Alapige: Lk 17, 11-19

“Amikor pedig útban volt Jézus Jeruzsálem felé, a Samária és Galilea közötti határon haladt át. És mikor egy faluba bement, tíz bélpoklos jött eléje, akik távol megálltak, és felemelt szóval kiáltották: “Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!” És mikor látta őket, azt mondta nekik: “Menjetek el, mutassátok meg magatokat a papoknak.” És amíg odajártak, megtisztultak. Egyikük aztán látva, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon magasztalta az Istent. És Jézus lábánál arcra borulva, hálát adott neki. És ez az ember samáriai volt. Ekkor Jézus azt mondta: “Nem tisztult-e meg mind a tíz? Hol van a többi kilenc? Nem akadt, aki visszatért volna, hogy dicsőítse az Istent, csak ez az idegen?” És így szól hozzá: “Kelj fel, menj el, a te hited megtartott téged.”

Imádkozzunk!

Köszönjük, Istenünk, hogy már az ének szavaival is kérhettük azt, hogy taníts minket a legfontosabbra, a hitre. Megvalljuk, Urunk, hogy napközben annyiszor nem gondolunk rád, és nem gondoljuk el a hitbeli megoldásokat, saját akaratunk, kezünk, elképzeléseink, indulatunk szerint próbálunk küszködni, előbbre haladni, győzni, vagy éppen veszteségeket feldolgozni, és nem jut eszünkbe, hogy lehet másképpen is. Köszönjük, hogy minden ilyen alkalmat a tanítás alkalmává is teszel. Hogyha mi úgy fogadjuk a te igédet, hogy nyitott a mi szívünk, az számunkra lehet akkor bátorítás, vigasztalás, gyámolítás, a változás percei és órája.

Kérünk, taníts ma estétől még inkább, még jobban, még mélyebben bízni benned! Egyáltalán, megbízni benned, elhinni azt, hogy minden jó és tökéletes ajándék felülről, tőled, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincsen változás és változásnak árnyéka sem, és te soha nem tévedsz, amikor valamit teszel velünk, értünk. Urunk, taníts minket hinni, kérünk még mélyebben, még igazábban, még jobban rád bízni magunkat, szeretteinket! Segíts nekünk elfogadni a veszteségeket is, amelyek érnek minket azzal a hittel a szívünkben, hogy te soha nem tévedsz semmiben sem. Szeretnénk most újra átadni magunkat neked, a te jó, kedves és tökéletes akaratodra bízni magunkat! Légy segítségünkre, kérünk!

Ámen.

Igehirdetés

Három, négy évig is hordozhatja magában az ember a lepra bacilusát anélkül, hogy észre venné, hogy beteg, és közben másokat is megfertőzhet. A betegség legtöbbször cseppfertőzéssel terjedt, de emberi váladékok is terjeszthetik a betegséget. Sőt, legutóbb azt is kiderítették, hogy még az anyatejjel is továbbadható a lepra-baci-lus. Egy kicsiny fehér folttal kezdődik a betegség, s aztán az terjed tovább a test felületén. A megtámadott hámszövetek jeleznek így, és aztán később a fertőzés átterjed az idegszövetekre is. A kicsiny folt érzéketlenné válik, s aztán egyre nagyobbodik, majd fekélyes sebbé alakul, elkezd váladékozni, és egyre mélyül, befelé rágja magát a szövetekbe a betegség. A végső stádiumra pedig az jellemző, hogy a beteg elveszti a testének kiálló részeit. Egyszerűen leválik a fül, az orr, elveszítheti az ujjperceit, és végén, az utolsó stádiumban ott marad mintegy felismerhetetlen emberi torzó, roncs a végtagok nélküli test.

A lepra gyógyszerét nem olyan régen fedezték fel, de csak akkor hatásos, hogyha a betegség egészen elején, az első felismerhető tüneteknél adják a betegnek, és így sem mindegyik fajta lepra gyógyítható. Afrika és Ázsia egyes országaiban ma is pusztít ez a szörnyű betegség egyszerűen azért, mert a családtagok nem jelentik be, hogy egyik rokonuk, ismerősük vagy családtagjuk beteg, és így éveken keresztül fer-tőzheti a többieket a beteg anélkül, hogy észre vennék.

