Szentek-szolgák-katonák
Alapige: Ef 4,11-12; 6,11-13
“És Ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul: a szentek tökéletesbítése céljából szolgálat munkájára, a Krisztus testének építésére.”
“Öltözzétek fel az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördög minden ravaszságával szemben. Mert nem vér és test ellen van tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. Annakokáért vegyétek fel az Istennek minden fegyverét, hogy ellenállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket legyőzvén megállhassatok.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, hálásan köszönjük, hogy elmondhattuk ezt az imádságot egy szívvel, egy szájjal neked. Olyan szükségünk van mindarra, amit ebben kértünk. Valóban olyan homályos lett az értelmünk, mióta elszakadtunk tőled. Kérünk, világosítsd meg értelmünket, hogy értsünk téged, hogy világosan lássuk mi a tőled kapott küldetésünk, hogy komolyan vegyük, milyen ajándékokat kínálsz nekünk, és ne szegényen éljünk.
Olyan szükségünk van a vigasztalásodra is, bátorításodra, erősítésedre, és olyan szükségünk van Szentlelkedre, hogy mutassa nekünk a helyes utat, amelyik az életre visz, és adjon nekünk szeretetet mások iránt, bátorságot ahhoz, hogy másoknak is mutassuk a hozzád vezető utat.
Könyörülj meg rajtunk, és ajándékozz meg mindezekkel gazdagon. Segíts most belsőleg is elcsendesedni előtted, és szólj hozzánk igéddel egészen személyesen, és olyan hatalommal és szeretettel, ahogyan csak te tudsz. Közben formáld az életünket, hadd hasonlítsunk mindannyian egyre jobban a mi Urunk Jézus Krisztushoz.
Ámen.
Igehirdetés
Most, hogy az Apostolok cselekedeteiről írott könyvet olvassuk bibliaolvasó kalauzunk szerint naponta, egyre inkább látom azt, ami egy idő óta dereng a számomra, de most Isten Szentlelke valóban meggyőzött róla, hogy több szinten éljük mindnyájan hívő életünket. Ezek nem fejlődési fokok, egyszerre mind a háromnak meg kell valósulnia minden hívő ember életében. A fontos csak az, hogy valóban mind a hármat ismerje, és ne akadjon meg egyik-nél vagy a másiknál. Ezt a három szintet ezzel a három szóval szeretném jelezni: szentek, szolgák, katonák.
Szenteknek nevezi a Biblia azokat, akik Jézus Krisztusban hisznek, s tőle bűneik bocsánatát és az üdvösséget elfogadták. Azonban nem ez a célja Isten megváltó mun-kájának, ez csak feltétele annak, hogy az ember beállhasson az Ő szolgálatába, és mint az Ő szentje, szolgálni kezdjen Istennek és másoknak. És a szolgálata során néha – olykor egészen váratlanul – olyan helyzetekbe kerül, ahol kemény harcot kell vívnia és ott kell helytállnia, és azon kapja magát, hogy katonaként kell viselkednie.
Tegyük egymás mellé ezt a hármat. Úgy gondolom, jobban fogjuk érteni a Cse-lekedetek könyvének hátralevő fejezeteit is, de önmagában ezt az igazságot is nagyon fontos, hogy világosan lássuk. Hogy egészen egyértelmű legyen, mire gondolok, hadd mondjak egy mai életből vett történetet, amin ezt szemlélni lehet, meg egy bib-liait, ami nagyon jól szemlélteti.
A mai életből vett történetünk egy o-lyan fiatalemberről szól, aki elvégezte az orvosi egyetemet. Túl van minden vizsgán, szigorlaton, államvizsgán, doktorrá avatták. Megtörtént a fehér kesztyűs kézfogás, apuka és anyuka könnyeztek, vagy nyelték a könnyeiket. Az egész családnak sok mun-kája, áldozata van amögött, hogy megkapja a diplomáját. Ő is sokat dolgozott, sok ébren töltött éjszaka, feszültségekkel teli vizs-ga – és ott van a kezében az orvosi diploma. Ez volt a célja?
