Hiteles örömmondó
(A samáriai asszony)
Lekció: Jn 5,16-26.
Alapige: Jn 4,28-30. 39-42.
“Az asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt az embereknek: “Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott nekem mindent, amit tettem: vajon nem ez-e a Krisztus?” Erre azok elindultak a városból, és kimentek hozzá.
Abból a városból pedig a samáriaiak közül sokan hittek benne az asszony szava miatt, aki így tanúskodott: “Megmondott nekem mindent, amit tettem.” Amikor tehát a samáriaiak Jézushoz értek, kérték őt, hogy maradjon náluk. És ott maradt még két napig. Az ő szavának sokkal többen hittek, az asszonynak pedig meg is mondták: “Már nem a te beszédedért hiszünk, hanem mert magunk hal-lottuk és tudjuk, hogy valóban ő a világ üdvözítője.”
Imádkozzunk!
Urunk, hogyha a saját életünkre nézünk, annyi minden jut most eszünkbe. Sok-mindent jónak tartunk, másról mi magunk is tudjuk, hogy nem volt helyes, vagy nem volt jó. Annyiféle kérdés, zavar, mindenféle gondolat kevereg bennünk. Köszönjük azt, hogyha mi úgy állunk most a te szent színed elé, hogy a te szavad mindezt letisztítja bennünk, leülepíti, és aztán kiválasztja azt, ami szerinted jó, s azt, ami elvetendő. Köszönjük, hogyha ez a nyitottság van bennünk, akkor ma délelőtt nem hiába jöttünk ide. Úgy várunk Urunk a te szavadra. Olyan sokan tudjuk már azt kö-zülünk, hogy semmi más nem tud minket igazán eligazítani, megvigasztalni, a jó, az igazi utat megmutatni nekünk, mint a te szavad. Így alázzuk meg most magunkat a te szent színed előtt, s kérjük azt, hogy adj nekünk választ, vezetést, gyámolítást, bátorítást és vigasztalás!
Urunk, semmi mást nem kérünk most tőled, minthogy vedd el a mi szívünknek sötétségét! Oszlasd a mi elménknek homályát, és végezd el bennünk azt a készséget, akaratot, hogy kinyissuk magunkat előtted, s aztán tegyük azt, amit megértettünk!
Könyörülj meg rajtunk, hogy a megértett ige döntéssé, s aztán a döntésből cselekedetté váljék!
Ámen.
Igehirdetés
Pénteken reggel, amikor a gyülekezetben szolgálók egy csoportjával Nesz-mélyre mentünk, az egyik kanyar után, az út közepén egy kamion felborulva feküdt, s ezért az utat lezárták, és mindenkit visszairányítottak pár kilóméterrel korábban fekvő útelágazásig.
Mivel az első autóban ültem, ezért visszamentem, kiálltam az út szélére, és arra gondoltam, hogy aki közülünk utánunk jön, annak intek, hogy álljon meg, és aztán elmondom, hogy mi történt. Na-gyon tanulságos volt az eset. Volt olyan autó, amelyben a benne ülők, miután lát-ták, hogy integetek, barátságosan visszaintegettek, és folytatták tovább az útjukat, és mint később kiderült, közben arról vitatkoztak, hogy csak integettem, vagy valóban megálljt intettem? De azért men-tek tovább az útjukon. És volt olyan is, aki azonnal lehúzódott jobbra az út szélére, leállította a motort, kiszállt az autóból és megkérdezte, hogy mi történt?
Számomra nagyon megdöbbentő és nagyon tanulságos volt ez, amit most el-mondtam, mert ez manapság pontosan u-gyanígy történik. Nemcsak egy-egy ilyen baleset kapcsán, hanem akkor is, amikor valaki odaáll az út mellé, vagy az útra, elmondja, hogy az az út barátom, vagy testvérem, amin mész, az zsákutcává vált. Fordulj meg, mert a helyes út nem erre vezet! S van, aki kedvesen visszaint, s mo-solyogva megy tovább azon az úton, amit megkezdett. És van olyan is, aki megáll, és megkérdezi, hogy mi történt? Vagy mi fog történni?
