólad. Amikor például kimegyünk egy asszony vagy egy férfióráról, vagy innen az istentiszteletekről, amiről beszélgetni szoktunk, az senkit nem sért? Az senkit nem bánt? Az nem gyalázatos dolog másra nézve? Azt mernénk vállalni a gyülekezet egésze előtt, nyíltan, hangosan, mindenkinek füle hallatára? Vagy csak úgy ketten, négyszemközt tárgyaljuk meg, beszéljük ki, ítéljük meg, és ítéljük el, döngöljük bele a betonba, s rá is csukjuk még a fedelet is, nehogy kijöjjön. Amiről szoktunk beszélgetni kedves az Isten előtt? Épít minket? És egyáltalán, biztos, hogy úgy van, vagy csak saját magunk közöljük a másikkal a véleményünket, az ítéletünket, mindazt, amit gondolunk a másikról, s nem épít senkit sem, őt sem, engem sem, senkit, s mégis tesszük és mondjuk.
Amíg az úton vagyunk, sokmindent megtehetünk. Sok jót is, Isten szerint valót, és sok rosszat is. Mulaszthatunk és építhetünk, bátoríthatunk és vigasztalhatunk, bocsánatot kérhetünk és bocsánatot adhatunk, csak egy valamiről nem szabad elfeledkez-nie senkinek, amikor az életútunk véget ér, akkor a bíró elé kerülünk, és a bíró előtt szá-mot kell adnunk minden cselekedetünkről.
Isten ad tehát lehetőséget arra, hogy amíg az úton vagyunk, béküljünk meg azzal, akivel békességet kell kötnünk. Ad tehát lehetőséget, és ad tehát alkalmat is bőven. Lehetőséget a változtatásra, a megfor-dulásra, az irányváltásra, a kezdeményezés-re. Újra mondom, helyrehozni azt, ami még helyrehozható, és rendezni azt, ami rendez-hető.
Ez a példázatbeli ember – kiderül a történetből – végiggondolta azt, hogy merrefelé is tart. Figyelmeztették: békülj meg az úton, mert később nem lesz már lehe-tőséged. Neki volt még, hiszen kienged-ték, miután leülte, elrendezhette az adósságát. De ha valaki meghal, testvérek, akkor nincs több lehetőség sem azzal rendezni, se nekünk rendezni. Ha mi meghalunk, vagy a másik, ez a lehetőség és alkalom egyszer és mindenkorra lezárul.
Jó lenne, ha az ígéreteinket valóra vál-tanánk, az adott szavunkat megtartanánk, a pénzt visszaadnánk – úgy, ahogy azt megígértük –, egyáltalán végiggondolnánk, kivel van elrendezni valónk, s azt megtennénk. Az egész kérdésben Isten szava az, ami eligazíthat minket. Egy meghallgatott igehirdetés, egy elolvasott bibliai vers, Isten Szentlelkének a vezetése juttathat eszünk-be valakit, akiről elfeledkeztünk.
Most, istentisztelet előtt jutott eszembe valaki, akit meglátogattam a kórházban – na-gyon súlyos beteg, kevés ideje van hátra –, s megígértem, hogy felhívom telefonon, és elfelejtettem. Igaz, hogy június végét mond-tam, nem mondtam dátumot, de olyan hálás voltam Istennek, hogy miközben gondolkoztam, egészen másról, a ma estével voltam elfoglalva, s egyszer csak eszembe jutott, hogy az az asszony, akinek megígértem. Gyorsan felírtam, hogy ne felejtsem el, vagy ne felejtsem el még egyszer, hogy telefonáljak, és aztán elmenjek és meglátogassam ott, ahol most éppen van.
Ad Isten lehetőséget mindenkinek, és ad Isten alkalmat is. Mennyi hallott és olvasott ige vádolhat minket. Hallottuk és olvastuk, és mégis minden maradt a régiben.