Normális esetben nem az a célja egy embernek, hogy megkapjon egy diplomát, hanem ha orvosi diploma van a kezében, akkor az kellett, hogy legyen a célja, hogy embereket gyógyítson. Annak feltétele az, hogy ezt a papírt a kezébe vegye, ami mögött sok munka és áldozat van. De nem ez volt a cél. Jaj annak, aki azt mondja: elértem a célomat, itt van a papír. És mit fogsz most csinálni? Nem azért tanultál, hogy másoknak hasznukra legyél? Dehogynem. Akkor elkezdődik a praxis. Valahol elkezdi gyakorolni azt, amit eddig kevéssé gyakorolt. Egyre jobban látja, mennyire nem ért hozzá. Szidja az egyetemet: nem azt tanították, amit kellett volna. Ugyanakkor örül annak, hogy sok mindennel találkozik, a-mit megtanult a könyvekből, de más az élet, mint a könyvek. Most kapcsolódik össze a kettő. Szép, izgalmas esztendők ezek, és igyekszik mindent elsajátítani, amit tapasz-taltabbaktól elleshet.
Elkezd szolgálni azzal a tudománnyal, amit összeszedett, azzal a lelkesedéssel, készséggel, ami ott van a szívében. A szol-gálata során egyszer csak olyan beteg kerül hozzá, aki élet és halál mezsgyéjére került. Elhatározza, mindenképpen meg kell men-tenie az életét. Otthon is azon töri a fejét, hogy mindent megtett-e ennek az érdekében. Bemegy késő este is megnézni, hogy van. Beszalad vasárnap is. Fontos neki, hogy ez az ember életben maradjon. És a beteg mégis meghal.
Ettől kezdve nem tud szabadulni attól, hogy ki kellene kutatni annak az okát, hogy ilyen helyzetben ez a betegség miért visz el olyan sok embert. Nekiáll kutatni ezt a részterületet. A célja, hogy emberéleteket mentsen. Ez több annál, minthogy fehér kö-penyben elbúcsúzik az egyik betegtől, fogadja a másikat. Egyszerű helyzetben felír valamit, néhány kedves mondat, s jöhet a következő. Ez a szolgálat.
De itt már harcról van szó. Harcolt annak a súlyos betegnek az életéért is. Elveszítette a csatát, de a többit meg akarja nyerni. Most ennek az érdekében harcol. Újabb és újabb ismeretek, sokakkal konzultál, állandóan gondolkozik. Ez már egészen más életforma, mint amikor ült egy csendes könyvtárban és készült egy vizsgára, vagy amikor jönnek egymás után a betegek és ül a rendelőben.
Azt hiszem, érezzük: három különböző helyzet ez. 1. Tanulok és készülök, hogy meglegyen a diplomám. 2. Mivel megvan, elkezdek dolgozni és segíteni másokon. 3. Egyszer csak nehéz helyzet közepén találom magamat, s ettől kezdve gyakran ismétlődnek nehéz helyzetek, és meg kell tanulni harcolni mindazzal az eszközzel, ami már a birtokomban van, mások életéért.
Szentek-szolgák-katonák bibliai kifejezésekkel. Szépen szemlélhetjük ezt Dávid életén. Dávid éli világát. Pásztorfiú, terelgeti a nyáját, és egyszer csak váratlanul azt a feladatot kapja, hogy menjen el a táborba és vigyen a három bátyjának utánpótlást, hiszen akkor a katonák otthonról kapták a muníciót, önellátók voltak. Otthagyja a nyá-jat. Nem ez volt az álma, hogy ő most oda-menjen, de engedelmeskedik az édesapjának. Megpakolja mindenfélével, még a szá-zadosnak is visz egy kis ajándékot, és meg-érkezik a táborba.
