ISTEN KÖRÜLVESZ

 

 

Alapige: Zsolt 139, 1-24

“A karmesternek: Dávid zsoltára. Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem. Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat. Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra. Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni. Hova menjek lelked elöl? Orcád elöl hová fussak? Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a világosság: a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság. Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy, csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid, könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok. Bár megölnéd, Istenem, a bűnöst, és távoznának tőlem a vérontó emberek! Akik csalárdul beszélnek rólad, ellenségeid, hazugul mondják ki nevedet. Ne gyűlöljem-e gyűlölőidet, Uram? Ne utáljam-e támadóidat? Határtalan gyűlölettel gyűlölöm őket, hiszen nekem is ellenségeimmé lettek. Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!”

 


 

Imádkozzunk!

Köszönjük, Édesatyánk, hogy ez a te jó, kedves és tökéletes akaratod, hogy mi kitárjuk előtted a szívünket. Valójában a szívünk mélyén tudjuk azt, hogy menedékünk sehol nincs, csak nálad, és sokszor mégsem vesszük ezt komolyan.

Köszönjük, hogy előled elrejtenünk semmit sem lehet, mert te látod a te Szentlelked által mindazt, ami a szívünk mélyén van. Szeretnénk ott hagyni a te lábad előtt, itt hagyni most a te színed előtt mindazt, ami nyomaszt, ami terhel, ami megkeserít, a gondjainkat, a nehézségeinket, a kérdéseinket.

Köszönjük Urunk, hogy veled mindent megoszthatunk, és te soha nem küldesz el magadtól üres kézzel és üres szívvel. Tedd ezt a csendes, nyári estét, kérünk, igazi, szent találkozássá veled, amely által megújulhat a mi életünk.

Urunk, a te szavadra, a te szabadításodra, a te üzenetedre várunk!

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Ha azt a szót hallja valaki közülünk, hogy gond, akkor a szó önmagában is sejtet már valamit abból, hogy mit jelenthet ez valaki számára.

Amíg fiatalok vagyunk, szinte gyermekek, és szerető családban növünk fel, addig az ember nem igen ismeri a gondokat, vagy legalább is nem azon a szinten, ahogy az később jelentkezhet. Amíg valaki eltartott, amíg a szülők vagy nagyszülők nevelik, amíg gondoskodnak róla, addig igazán nagy gondokkal nem találkozik. Aztán lassan, vagy gyorsabban ki-ki felnőtté válik, és ezzel együtt megjelennek a gondok is, amelyek bánthatnak, amelyek üldözhetik az embert, amelyek megkeseríthetik az életét.

A felolvasott zsoltár arról szól, hogy mit jelentett Dávid életének egy pontján az, hogy ő tudhatott arról, hogy gondviselő Istene van. Van valaki, aki gondot visel róla, akihez odafordulhat, és akivel mindent megbeszélhet.

Dávid nem volt könnyű helyzetben, amikor ezt a zsoltárt leírta. Nagy gondban volt. Saul volt még Izráel királya, de ekkor Sámuel próféta Dávidot már felkente, Saultól elvette a királyságot, és Dávidot tette Isten királlyá. Menekülnie kell Saul király elöl, mert üldözik, többször az életére törnek, majdnem megölik. Egy ilyen nagyon elkeseredett, befelé, s aztán fölfelé forduló állapotában mondja el ezt a csodálatos zsoltárt, s aztán írja le később Dávid, Isten színe előtt.

A 19. és 22. versekből kiderül az, hogy milyen csalárd emberek veszik őt körül. Azt mutatják, hogy barátok, de közben az életére törnek. Vajon miért ad Isten az istenfélő, istenhívő emberek életébe gondokat? Nem lenne sokkal egyszerűbb úgy keresztyénnek lenni, hogy nincsenek gondok, nehézségek, bajok nyomorúságok? Nyílegyenes út a mennybe. Mondhatná így is, vonulunk együtt, kéz a kézben, egymás hite által épülve a mennyei dicsőségbe, gond nélkül. Ez lenne a legjobb és a legkönnyebb.

Isten azonban azért ad és enged meg gondot, s gondokat, hogy gondolkozzunk el azon, hogy milyen a mi helyzetünk a mindenható Isten előtt. Rendben van-e minden, megfelel-e Isten igéjének mindaz, ami az életünkben van?

