Lekció: Fil 2,3-11

Alapige: 1Kor 15,9-11

“Mert én vagyok a legkisebb az apostolok között, ki nem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert háborgattam az Istennek anyaszentegyházát. De Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok; és az Ő hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló; sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan: de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme. Akár én azért, akár azok, így prédikálunk, és így lettetek ti hívőkké.”

Imádkozzunk!

Segíts, Urunk, hogy igazán meg tudjuk hajtani a térdünket és fejünket előtted, hogy őszintén képesek legyünk megalázni magunkat a te szent Felséged előtt, és tudjuk teljes meggyőződéssel vallani, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.

Bocsásd meg, ha az elmúlt héten is többször megloptuk a te dicsőségedet. Bocsásd meg, ha dicsekedtünk ott, ahol egyértelműen egyedül neked kellett volna dicsőséget adnunk. Bocsásd meg, ha jobban bíztunk emberekben vagy a szerencsénkben, mint benned, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön.

Köszönjük, hogy ennek ellenére gondviselő hűségeddel kísértél minket. Köszönjük az esőt és a napsütést. Köszönjük igédet és az imádság lehetőségét. Köszönjük, hogy most itt lehetünk színed előtt, hogy meghallgassuk mindazt, amit mondasz nekünk.

Könyörülj rajtunk és legyen szavad hozzánk. Könyörülj rajtam, hogy csak azt mondjam, amit te üzensz most mindnyájunknak, és teremtő igéddel formálj minket, hogy ne maradjunk ilyenek, amilyenek vagyunk. Adj a bizonytalanságunk helyére bizonyosságot, vedd le rólunk bűneinknek terhét, újítsd meg erőnket, ha megfáradtunk, s legyen a te igéd a lábaink szövétneke és ösvényünk világossága.

Szólj, Urunk, mert hallják a te szolgáid!

Ámen.

Igehirdetés

Tartsunk most egy kis szünetet a Tíz-parancsolat magyarázatában. Ha Isten éltet minket, augusztusban folytatjuk.

Amiről ma szeretnék beszélni, arra egy rádióműsor késztetett. Többen hallottuk ezen a héten egy vallásos adásban azt a beszélgetést, amelyik az alázatról szólt. Pontosabban az alázattal kapcsolatban tett fel kérdéseket a riporter, köz-tük egyházi embereknek is. Azt a végén sem tudtuk meg, hogy mi az alázat, az viszont kiderült, hogy mennyire félnek tőle a megkérdezettek.

Mit tanít a Szentírás az alázatról? Er-re próbáljunk ma választ keresni.

Elöljáróban hadd említsek még néhány olyan okot, ami meg szokta nehezíteni azt, hogy egy fogalmat helyesen ér-telmezzünk. Megnehezíti ezt olykor az, hogy megváltozik egy szónak a jelentéstartalma az idők során. Még inkább nehezíti ezt, hogy a kor változik, és benne a mi gondolkodásunk. Ahogy Szentjóbi Szabó László írja: “Ami hajdan az emberből vitézt csinált, ha most magad úgy viseled, egy bolonddal több lesz veled.” Tehát ami hajdan erénynek számított, az ma hiba, gyengeség, fogyatkozás.

Még néhány évtizeddel ezelőtt is az anyák arra biztatták leánygyermeküket, hogy szemérmes legyen, ne viselkedjék kacér, kihívó módon. Most a közelmúltban megjelent egy ilyen című könyv: Hogyan kell a fiúkat elcsábítani. Részletes tanácsokat kaphatnak az amazonok belőle: meddig húzzák fel a szoknyát, hogyan helyezzék el a lábukat, hogy for-gassák a szemüket. Ehhez azelőtt is értettek némelyek, most azonban ez erény-nek számít. Az az életrevaló, aki ezt tudatosan gyakorolja. Ebből a világból az alázatosság egyre inkább hiányzik, és egyre idegenebb az, amit a Biblia alázat-nak nevez. Ennek a szemléltetésére egy játszótéri jelenetet hadd mondjak el.