Az első helyzet az volt, amit a Biblia így nevez: szentek. Ő ott Isten engedelmes gyermeke volt, istenfélő, aki végzi a maga munkáját csendesen, békésen, s különösebb problémák nincsenek.
Egyszer csak kap egy szolgálatot, el-megy a táborba, s elviszi az ennivalót. Ott látja, hogy Góliát éppen fenyegeti az övéit és szidja Istent. Hogy meri ez a pogány a szent Isten nevét szidni?! Ezek meg itt hallgatják és nézik. Majd ő megvív vele. Leteszi a csomagokat és jelentkezik, hogy megvívjon Góliáttal. Nem mondom a történetet, mert valószínűleg mindenki ismeri. Végül is Isten csodálatos vezetést és erőt ad neki, és a rettegett óriás ott fekszik a földön, Dávid pedig Góliát saját kardjával levágja a fejét, s amikor felmutatja, hanyatt-homlok menekül a filiszteus tábor.
Az első állapot a békés, csendes helyzet, azután jön egy váratlan feladat, elkezd mások hasznára lenni, és ott egyszer hirtelen harci helyzetben találja magát. Ellenség-gel találja magát szemben, Isten nevében szembeszáll vele és Istentől győzelmet kap.
Mit jelent kicsit részletesebben a Bibliának ez a három fogalma: szentek-szolgák- katonák?
1. Említettem, hogy a Biblia szerint a-zok a szentek, akik Jézus Krisztust hittel behívták az életükbe, és neki engedelmeskednek. Maga a szó: szent, két dolgot jelent: egyrészt azt, ami olyan tiszta, hogy Isten mércéjével mérve is makulátlan, másrészt a szó azt jelenti, hogy Isten számára félretett, amit csak Isten használhat, senki és semmi más nem.
Hogyan lesz szentté egy ember? Mindnyájan úgy születünk, hogy nem vagyunk szentek. Ezen a világon, ezen a földön egyedül Jézus volt az, akiről az Atya elmondhatta: ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm. Bennem és bennetek úgy, ahogy megszülettünk, nem gyönyörködhet Isten, mert tele vagyunk bűnnel és ellene való lázadással. Hogyan lesz egy ilyen nem szent ember szentté? Úgy, hogy Jézus Krisztust befogadja az életébe. Akik Őt befogadták, azok Isten gyermekeivé lesznek. És Jézus adatott nékünk Istentől szentségül, igazságul, bölcsességül és váltságul – ahogy az 1Kor 1,30-ban olvassuk.
Tehát csak az szent, aki Jézussal összeköltözött. Aki tőle bocsánatot nyert a múltjára, és elkezd neki engedelmeskedni a jelenben és a jövőjében is. Az ilyen emberben Jézus a szent, de Ő megszenteli, és Őreá való tekintettel Isten szentnek tekinti az ilyen hívőt. Ezután is fog még elkövetni bűnöket. Szentnek lenni nem azt jelenti, hogy bűntelen és soha nem vétkezik, de egészen más az a vétkezés. Sokkal ritkább, látja, fáj neki, nem akarja, utána bocsánatot kér Istentől, embertől. Rendezi a balesetet, ami történt. Mert a normális az ő életében az engedelmesség? – az engedetlenség, a bűn, az baleset.
Ha valóban engedelmes az ilyen ember, akkor csak Isten használhatja. A szent-ség, Jézus szentsége átjárja az egész embert. Egyszer sorra vettem a tagjaimat, mert a Biblia beszél erről, hogy vajon mindenemet csak Isten használhatja-e? Például a nyelvünket csak Isten használja? Akkor nem fecsegnénk annyit felelőtlenül, főleg másokról, akkor nem jönne ki annyi hiábavaló beszéd a szánkon, akkor nem kellene olyan sokszor magyarázkodni, mentegetőzni. Nem szégyellnénk magunkat, hogy azt mondtuk, amit, ha Isten Szentlelke uralná egészen a nyelvünket. Fontos, hogy engedjük, hogy Isten szentsége – ha Jézus Krisztust már befogadtuk az életünkbe – a nyelvünket is egészen meghatározza.
