Alapige: Fil 1,12-24

“Tudtotokra akarom pedig adni, atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lettek az evangéliumnak; annyira, hogy a Krisztusban híressé lett az én fogságom a testőrség egész házában és mások előtt is. És többen az Úrban való atyafiak közül bízván az én fogságomban, nagyobb bátorsággal merik szólani az igét. Némelyek ugyan irigységből és versengésből is, de mások jóakaratból hirdetik a Krisztust. Némelyek versengésből prédikálják Krisztust, nem tiszta lélekkel, azt gondolván, hogy fogságom nyomorúságait így megnövelik. De mások szeretetből, tudván, hogy én az evangélium oltalmazására rendeltettem.

Mert mit mondjak? Csakhogy minden módon, akár színből, akár szívből, a Krisztus prédikáltatik: és én ennek örülök, sőt örülni is fogok. Mert tudom, hogy ez nekem üdvösségemre lesz a ti könyörgésetek által és a Jézus Krisztus Lelkének segítsége által. Amaz én esengő várásom és reménységem szerint, hogy semmiben meg nem szégyenülök, hanem mint mindig, úgy most is, nagy bátorsággal fog magasztaltatni Krisztus az én testemben, akár életem, akár halálom által. Mert nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. De ha e testben való életem munkámat gyümölcsözteti: hogy melyiket válasszam, meg sem mondhatom. Mert szorongattatom e kettő között, kívánván elköltözni, és a Krisztussal lenni; mert ez sokkal inkább jobb. De e testben megmaradnom szükségesebb tiértetek.”

Imádkozzunk!

Örök Isten, kinek esztendők nincsenek létedben, magasztalunk ennek az évnek utolsó estéjén. Köszönjük hűségedet és valljuk a zsoltárossal, hogy az égig ér a te hűséged és a felhőkig az irgalmad. Köszönjük, hogy hordoztál és elhordoztál minket ebben az évben is.

Neked adunk hálát a mindennapi kenyérért. Köszönjük, hogy körülvettél oltalmaddal. Áldunk, mert betegségünkből gyógyítónk, bánatunkban vigasztalónk voltál. Köszönjük gondviselő, megváltó, megszentelő kegyelmed munkáját. Köszönjük az igét, amivel utat mutattál. Áldunk, ha imádságra indítottál, és imádságunkra kegyelmesen válaszoltál.

Köszönjük mindazokat az áldásokat, amiket itt a gyülekezetben kaptunk. Köszönjük neked egymást is. Azokat, akiket odaállítottál mellénk, és azokat, akikhez küldtél, és akiknek a javára használtál bennünket. Legyen ezért egyedül tied a dicsőség!

És ha nehéz is, szeretnénk megköszönni most az utolsó estén neked a próbákat is. Köszönjük, ha tapasztalhattuk, hogy azoknak, akik téged valóban szeretnek, minden a javukat munkálja. A te kezedből akarjuk elfogadni ennek az évnek minden veszteségét, a megaláztatásokat, a gyászt, mindent, amivel közelebb vittél magadhoz, vagy amivel figyelmeztettél, hogy milyen kicsinyek vagyunk mi, de te mennyire szeretsz minket. Köszönjük, hogy sok baj között erőnk volt, és sokszor még örömünk is.

Bocsásd meg, ha év közben nem így fogadtuk a nehézségeket. Bocsáss meg minden zúgolódó szót, minden ellened lázadó indulatot. Bocsásd meg, ha nem értettük, és nem is adtunk módot arra, hogy megértesd velünk örök bölcs terveidet. Bocsáss meg minden mulasztást, amit már nem pótolhatunk. Egyáltalán mindent, amit nélküled tettünk.

Tudjuk, Urunk, ami hitből nincs, bűn az, és mi sok mindent követtünk el ebben az év-ben is hit nélkül. Annál inkább köszönjük, hogy most itt lehetünk színed előtt. Ajándékozz meg minket ma este csenddel. Segíts bátran szakítanunk minden rossz hagyománnyal.