A Biblia korban az első fázis, a betegség első fázisában sem közösítették ki mind-járt a betegeket, csak amikor mindenki e-lőtt nyilvánvalóvá vált az, hogy miben szen-ved az illető, akkor kellett elhagynia a lakóközösséget, és egy bizonyos helyen, a leprások közösségében élhetett tovább egészen addig, amíg a sorsa be nem teljesedett rajta.

A mózesi törvények szerint távolról meg kellett állnia a leprásnak, kiáltoznia kellett, hogy tisztátalan vagyok, vigyázzatok! Senkihez nem mehetett közel. Egy ide-ig még a rokonok, a családtagok vittek élel-met a betegnek, de a végén, amikor a betegség végső stádiumába jutott, akkor senki sem törődött többé ezekkel az emberekkel.

Ebből a részből is kiderül az, hogy e-zek a férfiak, tízen, akik közeledtek Jézushoz, már súlyosabb stádiumban lehettek, hiszen nem mennek közel, hanem messziről megállnak, és úgy kiáltoznak Jézus felé.

Jézus a mózesi törvények szerint elküldi őket a papokhoz. Ott kellett kiderülni annak a papok előtt, hogy egy gyógyulás valóságos volt-e. A papok nyilváníthattak valakit tisztának vagy tisztátalannak, vethették ki a közösségből vagy maradhatott a közösségben, ha mégsem leprás volt az illető, hanem valamilyen más baja volt.

Leprásan kellett elindulniuk, ekkor még nem gyógyultak meg. Leprásan kellett Jézus szavának engedelmeskedniük, úgy kel-lett megérkezniük a papokhoz, és ott derült aztán ki, hogy Jézus szava gyógyított-e, vagy pedig nem.

Nem lehettek könnyű helyzetben. Úgy, hogy valami nem következett még be, kellett elhinniük azt, hogy amit Jézus mond, az biztos, hogy bekövetkezik. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezetében ezt olvassuk: “A hit a reménylett dolgok valósága, és a láthatatlan dolgokról való meggyőződés.”

Pontosan erről beszélt Jézus is. Azt mondta nekik, hogy menjetek el a mózesi törvény szerint a papokhoz, mutassátok meg magatokat leprásan, és majd kiderül, hogy amit mondok, az bekövetkezik, vagy pedig nem. Megtermi-e a gyümölcsét a hitből fakadó engedelmesség, vagy pedig nem?

Ha most valaki egy gyors statisztikai számítást végez, akkor egészen szomorú az eredmény. Tízen indultak el, és mindössze egy megy vissza Jézushoz, és ad hálát.

Nézzük meg most azt, hogy miben e-gyezett ennek a tíz embernek a hite, és hol válik külön kilenc, és marad egy valaki, aki a hit útján tovább mehetett.

Mi az, amiben megegyeznek őt, tízen? Abban, hogy mind a tíz embernek csodaváró hite volt. Valamifajta hite volt, ami csodát várt Jézustól. Azt kérik Jézustól, pedig ezt nem tehették meg, mert nekik azt kellett volna kiabálniuk messziről, hogy vigyázzatok, tisztátalanok vagyunk, leprások vagyunk, ne közelítsetek! Itt megszegik a törvényt, és ehelyett a jogilag előírt szöveg helyett azt mondják Jézusnak: Mester, könyörülj rajtunk! Valamit már hallhattak Jézusról. Tudhatták azt, hogy aki találkozott Jézussal, s aki elismerte az Ő fenségét, ha-talmát, istenségét, az számíthatott arra, hogy Jézus segít rajta. Hallottak már arról nyilván, hogy Jézus cselekedete, szava nyomán gyógyulások történtek.

