Lekció: Mt 24,114

Alapige: Mt 24,6-8

“Fogtok hallani háborúkról, és hallotok háborús híreket. Vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mert ennek meg kell lennie, de ez még nem a vég. Mert nemzet nemzet ellen és ország ország ellen támad, éhínségek és földrengések lesznek mindenfelé. De mindez a vajúdás kínjainak kezdete!”

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, alázatosan kérünk, hogy tudjunk téged őszintén tisztelni, előtted szívünkből hódolni és magasztalni, dicsőíteni.

Bocsásd meg, hogy annyira a vérünkké vált a dicsekedés, hogy sokszor már észre sem vesszük, amikor megloptuk a te dicsőségedet, amikor nem merjük vállalni, hogy valamit kegyelemből, ajándékképpen kaptunk tőled, hanem dicsekszünk vele.

Segíts el minket oda, hogy igazán megalázzuk magunkat előtted. Hogy lássuk, ki vagy te, aki élsz és uralkodsz örökkön örökké, akinek a föld csak lábaidnak zsámolya. Hadd lássuk, milyen nagy csoda az, Istenünk, hogy eközben mégis személy szerint számon tartasz minket, fontosak vagyunk neked, és mindent megteszel a megmentésünkért.

Kérjük, beszélj most velünk ebben a csendes órában igéd által. Segíts minket, hogy bizalommal, nyitott szívvel fogadjuk szavadat. Ajándékozz meg az engedelmesség lelkével, hogy készek legyünk azt azonnal tenni is. Ismered mindannyiunk terheit, nyomorúságát. Tudod, hogy milyen hálával, vagy milyen félelemmel vagyunk most itt. Adj a félelmeinkből szabadulást. Szenteld meg a hálaadásunkat, és formáld, tisztítsd az életünket, hogy majd ha jössz, valóban készen legyünk.

Ámen.

Igehirdetés

Isten kegyelméből megérhettük ennek az esztendőnek az adventjét is. A karácsony előtti négy hétben különösen hangsúlyossá válik mindig újra Jézus Krisztus ígérete, hogy Ő a történelem végén ismét eljön, mindenki számára látható módon, ítélni élőket és holtakat. Mi, akik hiszünk neki és benne, várjuk ezt a találkozást. Reménységgel és örömmel készülünk erre.

Szeretném megkérdezni: ki az, aki ezt közülünk valóban hiszi? Itt is ülnek sokan, akik ezt egyáltalán nem hiszik. Vagy olyan bizonytalan, távoli eseménynek tekintik, a-mire talán soha nem kerül majd sor. Tudniillik, ha hinnénk, és valóban készülnénk erre a napra, akkor egészen másként élnénk. Sok minden más súllyal esne latba az életünkben.

Jézus ígéretével kapcsolatban már akkor is többféle kérdés merült fel hallgatóiban. Ezeket vesszük majd sorra a most következő vasárnapokon.

Olvastuk az alapigében, hogy tanítványai már akkor félrevonták Őt és bizalmasan megkérdezték, mint számukra legfontosabbat: mikor következik be mindez? Jézus nem mondta meg, hogy mikor lesz az Ő második eljövetele. Mindenki, aki ezt mégis ki akarja számítani, Isten akarata ellen cselekszik. Azt azonban világosan meg-mondta a mi Urunk, hogy az Ő második eljövetelével véget ér a hozzá térés lehetősége. Éppen ezért, aki felelős ember, az most rendezi a vele való kapcsolatát. Ha akkor már többé nem lesz erre lehetőség, és ettől függ az örök sorsunk, hogy közösségben vagyunk-e az Isten Fiával és úgy töltjük-e a testben hátralevő időt is, akkor ez mindennél sürgősebb feladattá válik annak, aki valóban hisz neki és hisz benne.