Ma reggel egy olyan emberről lesz szó, aki komolyan vette a találkozást a világ Megváltójával. Sőt nemcsak komolyan vette, hanem maga is hívogatóvá vált, és aztán tudott félreállni, és nem lett akadálya az evangélium terjedésének. Így néven nevezve az Ószövetségben a Jákób kútja kifejezést nem találjuk meg. A samáriai asszonnyal történtekből olvas-tam fel egy részletet, s az a találkozás a Jákób kútjánál történt. A kút azonosítá-sa ma sem nehéz, hiszen azon a rendkívül vízszegény területen manapság is ott van most már kiépítve, kikövezve a kút.
Egyszer minden ember életében elérkezik az a pillanat, amikor találkoznia kell a múltjával. Az mindig Isten kegyel-me, ha valaki úgy találkozhat a múltjával, ahogy ez a samáriai asszony, hogy nemcsak ránehezedik a múltjának minden terhe, amit átélt, s ami nyomasztja, hanem mindez úgy történik, hogy közben az személyes találkozássá válik Jézus Krisztussal. Amikor Jézus fedi fel valakinek a múltját, s aztán vele lehet azt megbeszélni, az mindig Isten kegyelme.
Ezt a samáriai asszonyt még a mai elfogadóbb társadalmi mérték szerint is gyanúsnak tartották és tartanák a legtöbben, hiszen öt férje volt. S valószínű nem megözvegyült, és utána ment férjhez újra és újra, hanem vagy ő vált el, vagy őt dobták ki egyik házasságból a másik u-tán. A végén akadt egy hatodik férfi is, de annak már nem kellett mint feleség, csu-pán mint élettárs. Ne kutassuk most azt, hogy hogyan jutott ez az ember – és nem véletlenül nem asszonyt mondok – ilyen mélyre, mert ma reggel nem erről lesz szó. Ez csak az előzményekhez tartozik.
Jákób kútjához jártak ki vízért az asz-szonyok. Ott találkoztak reggel és este, mert akkor elviselhetőbb volt a meleg. Ott beszélték meg a városkában történt eseményeket. Együtt tették meg legtöbb-ször az utat. Egyfajta közösségi alkalom-má is vált ez a találkozás. Mivel ennek az asszonynak az élete rendezetlen és viharos volt, ezért ő nem este vagy reggel, hanem délben – a legnagyobb hőség-ben – cipelte a maga korsóját, és egyedül ment vízért.
Nyilván többször átélhette már azt, hogy a szava senkit nem érdekelt. Nem figyeltek arra, amit mondott, mert mindenkiben élt róla az a kép, hogy olyan asszony, amilyen. Annál is inkább feltűnőbb az, hogy történik valami, és egy e-gész város utána megy. Ez olyan megdöbbentő, nem? Addig senki nem törődik vele, s attól kezdve, hogy mondott valamit, özönlenek ki az emberek a városkából, és mennek utána.
Mi történt? Ha valamit nehéz leépíteni, lerombolni, az az emberek szívében lévő előítélet. Ismerem jól azt az em-bert. Már ismertem az apját is, meg a nagyapját is, meg a nagyapjának a nagyapjának a nagyapját is. Nekem mondhat róla bárki bármit, amit akar, úgysem hisszük el. Tudjuk, hogy milyen családból származik. Az előítéletet lehet a legnehezebben leépíteni. De mégis mi lehetett az oka, hogy korábban ez az asszony teljesen hiteltelen volt. Szavára nemhogy csak nem figyeltek, de még csak nem is voltak hajlandók vele a többiek együtt vízért menni. S mégis aztán elindulnak utána.