Az ember önkéntelenül is vonzódik az erősebbhez ahhoz, aki fizikailag is erősebb. Sokan felnéznek a deltás emberekre. Jó velük együtt mutatkozni, akkor az ember nyeszlettsége nem derül ki olyan gyorsan. Egyáltalán, milyen jó a sötét utcán valaki olyannal hazamenni, aki fizikailag nálunk erősebb, akire rábízhatjuk magunkat, aki bizonyos helyzetekben meg tud fizikailag védeni. Vagy pedig, ha valaki többet tud nálunk, aki jól tud beszélni, akivel bemegy az ember egy hivatalba, kinyitja a száját, mond három mondatot, és soron kívül elintézik az ügyet. Még más valaki fél napot ott tölt, és utána elküldik eredmény nélkül. Az ember szívesen néz fel arra, aki fizikailag vagy szellemileg előbbre van.

A csodavárásig, a sokszor babonás ele-mekkel tarkított hitig sokan eljutnak. Testvérek, az emberek minden további nélkül befizetnek komoly összegeket egy társasutazásra, hogy megnézzenek egy fából vagy kőből készült szobrot, amelyik vért könnyezik, s ezáltal az ott lévő betegek esetleg meggyógyulnak. A legtöbb esetben semmilyen gyógyulás nem következik be, de hát lehet esetleg hinni azt, hogy az a könnyező madonna-szobor bárkit meggyógyíthat. Vagy amikor a televízióban David Cop-perfield csodákat tesz, letakar ponyvával egy vasúti kocsit, s aztán az eltűnik, az emberek tágra nyílt szemmel és leesett szájjal, állal figyelik, hogy csodát tett az illető. Arra a legtöbben nem gondolnak, hogy vajon milyen erőket, milyen és honnan jövő erőket használ fel ez az ember, hogy elámítsa az embereket, ahogy a Biblia mondja, hogy: “Az utolsó időben tesznek majd nagy jeleket és csodákat, hogyha lehet, még a választottakat is megtévesszék.”

Az ember sokkal könnyebben hisz a cso-dákban, mint az élő Istenben, vagy az élő Istennek. A csodavárásra különböző helyzetekben szinte mindenki kapható. Befizet egy összeget valaki, s annak fejében ilyen és ilyen sorsoláson vesz részt, elküldik az autó kulcsának a másolatát egy borítékban, hogyha jobban megnézi az ember — én is kaptam egyszer ilyet —, akkor egy silány kis fémdarab, egy műanyag bütyökkel a végén, de sokan bedőlnek, és elhiszik azt, hogyha visszaküldik, vagy beküldenek egy bizonyos összeget, akkor máris nyernek anélkül, hogy bármit tettek volna. Az emberek hiszékenyek, és a csodákra különösen fogékony mindenki.

Ezek az emberek azonban Jézushoz for-dulnak, és kiderül ebből a történetből is, hogy aki Jézushoz fordul, és tőle vár választ, az bizonyosan számíthat Jézus segítségére.

Van azonban ennek a fajta hitnek egy nagy veszélye. Hogyha valaki csak a csodákra alapozza a hitét, ha csak csodákat vár újra és újra, akár még az Istentől is, akkor nagyon könnyen csalódhat, mert nagyon sokszor nem teljesül az, amit az illető vár. Isten ugyanis senkinek nem ígérte meg azt, hogy minden kívánságát az imádkozónak teljesíti, s minden kérését meghallgatja a hívőknek, hanem azt mondta, hogy amit az Ő akarata szerint kér valaki, mármint Isten akarata szerint, azt Isten meghallgatja és megadja. És nagyon sokszor úgy járnak az ilyen emberek, hogy elmarad a csoda teljesítése, amit várt, és elmarad a hit is.

Figyeljük csak meg, amikor odaviszik Jézust Heródeshez, Heródes is csodát akart látni Jézustól. Azt mondja Jézusnak, hogy tégy valami csodát! És Jézus hallgat, nem válaszol, és nem tesz semmit. Ha valaki csak csodát akar várni, látni Jézustól, annak Jézus nem fog válaszolni. Heródes nem hinni akart az Isten Fiában, hanem valamit akart Jézustól. Egy csodát. Tégy valami csodát, s akkor majd hiszünk neked! Jézus csendben marad, és nem válaszol semmit sem. Aki csak vár valamit Jézustól, de nem a vele való közösséget keresi, az semmilyen ajándékra nem számíthat Jézustól.