Őrizz meg attól, hogy túlharsogjuk akár a lelkiismeretünk szavát, akár a te halk és szelíd szavadat. Szeretnénk elcsendesedni, és arra figyelni, amit te mondasz. Legyen szavad hozzánk, és legyen a te szavad ír és gyógyító erő. Minket pedig segíts, hogy ma, ha a te szavadat halljuk, meg ne keményítsük a szívünket.

Ámen.

Igehirdetés

A napokban belecsöppentem egy beszélgetésbe, amelynek során ki ezt, ki azt mondott az esztendő fordulása kapcsán. Valaki azt mondta: soha nem volt még olyan üres a pénztárcám, mint most. A mellette levő szomorúan legyintett: az még hagyján, de nekem az életem üres. Olyan kongó üres, mint egy lakás, amiből éppen elköltöztek. Aztán valaki vigasztalni akarta a jelenlevőket, hogy sebaj, azért ma este csak koccintunk mindnyájan egy pohárral, és ha kicsi lesz is, de legalább tele lesz. Mire valaki könnyekkel a szemében így folytatta: de attól még tele marad a szívem azzal a bánattal, ami ebben az esztendőben ért.

Aztán szó szót követett, és ki-ki röviden beszámolt arról, hogy mivel van most tele. Van, aki keserű haraggal, mert olyan csúnyán becsapták, és olyan nagy veszteséget okoztak ezzel neki, hogy talán soha éle-tében nem fogja tudni azt pótolni. Van, akiben keserűség van és azzal van tele, vagy tehetetlen dühvel, mert nem tud bosszút állni az elszenvedett sérelmekért, van, aki egyszerűen csüggedéssel és lemondással van tele, de volt olyan is, aki büszkeség-gel, és valóban dagadt a keble, mert ez olyan esztendő volt, amilyen jót ő még nem élt.

Mi mivel vagyunk tele ma este? Amikor idejöttünk, amikor itt csendesen leültünk, ürességet érzünk-e, vagy pedig mi is el tudnánk mondani: éppen most mivel vagyunk tele.

Egyszer Pál apostolt is megkérdezték erről. Éppen börtönben volt akkor, és a Filippi gyülekezet, amelyik talán a legjobban szerette, vagy legalábbis a legfigyelmesebben hordozta az ő sorsát, oda a börtönbe egy szeretetcsomagot meg egy kedves levelet küldött, ráadásul ismerős hívő atyafi, Epafroditus vitte el. Pál válaszlevele bekerült a Bibliánkba, ebből olvastam most egy szakaszt.

Pál válaszaiból lehet következtetnünk arra, hogy miket kérdeztek tőle a filippiek — mint amikor egy telefonbeszélgetésnél jelen vagyunk, és a jelenlevőnek a mondataiból következtetünk arra, hogy amaz ott a vonal túlsó végén mit mondhatott neki, vagy mit kérdez tőle.

Három dolgot egészen bizonyosan meg-kérdeztek: Hogy vagy, Pál? Mit csinálsz? Mi lesz veled? És roppant jellemző, hogy az apostol mit felel ezekre a kérdésekre. Mind a három válasza meglepő.

1. Hogy vagy, Pál? A válasz: köszönöm, az evangélium ügye nagyon jól halad előre. Na, de nem ezt kérdezték. A személyes sorsa felől érdeklődtek. És most kitűnő alkalma lett volna arra, hogy kipanaszkodja magát, hogy elmondja, milyen mostoha sorban sínylődik ott a börtönben, hogy milyen egészségtelen a cellája, hogy mennyi nélkülözés nyomorítja az életét, hogy egyáltalán milyen keserves dolog hosz-szú időn át a várható kivégzésnek az árnyé-kában élni, és egyáltalán: minden ok nélkül zárták őt oda, és régóta ott tartják, pedig ő római polgár, és neki jogai lennének…

Jöhetett volna a keserű panasz belőle. Ehelyett ő azt mondja: köszönöm, az evangélium ügye egyre jobban halad előre. Egy ügy tölti be a szívét. A Krisztus evangéliumának az ügye. Ezzel van tele. Annyira tele van vele, hogy a levél legelején, amikor megszólítja a filippieket, már ezt mondja: mivel ti résztvettetek az evangélium ügyében az első naptól fogva mind-ezideig… Ez a legfontosabb. Filippi keresztyének — erről ez jut eszébe. Ezek az első naptól fogva mostanig részt vesznek az evangélium ügyében. Ezeknek a szívét ugyanaz az ügy tölti be, ami Pálnak a szívét. Ezek bajtársak ebben a szép és nemes harcban.