Testvérek, amit ma este nem fogunk megtenni, pedig megértettük, hogy mit kel-lene tenni, az vádol minket az ítélet napján majd Isten színe előtt. Isten gondoskodik arról, hogy mindenkivel egyszer szembekerüljön. Ő mindenkit keres. Akkor is, ha ezt az emberek nem akarják tudomásul venni. Isten mindenki számára készít lehetőséget, vagy úgy, hogy kezébe kerül a Szentírás, egyszer csak leveszi a polcról, végre kinyitja és elkezdi olvasni, és hányan vannak, akik aztán becsukják és azt mondják? Köszönöm szépen, de erre nekem nincsen szükségem. És ez a döntés egyszer ítéletté válik majd a számára. Isten örök terve az mindnyájunkkal – és ez kiderül a Szentírásból –, és Ő nem adja fel, hogy kinek-kinek nem az útjába akar állni, de ott az élet útjának egy pontján szembetalálkozik az Istennel.
Akikkel eddig Isten adott lehetőséget beszélgetni valamilyen szinten, bármilyen kérdésről, én még olyan emberrel nem beszélgettem, akinek valamilyen formában az a kérdés, hogy létezik-e Isten, vagy nem, meg ne fordult volna a fejében. Szólongat, szeretne vezetni, tanácsolni. Ha mi az Ő tanácsát, vezetését nem vesszük komolyan, kié akkor a felelősség? Nem az Istené! A mienk, hogyha valamit megértünk, világossá válik, és az nem válik cselekedetté.
Testvérek, a Biblia azt mondja, hogy Isten nem csúfoltatik meg. Amit vet az ember, azt fogja aratni is. Amit tettünk korábban, s nem rendeztünk el, annak a gyümölcse beérik. Két év múlva, öt év múl-va. Valaki nem régen keservesen mondta: tizenöt éve tettem, amit tettem, s nem hittem volna, hogy most kell learatnom a gyümölcsét. Nem csúfoltatik meg az Isten. Ezért kér minket Isten az Ő Szentlelke által, egyrészt, hogy béküljünk meg vele, másrészt, vegyük komolyan azt, hogy amit elvetünk, azt aratni kell.
A bűnben az a szörnyű, hogy nem azon-nal jelentkezik a hatása. Mint az időzített akna. Vagy ahogy Horvátországban, meg a volt Jugoszlávia területén, egyes részeken több, mint egymillió taposóakna van a föld-ben. Belesüppedve, el is tűnt már a legtöbb-je, és itt ott felrobban egy-egy, és felnőttek és gyerekek maradnak ott, és halnak meg azért, mert valaki öt éve elásott valamit, már mindenki elfelejtette, hogy hol van, s valaki, aki nem is tehet róla, rálép, és rámegy a élete.
Az elkövetett bűnök, amelyekre nem kértünk bocsánatot, vagy amit valakivel nem rendeztünk el, sokszor ilyenek, mint a taposóaknák, vagy ő, vagy én, vagy mindket-ten rálépünk, és robban, és szétroncsolhatja az egész életünket.
Nagyon meg kell gondolni, és Isten előt-ti csendességben imádsággal átszőni egy-egy anyagi természetű, családi természetű, munkahelyi döntést, hogy nehogy az legyen a vége, hogy később aratjuk egy rossz dön-tésnek a következményeit.
Végül is kiderül – a Szentírásból feltétlenül –, alapvetően egy elintézetlen ügye van mindenkinek, kivétel nélkül, az életének az ügye az Istennel. Miért vagyunk ebben a világban? Mivégre születtünk? Mi a terve és célja annak, aki megteremtett minket, azzal, hogy élünk, hogy felnőttek vagyunk, hogy tudunk dönteni, hogy értelmesek vagyunk, és megérthetjük az Isten szavát? Elintézett kérdés ez mindnyájunknál, hogy miért kaptunk hosszabb vagy rö-videbb időre napokat, éveket, helyzeteket, lehetőségeket? Egyetlen ügyünk van, amit mindnyájunknak, kivétel nélkül, egyszer leg-alább is, aztán újra és újra, bizonyos kérdésekben, rendeznünk kell. Az Isten ügye az életünkben. Kié az életünk? Mi az értelme, hogy élünk? Vajon vezethető emberek vagyunk-e, és a döntéseinket Isten segítségével hozzuk meg, vagy pedig nem?