Éppen ennek érdekében, hogy ébren tartsa a figyelmünket és serkentsen a vele történő találkozásra való készülésre, figyel-meztető jeleket ad a mi Urunk. Jézus ezek közül sorolt itt el néhányat. A végső nagy ítéletre előzetes figyelmeztető ítéletekkel hívja fel a figyelmünket a mi Urunk.

Ilyeneket olvastunk: hallotok majd háborúkról, nemzet támad nemzet ellen, éhín-ségek és földrengések lesznek, meghurcolják és gúnyolják az övéit, elszaporodik az erőszak és meghidegedik a szeretet.

Nem ez a megszokott módja annak, hogy Isten velünk fontos dolgokat közöljön. Ennek a megszokott módja mindig az Ő igéje, a beszéde. Mindig is küldött olyanokat, akiken keresztül idejében figyelmeztette az embereket fontos eseményekre. Küldött prófétákat, szólt az apostolok által. Az Ő nagy kegyelméből ma is hangzik az igehirdetés. Nekünk is megadta ezen a mai napon is, hogy olyan igazságokról halljunk, amikről csak tőle hallhatunk.

Ha azonban megsüketül a nép, ha elengedi a füle mellett Isten igéjét, ha nem válik életmentéssé az, amit Isten annak szánt, akkor Ő keményebben is meg tud szólalni. Ilyenkor jönnek ezek a figyelmeztető ítéletek, amikről itt olvastunk. Akkor az a halk és szelíd szó — ahogy a Szentírás Isten sza-vát jellemzi — felerősödik. Isten felemeli a hangját, és egy-egy keményebb próbával eszméltet minket.

Akinek van szeme a látásra, kénytelen észrevenni, hogy ezek a figyelmeztető ítéletek, amikről Jézus Krisztus itt világosan beszél, hogy az Ő második eljövetelét közvetlenül megelőzik majd, ezek egyre szapo-rodnak a napjainkban, és ezeknek az ereje is egyre növekszik. Csak néhányat hadd említsek a közelmúlt esztendők szörnyűségei közül, amik pontosan beleillenek ebbe a sorozatba, amiről itt Jézus beszél.

1993 nyarán a Mississippi és Missouri folyók egyszerre váratlanul úgy megduzzadtak, hogy néhány nap alatt egy Svájc nagyságú terület került víz alá, mégpedig Amerika kenyeres kosara — ahogy azt a területet nevezik. Az okos ember a csúcstechnika birtokában is kénytelen volt tehetetlenül nézni a pusztítást, nem tudta feltartóztatni az elemeket.

1993 őszén a kaliforniai tűzvésznél kel-lett újra tapasztalnunk tehetetlenségünket. Harminc-negyven méteres tűzoszlopok szá-guldottak — azt mondják — elképzelhetet-len sebességgel, és minden mentés és oltás reménytelenné vált.

1994 januárjában volt a Los Angeles-i földrengés, amelyiknek az epicentruma éppen abban a városban volt, ami az amerikai pornóipar központja, s az a város teljesen elpusztult. Talán ez sem véletlen.

Ugyanabban a hónapban, 1994 januárjában, Ausztráliában volt olyan bozóttűz, ami még Sydney városát is közvetlenül fenyegette. És ott is tehetetlenné vált az emberi erőfeszítés.

Közben sok mindenről nem is hallottunk, hogy Afrikában és az Arab-félszi-geten többször egymás után olyan sáskatömegek jelentek meg, amik tönkretették a teljes növényzetet.

Ha csak erre a jelenlegi évre nézünk, és nem kell másik kontinensre utaznunk, itt Európában is voltak olyan erdőtüzek és olyan árvizek, amik méltán kapták meg az évszázad katasztrófája elnevezést.

Most néhány héttel ezelőtt éppen a mi szomorú tiszai árvizünkkel egyidőben sepert végig Közép-Amerikán a Mitch nevű hurrikán, amelyik háromszáz kilométeres sebességgel száguldó szélvihar volt és letarolt mindent, amit lehetett. Utána szökőár és árvíz jött, és ami megmaradt, azt is elpusztította. Honduras elnöke ezt mondta: Honduras megszűnt, csak egy kis sziget maradt a víz közepén. A nicaraguai elnök pedig: az ország nemzeti temetővé változott. Néhány nap alatt tizenegyezer embert tűnt el, illetve halt meg.