Ezt azért is érdemes megvizsgálni, mert végül is azoknak az embereknek az életében, akik szeretnék elmondani azt, hogyha találkoztak Jézussal, ez milyen változást jelentett az életükre nézve. Nagyon fontos kérdés, hogy hogy lehet hitelesen beszélni úgy az Úr Jézusról, hogyha nem is egy egész város, de legalább a környezetből mozduljon valaki. Mert azt sokan mondják el, elmondom én, hogy kicsoda Isten, meg létezik Jézus Krisztus, de nemhogy senki nem moz-dul meg, időnként azt a választ kapom, hogy engem a klerikális dolgok nem érdekelnek. Manapság az egyház elveszítette a hitelét. Nincs időm ilyesmivel fog-lalkozni. Vallásos dolgok nem érdekelnek, kérem. S nagyon sokan mondják, hogy amikor hívnak valakit Jézushoz, nagyjából sokszor még ennél cifrább válaszokat is kapnak.
Hogyan tudott tehát ez az asszony mégis úgy szólni Jézusról, hogy elindultak utána? Az első oka az volt, hogy ő személyesen élte át a találkozást Jézus Krisztussal. Nemcsak a samáriai vallást tartotta meg teljes szívéből, nemcsak kül-sőségekben vallotta magát istenhívőnek, hanem személyes találkozása volt az élő Jézus Krisztussal. S ami ennél fontosabb, amit így olvasunk, azt mondja később is a többieknek: “Jézus megmondott nekem mindent, igazán.”
Volt valaki – egy másik asszony –, a vérfolyásos asszony, aki tizenkét év óta szenvedett ebben a szörnyű betegségben. Ő elmondott mindent igazán Jézusnak, s Jézus is megmondott mindent igazán. Ez az asszony átélte azt, hogy Jézus ismeri őt. Teljesen. A múltját, a cselekedeteit, a szívbéli állapotát, a nyomorúságát, a kihasznált, felhasznált, tönkrement lelkét, az egész életét, minden gondolatát, örömét és bánatát. S ez az asszony Jézus mellett átélte azt is ebben a személyes találkozásban, hogy Jézus Krisztus soha nem vállalt közösséget a bűnnel, de min-dig nagyon szereti a bűnöst. Átérezte és átélte, hogy sugárzik felé Jézus Krisztuson keresztül az Isten szeretete, sőt magával az Isten szeretetével találkozott, amikor Jézus Krisztussal találkozott. S azt is átélte, hogy az egyetlen és az igazi megoldást az életére nézve ott, akkor Jé-zus Krisztustól kaphatja meg.
Az igazság az, hogy amíg valakinek nincsen igazi, személyes, ilyen bensőséges találkozása és tapasztalata Krisztussal, addig az élete maradhat nagyszerű, de szegényes, üres és céltalan. Amíg csak valaki a mások hívő életét irigyli – mert ezt is sokszor szokták mondani, hogy de jó magának, hogy így tud hinni – hát ki van ebből kizárva, ez nem áfa-kör, hogy némelyek benne vannak, másokat kizárnak. Ebben a körben bárki benne lehet. Aki Jézus Krisztushoz fordul, aki vele keresi ezt a személyes kapcsolatot, az megtalálja őt.
Akkor kezdenek odafigyelni az ember bizonyságtételére, amikor valakinek volt személyes kapcsolata, találkozása Jézussal. Amikor ez meglátszik a családi életén, meglátszik a szerelmi ügyein, a pénzügyein, az iskolai dolgain, a gyereknevelésén, amikor valaki átéli azt, hogy Jézus élő Isten, és ha valaki találkozni akar vele, akkor ez lehetséges.