Hogyne írna ugyanerről, amikor az ő legszemélyesebb dolgairól kérdezik. “Tudto-tokra adom, atyámfiai, hogy az én dolgaim inkább előmenetelére lettek az evangéliumnak.” — Temérdek szenvedése belefér ebbe: az én dolgaim… Mi-minden van emö-gött, de erről nem érdemes sokat írni. Arról érdemes írni, hogy ennyi nyomorúság között, megláncolva is, használ engem Isten. Hogy tudok beszélni a Krisztus kereszthalálának és feltámadásának az erejéről. Hogy rajtam keresztül jut el sok nyomorult, elveszett pogány emberhez az Isten mentő szeretetének a jó híre, az evangélium. A Krisztus evangéliuma. És ez az evan-gélium offenzívában van, az a görög szó van itt, aminek ez a latin szó felel meg. Előretör, halad, s egyre többen megmenekülnek. Itt a börtönben is. És én ennek örülök és örülni is fogok.

Nem mondja, hogy jól érzi ott magát. Nem hazudik az apostol. De azzal nem érdemes foglalkozni, mert annál sokkal hang-súlyosabb és fontosabb számára egy ügy. Hogy vagy, Pál? Köszönöm jól, mert az ügy, ami nekem szívügyem, az halad előre és egyre többekhez eljut az evangélium.

Még akkor is ezt írja, ha az örömét beárnyékolja az az értesülése, amiről itt olvastunk: többen kárörömmel gondolnak az ő fogva tartására, és most akarják bebizonyítani, hogy megy az evangélium ügye Pál nélkül is, tudnak ők is úgy prédikálni, mint Pál. És ez sem keseríti el őt, mert a tartalma annak, amit prédikálnak, igaz. A lelkület nem jó, hogy az van mögötte, de az az ő dolguk. “Akár színből, akár szívből, csakhogy a Krisztus prédikáltatik.”

Ez a szópár háromszor ismétlődik ebben a rövid szakaszban: akár-akár, csakhogy. Akár színből, akár szívből, csakhogy a Krisztust prédikálják, és az Ő ügye halad előre. Olyan őszintén ír erről: “Némelyek versengésből prédikálják most a Krisztust, nem tiszta lélekkel, azt gondolván, hogy fogságom nyomorúságait ezzel megnövelik. Mások szeretetből, tudván, hogy én az evangélium oltalmazására rendeltettem. És most mit mondjak? Csakhogy minden módon: akár színből, akár szívből, Krisztus prédikáltatik, én ennek örülök és örülni is fogok.”

Túllát a személyes sérelmén. Felülemelkedik pillanatnyi nyomorúságain, mert egészen betölti a szívét egy ügy. Micsoda belső szabadság ez! Milyen emelkedettség. Önmagát is mintegy kívülről és felülről szemléli. Isten közeléből, az Ő szemével. Ezért kerül a helyére minden az életében, ezért nem nő meg aránytalanul az ő pillanatnyi szenvedése. De ezért nagyon nagy a szemében még nyomorúsága közepette is az ügy, az evangélium ügye. Mások üdvössége, amiért ő vállal mindent.

Ezért látja világosan, hogy ami az evan-gélium ügyének használ, az jó, akkor is, ha az neki most pillanatnyilag rossz. Szívesen megfizeti az árát, szívesen hoz érte áldozatot. És akár színből, akár szívből, csakhogy a Krisztust prédikálják; akár szabadlábon, akár láncok között, csakhogy legyen kiknek mondania az evangéliumot — és itt van kiknek mondania —, ezért örül és örül-ni is fog.