Hol van a nagy eszünk, a technikánk, az előrelátásunk, az előrejelzésünk, a mi istenkedésünk, hogy megoldunk minden problémát gyakorlatilag Isten nélkül is? Ha a halk és szelíd szó nem eszméltet, akkor Isten néha kemény ítéletekkel figyelmeztet, hogy megmentsen a végső és végzetes ítélettől, amit ha valaki Őnélküle él át, annak a számára nincs jövő és túlélés.

A Szentírás alapján mi, hívő emberek, hisszük, hogy ezek a katasztrófák nem véletlenül következnek be. Isten figyelmezte-tései ezek, amik mögött az Ő mentő szeretete van. A mi nemzedékünk olyan szemér-metlenül vétkezik a szent Isten ellen, olyan fölénnyel gyalázza az Ő szent igéjét és annak az igazságait, olyan gőgösen függetleníti magát a világot teremtő és kormányzó Istentől, hogy ezt nem lehet következmények nélkül tenni. Még egyházi gyűléseken és kiadványokban is bátran gyalázzák és gúnyolják a Szentírás kijelentéseit, és magát az élő Istent is. Tegnap még azt mondták: az Isten meghalt, ma meg Őt vádolják a világon történő minden gonoszságért, s még az ellentmondást sem veszi észre a megszédült ember.

Színpadi művekben gúnyolják Őt. Milliók nevettek Jézus Krisztuson, akit szupersztárnak tüntettek fel, és paráznasággal rágalmazták azt, aki egyedül volt szent és bűntelen ezen a földön. És még ha elismerik is, hogy Ő élt, sokan nem hiszik — még itt közöttünk sem — az Ő feltámadását, dicsőséges második eljövetelét és örök Istenségét.

Az iskolákban az egész világon minden szinten tanítják az ellenkezőjét annak, amit a Szentírás a teremtő, világot fenntartó Istenről mond. Imádják és tisztelik egyre többen Isten ellenségét, a Sátánt, akinek még emberáldozatot sem átallnak bemutatni. És a fiatalságunk egy része az ördögről szóló zenén nő fel. Itt közöttünk is vannak többen, akik délelőtt eljönnek ide, s mihelyt hazamennek, bekapcsolják ezt a zenét. Éppen most reklámoznak iskolásoknak olyan színdarabot, ami az ördögről szól. Őt akarja megkedveltetni, és a szórócédulán is a Szentírást és az élő Istent gyalázó mondatokat lehet olvasni.

Mindehhez hozzászokunk, mindez magától értetődik, mert ugyebár sokfélék vagyunk, és nagy az ember szabadsága.

Isten ezt csendesen tűri, mert úgyis mér-hetetlenül felette áll ennek az egész gyalázkodásnak. Viszont annyira szeret minket, hogy ha a halk és szelíd szó nem hat, ha nem hisszük el neki, hogy egyszer véget vet minden gonoszságnak, és számot kell adnunk minden cselekedetünkről, szavunkról és gondolatunkról, akkor Ő néha keményebben szólal meg, s jönnek figyelmeztető ítéletei. Aki ennyire szemérmetlenül lázad ellene, az önmagát sodorja végzetes helyzetbe, és Ő ettől akarja megmenteni az embert.

Ezek a figyelmeztető ítéletek Isten kiáltásai: Ember! Ébredj fel! Vedd észre, hogy elaltatott az ördög. Józanodj ki abból, hogy megszédültél a saját büszkeséged és gőgöd miatt, és készülj a Krisztus előtti megállásra addig, amíg készülhetsz. Mert ha Ő váratlanul megjelenik, ott már nincs többé lehetőség semmire. Most azonban még az életünk egész megváltoztatására lehetőségünk van. Erről szól az adventi evan-gélium és egyebek közt ezt célozzák Isten figyelmeztető ítéletei.