Mivel a gondviselő Istennek – és erről sok helyen beszél a Biblia – gondja van az övéire, ezért megenged olyan élethelyzeteket, amikor megméri az életünket. Amikor kiderül, hogy vajon komolyan vettük-e, s vesszük-e mindazt, amit mondunk és mondtunk? Valóságos, igazi, megtartó erejű hite van valakinek, vagy csak beszéd volt a száján mindaz, amit Istenről mondott.

Azért enged meg gondokat, hogy azok belevágva az életed húsába, gondolkodásra késztessenek, hogy kiderüljön az, hogy hol tartasz, mi az, amit hiszel? Hogyan gondolkodsz az Isten felöl? Mit jelent a számodra az élő Isten? Kihez kötődsz igazán?

Nagyon sokan vannak itt a gyülekezetünkben is olyanok, akik ezeken a kérdéseken csupán akkor kezdenek el gondolkodni, amikor valami olyan éri őket, ami megállítja őket az útjukon, amikor Isten kényszeríti őket kedvesen, szeretettel, hogy gondolkozzanak azon el, hogyha így megy tovább, az vajon hol fog befejeződni?

Dávid életének egy pontján egy nagyon fontos kérdéssel nem tud megbirkózni, s az egyetlen, számára lehetséges megoldást választja, odaviszi a mindenható Isten színe elé.

Négy fő gondolatkörből áll ez a zsoltár, nézzük ezt most végig, hogy mi az, ami bátorítás, vigasztalás, üzenet lehet a számunkra ebből a négy egységből?

Az első hat versből kiderül, és ezt ki is mondja itt Dávid: Uram, te ismersz engem, hiszen előtted élek. Ez biztatás és figyelmeztetés lehet mindnyájunk számára. Azt mondja Isten igéje, hogy Isten ismer minket. Ez valami egészen fantasztikus dolog. Van valaki ezen a világon, aki teljes mélységig, igazán, mindenfajta fal nélkül átlát rajtunk, belénk lát, és ismer minket.

Tulajdonképpen ebbe bele kellene, hogy remegjen a szívünk. Van valaki, aki minden gondolatunkat ismeri? Azt is, amire most gondolunk? Aki látja egyben az egész eddigi életünket? Hétfőtől csütörtökig a napokat, minden gondolatot érzést, szándékot, tervet, indulatot, minden mosolyt, ami mögött gyűlölet volt, minden olyan gondolatot, ami megfertőzött minket és másokat is, aki osztozik minden örömünkkel, aki számon tartja, és ahogy mondja a Biblia, tömlőbe gyűjti a mi könnyeinket. “Uram, te ismersz engem” – mondja Dávid. Előtted zajlik az én életem.

Azt mondja tehát a Szentírás, hogy Isten jobban ismer minket, mint ahogy valaha is mi, akármilyen szinten önismeretre eljuthatunk. Vagyis ez azt jelenti, hogy nyitott könyv az életünk a mindenható Isten színe előtt. A testünket vizsgálhatják sokféle módon orvosok, s megállapíthatják, hogy ez vagy az a szervünk beteg, vagy éppen teljesen egészségesek vagyunk, de a lényünket, a lelkünket, az egész valónkat csak az Isten látja együtt, testünket, lelkünket, gondolkodásunkat csak Ő látja egyedül.

Azt is látja, hogy milyen bűneink vannak. Testvérek, senkinek nem kellenek a bűneink, mindenkinek van elég, sajátja. Az Isten azt is látja, ami megfertőzi most folyamatosan az életünket.

A Biblia azt mondja, hogy a mi bűneink, amiket nem bánunk meg, azok követnek minket, jönnek utánunk, mint a kóbor kutya. Próbáljuk elhessegetni, egy ideig nem látszanak, nem veszünk róla tudomást, és utána újra jön, s nem marad el tőlünk. Egyetlen módja van annak, hogy elmaradjanak a vétkeink, amelyek követnek minket, hogyha azt odavisszük a mindenható Isten színe elé, és megvalljuk Jézusnak.

Kevésszer szoktunk mi beszélni arról, hogy gondviselő Istene van Isten népének, aki valóban gondot visel az övéire, aki számon tartja a gondolatait, az érzéseit, a szándékait az övéinek. Aki tudja, hogy mi fog bekövetkezni velünk, rajtunk, vagy éppen általunk egy óra múlva, amit mi nem tudunk.

Dávid azt mondja: “Uram, előtted van az életem, és te ismersz engem.” Belülről ismersz engem, hiszen előtted élek.