A második, ami kiderül ebből a rész-ből, hogy ez az asszony többé nem akar elrejtőzni. Egyértelművé vált a számára, hogyha Jézus neki elengedte a bűnadósságát, akkor ezt megteszi a többiekkel is, ha a többiek ezt tőle kérik. Viszont nem érdekli az, hogy mi a többiek véleménye a továbbiakban róla. Mit gondolnak róla? Szabaddá vált az emberek véleményétől. Addig elrejtőzött a többiek elöl, külön ment délben a kúthoz. Ne is találkozzon azokkal, akik olyanokat mondtak róla, amilyeneket mondtak, meg gondoltak, többé ez egyszerűen nem érdekli. A lényeges az, hogy találkozott Jé-zussal, vette a bűnére, a bűneire a bocsánatot, s bárkinek ott van ez a lehetőség. Felébredt a vágy a szívében, hogy kiálljon oda az útra, elmondja, hogy lehet arra is menni, meg lehet arra is, s ki-ki aztán maga dönti el, hogy megáll, vagy megy tovább, de kötelességévé vált, és fellobbant a szívében a vágy, a tűz, hogy elmondja azt, hogy lehet másképpen élni. Van megoldás. Nem kell a zsák-utcán végigmenni, s a végén belerohanni abba a roncsba, ami ott hever. Van másfajta lehetőség az életre.
Mi történt valójában vele? Elkezd ma-ga helyett másokkal foglalkozni. Micsoda döbbenetes változás, nem? Kikerül az énje az élete középpontjából, és az lesz fontossá, hogy a többiekkel mi lesz. Ott vannak ebben a kicsi városban hányan, akik nem tudják, hogy eljött a Messiás. Akik nem tudják, hogy van szabadulás, mert van Szabadító, s ezt sürgősen el kell mondania nekik.
Azt is olyan képletesen fejezi ki ez az egy sor, amit mindjárt olvasok majd, hogy micsoda változás történt ebben az asszonyban. “Az asszony pedig otthagyta a korsóját, és elment a városba szólni a többieknek.” Nem véletlen ez a kép, hogy ott maradt az üres korsó.
Testvérek, ez az asszony mindent ott-hagyott Jézusnál. Engedte, hogy Jézus üressé tegye az életét – ez csak egy kép természetesen. Ez az üres korsó ezt mu-tatja, hogy otthagyott mindent. Többé már nem volt fontos egyébként az, hogy lesz-e víz otthon vagy nem. De sokkal fontosabbá vált az a szívében, hogy a többieknek lesz-e élő vizük, találkoznak-e az élet vizének forrásával, magával az élettel, Jézus Krisztussal, vagy pedig nem? Ő nem látott mást, csak Jézust. Elfelejtette, hogy mivel bántották meg. Nem iz-gatta többé, hogy mit fognak mondani, ha meglátják őt. Egy volt fontos a számá-ra, többé nem ő maga, hanem a többiek.
Eljött Jézus Samáriába, s ez egyáltalán nem volt természetes. A samaritánu-sok gyűlölték szívükből a zsidókat. A zsi-dók gyűlölték a samaritánusokat. Egyik a másikat nem fogadta be éjszakára, de Jézus elment Samáriába. S amikor ez az asszony elmondja, amit tapasztalt, akkor megdöbbennek azon, hogyha Jézus Krisz-tus rabbi, zsidó és férfi létére szóbaállt egy többszörösen elvált, samaritánus asz-szonnyal, akkor elérkezett az Isten orszá-ga. Akkor ő tényleg az, akinek ez az asz-szony mondja. Akkor itt van az Isten országa közöttünk. Ahogy ezt Jézus mond-ta egyszer: “Az Isten országa nem itt, vagy nem amott van, hanem itt van köz-tetek.” S ott a görög szövegben egy o-lyan kifejezés áll, ami azt jelenti, hogy itt vagyok köztetek. Akivel beszéltek, az az Isten országa. Amikor Jézus azt mond-ta, hogy az Isten országa itt van köztetek, saját magáról beszélt.
Ez az asszony nem viszi többé a kor-só vizet haza, hanem viszi a szívében a tüzet, és viszi az élő vízről szóló jó hírt, örömhírt.