Az ilyen gondolkozástól teljesen ide-gen az alázat, s nem kell meglepődni, ha egyenesen megijednek emberek attól, hogy alázatosak legyenek, vagy hogy a gyerekeiket úgy neveljék, hogy alázatos gondolkozásuk és jellemük legyen. Különösen, ha egy csomó hamis azonosítás is nehezíti ezt, ha az alázatot összeté-vesztjük az alázatoskodással és nem vesz-szük komolyan, hogy futás és futkosás, okosság és okoskodás, alázat és alázatoskodás sokkal inkább ellentétei egy-másnak, mintsem egymás megfelelői.

Nos, mit tanít a Szentírás az alázatról? Azt, hogy az alázat a valóság helyes ismeretéből következő természetes és józan magatartás. A valóság helyes ismerete a feltétele annak, hogy valaki természetes módon alázatos legyen. És mi a valóság? Az, hogy ennek a világnak Isten az ura. Ő minden embernek ad bizonyos képességeket, lehetőségeket, adottságokat, hogy azokkal mások javára éljen, s ezzel el is kell számolnunk Istennek. Ő a világmindenség ura, aki mindnyájunknak ad valami ajándékot azért, hogy azt hálásan élvezzük, és egymás javára szolgáljunk vele. Aki ezt tudja és komolyan veszi, az egészen természetes módon alázatos. Aki ezt nem tudja, vagy nem veszi komolyan, az magának tulajdonítja azt, amit pedig ajándékként kapott Istentől. Az dicsekszik azzal, amiért Istent kellene dicsőítenie. Az magának tartja meg azt, amit csak kézbesítésre kapott, hogy szolgáljon vele másoknak, és aközben bontakozna ki és lenne boldog igazán ő is. Így viszont, mivel mindezt nem tudja, vagy nem veszi komolyan, csak az a célja, hogy egyre többet szerezzen, minél többje lesz, annál jobban félti azt, amije van – megjelenik a félelem az ember szívében. A szolgáló ember nem fél, legkevésbé magát félti. A félelem rossz tanácsadó, agresszívvé teszi az embert, és ebből beláthatatlan nyomorúságok sora születik. A kiinduló pont ez a hiba: nem ismeri a valóságot. Nem ismeri Istent, nem ismeri önmagát, büszke lesz arra, amit ajándékként kapott. Gőgős lesz, uralkodni akar, visszaél az adottságaival, másokét is meg akarja szerezni magának és így tovább. Egyszerűen azért, mert nem ismeri a valóságot, vagy nem akarja azt komolyan venni.

Nem véletlenül figyelmezteti Isten az Ő népét, amikor a pusztai vándorlás után megérkeznek az ígéret földjének a határához, és mielőtt bebocsátja őket, még utolsó fontos intelmeket intéz hozzájuk. Egyebek közt ezt is: Ne mondd azt, hogy a te kezed szerezte meg magadnak ezt a győzelmet, és mindazt, amit majd ott benn kaptok, hanem lásd, hogy az Úr adta neked, noha nem érdemelted. (5Mór 8,17-18)