Kérdés: hallják-e ezt az emberek? Van-nak, akik hallják, vannak, akik nem. Az említett ausztráliai szörnyű tűzvész után néhány héttel mégis csak megtartották a homoszexuálisok az ott szokásos hírhedt karneváljukat húshagyó kedden, amelynek során öt-hatszázezer ember hallotta és látta a Szentírás igazságainak a gyalázását, kigúnyolását, és annak a követelését, hogy a homoszexuálisok házasságát is iktassák tör-vénybe. Ők nem hallották meg azt az ítéletet sem.

De vannak, akiket éppen az Isten kiáltá-sai térítenek végre észre. Vannak, akik elkezdenek gondolkozni. Akik magukba száll-nak, sőt az ítéletben is észreveszik Isten irgalmát és kegyelmét.

Olvastam egy kedves bizonyságtételt arról, hogy valakit az gondolkoztatott el, hogy a Los Angeles-i földrengés nem munkanapon és nem napközben történt, hanem egy ünnepnap hajnalán. Az illető még ebben is Isten kegyelmét látta, hogy akkor omlottak össze a hidak, amikor alig volt valaki azokon.

Az ausztráliai tűzvész után egy hónappal jártam ott néhány hetes igehirdetői körúton, és hallottam sok hívő ember megszep-pent, de boldog bizonyságtételét arról, hogyan tapasztalták meg Istennek hatalmát. Amikor már olyan közel jött a tűz a házukhoz — és ott a legtöbb házat fából építik — , hogy menekülésre sem gondolhattak, leborultak imádkozni, s a tűz kikerülte a házat. Láttam olyan házat, hogy körülötte minden fekete szén volt, és a ház ott állt épen. A kisfiú mondta el, hogy amikor már nem volt mód menekülni, mindnyájan letérdeltek és imádkoztak. De nemcsak akkor térdeltek le, ők mindennap szoktak imádkozni. Hogy milyen hatalmas az Isten, egyebek közt ilyenben is meg szokta mutatni. Ítélete mögött is ott az irgalom, és az ítélet is azt célozza, hogy még idejében megtérjünk hozzá. Ő az ítélet kellős közepén is azt menti meg, akit akar. És az övéire különös gondja van.

Miért nem merjük ezt hinni ítéletek nélkül is? És ha már bekövetkezett az ítélet, annak közepette is. És miért nem tudunk így kiáltani hozzá? A Szentírás többször hangsúlyozza, hogy Isten nem leli kedvét abban, ha keményen kell bánnia velünk. Alig várja, hogy ne kelljen végrehajtania a kilátásba helyezett ítéletet. Több igét olvashatunk erről a Szentírásban. De ha nem tér meg a nép, a nép érdekében mégis végrehajtja, hátha a hangos kiáltás eljut a füléig, és megmenekül.

Ha most a személyes életünkre fordítjuk le mindezt, akkor ott is érvényes, hogy Isten soha nem ítéletekkel kezdi megmentésünket. Először mindig halk és szelíd szava szól. Először felkínálja mentő szeretetét a Szentírásban, amit olvasunk vagy olvashatnánk. Először megszólít egy-egy igehirdetésben, egy-egy hívő testvér bizonyságtételén át. Láttatja velünk mások életének nyo-morúságában az Ő munkáját. De ha mind-ezt nem halljuk, akkor lehet, hogy keményebben bánik velünk.

Fontos kérdés, hogy mit csinálunk o-lyankor, amikor Isten hangosan kezd beszélni velünk, és valamilyen figyelmeztető ítéletet bocsát ránk? Az ördög azt akarja, hogy lázadjunk. Ő mindig lázít Isten ellen. Rázzuk az öklünket, káromoljuk a Minden-hatót, vonjuk kétségbe, hogy létezik, vagy hogy Ő jó. Hogy engedheti ezt meg? Miért éppen velem? — Ez az ördögtől sugallt magatartás. Aki azonban nem lázad, hanem megalázza magát az Isten sújtó keze alatt, annak az életében Isten a próbákkal is csodákat, áldásokat visz véghez.