Néha még a közvetlen közelünkben élők sem értenek meg. A kollégáink, a munkatársaink, akik szeretnek minket, azok sem. Dávidot senki nem értette meg ebben a helyzetben. Pedig arról olvasunk a Sámuel könyvében, hogy hányszor elmondta Saulnak, hogy nem török a királyságodra, sem az életedre. Megölhette volna Dávid Sault nem egyszer, s nem tette. S nem hisznek neki. Hányan éljük át ezt újra és újra, hogy az igazat mondjuk, és nem hisznek nekünk? Olyan szándékot feltételeznek rólunk, amire mi nem gondolunk, és így közelítenek felénk. Milyen bántó, sértő és megalázó tud lenni?

Dávid ugyanígy és ugyanezt éli át, s odamegy Isten elé, és azt mondja: Uram, te ismersz engem. Te tudod, hogy én nem akarok trónra lépni Saul helyett, amíg ő legalább is él, biztos hogy nem, te ismersz engem, és előtted zajlik az életem.

Ha mindenki más félreismer minket, ha egy vád, egy sértés vagy egy kirekesztés után nagyon nagy biztatás lehet ez a számunkra, hogy a mindenható Isten ismer minket. Vigasztalás lehet gyász idején, keserű veszteség idején, gond és baj idején egyaránt.

Emlékszünk arra, mikor Péter megtagadja Jézust, s utána Jézus megkérdezi tőle háromszor, hogy “Péter, szeretsz engem?” S Péter a végén már csak azt tudja mondani, hogy: “Uram, te tudod, hogy szeretlek téged.” Uram, a cselekedeteim egészen másról beszéltek. Megtagadtalak téged egyszer, kétszer, háromszor. Egyik tagadás jött a másik után, még azt is letagadtam, hogy valaha ismertelek, sőt láttalak téged, de Uram, te ismersz engem. Te belém látsz, és te tudod, hogy én szeretlek téged, s most már igazán hajlandó vagyok akár az életemet is odaadni érted.

Nagyon fontos, hogy elhiggyük ezt, amit itt a zsoltáros mond, mert hiszen a takargatást sokszor életművész szintre visszük. Mint ahogy Ádám tette. Elbújt az Édenkert fái között, miközben elszakadt Istentől.

Emlékszem egy jelenetre. Egy házaspár rettenetes hangerővel veszekedett egy áruház próbafülkéjében. Bezárták magukra az ajtót, és félelmetes dolgokat vágtak ott mindjárt egymás fejéhez. Csak egy valamiről feledkeztek el, hogy alul kis rés volt a próbafülke alján, ami nem volt zárt. Amikor befejezték a veszekedést, akkor az asszony boldog mosollyal kilibbent az új ruhában, a férfi szintén mosolyogva kijött, és úgy tettek, mintha semmi nem történt volna. S elfelejtették azt, hogy az a próbafülke alul nyitott volt, és a körülöttük álló sereg kénytelen volt ezt az iszonyatos szitkozódást és veszekedést végighallgatni.

Sokszor nem ilyen a mi életünk is, mint ez a házaspár a próbafülkében? Történik valami, és mi feltesszük a mosolygós hívő vagy kevésbé hívő álarcot, s úgy gondoljuk, hogy senki nem vesz észre semmit.

Hosszú távon pedig bizonyos kérdéseket nem lehet letagadni, nem lehet meg nem történtté tenni. Nem lehet úgy tenni, mintha nem lett volna az, amit mondtunk, vagy amit cselekedtünk.

Azt énekeltük az elején, hogy te előled elrejteni semmit sem lehet. Testvérek, ez csak énekszó volt, vagy hitvallás? Nagy különbség. Csupán énekeljük, vagy tényleg így van, hogy nem lehet, és nem is akarunk Isten elöl semmit sem elrejteni.

Azt mondja Dávid egy másik zsoltárban: “Uram, vizsgálj meg engem:” Van-e a hamisságnak valamilyen útja bennem?

Isten olyan kegyelmes, hogy ma este adott erre lehetőséget. Odaállhatunk most, itt a mindenható, szent Isten színe elé, és nagyon komolyan kérhetjük ezt tőle. Uram, vizsgálj meg engem, és mutasd meg, hogy van-e valami istentelenség az életemben! Van-e valami, ami engedetlenség, ami nem szerinted való, amit te már régóta, régen nem akarsz, ami utálatos előtted?

