Textus: Mk 16,9-16.

Alapige: Jn 20,1-18.

“A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elöl. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: “Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!” Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előre futott gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Előrehajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de mégsem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek. Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehérben, ahol előbb Jézus teste feküdt, az egyik fejtől, a másik meg lábtól. Azok így szóltak hozzá: “Asszony, miért sírsz?” Ő ezt felelte nekik: “Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették.” Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel, hogy Jézus az. Jézus így szólt hozzá: “Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: “Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.” Jézus nevén szólította: “Mária!” Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: “Rabbuni!” – ami azt jelenti: Mester. Jézus ezt mondta neki: “Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz, és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak: “Láttam az Urat”, és hogy ezeket mondta neki.”

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, áldunk és dicsőítünk téged ezen a szép húsvét reggelen azért, hogy beteljesítetted ígéretedet, és nem hagytad Jézust a sírban, hanem feltámasztottad Őt a halálból. Urunk, dicsőítünk, hogy meghaltál a mi bűneinkért, és feltámadtál a mi megigazulásunkra, pontosan azért, hogy ne dicsekedhessék előtted egy test sem. Az ember megváltását te végezted el és nem mi.

Kérünk most, hogy Szentlelked által munkálkodj közöttünk és bennünk, hogy ne legyen üres a húsvétunk, hanem legyen ez szent és személyes találkozás veled, aki élsz és uralkodol örökkön örökké.

Urunk, dicsőítünk azért, hogy te győzedelmet vettél síron, halálon és poklon, sőt a kárhozaton is, s velünk is pontosan az a célod és a terved, hogy igazi, hívő keresztyénekké tegyél, ha még nem vagyunk azok. Kérünk, hogy cselekedj velünk ma délelőtt hatalmasan, hogy találkozzunk veled, a feltámadott Úrral!

Ámen.

Igehirdetés

A sírt lezáró kő elhengerítve, az a kicsiny kis kendő, amit Jézus temetésekor Jézus arcára tettek, szépen összehajtva, a leplek pedig a padozaton fekszenek. Ezt láttaPéter és János ami-kor odafutottak a sírhoz arra a hírre, hogy Jézus teste, amelyet Arimátiai József puha kőbe vájt sírjába fektettek, eltűnt a helyéről.

A két tanítvány elgondolkodva és megdöbbenve ment vissza a városba. A férfiak lépteinek zaja egyre távolodott, Magdalai Mária pedig ottmaradt a sír bejáratánál egyedül. Nemcsak a gyász nehezedett rá, hanem a magányosság is. Sírt. Aztán benézett a sírba, és azt látta, hogy ahol Jézus holtteste feküdt korábban, fejtől és lábtól egy-egy fehér ruhában lévő angyal ül. Nem is tud szólni semmit, s az angyalok megkérdezik tőle: “Asszony, miért sírsz?” Mária pedig ezt felelte: “Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették.”

Testvérek, nem véletlen az a kérdés, amit az angyalok föltettek: “Asz-szony, miért sírsz?” Mária sírni és gyászolni ment, pedig örvendeznie kellett volna mindazon, amit ott látott.

Vegyük ma délelőtt végig azt, hogy milyen három akadálya volt annak, hogy magadalai Mária elhiggye mindazt, hogy amit lát, az igaz.

Az első húsvét hajnalán Mária a sírhoz ment, hogy sírjon és gyászoljon, hogy gyászolja azt, akit talán a legjobban szeretett a világon, sőt valószínű, hogy így volt. Talán emlékezni ment a szeretett, de elveszített Mesterre. Talán még egyszer látni akarta, ha holtan is, azt a kedves arcot, akihez annyira ragaszkodott. Mennyire tudunk mi kötődni a testhez, pedig ami igazán fontos az emberben, az a lénye.