És a tekintetünket, a gondolatunkat, a fantáziálásunkat is, és amikor azon kapjuk magunkat, hogy valami tisztátalan, szentségtelen került a figyelmünk középpontjába, abban a pillanatban leállítjuk magunkat, és a mi Urunkhoz fordulunk imádságban, aki hit által benne lakik a hívőben, aki Őt befogadta, hogy Ő irányítsa a gondolatainkat is. Nincs kiszolgáltatva az ember, és nem kell hogy tehetetlenül hánykolódjék idegen erők szorításában, ha már Jézussal összeköltözött. Kísértések az ilyen embert is érik, de szentnek lenni azt jelenti: minden porcikáját csak Isten rendelkezésére bo-csátja.
Ezért nem mond el valamit csak azért, mert hallotta, hanem azt kérdezi: használ ez valakinek, szükséges ezt elmondani, épít ez? Akkor elmondom. Tudniillik ezt a három feltételt szabja az Efézusi levélben éppen ebben a fejezetben az ige, hogy “Sem-mi rothadt beszéd a ti szátokból ki ne jöjjön, csak ami hasznos a szükséges építésre, hogy áldásul legyen a hallgatóknak.” És ha nem hasznos, nem épít, nem szükséges, ak-kor nem mondom el. Akkor sem, ha olyan jó poén lenne, és a társaság középpontjába kerülnék ennek kapcsán.
Ilyeneket jelent a gyakorlatban az, hogy valaki növekszik a megszentelődésben, hogy egyre jobban Isten használatába adja oda magát: testét, lelkét, gondolatait, szellemét, tőle kapott képességeit – mindent.
Ez az első kérdése az igének ma este hozzánk: szent vagy-e már? Elmondhatjuk-e alázatosan, de szent meggyőződéssel: igen, hiszen egyszer – a legtöbb ember emlékszik is rá, hogy mikor – Jézus Krisztust be-hívtam az életembe, és azóta neki akarok engedelmeskedni. Ha ez megtörtént, akkor Jézus szent az ilyen emberben, és Jézus szentsége kiárad, és a megszentelődésben növekszik az illető.
2. De nem ez a megváltás célja, hanem folytatódnia kell azzal, hogy amit kapott valaki így Istentől, azt szívesen megosztja másokkal. Azt, amit a megtérése után o-lyan sok ember mond: ilyen békességet eddig nem ismertem, ezt a békességet viszi tovább másoknak. Kiárad belőle ez a békesség. A Szentírásból sok olyan igazságot megismer, amiről addig nem is tudott. És aminek következtében reménység van a szívében. Könnyebb neki megbocsátani bár-milyen sértést. Túllát a láthatókon. Ezt nem őrzi meg, mint titkot, hanem ezt a lehetőséget elmondja másoknak is: neked sem kell kétségbeesned kétségbeejtő helyzetben sem, van okunk a reménységre, s akkor elmondja mi az oka az ő reménységének.
El kell kezdeni másoknak szolgálni. Akárhol nyitjuk ki a Bibliát, aki szentté vált, arról azt olvassuk: azonnal elkezdett szolgálni másoknak. És amikor valaki – akár így a nyári csendeshéten, vagy evan-gélizáción, vagy bárhol új életet kap Istentől, mondás nélkül a legtöbbször elkezd tenni valamit másokért. Egyszerre fontosak lesznek neki a többiek. Személyválogatás nélkül szolgálni kezd.