Joggal kérdezhetné ezek után valaki, de hogy fogja megmondani az Isten? Ha Isten gondviselő Isten, akkor nyugodtan bízzuk rá. Az az Ő gondja. Őneki megvannak az eszközei, a lehetőségei. Mindenfajta módon, ahogy ezt Ő jónak tartja, világossá tehet valamit, megmutathat, elvezethet minden igazságra – azt mondja a Szentírás. Ez Isten gondja. Az a kérdés, hogy akarjuk-e ezt. Uram, vizsgálj meg engem, itt vagyok, nem ellenkezem, kitárom a szívem, az életem, az egész lényem előtted, mutasd meg, hogy van-e a hamisságnak valamilyen útja az életemben! Minden egyéb az Ő dolga. Az Ő felelőssége. Majd Ő megoldja azt, ami számunkra megoldhatatlan kérdésnek tűnik, hogyan válaszol az Isten? Bízzuk rá nyugodtan!

A második nagy egység ezen a zsoltáron belül a 7-12-ik versig. Azt mondja Dávid: “Uram, te mindenütt jelen vagy.” Nem rejtőzködhetek el előled. Az Ókorban volt egy pogány felfogás. Hogyha valaki szakított egy istenséggel, vagyis kilépett annak az érdekköréből, akkor az az istenség nem tud utána nyúlni, nem tudta többet már a hatalma alá keríteni, mert kikerült a fennhatósága alól.

Azt mondja Dávid, hogy Isten mindenütt jelen van. És folytatja tovább, és azt mondja, hogyha felmennék az égbe, ha egészen magasra, a mennybe mennék, te ott is jelen vagy. Ha leszállnék a holtak birodalmába, ha ott feküdnék le, te ott is ott vagy. Ez megint csak ítélet és biztatás. Ez azt jelenti, hogy Isten elöl nem lehet elrejtőzni.

A Jelenések könyve nagyon komolyan mondja ezt: Eljön az az idő, amikor majd meglátják eljönni a Messiást, s az emberek akarnak elrejtőzni előle, bebújnak a barlangokba, kérik a hegyeket, hogy essenek ránk, csak rejtőzzünk el a mindenható Isten színe elöl, és nem lesz lehetséges. Nem lehet elrejtőzni sem odafönt, sem lent a holtak hazájában. És ez biztatás is olyan értelemben, hogy Isten ismer minket, látja a mi dolgainkat, és aki hívő ember, az vele megy lefelé is. Teste a sírba, lelke a mennybe. Ez egészen különös biztatás mindenki számára, aki Jézussal jár, hogy az üdvösség az nem úgy kezdődik, hogy most, itt elkezdődik, és a halálunkkal véget ér, hanem itt elkezdődik lent Krisztussal, és soha többet nem ér véget. Sokan szeretnék azt, hogy maradjon Isten a templom falai között, az istentiszteleti kultuszon belül. Amikor jönnek a sikerek, akkor az így gondolkodó ember azt mondja, hogy milyen kedves az Isten. Amikor jönnek a kudarcok és a sikertelenségek, vagy éppen elfogy a pénz, vagy megszűnik az a jó, zsíros állás, akkor egyből az a kérdés, hogy hol az Isten? Most miért nem törődik velem?

Dávid azt mondja, hogy akár fönn vagyok, akár lenn vagyok, a mindenható Isten színe előtt vagyok. Uram, te jelen vagy mindenütt, nem rejtőzködhetem el előled.

Hisszük mi ezt az elhagyatottság idején is, amikor teljesen magunkra maradunk? – én ezt sokszor átéltem. Nem volt emberem, senki nem volt. Rám sem nyitották az ajtót, hányszor volt így. S mégis átéltem azt, hogy nem voltam egyedül, mert az Atya, a mindenható Isten velem volt. Uram, te jelen vagy mindenütt. Hisszük mi ezt igazán, hogy jelen van? Van beleszólása az életünkbe? Kell a bűnök bocsánata, de az nem kell, hogy megmondja, hogy a fizetésünket mire költsük. Vagy megmondja azt, hogy vállaljunk el akár egy ütközést is egy bizonyos erkölcsi kérdésben. Vagy bizonyos anyagiak miatt a gerincünket a szögre akasztjuk, és történjék bármi, mi némák maradunk. Eltűrjük folyamatosan az istentelenséget, mint Lót Sodomában? Ugyan szenvedett az ő igaz lelke, de nem ment ki Sodomából, és nem hagyta ott a bűnös várost, ott maradt továbbra is, egészen addig, míg Isten ítélete a várost el nem pusztította.