Van egy ige a Krónikák második könyvében, amelyik éppen egy olyan szakaszt zár le, ami arról szól, hogy Isten néha ilyen figyelmeztető ítéleteket enged az Ő népére, annak érdekében, de megmutatja a kivezető utat is.

Ezt mondja az Úr: “Ha majd bezárom az eget, és nem lesz eső — ez volt a legnagyobb csapás azon a száraz éghajlaton —, vagy parancsolok a sáskáknak, hogy leegyék a földet, vagy ha dögvészt bocsátok népemre — és itt folytathatnánk, hogy föld-rengést, tűzvészt, árvizet —, de megalázza magát az én népem, amelyet az én nevemről neveznek, ha imádkoznak, és keresik az én orcámat, és megtérnek gonosz útjaikról, és abbahagyják gonosz cselekedeteiket, én is meghallgatom a mennyből, megbocsátom vétküket, és meggyógyítom országukat.” (2Krón 7,13-14).

Egy ilyen beteg országban, amiben é-lünk, lehet-e ennél nagyobb ígéretet hallani? Isten kész meggyógyítani országunkat. Mikor? Három világos feltétele van: ha megalázza magát az én népem előttem, ha imádsággal keresik az én orcámat — ezt mondja Isten, és ha abbahagyják az ő gonosz cselekedeteiket. Ezt várja tőlünk a mi Urunk. Ezt lehetne komolyan vennünk, és akkor csodálatosan gazdag tartalommal telnék meg ez az advent, sőt az egész idő, ami még e testben nekünk hátra van.

Ha megalázza magát előttem az én népem. Pontosan ez hiányzik az Isten ellen lázadó, önhitt emberből és emberiségből. Az Isten igaz tisztelete. Az, amit a Szentírás istenfélelemnek nevez. Az őszinte istenfélelem, hogy Őt Istenként tisztelem, én pedig tudom magamról, hogy az Ő teremtménye vagyok. Kis senki, és neki mégis nagyon fontos. És úgy imádom Őt, mint akit egyedül illet meg az imádat. — Keresem az orcáját, a vele való közösséget, és ha ez nincs, akkor rendezem a vele való kapcsolatomat, hogy mindaz, ami elválaszt minket egymástól, kerüljön el az útból. Így mondja ezt az Újszövetség: megvallom bűneimet. — Harmadiknak pedig azt mondja: abba is hagyja azt a gonoszságot, amit cselekedett.

Megalázza magát Isten előtt és megtanulja Őt tisztelni szívéből. Keresi az Ő orcáját áldozatok árán is. Félretesz sok minden mást, hogy ráfigyelhessen, vele lehessen, neki engedelmeskedhessék. És abbahagyja mindazt, amit Isten bűnnek ítél az életében. És ha ez folyamatosan történik, akkor áldások áradata indul meg az ember életében. Isten felhasználja az ilyen egyes embert és közösségeket is az istentelen környezet számára áldásul, és meggyógyít-ja az ő országukat.

Ezt kapjuk ma tőle adventi programként. Készek vagyunk-e megalázni magunkat előtte és elkezdeni Őt igazán tisztelni úgy, hogy ki is mondjuk? Megszólalnak Istent dicsőítő imák az ajkunkon. Eddig csak panaszkodtunk vagy könyörögtünk, most a kéréseinket háttérbe szorítjuk, majd elmondjuk az imádság végén. Az imádság elején Őt dicsőítjük. És miközben Őt dicsőítjük, neki hálát adunk, aközben meglátjuk, mi az, ami utálatos az életünkben, és arra mi is azt mondjuk: utálatos, és abbahagyjuk. Ez nem könnyű, mert a körülöttünk élő világ azt csinálja, úgy gondolkozik és úgy él, és tőlünk is azt várja. És ha ettől eltérünk, akkor valami módon abban lehet részünk, amiről olvastunk a Máté 24-ben Jézus szavaiban: az én nevemért üldözni fognak titeket. (Erről egy másik vasárnap még részletesen fogunk beszélni.)