Olyan szépen mondja ezt Jézus a samá-riai asszonynak: aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, egyrészt soha többet meg nem szomjazik, másrészt az a víz, amit én adtam neki, örök életre buzgó víznek forrásává lesz őbenne. Tehát egyrészt az ő életszomját oltja a Krisztussal való találkozás és összeköltözés, másrészt átfolyik rajta az a sok jó, amit Jézustól kapott, és viszi tovább másoknak. Először ő iszik, aztán itat másokat ugyanazzal az élő vízzel, amiből ő is ivott. (Jn 4,14)
A Kolossébeliekhez írt levélben mond-ja Pál apostol: ti, akik már vettétek a Krisz-tus Jézust, mint Urat, most már járjatok is Őbenne. Először veszem Őt, én leszek gazdagabb, én leszek megváltott ember, Isten gyermeke, és amit kaptam tőle és benne, azt azonnal elkezdem vinni másokhoz. (Kol 2,6)
Itt már bajok szoktak lenni. Annak min-denki örül, ha Isten gyermekévé vált, hogy szentségtelen emberből szentté lehetett. Szeret összebújni a többi hívővel, egymást melengetni. Elmondani, ki mit olvasott a Bibliából, imádkozni. Ez nagyon szükséges. De nem ez a cél. Ez is abban segíti az embert, hogy aztán menjen és dolgozzék.
Kezdő segédlelkész koromban így tavasszal, nyár elején, mindig újra végig kellett néznem azt, ami jól szemléltette ezt a számomra. Ott, ahol szolgáltam, a parókián is, meg a templomon is volt gólyafészek. Ahogy kikeltek a fiókák, a szülők felváltva hordták nekik az ennivalót meg vizet – sok vizet – a csőrükben. Úgy tűnt a földi nézőnek, hogy ezeket nem lehet kielégíteni soha. Elképesztő mennyiségű táp-lálékot és vizet hordtak az öregek. Ezt tették heteken keresztül állhatatosan, fölváltva, szépen gondoskodtak róluk. Július vége felé azonban elkezdtek kegyetlenkedni tulajdon csemetéikkel, fiókáikkal. Néha a cső-rüket alájuk dugták, és mintha ki akarnák billenteni őket a fészekből. És ha nem próbálgatta a szárnyát a hatalmas gólyafióka, akkor bizony ki is lökték a fészekből nem egyszer, hogy kénytelen legyen kiterjeszteni a szárnyait, és tanuljon meg repülni.
Miért? Mert szeptember elején indulás délre, és több ezer kilométert kell a levegőben tölteni, és addig nemcsak meg kell tanulni repülni, hanem meg is kell erősödni. Ha lusta a fióka, akkor majd anyuka, apuka tesz róla a fióka érdekében. Addig, amíg annak van az ideje, gondosan táplálják; amikor saját lábára kell állni, és saját szárnyán kell megtanulni repülni, akkor meg egy kicsit megbökdösik.
Sokszor eszembe jutott ez, amikor lelkileg ellustultam, hogy nem véletlen, hogy Isten ilyenkor keményebben bánik az övéivel. A saját érdekünkben, meg azért, mert nem arra teremtett minket, hogy örüljünk az üdvösségünknek, hanem: elmenvén szé-les e világra, másokra is hirdessük az üdvösség lehetőségét, és az Ő kezében legyünk eszközök. Itt már szolgává válik, és szolgává kell válnia az embernek.
Egy alkalommal csak erről a szóról beszéltünk, hogy mit jelent a diakónia a szolgálat szó az Újszövetségben és láttuk, hogy nem én ülök a megterített asztalhoz, hanem másokat vezetek oda, és utána felszolgálok nekik úgy, hogy én még nem is ettem. Majd utoljára ... A többiért vagyok, és nem a többi értem. Nem tülekszem a többi között, hanem azért vagyok, hogy a többieknek szolgáljak.
Akiben Jézus Krisztus szentsége valóban növekszik, és az illető enged is ennek, annak az egész életszemlélete ilyen lesz. Hálás vagyok Istennek, hogy sok ilyen keresztyén embert ismerhettem eddigi életem során. Ezeknek olyan szemet adott Isten, hogy mindig azt nézték feltűnés nélkül és minden póz és mesterkéltség, erőltetettség nélkül, a vérükben volt, kinek mivel lehetne segíteni. Fantasztikusan észrevették, mi-kor kell csendesen eltűnni vagy mikor kell most csendesen mellé állni, vagy mikor kell keményen kimondani egy mondatot az ő érdekében, mikor kell hallgatni és beszélni, mit kell mondani és mennyit kell beszélni.