Valaki egyszer azt mondta: milyen szépen egymás mellett van itt az öntudat és az alázat. – Hol van itt öntudat? Ezt sokkal inkább nevezhetnénk: Krisztustudatnak. Ő tudatában van annak, hogy ki-vé formálta őt Krisztus, és amit ő cselekedett, annak a végső alanya maga az élő Krisztus. Nem azt mondja Pál: u-gyan, ugyan, említésre sem méltó, amit én csináltam. – Hogyne lenne említésre méltó? Gyülekezetek sora jött létre az ő alázatos szolgálata nyomán. Sőt, le meri írni ezt: többet munkálkodtam, mint az apostolok együttvéve, noha én vagyok a legkisebb, és nem is érdemlem meg, hogy apostolnak nevezzenek, mert közülük egyik sem üldözte a Krisztus tanítványait, én meg ezt a szörnyűséget is elkövettem. De Isten nekem ezt megbocsátotta, újat kezdett velem. Kihívott en-gem ebből a vakságból, megajándékozott sok jóval, és én most minden képességemet, erőmet, időmet annak a szolgálatába állítottam, aki engem elhívott, és semmi más feladatot nem látok magam előtt, minthogy mutassam másoknak a hozzá vezető utat. És így többeket vezettem eddig Krisztushoz, mint az apostolok együttvéve, – de nem én, hanem az Istennek bennem való kegyelme. – Ez az alázat. Ha azt mondja: semmi, szóra sem érdemes, – ez hazugság. Nagyon is szóra érdemes, és dicsőíteni kell azt a Krisztust, aki Saulból Pált tud formálni, és sokféle betegséggel, fizikai gyöngeséggel megverve is hatalmas dolgokra használja.

Hatalmas ez a Krisztus! Pál csak esz-köz a kezében, de ennek a nagy Krisztusnak a kezében eszköz. Így tud beszélni az eredményekről, amik véletlenül sem az ő munkájának a gyümölcsei, hanem Krisztus munkájának az eredményei. Nem én, hanem az Istennek bennem való kegyelme. Ő tudja, kicsoda Isten, kicsoda ő, mi a feladata, s hogy ki cselekszik itt, amikor emberek hívővé lesznek. Nem ő teszi őket hívőkké. Ő prédikál, hirdeti az evangéliumot, és így lettek ők hívőkké. És a többiek is prédikálnak, hirdetik az evangéliumot, és annak nyomán is Jézus Krisztus hitetlenekből hívőkké tesz némelyeket. Ő cselekszik, egyedül Őt dicsőítsük tehát. Aki a valóságot pontosan ismeri, azt magára nézve is komolyan veszi, az nem is lehet másmilyen, csak alázatos. Természetes és józan módon, úgy ahogy itt olvastuk.

Különös dolog, hogy ha a Biblia nagyjait végignézzük, azt látjuk, hogy éppen a karrierük csúcsán milyen alázatosak voltak.

Vagy Dávid. Sok-sok győzelem u-tán, amikor már az egész ország őt tekintette királyának, és már arra gondolt, hogy templomot is építhetne az Úrnak, de Isten azt mondja: nem, mert sokat hadakoztál, majd a fiad, Salamon, akkor egy imádságban lényegében ugyanezt mondja el. Elhívtál engem a nyáj mellől. Kis pásztorfiú voltam még néhány éve, s rám bíztad a te nagy népedet, s így megáldottál, előre vittél engem, s micsoda ígéreteket mondtál nekem, csak most a közelmúltban is, Uram! Milyen nagy vagy te! – és dicsőíti Istent. (2Sám 7,18) Nem húzza ki magát: így kell ezt csinálni, – mert ismeri a valóságot és azt nem is akarja eltorzítani.

Nem nehéz alázatosnak lennie annak, aki tudja, hogy miről van szó, ismeri Istent, látja az ő cselekedeteit, és hálás azért, hogy még őt is használja a maga nagy munkájára. Nem is lehet más az ilyen ember, csak alázatos. Istennek adja a dicsőséget azért, amit Isten cselekedett, nem lopja el magának, nem tulajdonít semmit magának. Nem száll fejébe a dicsőség, mert Istennek adja a dicsőséget. Ezt ki is mondja, és újra és újra megvallja. Hitvallás, bizonyságtétel lesz belőle.