A sikerek idején “érezzük” az Isten áldását, de a kudarcok idején úgy “érezzük”, hogy elhagyott az Isten. Uram, te mindenütt jelen vagy. Ez hitvallás a számunkra, vagy pedig ítélet ránk nézve utolsó figyelmeztetésként, hogy térjünk le arról az útról, amire Isten nélkül fordultunk.

Dávid boldog felfedezése volt ez, hogy Isten mindenütt vele van. Mindenütt jelenvaló Isten az Isten. A barlangban, amikor menekült Saul elöl, akkor is, amikor később Dávid király lett, és egészen a legmagasabb csúcsra került, a józansága csak így maradt meg Dávidnak, lenn is meg fenn is. Nagy öröm és nagy bánat idején, nagy szegénységben, ínség idején, és nagy gazdagságban: Uram, te mindenütt jelen vagy. Fenn is meg lenn is. Akármi lesz a testemmel, ami egyszer por és hamu lesz, én tudom, hogy te akkor is jelenvaló vagy, és kezedben van az én életem.

Jézus Krisztus kezében van a menny és a pokol kulcsa. Ő nyitja azt meg minden ember számára. Aki tudja, hogy mind életében, mind halálában nem a magáé, hanem az ő hűséges Megváltójának, Jézusnak a tulajdona, annak egészen más lesz a gyakorlatban az élete ezzel a tudással.

Az Apostolok cselekedeteiben azt olvassuk: “Mert Jézusban élünk, mozgunk és vagyunk.” Ez rád nézve is igaz, vagy a te életed nem eszerint zajlik? Egy időre, amíg a templomban vagy, ez igaz, utána innen elmész, és csinálod úgy, ahogy azt te elgondolod. Ezért Dávid nem menekül Isten elöl, mivel ezt tudja, hanem Istenhez menekül, az ő helyzetében.

A harmadik nagy egység a 13. verstől: azt mondja Dávid: “Te alkottad veséimet.” Az ószövetségi felfogás szerint a szív és a vese – nem az agy –, a szív és a vese a központja az értelemnek. Főleg annak, hogy Isten dolgait megértse valaki. Azt mondja a Biblia, hogy ”Elhat az Isten igéje a velőknek és veséknek megoszlásáig.” Egészen a mélyre – ezzel ezt akarja Dávid és más szent író is kifejezni. A legmélyebb szervekbe is, vagyis a lélek legmélyére is eljut.

Drága nekünk Isten szándéka? Mert azt mondja Dávid, hogy ismerem a te szándékaidat, és dicsőítlek érte. Elfogadjuk vagy pedig zúgolódunk amiatt, amit Isten enged? Elfogadjuk azt, hogy nem véletlenül lettünk ilyen tulajdonságú, kinézetű, ilyen családi állapotú emberekké? Isten alkotta a mi veséinket. Ismerte a napjainkat. Vagyis senki nem hal meg testvérek véletlenül. Nincs olyan, hogy Isten ne tudna róla, ne az az akarata következne be. Azt mondja, hogy kirendelte a napokat. Megszámolta. Tudta, hogy hány napot, kinek, mennyit szánt. Nem műhiba történik egy műtét során, hanem valakinek lejár az az idő, amit Isten rendelt, és ez óriási különbség. Ki-ki hogyan közelít ezekhez a kérdésekhez. Ha Isten rendeli ki a napokat, és könyvében meg van írva, akkor nem véletlen az, hogy mi még élünk, s nem véletlen az, hogy mások már meghaltak.

Az anyaméhben formálta titkon az új életet, írja Dávid, s könyvedben meg voltak írva a napok, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Vagyis létezik Istennek egy minden emberrel előre eltervezett akarata. Ez nem azonos az iszlám fatalizmussal, amelyik azt mondja, hogy Allah mindent elrendelt előre, ezért én nem segítek egy nyomorúságban lévőnek, mert hogyan avatkozhatnék be Allah tervébe? Ezt mondja a fanatikus és fatalista iszlám tanítás. Hogy jövök én ahhoz? Ez nem azonos ezzel. Isten változtat – gyakran tapasztaljuk – az Ő tervén egy imádkozó közösség imádsága által. Beszél arról a Szentírás, hogy imádság következtében meghosszabbított életeket, vagy éppen valakin ítéletet mondott, vagy lezárt egy korszakot egy ember életében, s kezdett valami egészen újat. Isten kezében vannak a napjaink, az életünk menete. Ez valami egészen különleges biztonságot adhat annak az embernek, aki ezt hiszi.