Az ilyen ember tudja elfogadni Istentől a nehézségeit. Nem beletörődni, azt mindenki tudja, mert kénytelen. Elfogadni. Az sokkal több. Azt jelenti, hogy meglátja a belerejtett lehetőséget. Itt nemcsak arról van szó, hogy engem most ide becsuktak ítélet nélkül. Azt sem tudom, meddig leszek itt. Kiengednek vagy kivégeznek? Hogy lesz, mint lesz? Pedig mit csinálhatnék kint szabadlábon! — Ebbe bele is lehet őrülni, de mindenesetre megtelik az ember szíve keserűséggel, lázadással. Benne nem ez van, hanem a lehetőséget látja meg. Az őt őrző pogány római katonák másként nem hallhattak volna Krisztusról, ha nem csukják oda. És ha ők csak úgy kaphatnak üdvösséget, hogy engem itt fogva tartanak, akkor még ezt is vállalom.

Ez az emelkedettség, és ez az Istentől kapott világosság. Megint mondom: nem írja, hogy jaj, de jól érzem itt magam, meg szóra sem érdemes az én nyomorúságom. A levél végén őszintén mondja, hogy nélkülöz, nyomorog, de nem ez a fontos, nem ez a hangsúlyos. Emiatt nem szitkozódik és nem dühöng, hanem még ott, a börtönben, láncok között is hivatása magaslatán áll. És az ő hivatása arra szólt, amikor elhívta őt Jézus, hogy hirdesse a róla szóló szabadító evangéliumot mindenkinek. Erre szerződött, hogy így mondjam. Arról nem volt szó, hogy milyen körülmények között, sőt előre megmondta neki Jézus, hogy sokszor nagyon nehéz körülmények között kell.

Nem a körülmények határozzák meg a kedélyét és a levél tartalmát, hanem az, hogy itt is végezheti azt, amit mindennél fontosabbnak tart: embereket a halálból ki-menteni, Jézus Krisztushoz kalauzolni. Élni azt az új életet, amiről nem is tudnak, de ami megjelenhet őbennük is, és majd mind-járt látni fogjuk, hogy egy kis keresztyén gyülekezet alakult ki a pretoriánusok házában. Az őket őrző római katonák közül többen lettek keresztyénné. Mert az ügy volt fontos neki, és nem önmaga.

A lélektan úgy mondja ezt: tárgyias ember. Van tárgyias szemlélet és énes szemlélet. Egyszerű példával szemléltetve: ha egy tárgyiasan gondolkozó ember utazik a villamoson, és az egyik megállóban felszáll egy idős néni és nincs ott üres hely, ő felkel, átadja a helyet, és ezzel részéről be van fejezve. Nyugodtan gondolkozik vagy nézelődik tovább. Ha egy énes ember utazik a villamoson, az vagy észre sem veszi, hogy felszállt egy idős néni és nincsen neki üres hely, vagy nem akarja észrevenni, elmélyülten néz kifelé az ablakon, hogy ne kelljen látnia, mit kellene csinálnia, vagy, ha átadta a helyet, utána körülnéz és várja az elismerést. Vegyék észre, hogy ő most mit cselekedett, s ha nem veszik észre, provokálja és azt mondja: fiatalabb is átadhatta volna a helyet. — Ez az énes szemlélet. Ezek az emberek mindig találnak okot arra, hogy tele legyenek keserűséggel, méltatlankodással, elégedetlenséggel. A másik meg teszi a dolgát, és fölé emelkedve mindennek, önmagának is, sokkal nyugod-tabb és boldogabb életet él.

Jézus Krisztus ilyen tárgyias gondolkozásra, szemléletre akar minket elsegíteni. Sőt, ami ennél minőségileg más, nemcsak több, az Ő szeretetét akarja beoltani a szívünkbe.

Nos, ennyit arról: hogy vagy, Pál? A válasz: köszönöm, az evangélium ügye szépen halad előre.