Nem tekintette zsákmánynak, hogy az Istennel egyenlő. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy a maga isteni teljhatalmát, egészen kivételes, egyedülálló pozícióját véletlenül sem használta senkinek a kárára. Nem élt vissza vele, de még csak nem is élt vele, ha az úgy volt jó azoknak, akiket szeretett. Ezért engedte, hogy Ő, aki mindenható Isten maradt itt emberi testben is, két rablógyilkos közé besorolva, odakerülhetett egy keresztfára, ahol egy szavába került volna, hogy angyalok tízezrei jöjjenek, és mentsék meg onnan. De Ő nem mondta ki ezt a szót. Mert Ő azt a szót akarta kimondani: elvégeztetett. Mert rajtunk csak így lehetett segíteni. Mert Ő tudta, mi a küldetése. Ő vállalta azt a küldetést. Ő tudta, mi az Atya akarata, és Ő engedelmes volt neki a halálig. Ő jobban szeretett minket, mint önmagát.

Ezért alázta meg magát. Neki meg kellett aláznia a maga isteni dicsőségéből magát, hogy olyan mélyre hajoljon, amilyen mélyre mi zuhantunk a magunk istentelenségében, hogy onnan emelhessen fel, és tegyen újra Isten gyermekeivé. Mert aki ezt a szabadítást átéli, és ott van a szívében a bizonyosság, hogy Isten gyermeke lett, annak könnyű lesz alázatosnak lenni. Az tudja, hogy nem neki kell kiverekednie a boldogságát, még a boldogulását sem. Az tudja, hogy Krisztus örököstársa lett, az Isten örököse. (Róm 8,17) Az tudja, hogy teljes bocsánatot kapott a múltjára, és isteni dicsőség részese lesz, ha előrenéz a jövendőben. Éppen ezért most, a jelenben, teszi a dolgát. Végzi azt a küldetést, amit Istentől kapott. Tudja, hogy nem önmagáért, hanem másokért él, és ez ö-röm neki. És szívesen továbbad mindent, amit ő is kapott, és kapja az utánpótlást egyre gazdagabban.

Mitől félne, miért kellene kicsavarnia valakinek a kezéből valamit? Miért kellene megelőznie másokat? Miért kellene elgáncsolnia valakit, hogy ráállhasson és így magasabb lehessen? A legmagasabb pozíciót megkapta: Isten gyer-mekévé lett, Krisztus fogadott testvére. Ennél többet senki nem kaphat, ezt meg senki nem érheti el a maga erejéből ezen a földön. Könnyű alázatosnak lennie, ismeri a valóságot, és dicsőíti Istent.

Ez az alázat a Lélek gyümölcse és a megváltottságnak a bizonysága. Azzal kezdődik, hogy valaki behívja Jézust az életébe, mint Megváltóját és Urát, tény-legesen elkezd neki engedelmeskedni, és attól kezdve félreáll az Ő útjából mindig. Nem engedi, hogy a saját indulata szóljon bele a dolgokba, hanem engedi és kéri, hogy az az indulat legyen benne, ami a Krisztus Jézusban volt. S eköz-ben lesz egyre nagyobb öröm neki, hogy alázatos.

Ki tudja azt megvalósítani, hogy kü-lönösebb idegesség, harag nélkül nézze, hogy sokan megelőzik az autópályán, és nem támad fel benne a vágy: akkor ő is megmutatja... Az, aki ismeri a valóságot. Tudja, hogy az autópálya nem versenypálya. Nem arra való, ami valakivel történt tegnap, hogy jobbról a leállósávban egyszer csak megelőzik hirtelen. És még ott is előfordulhat, hogy egyszer csak szembe jönnek, mint ahogy a múlt héten történt itt nálunk is. Az maga a halál. – Tudja, hogy mire való, tudja, hogy ott milyen sebességgel jó hajtani, ismeri a maga kocsiját is, és még ha megengedhetné is, akkor sem kezd 200-zal száguldozni, mert szeretne megérkezni a célba, s nem akar ártani senkinek. Ismeri a dolgokat, így annak megfelelően él, s egyáltalán nem idegesíti, ha mások megelőzik. Könnyű alázatosnak lennie.

Köszönjük, hogy te elsegíthetsz minket is egészséges, józan életszemléletre, a va-lóság helyes megismerésére, és a magunk személyes küldetésének az elfogadására.