Az is egy óriási kérdés, hogy ki vár min-ket az út végén? Mert akivel járunk idelent, aki a szívünket betölti, valahol azért az lesz a végén is, nem? Kinek-kinek mi tölti ki az életét, az határozza meg a döntéseit, a szándékait, a beszédét, a cselekedeteit. Egyetlen elintézetlen ügyünk van, az is-tenkérdés az életünkben.
Ne gondolja az, aki egyszer már egy döntéssel – amit úgy hívnak, hogy megtérés – elrendezte, hogy ez egyszer és mindenkorra lezárult, hiszen azóta is hány nyitott kérdés van a hívő emberek életében is, nem? Istennel rendezed el, vagy saját magad gondolod azt, hogy vagy olyan intelligens, képzett, tudományosan képzett, el tudom én ezt dönteni. Megnézem a lehetőségeket, felmérem az energiáimat, a tudásomat, az intelligenciámat, s egyszerűen eldöntöm, ezt így kell tenni. A döntéseimből sorozatosan kimarad Isten. S csodálkozom azon, hogy esetleg olyan helyzetben vagy helyzetekbe kerülhetek, amit magamnak köszönhetek.
Pásztorod Jézus Krisztus, aki csendes vizekhez terelget, jó ízű legelőkre visz? Ez a vezetés képe a Bibliában. Akit tanácsolhat a mindenható Isten, s leginkább az Ő tanácsaira szeretnél dönteni, s rá hallgatsz, és figyelsz. Akinek a kezéből senki ki nem ragadhat, mert Ő ezt megígérte.
Testvérek, a Biblia azt mondja, hogy Jézus Krisztus azért jött, hogy a mi elintézetlen ügyeinket elrendezze. Sőt, ami ennél sokkal többet jelent, hogy az ember életét, ügyét az Istennel Jézus elrendezze és elintézze, hogy a bűn-ügyemet, s a bűn-ügye-imet elrendezze és elintézze. Nem tudjuk saját magunk. Saját életemből is tudom, hogy újra és újra próbáljuk. Újra és újra megpróbáljuk, megy ez nekünk, tudjuk, sínen vagyunk, és sokszor úgy járunk, mint Angliában az a vonat, nekirohanunk az ütközőnek, mert nem tudunk megállni, és ösz-szeroncsolódik az életünk, s nem értjük az egészet, hogy hogyan történhetett velünk. Mert a fék, ami benne van a legtöbb autóban, legalább is jó, ha benne van, az valahogy ismeretlen a számunkra. Tudjuk már ezt, s aztán kiderül, hogy Isten nélkül hozott döntéseink vége újra és újra bukás és baleset.
Az olyan csodálatos, bár sokak számára talán már ez is megszokott, hogy Jézus Krisztus a vérével a golgotai kereszten elrendezte az életünket. Csodálatos ajándéka, a legfőbb ajándéka ez az Istennek. Elintézte és elrendezte Isten Fia, az Isten ügyét az emberrel, és az ember ügyét az Istennel. Ebből tényleg lehet naponta élni. Ő vérével megváltott, és adóslevelét odaszegezte a keresztfára. Mikor tudtunk ennek utoljára, igazán, szívből örülni, ezért hálát adni, könnyes szemmel megköszönni? Olyan ter-mészetessé vált sokak számára. Persze, tudom Jézus meghalt a keresztfán. Jó, jó, de én most napi problémákkal vagyok elfoglalva. Erre várom a választ, erre a kérdésre. Tudom, hogy mit jelent az, hogy az evangélium, az örömhír. Természetes dolog, örülök neki, de ebben most, így és így. Megállni egy pillanatra, hálát adni ezért. Újra kimondani: Úr Jézus köszönöm, hogy meghaltál értem, hogy elrendezted az elrendezhetetlen ügyemet. Az egyetlen, ami segíthet rajtunk, hogyha az életünk középpontjában újra Jézus van, ha megvallom neki azt, hogy szeretem Őt, hogy tőle várok mindent, hogy nem a magam kezébe akarom venni a dolgok irányítását. Uram, bocsásd meg, ha valamit elrontottam! Mutasd meg tegnap kit gázoltam el, és ott fekszik még mindig lelkileg vérében heverve! Észre se vettem, hogy átgázoltam rajta! Kö-nyörülj meg rajtam, hogy komolyan tudjam venni a te szavadat!