Testvérek, a szolgálatnak azért min-dig van ára. Olyan jó lenne most kicsit legalább végiggondolni, hogy nincs-e va-lami akadály, valami korsó féle, amit ott kellene hagyni? Letenni, hagyni üresen, akár még ha valaki vigye csak el, az se érdekes. De menni arra, amerre Jézus mu-tatja, vállalni, szolgálni úgy, ott és akkor, ahogyan ezt Ő mondja. Milyen áldozatot vagyunk hajlandók hozni azért, hogy e-redményesek legyünk a szolgálatban?
A harmadik, ami fontos ebből a rész-ből: ez az asszony nem saját magához hívott. Jézushoz hívta a városka lakóit. Nem a saját személyéhez akarta kötni őket. Nem állt oda a város határába, és nem mondta azt, hogy neked megmondom, neked nem mondom meg, mert te csúnyán beszéltél velem. Nem volt személyválogató. Odaállt, és bárki, minden-ki hallhatta: “Megmondott nekem mindent. Gyertek és lássátok meg, hogy nem ez-e a Messiás?” Nem érdekelte – újra mondom – kinek mi a véleménye, ki ho-gyan bántotta meg őt. Nem tartotta számon a sérelmeit, s nem hozta azokat újra elő. Útmutató, útjelző, Krisztusra mu-tató emberré vált. Nem ő volt a középpontban, hogy nézzétek meg én hogyan tudok szolgálni, mint ahogy ezt sok hívő is teszi, hanem azt mondta, hogy jöjjetek és lássátok meg. Nem én – az eszköz – vagyok fontos, hanem az a Jézus Krisz-tus, aki rajtatok is tud segíteni.
Tegnap mondta el valaki a következőt. Egy kisfiú egyik este odament az é-desapja elé, együtt imádkoztak, és ez a fiúcska a következőt mondta Istennek: “Úgy szeretnék Istenem olyan lenni, mint az édesapám. Olyan nagy, olyan erős, olyan bátor, olyan minden ismerettel bíró. Kérlek tegyél engem olyanná, amilyen ő!” S aztán lefeküdtek a gyerekek, s az édesapa lefekvés után odatérdelt en-nek a kisgyereknek az ágyához, és a következőt imádkozta: “Úr Jézus, úgy sze-retnék olyan lenni, mint ez a kicsiny gyer-mek! Olyan benned bízó, olyan mindent tőled váró, tőled függő!”
Testvérek, ez az asszony ilyen lett. Ilyen kicsiny gyermek. Amikor kellett, odaállt Jézus Krisztus elé, vette tőle mind-azt, amit Jézus ajándékba adott neki, s aztán olyan alázatos lett, mint ez a kicsiny gyermek, akiről beszéltem. A legfontosabb kérdés az lett a számára, hogyan vezethetne másokat Jézushoz. Nem csak küldte őket, hanem el is ment újra velük. Kevés volt, amit Jézussal beszélt, pedig az egyik leghosszabb beszélgetés, amit a Bibliában olvasunk, ez a történet, de nem volt elég. Visszament, nemcsak azt mondta, hogy menjetek csak Jézushoz, hanem azt mondta, hogy gyertek velem együtt, és visszament, mert nem gondolta magát befejezett hívőnek, hanem úgy gondolta, hogy nagyon is szüksége van még arra, hogy amíg Jézus ott van, tanuljon tőle.
A negyedik, ami kiderül ebből a rövid részből, amikor arra volt szükség, ez az asszony eltűnt. Testvérek, ezt tud-ják megtenni a legkevesebben. Ezt értik meg a legkevesebben, hogy eljön az éle-tünkben az a pont, amikor a családban, a munkahelyen, egy döntés során, egy közösségben, lehet hogy nincs már többé szükség ránk. Hány családi élet azért megy tönkre, mert a szülők, meg a nagy-szülők, meg a rokonok nem tudnak leszállni a gyerekekről. Már negyven éves a fiúcska, s a mama még mindig megmondja neki, hogy mit vegyen fel, és hogy a sapkáját ne felejtse otthon – ami önmagában nem baj –, de rámegy a fiúcska házassága, meg rámegy a családi élete is. Nem tudja abbahagyni. Hányan nem tudnak letenni egy szakmát. Nem tudják egészséges módon abbahagyni és nyugdíjba menni, amikor kell.