Sokat tanultam ezektől a hívőktől, akik-nek attitűdje, alapállása lett a szolgálat, mert ez a normális útja annak, hogy valaki Jézus Krisztus tanítványa.
3. És miközben végzi a szolgálatot, egyszer csak azon kapja magát: itt lőnek. Itt nem babra megy a játék. Itt nemcsak csendesen segítgetjük egymást, hanem se-beket kapunk. Kigúnyolnak, megaláznak, el akarják venni a hitemet. Emberek úgy vannak bajban, hogy az életemet kockáztatom vagy legalábbis áldozatot kell hozni akkor, ha szolgálni akarok nekik. Itt nem egyszerűen csak a terített asztalhoz invitálom és a kész ételt felszolgálom, hanem életveszélyes helyzetben van, és ha segíteni akarok, én is veszélybe kerülök. Vállalom-e így is?
Ezeknek a harcra is kész és képes hívőknek a száma még kisebb. Legtöbben a szentek vannak, a szolgák már kevesebben, a katonák még kevesebben, akik úgy találják fel magukat, mint Dávid abban a helyzetben. Azonnal Istenre nézett. Azonnal fel-ismerte, ha itt nincs senki, aki párbajra kiáll ezzel a filiszteussal, akkor neki kell, aki érzékelte, hogy Isten őt indítja. Akiket már indíthat Isten Lelke, és akkor indulnak ezek a katonák. Nem ő akar fontoskodni és buzgólkodni, és főleg nem vagdalkozni. A leg-többször nem akarja csinálni azt, amiről tudja: tennie kell! Itt már sokkal komolyabb engedelmességet vár Isten a hívőktől. Itt már egészen másról van szó, mint összebújunk egy bibliaórán és utána még kü-lön imádkozunk. És másról, minthogy alkalmanként vagy rendszeresen kész vagyok valakiken segíteni. Itt már valóban élessel lőnek. Itt már olyan ördögi kísértések környékezik meg Jézus Krisztus jó vitézét, amivel addig nem is találkozott. Itt már csak akkor állhat meg, hogyha az, amit olvastam, valóság az életében: “öltözzétek fel az Istennek minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden gonoszságával szemben.”
Minden fegyverét, mindazt, ami itt fel van sorolva az Ef 6-ban. Nem az, hogy egy-egy szerelés lóg rajtam, nem is igen tudom, hogyan kell kezelni azt a fegyvert, hanem tetőtől talpig felöltözni – itt tényleg tetőtől talpig fel van öltözve. Sisakja is van, meg saruja is van, s közben minden, ami szükséges a harchoz.
Ismerős-e ez nekünk? Ismerős-e az, hogy harcolunk mások üdvösségéért? Soha nem emberek ellen folyik a harc. Itt mindig emberekért. “Nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a sötétség fejedelme ellen”. Olyan sötét ideológiák, olyan démoni szellemiség ellen, ami ellen Jézus Krisztus már győzelmet aratott, de még utócsatározásokat folytat a gonosz. Ezekből bizony a hívőknek ki kell venniük a részüket. Mindig mások érdekében.
Hadd kérdezzem meg: egyáltalán fontos-e nekünk valakinek, egy valakinek az üdvössége annyira, hogy azért hónapok vagy évek óta már komolyan imádkozunk? Amikor nemcsak “én Istenem, jó Istenem” van, hanem tusakodás, amikor elfárad az ember egy-egy ilyen harcos imának a végére. Ismerős-e ez nekünk?