Ne legyintsünk könnyelműen arra, hogy tudom én ezt már, a kisujjamban van, ne magyarázzon nekem az Isten, tudom, hogy hogy kell haladni.
Ez a régi hír új, megint új. Isten szeret, segít dönteni, változatlan szeretettel és hűséggel rábízhatod minden ügyedet. Olyan nagy reménység és vigasztalás ez mindnyájunk számára.
Ha igazán ez a legfontosabb kérdés az életünkben, hogy kié vagyunk. Hogy elrendezni naponta a napjainkat. Ma este is számadást vetni Isten előtt. Uram, ez történt a mai napon. Vessünk számot! Mondd meg mi volt a jó, és mi volt a rossz! Én nem tudom, magamtól van, amiről tudom, van amiről nem tudom. Te mutass rá! Szabad kezet adok neked. Újra tied az életem, rendelkezz velem belátásod szerint! S ez olyan igazi, el nem múló békességet adhat mindnyájunk szívébe. Rendezni az Istennel az ügyemet, az elrendezetlen kérdéseket.
S ha ezt elrendezzük – nekem legalább is az a tapasztalatom –, hogy valahogy a többi úgy elrendeződik, ha nem is magától mindig, van amikor a mi kezünket is használja Isten, vagy másokét, de mégis olyan csöndesen, olyan szép lassan a többi valahogy úgy elrendeződik. A családi kérdések, az anyagi kérdések, s minden olyan kérdés, ami most még olyan megoldatlan. Nem biz-tos – ez is saját tapasztalatom, meg másoké is –, hogy nem biztos, hogy azonnal, mind-járt, mindent megold az Isten. Imádkozunk, és kezünkbe adja a megoldást. Van olyan, hogy imádkozunk, és nem adja a megoldást. Nem tudja az ember, hogy miért nem. Nem tudom én sem a magyarázatot, nem tudok semmi nagy bölcsességet mondani. Ilyenkor jobb, ha az ember vár. Ha akarja Isten, majd megmondja, vagy megmagyarázza, ha nem akarja, nem mondja és nem magyarázza. Ő az Úr, cselekedjen belátása szerint, akár még velünk is! Elfogadom azt is, hogyha egy dologra nem adja meg a megoldást, vagy most rögtön nem adja meg. Ha akarja, majd később megmondja, vagy ha nem akarja, sohasem tudom meg, legfeljebb, ha színről színre látom.
Az igazi kérdés az, hogy vele elrendezett életünk van-e, vagy pedig nem? Mert ha ez az alapvető kérdés nem világos, tisz-ta és rendezett a életünkben, akkor hogyan érthetnénk meg a többivel kapcsolatban a válaszokat? Ha nincsen igazán tiszta vonal az Isten és köztem, amennyire ez most éppen a mi állapotunknál fogva lehetséges, akkor hogyan akarom megérteni Isten válaszát, megoldásait, vagy válaszait?
Én úgy örültem annak, hogy Isten nekem is, meg nektek is ma este adott még lehetőséget. Még mindig az úton járhatunk. Vagy úgy, hogy éppen keressük Őt, és keres minket az Isten. Bizonyos kérdésekben nála kereshetjük meg a választ, s tőle fogadhatjuk el. Nem biztos, hogy az lesz, a-mit várunk. Lehet, hogy az lesz, amit nagyon vártunk, s betölti még inkább, púpozottan az öröm a szívünket, hogy Isten meghallgatta a kéréseinket, és a kérésünket, és válaszolt a kérdésünkre, kérdéseinkre. De ha Isten a mi Gazdánk, akkor be-látása szerint cselekedhet velünk.