Az első akadálya magdalai Mária hitének az emlékei voltak. Hogy volt mindaz a tanítványokkal Jézus mellett három éven keresztül, amikor együtt éltek, együtt jártak, együtt bővölködtek, vagy éppen szűkölködtek? Mária merengett a múlton, és valahogy nem jut eszébe mindaz, amit Jézus sokszor elmondott. Elfelejtette a Mester igehirdetésit, Isten szavát. Jézus pedig többször szólt haláláról és feltámadásáról, szenvedéséről, és arról, hogy mi lesz vele. Mária azonban elfelejtette ezeket, és csak abba tudott kapaszkodni, amire emlékezett, vagy amit látott.

Testvérek, a mi vallásos emlékeink nem tartanak meg minket az élet örömteli pillanataiban, a gyász idején meg végképpen nem. Van, aki halványan emlékszik még arra talán, hogy milyen tanítást hallott, amikor kicsiny gyermek volt, és hittanórára járt. De régen nincsen már valóságos, jelentése a számára mindannak, amit ott hallott, amikor még gyerek volt. És végképp nincsen megtartó ereje a vallásos emlékeinek azóta. Van, akiben a karácsony, meg a húsvét régi emlékeket hoz elő. Ilyenkor – legalább ilyenkor – együtt ment a család a templomba. Milyen szép is volt hús-vétkor. Tavasz volt, finom illatok a levegőben. A régi sonkák íze, a nagy-mama süteménye, az együtt töltött családi órák!

Magdalai Mária is elakadt az emlékeknél, és nem tudott továbblépni. Ezért sírt ott, és akkor, amikor pedig örülnie kellett volna annak, hogy minden úgy történt, ahogy azt Isten megmondta neki.

Testvérek, az is valami, hogyha valakinek legalább emlékei vannak. Ha valami foszlány, töredék eszébe jut. Ha egy régi aranymondás ige-verséből legalább egy kevésre emlékszik. Tényleg több a semminél, de ezek az emlékek nem tartanak meg, és végképp nem lesz belőlük húsvéti hit. Máriát nem segítette mindaz, amire a sírnál emlékezett, mi minden történt akkor, amikor még Jézussal jártak.

A második akadálya az volt annak, hogy elhiggye, hogy Jézus feltámadott, azok szívében felgyülemlett, és aztán kimondott kérdések voltak. Ilyen kérdéseket mondott: Elvitték Jézust, hová tették, mi történt vele? Segítsen valaki megtalálni! Lehet, hogy ellopták Jézus testét?

Testvérek, igazán érthető mindaz, amit Mária ott belül, meg hangosan is föltett, hiszen arról kérdezősködött, aki őt nagyon szerette, és akit ő nagyon szeretett, akivel együtt voltak, akinek az igehirdetéseit hallotta, cselekedeteit, csodáit látta. Aki őt súlyos, lelki kötelékekből feloldozta, és visszahozta a normális emberi életbe. Segítsen valaki megtalálni Jézust! Teljesen érthetőek ezek a kérdések.

De magdalai Mária elveszítette a látását. Nem a fizikait, hanem a lelkit. Még azt sem veszi észre, hogy Isten egészen különös módon jelzi azt, hogy itt valami szokatlan történik. Hogy itt az Isten belenyúl ebbe a világba a maga isteni módján. Jelzi, hogy valami rendkívüli történik ott húsvétkor az üres sír körül.

Két angyal ül a sírban, és hozzá szólnak. Ez csak nem mindennapi esemény, nem? Ha eszébe jutott volna Jézus születése, azt is angyalok jelezték. Akkor valami rendkívülinek kellett történnie! Mária azonban csak a maga szívbéli állapotát látja, és mást semmit sem.

Néha tényleg olyan megdöbbentő, hogy némelyekhez szólhat az Isten, de akármilyen nyelven és módon szól, abból semmit, de semmit nem hallanak meg. Lehet valakinek a közelében hívő ember éveken, évtizedeken keresztül, láthatja annak az embernek az életében a csodákat, a csodák sorozatát, ahogy Isten alakítja és formálja az életét, és mégsem vesz észre semmit az egészből. A szíve hideg és néma marad, akármilyen nyelven szóljon is az Isten.