Úgy becsültem nemrégen valakit. Idős lelkész. Tatarozta a templomot, átépítette, nagyon sokat dolgozott, küszködött, ha valaki tudja, tudja, hogy az mit jelent, s amikor ragyogóra kifestve ott volt az a kicsiny kis templomocska, akkor azt mondta, hogy most akkor leteszem, és elmegyek nyugdíjba. Elmehetett volna úgy is, hogy otthagyja a felfordulást, megcsinálja a terveket, aztán rábízza a kollégára, aki jön, küszködjön ő. Nem. Ami még az ő dolga volt, az ő felfogása szerint, azt elvégezte, és utána elment, merte abbahagyni ezt a szolgálatot, és aztán közben mert beleállni egy másikba, amit Isten mutatott a számára.
Ez az asszony tudott félreállni. Olyan megdöbbentő, hogy a város lakói nem változtak semmit. Ő megváltozott, de ők nem. Ugyanolyan szeretetlenséggel és keménységgel vágják a szemébe. “Már nem a te beszédedre hiszünk, hanem magunk hallottuk és tudjuk, hogy valóban ő (mármint Jézus) a világ üdvözítője.” Milyen jó, hogy félreállt, nem? Tudott nem megsértődni ezen. Csak eszköz volt az Isten kezében. A szavait felhasználta az Isten, s magától félreállt. S mint kiderült, úgyis elküldték volna. De félre tudott állni, és meg tudott maradni abban az alázatban, amit Istentől kapott. Meg is sértődhetett volna, de nem tette. Pedig nagyon sok hívő ember megsértődik amikor a korábbi lelkigondozottja nem hozzá megy, hanem hallja, hogy más valakivel beszélget. Szóval, nem be-csülsz semmire! S mondja, mondja a meg-jegyzéseket, s folyik belőle a sértődöttség. Pedig nagyszerű dolog elindítani va-lakit, s aztán nézni, ahogy nő az Isten kezén, s lesz belőle az, aminek az Isten szánta.
Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, ott sem a szamár volt a attrakció. Ar-ra csak ráült Jézus. Jó lenne, ha mernénk mindnyájan, kivétel nélkül, amikor ilyen döntést kell hozni, hogy valamit abba kell hagyni, valamilyen szolgálatot többé Isten nem tőlem kér, akkor otthagyni és tenni azt, amit Isten mutat. Isten az övéit erre a bölcsességre is megtanítja, ha kérik ezt tőle.
És volt még egy következménye a sa-máriai asszony szolgálatának. Jézust arra kérik a samáriaiak, hogy maradjon náluk még két napig. Ez döbbenetes ám! Manapság is vannak bizonyos nemzetek és nemzetek között gyűlölködések és ellentétek. Népek és népcsoportok ki nem állhatják egymást, és ahol lehet, egyik árt a másiknak. Családtagok, családon belül családtag a családtagnak, szülő gyereknek, nem is sorolom. Itt egy samáriai falu, egy városka, inkább nagyobb falucska volt ez, meghív egy zsidó rabbit. Nekünk ez nem olyan sokat mond már, de akkor ez megdöbbentő volt. És Jézus ott marad. Tanító két napig maradhatott egy helyen, és aztán tovább kellett mennie a törvények szerint. Jézust meghívják a sa-máriaiak, és Jézus ott marad.