A Biblia nagy szentjeinek és szolgáinak ez ismerős volt. Mózes nemcsak szent volt, nemcsak Isten szolgája volt, hanem amikor Isten azt mondta az aranyborjú után, hogy ezzel a néppel tovább nem foglalkozom, ha ezek a nagy szabadítás után is annak az aranyból öntött bikának tulajdonítják, hogy Egyiptomból kijöhettek, és nem az Úrnak, aki kihozta őket, akkor menjenek és csináljanak, amit akarnak! S akkor Mózes szinte odaveti magát Isten elé – olvassuk el ezt a Mózes 4. meg a 2. könyvéből – és elkezd alkudozni, magyarázni, érvelni: Uram, az nem úgy van! Akkor azt mondják a pogányok, azért pusztítottál el minket, mert nem tudtál bevinni az ígéret föld-jére. A te dicsőségedről, a te presztízsedről van itt szó. És egyébként sem ilyennek ismertünk meg. Eddig hányszor engedted lát-nunk, hogy amikor bűnbánattal összetörtünk előtted, megbocsátottál. Hátha most is kész ez a nép bűnbánatra. Most nem fogsz megbocsátani a bűnbánónak? Ez nem lehet, Uram!
És helyenként, ha nem ilyen komoly dologról lenne szó, szinte komikusnak tarthatná az ember, hogy magyaráz Istennek, harcol. És Isten azt mondja: jól van. Nem pusztítom el őket. Meghallgattam a te imádságodat. Ismerős-e ez nekünk? Nemcsak a szeretteink szűk köréért – az is nagy dolog lenne, ha őértük tudnánk így harcolni, – hanem nagyobb körben mozogva is. Annyi nyomorúságról hallunk naponta. Olyan sokaknak a nyomorúságával együtt tudunk érezni, nekünk is fáj. És hogy folytatódik? A nyomorúságok okáért, okozóiért tudunk-e tusakodni, hogy Isten szorítsa vissza a gonoszt, és kegyelmét árassza gazdagabban. Vagy: tudunk-e harcolni azért, hogy ha valakihez szeretnénk közel vinni az Isten szeretetéről szóló evangéliumot, akkor azt érthetően mondjuk el. Adódott lehetőség egy bizonyságtételre, és láttuk az arcán: nem értette. Udvarias volt, nem mondott nekünk semmi csúnyát, de nem értünk célt. Akkor bennem volt a hiba, s akkor hazafelé, és otthon, talán még éjszaka is azért imádkozom, azon gondolkozom, hogy hogyan keressek egy következő alkalmat, kell-e keresni, vagy várni kell, és mit nem mondtam világosan. Nincsenek-e olyan rö-geszméim, visszatérő állandó mondataim, amik semmit nem jelentenek? Ezeket törölni kell. Hogyan lehet erőteljesebben, szemléletesebben megfogalmazni az evangéliumot? Ez már egyfajta harc. Vagy ami-kor kemény, durva visszautasítást kap az ember, akkor továbbküzdeni az illetőért.
Emlékszem, egy idősebb férfi testvérrel jöttünk haza valakitől, akinek beszéltünk arról, hogy van szabadítás az ő számára is, és újat kezdhetne. Nem kell egészen tönkretennie a családját, nem kell ezen az úton továbbhaladnia. Nagyon kiosztott bennünket. Amikor kapaszkodtunk a villamoson visszafelé szótlanul, úgy akaratlanul is oldalt néztem, és láttam, hogy könny csorog az arcán. Mi miatt sírt? Nem a foga fájt neki akkor éppen, hanem az, hogy ilyen kemény maradt az az ember, és tovább is az ördög uralkodik abban a családban. Elszégyelltem magam. Lehet, hogy ő imádkozik most érte, és sírva imádkozik. Ennyire komolyan veszi? Nem úgy van, hogy kipipálhatjuk! Megvolt a látogatás, elmondtuk a magunkét, nem hisz, nem hisz ... Megyünk tovább. Megyünk tovább, de néha sírva, tudva azt, hogy akik könnyhullatással vetnek, egyszer majd vigadozással aratnak – ahogy a 126. zsoltárban olvashatjuk.