Lehet, hogy a legtöbben nem is a-karnak észrevenni semmit sem, mert akkor változni és változtatni kellene. Akkor nem lehet úgy maradni, s o-lyannak, amilyenek. Sokan úgy van-nak, mint magdalai Mária: mondhat az Isten, amit akar, ők csak a saját kérdéseikre akarnak választ kapni. Ha létezik az Isten, miért van annyi szen-vedés, könny, betegség, gyász, halál, irgalmatlanság, erőszak, éhezés? Miért olyan hiánycikk a békesség és az emberek közötti megértés? És soroljuk az egyébként értelmes és jogos kérdéseinket, de nem vesszük észre, hogy Isten másról akar beszélni ott, akkor éppen, másról akar beszélni velünk. Pontosan úgy, ahogy Mária, akinek a szíve tele volt a saját fájdalmával, és kérdéseivel.

A harmadik, ami akadállyá vált en-nek az asszonynak az életében, az az volt, amit az eszével tudott. Mit tudott Mária? Tudta, hogy Jézus halott. Látta a saját szemével, amikor a római katonák keresztfára szegezték Jézus testét. Ő az egyik volt – magdalai Mária –, aki nem futott el, aki végig ottmaradt hűségesen, és ott volt Jézus keresztje alatt is, amikor Jézus Krisztust megfeszítették. Mindent látott vé-gig. Látta a haláltusát, hallotta, amikor Jézus kimondta, hogy elvégeztetett, és kilehelte a lelkét. Látta, amikor az egyik katona átszúrta Jézus olda-lát, és vér és víz jött ki a testből, mert nem volt abban már semmi élet. Mária minden reménysége szertefoszlott nagypénteken a golgotai kereszt alatt.

Testvérek, lehet a hit akadálya a puszta ismeret? Úgy tűnik, hogy igen. Vannak olyanok, akik mindent tudnak Jézusról. Tudnak tőle szó szerint idézeteket mondani. Vannak, akik ismerik az egyházi dolgokat, a dog-matikai tanítást, a hittételeket. Tisz-tában vannak a keresztyénség tanításával, ismerik azt, amit a bűnről és a bűnbocsánat kérdéséről mond. Sőt talán még okosabbnak is tartják magukat némelyeknél, akik templomba járnak, csak éppen a gyakorlatban nem ismerik az élő Jézus Krisztust. Ismereteiktől nem lesznek jobbak a döntéseik, és nem változik meg az életük. Nem lesz az tisztább és szentebb, Isten előtt kedvesebb. Lehet, hogy vannak Jézusról ismereteik, van-nak információik, de ezek csak halott ismeretek, mert a gyakorlatban nem válik életté semmi, amit tudnak. Az élő Jézust nem ismerik. Életük nem rezdül az Isten szavára. Sokmindent tudnak, de talán semmit sem hisznek. Isten tervét a saját életükre nézve nem akarják megismerni, mert nem akarnak változni és változtatni.

Testvérek, akinek csak ismeretei vannak Jézusról, annak halott Krisztusa van. Az soha nem találkozott még az élő, feltámadott Jézussal. De aki beszélget vele naponta, aki akár kérdéseket tesz fel az Istennek, aki megbeszéli a dolgait Jézus Krisztussal, aki imádkozik, aki olvassa a Szentírást, aki figyel az igehirdetésre, s megérti, hogy a töredékes emberi beszéden keresztül mégis csak a mindenható Isten szólal meg, az egyszer csak meglátja azt, hogy Jézus valóban él, feltámadott, és nem néma.