Mi a fontos? Az, hogy ki mit szól hozzá, vagy az, hogy mi az Istentől rendelt küldetésem ebben a rövid időben, ami még hátravan ebben a testben?

Isten tehát a hozzá való igazi megtérésre hív ma bennünket. Mindenféle formális, külsőleges vallásosságból felszabadulni, és eljutni az Isten előtti hódolásig, az Őt dicsőítő életig, minden gonoszság radikális abbahagyásáig, ami addig jellemzett minket. Aki pedig már teljes szívével odafordult az élő Istenhez, attól meg azt várja: vállalja Őt ebben a világban. Valljuk meg Őt ebben a tőle teljesen eltávolodott, ellene lázadó, vele szembeszegült környezetben. Merjük másoknak is elmondani azt az evangéliumot, ami rajtunk is segített. Látszódjék meg a hívők életén, hogy valóban él bennük hit által a Krisztus, hogy csakugyan a Szentlélek vezeti őket, hogy ismerik és élik a Szentírást, hogy tudatosan készülünk a Jézussal való találkozásra, és ez a felelősségünk alapja is, de ez az örömünknek és reménységünknek a forrása is. Legyen szenvedélyükké a hívőknek a lélekmentés addig, amíg arra lehetőség van. Mert erre csak a mi Urunk visszatérése előtt van lehetőség.

Hívjunk Jézushoz mindenkit, minden lehető módon: megszentelt, tiszta élettel, csendes, szelíd beszéddel, meggyőző érvek-kel, igaz bizonyságtétellel, beszédes cselekedetekkel. Ez legyen tudatos törekvésünk, minden nap újra örömmel vállalt feladatunk. Tudniillik erre kaptuk a testben hátralevő időt. Akkor, ha váratlanul ér is bennünket az Ő eljövetele, nem talál majd készületlenül. Akkor nem azt fogja nekünk mondani: távozzatok tőlem, mert nem ismerlek titeket, hanem ismer minket, hiszen ugyanazt csináltuk, amit Ő kezdett el. Azt folytattuk, amit Ő bízott ránk. Nem is mi csináltuk, hanem Ő cselekedhetett bennünk és általunk. Együtt töltöttük vele ezt a rövid, nehéz életet. Hogyne ismerne minket! Azt fogja mondani: jól van, jó és hű szolgám. Hű voltál a kevésen, sokra bízlak ezután, menj be a te Uradnak örömébe!

Jó lenne, ha ma délután teremtenénk otthon egy kis csendet. Kikapcsolnánk min-den hangforrást, és engednénk, hogy beszéljen velünk Isten az Ő halk és szelíd szavával. Jó lenne, ha megvizsgálnánk, nincs-e a szívünkben lázadás azok ellen a figyelmeztető ítéletek ellen, amiket esetleg ránk bocsátott eddig, vagy ami éppen most ránk nehezedik. Vizsgáljuk meg becsületesen, hogy ott van-e a szívünkben ez az igaz istentisztelet? Egyedül Őt tiszteljük-e úgy, ahogy Istent tisztelni kell? Tudjuk-e Őt dicsőíteni? Miért hiányzik az életünkből a dicsőítés, ha hiányzik?

Jó lenne, ha megkérdeznénk: Uram, mit kell nekem még ma abbahagynom, mert komolyan akarom venni, hogy ma azt mond-tad nekem: ha abbahagyom mindazt a gonoszságot, amit cselekszem, akkor visszatérsz hozzám, és meggyógyítod az országunkat.