Azt mondja Jézus, hogy békülj meg azzal, akivel meg kell békülni, vagy békülj ki végre saját magaddal. Olyan sok ember ezt a terhet cipeli magával egy életen keresztül sokszor, hogy nem tud kibékülni sa-ját magával. És végképp nem tud kibékülni és megbékülni az Istennel. Megbékélni azzal, akivel kell. Kibékülni saját magunkkal, s ami ennél sokkal fontosabb, elrendezni, amit rendezni kell a mindenható Istennel.
Azt mondja a példázatban Jézus, hogy át ne adjanak a bírónak. Testvérek, egyszer oda kell állnunk mindnyájunknak kivétel nélkül a mindenható Isten színe elé, és ott nem lehet mellébeszélni, értsük már meg! Ott Isten kérdez, s mi nem vitatkozhatunk majd vele, hogy Uram, az úgy volt, hallgasd meg a magyarázatomat. Senkit nem fog érdekelni. Istent végképp nem, mert Ő mindenható Isten, és igazságosan ítélő Isten, Ő most is pontosan tudja, miben magyarázkodunk, milyen kiutakat keresünk, hogy próbáljuk meggyőzni Őt, miben mondunk sommás ítéletet Istenről. Nem lehet be-csapni! A mindenható Isten látja az életünket, szívünket, amiben gonoszul jártunk el, amiben valakit becsaptunk, vagy félrevezet-tünk, vagy saját magunkat hitegetjük, vagy bátorítgatjuk, s nem ezt kellene tenni. Kibékülni vele, kibékülni magunkkal, s legfőkép-pen megbékélni a mindenható Istennel.
Amíg az úton vagy. Az alkalom és a lehetőség, két csodálatos ajándék az Istentől. Vajon élünk-e vele?
Lehet, hogy a ma esti üzenet olyan nagyon egyszerűnek tűnik. Kibékülni az Istennel. Mondhatja erre valaki, hogy kérem, nem vagyok én haragban vele. Lehet, hogy nem, vagy nem is tudsz róla. Ha engedjük, hogy Isten vizsgálja meg a mi szívünket, akkor Ő majd megmondja. S lehet, hogy tényleg azt mondja, és az derül ki, hogy nin-csen semmi baj, menjél azon az úton tovább, Isten dicsőségére való. Hadd mondja Ő azt, amit Ő jónak lát.
Az igazi kérdés az, hogy Ő mondja rólad azt, hogy egyszer már kibékültél vele, vagy te szeretnéd magadról elhitetni az Istennel is, hogy nincs itt semmi baj, rendben van minden.
Az igazi kérdés ez, hogy Ő mit mond rólad, s nem az, hogy te mit mondasz magadról.
Imádkozzunk!
Urunk, megvalljuk neked azt, hogy sokszor látjuk, hogy mit kellene elrendeznünk, de egyáltalán nem akarjuk azt. Nem akarjuk megtenni, amit meg kellene, noha világosan megértettük és megértjük, hogy mi a szerinted való, és mégis tiltakozunk, kikerüljük, elkerüljük, messze, nagy ívben elkerüljük azt az embert, vagy azt a helyzetet, és félünk attól, hogy meg kell magunkat alázni a te szent színed előtt, a te kezed alatt, vagy éppen mások előtt.
Isten, bocsásd meg nekünk azt, hogy annyira ki akarunk bújni a te metsző késed, ollód alól. Annyira nem akarunk változni, s közben a szánk azt mondja: igen Uram, legyen úgy, ahogy te akarod. De belül a szívünk tiltakozik a te akaratod ellen, s kézzel lábbal ellenkezik.
Isten, légy irgalmas nekünk bűnösöknek.! Köszönjük, hogy ma este biztattál, intettél és figyelmeztettél, béküljünk meg veled, s mindazokkal akikkel kell, amíg engeded, hogy az úton járjunk.
Köszönjük, hogy azzal is biztatsz minket, hogy a tieidet az út végén te várod, sőt addig is velük vagy már. Köszönjük, hogy az is biztatás, hogy kerüljük el az ítéletet úgy, hogy elfogadjuk a kegyelmet.
Áldunk és dicsőítünk Jézus, hogy elrendezted minden ember ügyét a golgotai kereszten. Kérünk Urunk, hogy rendezd el a mienket is önmagaddal!
Ámen.