Ismerős-e nekünk ez a fajta harc? Vagy pedig csak az: elmegyünk, meghallgatjuk, ilyen volt, olyan volt. Esetleg valamit továbbmondunk belőle, lehetőleg olyannak, aki várhatóan nem fog kigúnyolni, és jó keresztyénnek tartjuk magunkat. Lehet, hogy üdvösségünk van, de hiányzik a szolgálat, és ismeretlen esetleg ez a szép és nemes harc. Tudniillik csak ezt a harcot nevezi a Szentírás nemes harcnak.
Amikor Pál apostol utolsó levelében összefoglalja mindazt, amit egész szolgálata alatt csinált, akkor ezt a jól ismert mon-datot írja Timótheusnak: “ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam.” Nem tudom, feltűnik-e: ugyanezt a három dolgot mondja ott Pál, csak fordított sorrendben. Mi azt mondtuk: szentek-szolgák-katonák, ő azt mondja: a nemes harcot megharcoltam – ezzel kezdi –, futásomat – szolgálatomat – elvégeztem, a hitet megtartottam. (2Tim 4,7)
Vajon miért fordított sorrendben mond-ja? Azért, mert minden következő lépés megerősíti az előbbiben az embert. És ha nincs következő lépés, könnyen elerőtlenedik az előbbiben is. Tehát ha harcolja ezt a harcot, akkor az őt, mint Isten szolgáját is, állandóan erősíti, és ez táplálni fogja a hitét is. Ezért mondja: a hitet megtartottam. Ha nem harcolja a harcot, akkor elbizonytalanodik abban, hogy mi is az ő dolga mint hívő embernek ezen a földön, és időnként elbizonytalanodhat abban is, hogy vajon hisz-e ő igazán, kapott-e ő bocsánatot, igaz-e mindaz, ami igaz, és amit már ő is igaznak tartott, és nagy össze-visszaság lehet az ilyen fejben és szívben, ha valakinek az életében nincs meg ez együtt.
Azért is örülök, hogy most ez hangozhatott el, mert személyes üzenetet is szerettem volna adni, a mi két konfirmáló testvérünknek. Jézus Krisztus ma nekik is, mint ahogy mindannyiunknak, azt mondja: szentté lehetnek, de csak úgy, hogy Jézust befogadják az életükbe, enélkül nincs üdvösség, enélkül senki nem mehet be az Isten országába, és ebben az életben is tévedezik. Az lesz szent, aki Jézussal összeköti az életét. Ha összekötötte valaki, akkor ne féltse magát, kezdjen el szolgálni másoknak! És ha egyszer-egyszer nehéz helyzetbe kerül, akkor ne legyen rest harcolni se! A hitnek a szép harca nemes és jó harc.
Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, magasztalunk azért, hogy nem futamodtál meg. Köszönjük, hogy nem azért jöttél, hogy neked szolgáljanak, hanem hogy te szolgálj, és életed adtad váltságul sokakért. Köszönjük, hogy nem szálltál le a keresztről, hanem mindvégig állhatatos maradtál a végső harcban is. Így adtál nekünk is győzelmet.
Könyörülj rajtunk, hogy ne csak halljuk ezeket az igazságokat, hanem hadd legyünk mindannyian szentté, és a te szentséged áradjon szét testünkben, lelkünkben, szellemünkben. Csak te használj minket mások javára. Taníts meg szolgálni szívesen, önfeledten, önmagunkat félretéve. És ha harcba küldsz minket, segíts, hogy felöltsük már előbb az Istennek minden fegyverét, és rád nézzünk, a győztesre.
Kérünk, áldd meg két testvérünket, akik ma tesznek hitvallást. Erősítsd meg a beléd vetett hitüket. Tedd őket áldássá szeretteik között, munkahelyükön. Hadd legyenek ők a te szolgáid és a Jézus Krisztus jó vitézei.
Ámen.