Jó lenne, ha ebben a csendben lennénk itt most az úrvacsorai közösségben is. Ha ma valóban csendes imádsággal töltenénk azt a félórát, amíg az úrvacsorai együttlétünk tart, és engednénk, hogy beszéljen velünk ebben a csendben, és mi is kiöntenénk neki a szívünket. Elmondanánk mindent, ami eszünkbe jut és engednénk, hogy az Ő Szentlelke juttassa eszünkbe mindazt, ami nála nélkül nem jut eszünkbe. S valóban megszabadulnánk, megkönnyebbülnénk minden felesleges tehertől, és adhatna Ő sok-sok áldást, ajándékot a mi bűneink és terheink helyére.

Ne felejtsük a három feltételt: ha megalázza magát az én népem előttem, ha imádsággal keresik orcámat, és abbahagyják gonosz cselekedeteiket, akkor visszatérek hozzájuk és meggyógyítom őket — ezt mondja az Úr Isten.

(367,4 dicséret)

Imádkozzunk!

Bocsásd meg, Urunk, ha sokszor mi sem tisztelünk téged igazán, és nem tudunk őszintén térdet, fejet és akaratot hajtani előtted. Bocsásd meg, ha sokszor már akaratlanul is gyalázzuk nevedet, mert észre sem vesszük, hogy nem igéd és kijelentésed szerint élünk.

Bocsásd meg, ha egészen hasonultunk a világhoz, és közben azt gondoljuk magunkról, hogy mi a te néped vagyunk. Ajándékozz meg minket a bűnbánat könnyeivel, hogy a miénk lehessen a bűnbocsánat el nem múló öröme.

Köszönjük, hogy tükröt tartottál most elénk. Bátoríts, hogy belenézzünk abba, és ne menjünk tovább úgy, mint amilyennek láttuk magunkat. Tudod, Urunk, hogy nem tudjuk megváltoztatni szokásainkat, gondolkozásunkat. Egyedül te tudsz újjáteremteni minket. Tudjuk, hogy az új ember szíve saját kezed míve. Vedd így kezedbe szívünket, hiszen a szívből származik minden gondolat és elhatározás. Tiszta szívet teremts bennünk, ó Isten és az erős lelket újítsd meg bennünk!

Segíts, hogy ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint töltsük a testben hátralevő időt, hogy tudjunk tudatosan és örömmel készülni a te második eljöveteledre, hogy a te dicsőségedből valami felragyogjon a mi nyomorult életünkön már most. És sokaknak tudjuk hitelesen mutatni a hozzád vezető utat.

Hisszük, Urunk, hogy nincs más lehetőség a megmenekülésre, csak ha megalázzuk magunkat előtted, ha keressük a te orcádat, és abbahagyunk minden gonoszt.

Segíts ebben! Tedd ezt könnyűvé és ajándékozz meg minket győzelmes élettel. Adj nekünk csüggesztő körülmények között is élő reménységet. Olyan reménységet, ami a te ígéreteidre épül. Őrizd meg a szívünkben sokféle nyomorúság közepette is a benned megtalált csendes örömöt. Add, hogy ezt tudjuk továbbajándékozni másoknak is.

Könyörgünk különösen azokért, akik nehéz terheket hordoznak. Adj vigasztalást a gyászolóknak, hogy túllássanak a láthatókon, és komolyan vegyenek téged, és az űrt, ami életükön támadt, te magad töltsd ki.

Könyörülj a nélkülözőkön, a félelmek közt élőkön. Könyörgünk azokért, akiknek otthonát és mindenét elvitte az ár. Mutasd nekünk, hogy kinek, mikor, hol, mivel szabad segítenünk, s hadd legyen öröm, ha adhatunk. Ha pedig rászorulunk, hadd tudjunk alázatosan elfogadni másoktól segítő szeretetet.

Kérünk, beszélj velünk még tovább is ezeken az igéken keresztül, és segíts most őszintén beszélni veled ebben a csendben.