2. Mit csinálsz? Három dolgot mond: imádkozom értetek, Jézushoz vezetek pogány katonákat, és örülök annak, amit a csomag mutat, hogy a ti hitetek növekszik, Isten munkálkodik a filippi gyülekezetben.

a) Imádkozom értetek. “Hálát adok az én Istenemnek minden rólatok való emlékezésemben mindenkor, minden könyörgésemben, mindegyikőtökért nagy örömmel könyörögvén.” (1,5)

Miről van itt szó? Minden nap végigveszi a filippi gyülekezet névsorát, és mindegyikükért hálát ad és könyörög. Filippi-ben zajlik az élet. A következő fejezetből kiderül, hogy veszedelmes tévtanítók támadják jobbról-balról a kis keresztyén közösséget. Pál nem tud odamenni, nem tud segíteni, de naponta Isten elé viszi a gyülekezetet, a gyülekezet minden egyes tagját, hálát ad értük, dicsőíti Istent mindazért, amit már elvégzett az életükben, és könyörög értük azzal a reménységgel, hogy aki elkezdte bennük a munkát, be is végzi azt. (1,6) Ezzel foglalkozik. Mindenkor, mindegyikükért könyörög.

Foglalkoztunk mi effélével az idén? Egyáltalán komolyan vesszük, hogy a történelmet alakítják az ilyen imádságok? Min-denkor, mindazokért, akikért Isten felelőssé tett minket, hálát adni és könyörögni. Ó, de sok áldást kaptunk sokan ilyen imádságok nyomán Istentől! És ó, de nagy lehetőség ez mindannyiunk előtt, áldásokat így közvetíteni, hogy azokat elkérjük Istentől!

Ha valakinek kényszerből van erre sok ideje, akkor használja azt erre, mint Pál. Ha valakinek a hajsza nem enged időt, akkor tegyen félre bármit, de ez nem hiányoz-hat egy élő hitű keresztyénnek az életéből.

b) “A Krisztusban híressé lett fogságom a testőrség egész házában.” És a levél utolsó mondata: “köszöntenek titeket minden szentek, mindenekfelett pedig a császár udvarából valók.” (4,22) Félelmes horderejű evangélium. Az őrök közül egy egész gyülekezetre való megtért. Kemény római katonák összeláncolva órákon át az apostollal, beszélgethettek vele a legnagyobb örömhírről, és hitre jutottak. Megváltozott az életük. És most örömmel írja a filippi-belieknek, hogy nektek már itt is vannak testvéreitek, és ezek ismeretlenül is üdvözölnek titeket.

Vannak ám ilyen emberek ma is. Ismerek olyanokat, akik akárhol fordulnak meg, hívőket hagynak maguk mögött. Olyan egy-szerű természetességgel, a Szentlélektől kapott olyan szeretettel tudnak beszélni az evangéliumról, hogy megtérnek emberek. Végeztük-e ezt ebben az évben? Van-e itt most esetleg valaki, akit mi vezethettünk oda Jézushoz. És hány alkalmat készített Ő erre, megragadtuk-e azokat az alkalmakat? Nem kell-e mély bűnbánattal megvallanunk ezt a mulasztásunkat és bűnünket Isten előtt most, és egészen másként folytatni az életünket?

c) És a harmadik, amivel foglalkozik, nagyon érdekes az is. “Nem, mintha kíván-nám az ajándékot, hanem kívánom azt a gyümölcsöt, amely sokasodik a ti hasznotokra.” (4,17) Itt a levél végén köszöni meg a csomagot. Jól jött, szükségem van rá, köszönöm. De megmondja őszintén: nem a csomag tartalmának örül leginkább, hanem a csomag feladóinak, mert ez azt jelenti: növekszenek a szeretetben, ismerik a Krisz-tus irgalmasságát, nem hiába hangzott Filippiben az evangélium, Isten munkálkodik közöttük. Legyen áldott az Ő szent neve! Újabb ok az örömre, és ő azzal foglalkozik, hogy hálát ad Istennek ezért.

Szüntelenül hálát ad és könyörög az atyafiakért, Jézushoz vezeti a pogányokat, mindenkit, akivel csak kapcsolatba kerül, és örvendezik annak, hogy gyümölcsöket terem a hitük. Megint nem magával van tele, hanem másokkal. Az előbb azt láttuk, hogy nem magával, hanem egy üggyel, és itt sem önmagával, hanem mások fontosak neki. Ha hívők, azért, ha még nem hívők, azért, hogy legyenek azzá, — ezzel van tele a szíve.