Sokan tiltakoznak Isten terve ellen, miközben ülnek a saját, összetört, tönkretett életük romjai fölött, s vádolják az Istent. De nem az Isten tehet róla, hogyha valaki úgy alakította saját magának a sorsát, vagyis sorsának a kovácsa volt, s aztán lett az az életéből, ami lett, ezért miért az Isten a hibás? Ha valaki nem simul bele az Isten akaratába, nem kéri az Ő vezetését, nem aszerint él, ahogy Isten igéje mondja. Ki ezért a hibás, ha nem az az ember, aki ezt csinálja? Világosan kiderül itt a Szentírásból, hogy Istennek terve van minden emberrel. Vagy az történik, hogy ezt a tervét betöltheti a hívő, engedelmes életekben, vagy pedig megyünk tovább a saját utunkon, annak minden következményével.

Valaki azt mondja, hogyha jobb állásom lett volna …, ha férjem, a felségem nem olyan, amilyen…. Ha születik gyermekem…, ha az nem születik meg… Ha szebb lennék… Ha okosabb lennék… Ha férfi lennék…, ha nőnek születek… Nagyon sok embernek ezzel telik el az élete, hogy hibáztat sokakat, másokat mindig azért, ami vele történt. Soha nem teszi meg ezt a lépést, amit itt Dávid megtett: Uram, eléd állok, vizsgálj meg engem, és mutasd meg, hogy van-e a hamisságnak valami útja bennem!

Ma arra int Isten, hogy értsd meg, hogy Ő alkotott téged. Nem vagy maradék szövetvég a turkálóban, hanem Isten alkotott. Ő tervezett meg. Az Ő szereteténél fogva formált téged édesanyád méhében. Tudja, ismeri a napjaidat. Azt is tudja, hogy mikor kellett megszületned, s azt is tudja, hogy mikor fogsz meghalni. Mindez a mindenható Isten kezében van.

Fogadd el tehát újra az életedet az Isten kezéből! Tedd újra az életedet az Ő mindenható, gondviselő kezébe!

Ilyenkor lehet megkérdeznünk azt is, hogy Uram, a helyemen vagyok? Te ott akarsz látni a munkahelyemen, abban a környezetben, ilyen barátokkal, ebben a kapcsolatban, tőled van ez, te akarod ezt? S ilyenkor merül fel egy másik kérdés is: akkor most, ha megértettem engedelmeskedek, vagy megmaradok azon az úton, amely az elején jónak látszik, de a vége pusztulás.

A negyedik nagy egysége ennek a zsoltárnak a befejező versek (19-22-ig). Sokan meglepődtek már ezen. Így kezdődik: “Bár megölnéd, Istenem, a bűnöst, és távoznának tőlem a vérontó emberek. Ne gyűlöljem-e gyűlölőidet, Uram? Ne utáljam-e támadóidat? Határtalan gyűlölettel gyűlölöm őket, hiszen nekem is ellenségeimmé lettek.” Ez azt jelenti tehát, hogy a hívő ember gyűlölködhet? Sehol nem olvasunk erről a Bibliában. Utána mondja azt Dávid, hogy: “Uram, vizsgálj meg engem.” És nem azt mondja: Uram, azt kérem tőled, öld már meg az ellenségeimet. Ami itt szerepel a szövegben, az pontosan ezt jelenti. Uram, gyűlölet van a szívemben. Bosszúállás van a szívemben magam miatt, meg a te ügyed miatt is, de eléd hozom.

Emlékszem egy asszonyra, aki a válása után a következőt mondta: “Meg tudnám ölni a férjemet azért, amit velem és a gyerekekkel tett.” S amilyen gazemberségeket tett az a férfi, ha valóban megtette, és nem csak túlzás volt sok kérdésben, akkor tényleg jogos volt ennek az asszonynak a gyűlölete. De mi a megoldás ebben a helyzetben? Mondjuk azt, hogy a gyűlölet nem az Istentől való. Persze. De mégis előfordult már mindnyájunkkal, hogy szívünkből gyűlöltünk valakit, és ha ott lett volna, akkor nem is tudtuk volna, mi történik hirtelen, vagy mi történt volna hirtelen.

Mit mond Dávid? Azt tanítja, hogy lehet a szívünkben gyűlölet, mert emberek vagyunk, de a gyűlöletet vigyük oda az Isten elé. Uram, szívből gyűlölöm őket, gyűlölöm azokat, aki téged gyűlölnek, de még ezt is neked mondom el.