A második, ami jellemző volt ezeknek az embereknek a hitére, az az, hogy ők nem csak csodát vártak Jézustól, hanem irgalmat is vártak. Irgalmat kértek. Ez már egy mélyebb fokozat, egy másik lépcsőfok. Akinek ilyen hite van, hogy irgalmat vár a mindenható Istentől, az valamit lát már. Az látja a saját helyzetét, az valamit már belül beismer a szívében a mindenható Isten színe előtt. Az látja azt, hogy Isten irgalma nélkül menthetetlenül el kell vesznie. Az látja az Isten állapotát, helyzetét, és méri a magáéhoz. Az látja Isten tisztaságát, szentségét, hatalmát és uralmát. Összehasonlítja ezt a saját helyzetével, állapotával, szíve állapotával, és az belátja, hogy, ha Isten nem cselekszik vele irgalmat, ha a bűneire nem kap bocsánatot, és azt nem fogadja el, akkor menthetetlenül elvész.

Az ilyenfajta hit már nem akarja rávenni semmire az Istent, hanem azt kéri tőle, hogy kegyelmezzen neki, és irgalmaz-zon neki. Az többé nem a saját érdemeire hivatkozik, hogy mennyi mindent tett az egyházért, Isten ügyéért, hanem belátja a tehetetlenségét, a bűneit, a nyomorúságát, a mindenható Isten színe előtt. Az egyszerűen látja azt, hogy a bűn leprája kikezdte az életét, és nincsen senki, aki segíteni tudna rajta, csak Jézus Krisztus. Az ilyen ember kizárólag a kegyelmes Istenben bízik, és benne reménykedik. Ennek az embernek a számára minden csoda, ami történik az életében, az az Isten irgalmasságára mutat.

A harmadik, ami jellemző volt ezekre a leprásokra, az az engedelmesség. Mit mond Jézus? Azt mondja, hogy menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak. A 3Móz 14-ben olvasunk erről, hogy mit kel-lett egy leprásnak vagy egy betegnek, vagy egy tisztátalannak tennie.

Testvérek, úgy kellett elindulniuk, hogy betegek voltak. Még nem változott semmi sem. Ilyenkor üti fel még a hívő szívekben is a kételkedés a fejét. Mi van, ha elmegyek, és nem történik semmi, ha az Isten sem mond igazat, ha nem úgy lesz, ahogy Jézus mondta? Végül is nem mondott sem-mi biztatót, nem? Azt mondta, hogy menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak, s nem mond semmi mást. Feltétlen engedelmességet kér ettől a tíz embertől Jézus. Menjetek el, és mutassátok meg magatokat a papoknak!

S ha nem igaz az egész, amit a Szentírás Istenről mond, ha Isten is hazudhat esetleg? Hányszor találkozom a lelkigon-dozói beszélgetések során ezzel a kérdéssel. Jó, és ha én kinyitom a szívemet Isten előtt, akkor nem az lesz, hogy kifoszt engem, hogy elvesz mindent, elveszi azt, aki-hez nagyon ragaszkodom? Akkor nem teljesülnek a kívánságaim? Akkor nem tehetem többé azt, amit én szeretnék? Hányszor féltik magukat az emberek, féltjük magunkat az Istentől. Mi lesz, ha úgy lesz, ahogy Ő akarja? Mintha nem az lenne a legjobb a számunkra, amit az Isten akar velünk.

Az Istennel szembeni bizalmatlanság leprája ott van kivétel nélkül mindnyájunk szíve mélyén a bűneset óta. Mert a bűnesetben az ember megvonta a bizalmat, a hitet az Istentől. Magában kezdett bízni, s rátört erre a világra a könny, a betegség, a gyász, a fájdalom és a halál.