3. Mi lesz veled? Aki figyelmesen olvassa a levelet, az szinte beleérzi: itt elmosolyodik az apostol. Azt mondja, két eshetőség van: vagy életben maradok, vagy kivégeznek. Ha életben hagynak, akkor itt dicsőítem Krisztust, ha kivégeznek, akkor odaát. Ha életben hagynak, akkor ti jártok jól, mert megyek hozzátok és még valami hasznomat veszitek, ha kivégeznek: én járok jól, mert megszabadulok mindattól, ami eddig keserves és nehéz volt az életemben.

Ha életben hagynak, itt szolgálom tovább az én Uramat, és ha meg kell halnom, akkor odaát szolgálom örökkön örökké. “Hogy melyiket válasszam, meg sem mond-hatom.” Nem furcsa ez? Mi jobb: életben maradni vagy meghalni? Én nem is tudom, majd eldönti Krisztus. Mindig, mindenütt Krisztus. Ha itt maradok, itt dicsőítem Őt, ha odamehetek hozzá, ott dicsőítem Őt… Ha még élhetek, akkor neki szolgálok itt, ha már befejezhetem, akkor neki szolgálok odaát. Én nem is töröm a fejemet, mi lenne jobb, majd Ő eldönti. Nekem az élet Krisz-tus. Ő tölti be egészen Pálnak az életét.

Mi lesz veled? Milyen sokszor hangzik el hasonló kérdés a szívünkben, s milyen nyomott hangulatban tárgyalja meg a csa-ládi tanács sokszor, mi lesz velünk, a gyerekekkel, az öregjeinkkel, az egyházzal, népünkkel, ezzel az országgal? Milyen sok álmatlan éjszakát is okoznak ezek a kérdések, ha tényleg választ kell adnunk rá, különösen határidőre. Mennyire emelkedett itt is az apostol!

Neki is átfutott a fején, hogy mi lesz vele, hiszen készen vannak a válaszai. De a válaszának a lényege az: én az én Uramnak testestől, lelkestől odaadtam magamat, Ő tudja, mi lesz velem. Az legyen velem, amit Ő jónak lát. Ő még nem tanulta a Heidelbergi Káté első kérdését, de tartalmilag ugyanazt mondja itt, mert a Káté írói erre az igére alapozták azt: “Mind életemben, mind halálomban, mind testestől, mind lelkestől nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak a Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshet le a fejemről, sőt minden az én üdvösségemre kell, hogy szolgáljon. Ezért Ő Szentlelke által az örök élet felől engem is bizonyossá tesz — lásd Pál itt — és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy neki éljek.” Akkor mitől kellene izgulni, hogy mi lesz velünk? Ő azt nagyon jól tudja. Azt kell felismernünk, hogy Ő mit akar velünk. És ha vele van tele a szíve valakinek, ha elmondhatja, hogy nekem az élet Krisztus, akkor nincs mitől félnie.

Ha azt kérdezik: hogy vagy? Akkor egy ügyre hivatkozik, mert neki van szívügye, s a szívügye a Krisztus ügye. Ezért, mint a gyermek, meg tud feledkezni önmagáról. — Ha azt kérdezik: mit csinálsz? Akkor másokra mutogat: imádkozom értetek, hálát adok a hívőkért, örülök, hogy gyümölcsöt terem a hitük, és szeretem a nem hívőket, és oda akarom hívni őket Jézushoz. Olyan foglalatosság, amire mindig, minden helyzetben van lehetőség. És megint nem a maga bánatával foglalkozik: nem magát sajnálja, nem a sebeit nyalogatja. — És mi lesz veled, Pál? sóhajt fel a gyülekezet. Mi lenne? Az, amit az én Uram eldöntött, és az biztos, hogy jó. Majd Ő megmondja éppen a kellő időben, hogy mikor, mit akar velem. Én meg azt akarom csinálni, amit Ő akar velem.

Mindez nem azt jelenti, hogy üdülés volt neki abban a nyomorult, penészes római börtönben. Azt sem tudta, hogy kiengedik, vagy nem, meddig kell ott szenvednie. Semmit nem tudott. Nehéz helyzet volt az, és ő mégsem a maga fájdalmával volt tele, hanem más tartalma volt az életének. Tartalmas élete volt még ebben a nyomorult állapotban is, és ez a tartalom megtartotta őt ebben a helyzetben is. A Krisztus ügye, a többiek iránti szeretet, sőt maga Krisztus személyesen. Az élő, feltámadott Úr, aki számára is az életet jelenti.