Amit Isten mond, az igaz. Az Ő ígéretei beteljesednek, s minden úgy lesz, ahogy Jézus mondta. Hányan megállnak a puszta ismeretnél. Megbotlanak Jézus nevében, s megállnak Jézus nevénél. A szívük mélyén talán sejtik, hogy lehet, hogy mégis minden igaz, de mégis minden marad változatlanul az életükben. Őket még Isten sem győzheti meg semmiről sem. Mondhat Isten amit akar, marad min-den változatlan. A hagyományok, az emlékek, a vallásos szokások, a keserűség, a betegség, a baj, az egyházi emberek bűnei, az elvesztett kedvesek arcképei, ezek mind mind akadályok lehetnek, hogy valakinek élő Krisztusa lehessen.

Sokszor szólhat az Isten akár angyalok nyelvén is, marad minden a ré-giben, nincsen változás. Marad a húsvét nélküli nagypéntek, marad a hit nélküli vallásosság, és marad az öröm-telen és reménytelen élet. Csak sírni tudnak, de hinni nem. S ez valamilyen módon mindig halállal végződik.

Testvérek, amikor Jézus szól Máriának, és megkérdezi, hogy: “Asz-szony, miért sírsz?” Mária azt hiszi, hogy a kertész az, s amikor látja már, hogy Jézus az, akkor is úgy gondolja, hogy úgy támadott fel Jézus a halálból, mint Lázár. Lázár újra meghalt. Feltámasztotta Jézus, és aztán újra meghalt. Mária itt még azt hiszi az elején, hogy Jézus is így támadott fel. Mária húsvét után ott akarja folytatni, ahol nagypénteken abbahagyta. Ugyanúgy akar Jézussal beszélni, s tenni, ahogy a kereszthalál előtt.

Jézus világossá teszi ezzel a mondattal Mária számára, hogy a húsvét törésvonal. Jézus nemcsak feltámadott a halálból, hanem legyőzte azt. Nemcsak átment a halálon, mint némelyek a nyugati vagy a keleti határon, s aztán visszafordulva onnan, visszajött, hanem átment a halálból az igazi életre, a dicsőségesbe. Még itt volt a földön, de a teste már nem földi volt, hanem mennyei. Feltámadása győzelem és bizonyíték. Amit az Isten mond, az megtörténik. Amit a Szentírás tanít az életről és a halálról, a hitről és a hitetlenségről, az üdvösségről, a megmenekülésről és a kárhozatról, az minden igaz, az első szótól az utolsóig.

Testvérek, mi lesz velünk, ha min-den igaz, és mi húsvét előttiek vagyunk? Mi lesz velünk, ha minden igaz, és mi megmaradunk húsvét előtti embereknek?

Amikor Mária ezt megértette és elhitte, attól kezdve azt mondja és azt hirdeti: “Láttam az Urat.” Jézus valóban él és feltámadott. Mária nem a feltámadás titkát értette meg, hanem a feltámadott Jézussal találkozott. Micsoda különbség az, amikor valaki megért valamit, vagy valaki találkozik az élő, személyes Úrral. Mostmár egészen személyesen, és a szívéből kivehetetlen bizonyossággal mondja és hirdeti: “Láttam az Urat.”

Mikor nyílt meg Mária szeme? Mikor vált kételkedőből igazi hívővé? Akkor testvérek, amikor Jézus a nevén szólította. Amikor kimondja azt, hogy “Mária”. Amikor Zákeus hallotta a nevét, akkor nézelődőből, érdeklődőből tanítvánnyá lett, és szétosztotta mindazt – pedig ezt Jézus nem mondta neki –, amit kicsalt és összelopott. Amikor Saulus találkozott a damaszkuszi úton a feltámadott Jézussal, akkor lett belőle Pál apostol, mert Jézus nevén szólította.

Testvérek, Jézus azt akarja ma délelőtt, hogy meghalld, hogy téged is a neveden szólít. Hogy ne csak üres ünneped legyen, hanem személyes találkozásod a feltámadott Jézussal. Csak attól lesz más az ünnepünk és a életünk, ha akarunk vele találkozni, és mostantól kezdve vele akarunk élni. Ha neveden szólított, ahogy Ézsaiás próféta egyszer hallotta: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy.” S ahogy egyszer ezt nekem mondta egészen személyesen a mindenható Isten: “Ne félj, mert meg-váltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy.” Ő azóta is szól, azóta sem feledkezik el rólam és rólatok sem, mert Ő élő Isten.