Azzal az asszonnyal abba maradtunk, hogy én megértem Őt, mert érthető, de most mondjuk el együtt Istennek, hogy mi van a szívében. Vallja meg bűnként, hogy: Uram, nem tudom nem gyűlölni a volt férjemet, vagy a volt feleségemet, gyerekem, unokám, főnököm stb. Nem tudom nem gyűlölni, de kérlek bocsásd meg, mert tudom, hogy ez nem szerinted való indulat. “Ám haragudjatok – mondja Pál –¸ de ne vétkezzetek, a nap le ne menjen a ti haragotokon.” (Ef 4, 26-27.)

Dávid megvallja ezt a gyűlöletét. Kéri Istent, hogy vizsgálja meg, s komolyan veszi azt, amit az ige mond: “Hagyjátok a bosszúállást az igazságosan ítélőre, magatokért bosszút ne álljatok.” Bízzátok rá a mindenható Istenre! És Dávid ezt teszi. Tudja, hogy a vádak nem igazak, ott van a gyűlölet a szívében, de feltárja azt Isten előtt, és rábízza azt Istenre. Vizsgálj meg, és ismerj meg engem!

Merünk, mi ilyen nyugodtan odaállni az Isten elé, és azt mondani: Uram, vizsgálj meg, itt vagyok! Mondj bármit, amit akarsz! Ma este itt van a nap hordaléka, eléd hozom, válassz ki belőle bármit, amit mondtam, cselekedtem, gondoltam, a szándékaimat, a gyűlöletemet vagy a képmutatásomat, bármit, nevezd meg, és én hajlandó vagyok előtted bűnnek nevezni, és ott hagyni nálad! Dehogy akarok azzal hazamenni, hogy jöjjön utánam, mint a kóbor kutya. Itt hagyom nálad, vedd ki az életemből!

Dávidban ez a csodálatos készség volt meg, hogy semmit nem akar magával vinni, ami Isten előtt utálatos.

A tanítványok egyszer tüzet kérnek Jézustól arra a samáriai falura, amelyik nem fogadta be az evangéliumot. Akkor Jézus azt mondja: “Nem tudjátok milyen lélek van bennetek.”

Testvérek, sokszor mi sem tudjuk. Amikor a gyűlölet fellángol bennünk, akkor nem tudjuk. Akkor nem tudjuk, hogy mit mondunk. Spurgeon – az egyik leghíresebb igehirdető – azt mondta egyszer imádságban Istennek: “Atyám, amikor a te gyermeked lázas betegen össze-vissza beszél, gyűlölködik vagy istenkáromló vagy Isten ellen lázadó gondolatai vannak, kérlek, bocsásd meg, és ne vedd komolyan!” Olyan jó lenne így odaállni Isten színe elé, és megvizsgálni, nem maradt-e valami gyűlölet bennünk valaki iránt. Nem fészkelte-e be magát a szívünkbe a gyűlölet?

Uram – írja Dávid –, előtted élek, általad élek, és vagyok, aki vagyok, és veled élek, mert így szeretném és így akarom. És mi lett a gondokkal? Mi lett Dávid kérdésével? Mert a végén kiderül, hogy nem kap erre választ. Ami miatt odaállt Isten elé, az üldöztetés, a gyanúsítás, a rágalmak, egyetlen szó nem hangzik ebben a zsoltárban arról, hogy mi lett a gondjával?

Jézusról azt mondja a Szentírás, azért jött erre a földre, hogy gondviselő legyen. Így mondja Péter levele: “Minden gondotokat Őreá vessétek!” Ott az a szó szerepel pontosan, hogy dobjátok. Dobd rá, vesd rá Jézusra! Mert neki gondja van rátok. Ha a golgotai keresztre néz valaki, ha végiggondolja azt, ami ott történt, akkor megérthetjük azt, hogy Isten elküldte Jézust gondviselőnek. Az Isten Fiából bűnbak lett. Mi sokszor keressük. Nem? Hányszor elmondjuk, hogy ő a bűnbak. Azért történt velem az, mert ő azt csinálta, vagyis ő a bűnbak. Ez úgy lehetséges, ha a mi bűneinket Jézusra vetjük. Az Isten Fiából bűnbak lett, áldozati bárány. Magára vette a világ bűneit – ahogy Keresztelő János mondta -, és benne az én bűneimet meg a tietekét is. Ő állt oda a mindenható Isten színe elé. Elénk állt, és azt mondta az Atyának, Atyám, én voltam. Én átvállalom az Ő bűnének a büntetését. Büntess meg engem helyette, mint a jó testvér, mint az idősebb testvér. Magára vette szennyes ruhánkat, mindnyájunkét. Elhordozta a bűn átkát, a bűn büntetését, a kárhozatot.