Hadd kérdezzem most már személyesebben: mivel vagy tele ezen a szilveszteren? Honnan kellett a gondolataidat még most igehirdetés közben is visszahúzni? Mi az, ami egészen leköt? Olyan sok megoldatlanság és megoldhatatlanság nehezedik ránk, és mindenki el tudja mondani, hogy joggal forognak a gondolatai éppen a körül a probléma körül, és ez önmagában nem baj. Mindnyájunkat foglalkoztatnak a saját terheink, de mivel vagyunk tele, mi tölt be egészen?

Isten ebből a magunk körül való forgásból akar kiemelni. Azt akarja, hogy nekünk is legyen szívügyünk, és ez essék egybe az Ő ügyével. Nekünk is fontosabbak legyenek mások, mint mi magunk, és mi is elmondhassuk: mivel nekem az élet Krisztus, még a meghalás is nyereség. Nem félek sem az élettől, bármilyen nehéz lehet is az még, sem a haláltól. Ismerem az élet és a halál Urát, aki engem kimondhatatlanul szeret. Szeretett engem — írja Pál — és önmagát adta érettem.

Isten segítsen minket, hogy úgy fejezzük be ezt az évet, és ha megengedi, úgy kezdjük el az újat, hogy új tartalommal telítődjék az életünk. Vagy ha ott csordogálnak ezek a tartalmak valahol a szívünk mélyén, akkor duzzadjon ez fel és erősödjék meg, és egész másként fogjuk így hordozni a terheinket, és egész másként fog tudni így használni minket a mi Urunk.

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, alázatosan kérünk, bocsásd meg, hogy még az imádságaink is a legtöbbször önmagunk körül forognak. Bocsásd meg, ha legszívesebben önmagunkról beszélünk. Bocsásd meg, ha könnyen legyintünk mások fájdalmára vagy terheire és mondjuk: az semmi, hanem én… Vagy mások teljesítményeire és erényeire, és arra is ugyanezt mondjuk: az semmi, hanem az enyém… Szabadíts ki önmagunk fogságából.

Könyörülj rajtunk, és tedd szívügyünkké azt, ami a te Atyai szívednek a legfontosabb ügye: mindnyájunk üdvösségét. Engedd, hogy a Krisztus beszéde lakozzék bennünk gazdagon, és adj nekünk szót szánknak megnyitásakor. Amikor másokat vigasztalni, tanácsolni, inteni, biztatni, bátorítani kell.

Könyörülj rajtunk, hogy sose a magunkét mondjuk meg, hanem hadd lehessünk áldott eszközök a te kezedben, és igét közvetíthessünk egymásnak. Így tudjunk képviselni téged mások előtt, és így tudjunk közbenjárni másokért előtted.

Bocsásd meg, hogy lapos és szürke a mi imaéletünk. Taníts meg minket buzgón könyörögni, és hálát adni másokért. Engedd, hogy az evangélium ügye a mi csendes szolgálatunk által is haladjon előre. Ajándékozz meg azzal, hogy tudjunk hozzád vezetni embereket, és nehogy az ellenkezője történjék: hogy miattunk káromoltatik a te neved a pogányok között. Bocsásd meg, ha ebben az évben valahányszor is volt.

Köszönjük, hogy gazdag vagy a kegyelemben és bővölködsz a megbocsátásban. Ebben reménykedve nézünk vissza az elmúló év minden bűnére, és benned reménykedve nézünk előre, hogy lehetünk mi egészen más emberekké, akiknek a szívében új tartalom lesz a te jóvoltodból. Akik tartalmasan tudjuk eltölteni a testben hátralevő időt. Akiket nem babonáznak meg tiszavirág életű divatos értékek, hanem akik örökkévaló kincsekkel leszünk gazdagok és tudunk gazdagítani másokat is.

Segíts mindnyájunkat itt előbbre lépni. Segíts most ebben a csendben folytatni az imádságot.