Engeded-e és akarod-e, hogy megszólítson és megszólíthasson Jézus? Vagy okoskodsz a szívedben továbbra is, megmaradsz a saját isten-elkép-zeléseidnél, hogy milyen az Isten szerinted, amit te teremtettél magadnak, akinek mindig az a dolga, hogy úgy tegyen, ahogy te elképzeled, és akarod. Maradsz a feltámadott Jézus nélkül, húsvét nélkül, a hitetlenség és a kételkedés állapotában.

Testvérek, majdnem kétezer éve üres a jeruzsálemi sír, és még mindig hányan vannak, akik nem hiszik el, hogy amit az Isten mondott, az igaz. Jézus feltámadott és él.

Mária válaszol Jézus megszólítására, és nem azt mondja csupán már, hogy “Rabbi”, ami azt jelenti, hogy Mester, hanem ezt a szót használja, hogy “Rabbuni”, ami többet jelent. Ez Istenre vonatkozó különleges meg-szólítás. Aki ezt mondja, aki így szólít meg valakit, az hiszi azt, hogy a megszólított mögött maga Isten áll, sőt maga Isten az, akit megszólít.

Magdalai Mária a feltámadott Jézussal való találkozás után többé már nem sír, hanem hisz. A kérdéseire magától Jézustól kapott választ. A re-ménytelenségben tőle kapott vigasztalást, és végül maga is a húsvéti örömhír hirdetője lett. S Jézus azt mondja neki: “Menj Mária, és mondd meg a testvéreimnek, hogy felmegyek az Atyához.”

Akit Jézus nevén szólíthat, aki hisz a feltámadottban, az, meg a többi hívő keresztyén is, Jézus testvére lesz, az Atya gyermeke, az Isten népe. Mária hittel hirdette: Ugyanaz a Jézus, aki meghalt a bűnösökért, feltámadott, hogy aki csak akarja és elfogadja ezt, az az Isten gyermekévé lehessen.

A legnagyobb örömhír ez volt húsvétkor. Jézus feltámadott, aki csak hiszi, akarja, elfogadjaezt, az az Isten gyermekévé lehessen. “Légy örömmondó, békekövet. Hirdesd a Szabadító elközelgetett.” Ezt a megbízást adja Máriának a feltámadott Jézus. Ezt a megbízást akarja adni mindnyájunknak.

Imádkozzunk!

Úr Jézus, amíg te meg nem szólítasz minket, amíg te nevünkön nem szólítasz minket, mi sem ismerünk fel téged, ahogy magdalai Mária sem ismert fel addig, amíg nem hitte el mindazt, amit te megmondtál.

Urunk, sokszor nem hisszük el, hogy ezért van a szívünk tele szomorúsággal, lemondással, a reménytelenség érzésével. Ezért félünk, és nem tudunk a halál, de az élet kérdéseivel sem mit kezdeni. Bocsásd meg, ha még húsvétkor is csak emlékeink foglalkoztatnak, és nem veled, az élő Úrral akarunk találkozni! Lépj most, kérünk, a téged megillető helyre, hogy sem élet, sem halál, sem a mi okoskodásaink, amelyek húsvétkor még inkább hajlamosak feltámadni, ne akadályozhassák meg a veled való személyes találkozást!

Kérünk, beszélj velünk ebben a csendben! Szólíts meg minket! Köszönjük, hogy vallhatunk neked a bűneinkről, s vehetjük majd a szabadulást és a szabadítást.

Köszönjük Jézus, hogy te nem vádolni akarsz minket, hanem nevünkön nevezni, vagy akár a bűneinket nevén nevezni, megbocsátani, megszabadítani, s aztán elküldeni szolgálni.

Úr Jézus, itt vagyunk a te színed előtt, bánj velünk belátásod szerint, kérünk!