A bizalom kérdése az óriási kérdés. Ezért nagyon fontos az, hogy te megteszed-e, amit az Isten neked mond? Egyáltalán, mikor beszélgettél vele utoljára? Mikor szólhatott Ő is hozzád? Mert lehet, hogy te elmondtad neki a panaszaidat, a kéréseidet, a kétségeidet, mindazt, ami a szívedben volt, de Ő mikor szólhatott hozzád? Ő mikor mondhatott valamit? Mikor küldhetett valahová, valakihez? Mikor engedelmeskedtél utoljára feltétel nélkül az Isten szavának? Mikor értetted meg azt, amit Ő mondott neked? Egyáltalán van olyan, hogy érted az Ő szavát? Vagy ez nem szokott előfordulni veled? Olvasod esetleg a Bibliát, de meg se szólal. Csönd van, se kép, se hang. Nem szólhat hozzád az Isten, mert nincs ott a készség a szívedben, hogy engedelmeskedj a szavának. Egyáltalán, tudod azt, hogy a bűn leprája pusztít a szívedben? Főleg, ha Isten nélkül élsz, akkor pláne. Még a hívő szívekben is pusztíthat, ha valaki a bűnét nem bánja meg, de annak az életében, aki nem jár Jézus Krisztussal, még inkább, sőt meghatározó piciny folt, s aztán kiterjed, rámegy az egész élete az embernek. Sokszor rámegy sokak házassága, a gyerekei, a kapcsolatai, minden. Pusz-tít a bűn leprája, s nem is látja az illető, hogy beteg.

Mikor szólhatott utoljára Isten hozzád? Milyen következményei vannak a hitednek? Mi változik a hited kapcsán, a hited nyomán az életedben? Ma volt valami változás, mondhatott valamit Isten? Úgy mész majd innen el, hogy kész vagy engedelmeskedni? Ha kell, akkor szólni ahhoz, akihez nem szóltál rég óta. Ha kell, szakítani azzal, aki felöl bizonytalanság van a szívedben, nem tudod, hogy Isten akarja-e ezt a kapcsolatot vagy nem? Akkor befejezem, mert nem akarja Isten, vagy nem értettem meg a válaszát. Ott van-e a készség a szívedben, megteszed, így feltétel nélkül?

Ez a tíz ember elindult. Nem vitatkozott. Olyan nagy volt a baj, annyira világos volt, ha a leprából nem tisztulnak meg, meghalnak kímélet nélkül. Nem vitatkoznak Istennel. Világosan látták a helyzetüket, a lepra megöli őket, ha nem tisztulnak meg belőle. Gondolkodás nélkül mennek, teszik, amit Jézus mond. Nem volt segítség máshol többé a számukra.

A negyedik, amit láthatunk ebből a történetből az az, hogy van hálaadó hit is. És itt elválik a tíz leprás útja. Itt szétválik az útjuk. Kilencen nem térnek vissza Jézushoz, egy valaki visszatér, s az ő hite másképpen folytatódik tovább. Itt elválik az út. Megmutatták magukat a papoknak, de egyetlen egy ment vissza Jézushoz hálát adni. Ráadásul nem is volt zsidó, csak fél-zsidó. A samáriaiak visszamaradtak a fogság idején. Ők is zsidók voltak, akik visszamaradtak, de elkeveredtek, összekeveredtek az ott maradó pogányokkal, meg a beszivárgó idegen népekkel. Félig-meddig még zsidók voltak, de mikor a fogságból Ezsdrásék, Nehémiásék visszatérnek, akkor ők már nem számítottak, az ott maradottak és a keveredettek zsidónak többé. Kilenc tiszta zsidó volt, aki elment. Megtartják Jézus szavát, engedelmeskednek a mózesi törvénynek, és itt lezárul számukra az egész történet. Meggyógyultunk. Nincs tovább. Hálát adni, ez eszükbe sem jutott.

Az akkori ószövetségi gondolkodás sze-rint az Isten tartozott nekik ezzel. Megadták a tizedet a köményből, a mentából, befizették a templomadót, részt vettek időnként a templomi istentiszteleten. Mit akar még tőlük az Isten? Hálát adni? Minek? Kértük, hogy segítsen, segített, s ezzel kész. S egy félig-meddig pogány ember, fé-lig zsidó, félig Isten népéhez tartozó, meg visszamegy, leborul Jézus színe előtt, és hálát ad azért a csodáért, ami vele történt.