Hogy is lett ez? Úgy testvérek, hogy volt egy gyönge, mondhatnánk így, egy bukott, sorozatosan elbukott erkölcsű asszony, de aki Isten kezében eszközzé vált, aki merte elmondani, amit átélt Jézussal, s ezt a gyönge hangot, embert föl-használja mindjárt, ott mindjárt Isten arra, hogy két népet kezd kibékíteni egymás-sal. Tényleg így van, hogy amikor valaki hitelesen átéli, hitelesen odaéli mások elé a találkozást Jézussal, az elkezdi végezni, talán nem is tudatosan – mert ez sem az volt – a békéltetés szolgálatát.
Jézus elhozta a két nép közé a békességet, ott maradt közöttük, és tanította őket az Isten csodálatos dolgaira. Mi minden lehet valakiből, nem? Akinek töb-bé nem a saját élete a fontos, hanem az, hogy hogyan hívhatna minél többeket a világ világosságára. Ez a piciny engedel-messég micsoda gyümölcsöt termett ott, azonnal, mindjárt.
Jézus azt is mondta ennek az asszonynak: “Te vízért jöttél, s aki abból a vízből iszik, amit én adok, soha többé nem szomjazik meg, sőt maga is élő víz-nek buzgó forrásává válik.” Aki hozzá megy, az kap az életnek vizéből ingyen.
Testvérek, ma délelőtt Jézus eljött eb-be a templomba, megállt itt a középen, és nekünk is int. Lehet kedvesen, mosolyogva integetve, visszaintve továbbmen-ni azon az úton, amiről ő már tudja, hogy zsákutca, és a vége pusztulás és ha-lál. És lehet megállni. Leállítani a motort egy kicsit legalább, kiszállni, s meg-kérdezni: Úr Jézus, mit akarsz velem cse-lekedni? Aki ezt megteszi, az ilyen cso-dálatos misszionárius lesz az Isten kezében, s az átéli azt, hogy vehetett az élet vizéből ingyen.
Jézus Krisztus odaadta magát értünk a golgotai keresztre. Ez az az ár, amit fizetett azért, hogy ha valaki hozzá fordul, az ezen az áron kaphasson az örök élet vizéből, ingyen.
Imádkozzunk!
Úr Jézus, mi ezt hisszük el neked a legkevésbé, hogy nálad nélkül zsákutcába fut az életünk, s menthetetlenül elpusztulunk. Köszönjük, hogy te megálltál az életutunk közepén, vagy vége felé, eljöttél ide közénk a Szentlélek által, s megálljt intesz. Köszönjük, hogy nemcsak megállítani akarsz, hanem egyben mutatsz olyan utat is, amelyen a bolond sem téved le.
Köszönjük, hogy törődsz velünk, hogy ma is átélhettük a te szeretetedet, hogy nem akarsz senkit sem éjben, sem bűnben elveszni. Köszönjük, hogy az a csodálatos terved van mindnyájunkkal, hogy örömmondókká, missziót végzőkké váljék a mi életünk, lényünk a te kezedben.
Köszönjük Urunk, hogy akár arról is beszélhettél velünk, hogy mi az, amit ott kell hagyni a kútnál, s köszönjük, hogy vihetjük tovább magunkkal és magunkban azt, amit tőled kaptunk. Köszönjük, hogy ezzel sem bántani akarsz, hogy megmondasz nekünk mindent igazán. Erre van a legnagyobb szükségünk. Könyörülj meg rajtunk, hogyha egy szolgálatot elveszel tőlünk, vagy valamiben megállítasz, ne megsértődjünk, hanem gondolkozzunk, s kérdezzünk téged, s aztán tegyük azt, amit te mondasz nekünk. S egyáltalán kérünk Jézus Krisztus, ha még nem vagyunk a tieid, hadd találjunk meg téged, aki soha nem vezetsz félre senkit sem! S köszönjük, hogyha ezt megtesszük, magunk is életnek kútjává válunk, akik mutathatnak rád, és vezethetnek sokakat az igazságra.
Ámen.