Nem régen volt valaki, aki azt mondta, hogy: “Én nem tudom elfogadni azt, hogy valaki az én bűneimért, helyettem meghalt.” S akkor azt mondtam neki, hogy el tetszett késni. Ezt már nem lehet jóvá tenni, ugyanis Jézus kétezer évvel ezelőtt meghalt a mi bűneinkért, ez elvégzett dolog. Aki akarja, vesse rá a gondjait, vesse rá a bűneit, dobja rá Jézusra, Ő elhordozta. Ő előre, minden bűnünkért meghalt a golgotai kereszten, hogy nekünk ne kelljen odaállni az Isten ítélete elé, mert azt nem bírnánk ki. Mert, ha nem fogadjuk el Jézus kegyelmét, helyettes áldozatát, az Isten rajtunk hajtja végre a bűneink büntetését, az ítéletet.

Minden gondotokat – mondja az ige – vessétek Jézusra, majd Ő gondodat viseli, mert az Ő alkotásai vagyunk. Vannak festők, akik sosem adják el a képeket, amit festettek. Annyira ragaszkodnak az alkotásaikhoz, hogy ott gyűlik a műteremben, de egyet sem lehet megvásárolni azok közül.

Isten nagyon ragaszkodik hozzánk, mert szeret minket, mert odaadta helyettünk és értünk Jézust, bűnbakká, áldozati báránnyá, az Ő egyszülött Fiát.

Ne gondolkozzunk tehát azon, hogy vállaljuk-e ezt az utat, vagy nem, higgyük-e azt, hogy Isten gondviselő Isten, vagy nem, hanem próbáljuk ki! Hanem kezdjük vele el újra, hanem vessük rá újra a gondjainkat, a kérdéseinket, s majd meglátjuk, hogy Isten a kegyelménél fogva válaszol nekünk.

Dávid ezt tette. Ő tudta, hogy az egész lénye, a szíve, a gondolkodása javíthatatlan. Menthetetlenül elpusztul, ha nem az Istenhez fordul. Ő komolyan vette azt, hogy Isten mindent lát, ismeri az életünket, Ő alkotta a mi testünket, lelkünket. Előtte nincsen egyetlen egy titkunk sem.

Ha valaki megteszi ezt a lépést, akkor átéli ezt a csodát, hogy Isten maga veszi kezébe a mi életünket.

Uram, előtted állok, vizsgálj meg engem! Mutasd meg, hogy van-e valami hamisság bennem! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!

Aki így jár Jézussal, az az örökkévalóság útján jár. Vagyis mit jelent ez? Amikor lehanyatlik majd a sírba a teste, semmi nem ér véget. Folytatja tovább az útját, most már a nem látható világban, az örökkévalóság útján, sőt megérkezett Jézushoz, aki az Atya jobbján van.

 


 

Imádkozzunk!

Urunk, köszönjük neked azt, hogy te a zsoltárokon keresztül is üzensz nekünk. Köszönjük a te nagy-nagy szeretetedet, irgalmadat, amivel körülveszel minket, ahogy itt az igében mondtad, körülfogsz minket, s mivel körülveszel a te szereteteddel, újra és újra átélhetjük a te gondviselésedet. Bocsásd meg, ha nem hisszük ezt, hogy ez létezik! Sőt, ha nem hiszünk abban, hogy te mindenütt jelen vagy, és tekinteted elöl elrejteni semmit sem lehet. Bocsásd meg ezt a bűnünket, kérünk, és kérünk azért is Urunk, hogy vizsgálj meg minket! És mutasd meg, hogy van-e a hamisságnak valamilyen útja bennünk! És kérünk, hogy vezérelj minket az örökkévalóság útján!

Köszönjük, Urunk, hogy te a kicsinységeket is látod, és rámutatsz a nagy dolgokra is. Kérünk, segíts nekünk, hogy úgy álljunk most előtted, ahogy Dávid mert eléd állni, ahogy kérte, hogy világíts rá az ő életére, szent szemeddel nézd át azt, tisztítsd meg! Lajstromozd újra! S köszönjük, ha ez megtörténik, akkor újra a te szent szolgálatodba állítasz minket.

Köszönjük, Urunk, hogy ismersz, hogy nem véletlenül születtünk olyannak, amilyenek vagyunk, s köszönjük, hogy egyedül te tudsz változtatni rajtunk, s formálni minket olyanná, amilyenné terveztél bennünket.

Ámen.