Sokan ma is így gondolkodnak ám, nem egyszer még a hívők közül is. Azért van az Isten, hogy segítsen. Hát vajon miért járok templomba, nem azért, hogyha kérek valamit Istentől, akkor azt teljesítse? Jár nekünk a gyógyulás, a segítség. Ez is világosan mutatja, az ilyenfajta gondolkodás, és csak gondoljuk végig, hogy hányszor van ez a mi szívünkben is így, hogy mennyire leprásak lettünk a lelkünkben az Isten nélkül. Hova jutottunk az Istennel szemben. Még ilyen gondolat is fel meri ütni a fejét a szívünkben, hogy tartozik nekünk valamivel az Isten. Jár nekünk az Istentől vallásos cselekedeteink következményeként, hogy Isten segít.

Ez a kérdés mindnyájunkat érinti. Olyan természetes az, hogy fel tudunk kelni, hogy van ételünk, ruhánk, hogy van hova hazamenni? Hány embernek ma sem jutott ezek-ből semmi sem? A fiatalok között szolgálva derült ki az elmúlt héten is, konfirmandu-sokkal voltunk, hogy mennyire nem értik az egész kérdést, hogy valami nincs. Amikor valakivel arról beszélgettünk, hogy volt ám olyan az árvaházban, ott Neszmélyen, hogy megterítették az asztalt, és nem tudtak adni semmit a gyerekeknek. Erre azt mondta az a fiatalember, hogy nem értem a kérdést. Hát elmegyek egy másik üzletbe, és megveszem, ha ott nincs. Az egészet nem értik. Hála Istennek nem abban nőnek most már fel, vagy sokan nem abban nőnek fel, a legtöbben, hogy nincs mit a tányérba tenni. De az egész kérdést nem értik. Az agyuk nem is állt rá erre. Ez önmagában nem baj. Megoldják, ha ott nincs, akkor elmegyek egy másik üzletbe, aztán megveszem. Nem értik a problémát. Ha apám nem ad, akkor elmegyek a külön élő anyámhoz, mondta az egyik, ha ő sem ad, akkor lejmolok a nagyitól, ő biztos, hogy ad. Valahogy megszerzem, ha másképp nem, betörök, vagy kirablok valakit az utcán este vagy fényes nappal. Az egész reklám-hadjárat erre állt be. A televízió, a rádió, minden, hogy egy percig se viseljük el a szükséget, mert a valami rossz, pedig mennyi mindenre meg-tanította az idősebb generációt Isten az által, hogy bizonyos dolgokban engedte szük-séget látni az embereket.

Hányszor elhangzik még a hívőktől is, mikor ezt mondják, hogy megúsztam a dolgot. Nem buktam meg, mert tudtam az anyagot. Nem kegyelem, hogy átmegy valaki egy vizsgán? Akkor derül ez ki, amikor valaki nem megy át, pedig tudta az anyagot, és mégis megbukik. Nem az orvosok gyógyítanak, ők csak kezelnek. Nem az Isten az, aki gyógyít? Hányszor mondják az orvosok: kérem, mindent megtettünk. A műtét is sikerült, s két nap múlva a beteg meghalt. Nem bírta a szervezete. Nem, lejárt az ideje, mert Isten dönt az emberek élete felöl. Eddig, és nem tovább! Az élet és a halál az az Isten kezében van. Hányszor előfordul ez is, hogy elrontottak valamit, rosszul végeztek el valamit — ők is csak emberek és tévedhetnek szakmailag is —, de Isten megkönyörült a betegen, és életben maradt. Vagy más foglalkozásban, hányszor van az, hogy téved valaki, de Isten félreteszi a tévedést, és úgy lesz, ahogy azt Ő eldöntötte.

A hálaadó hit azt mondja: Isten kegyelme még az is, amit most nem értesz. Az is lehet ám kegyelem, hogy valami nem történik meg, amit nagyon szerettél volna. Van ilyen is, hogy Isten megelőz valamit. A megelőző kegyelem, amikor valamit nem ad meg, vagy nem úgy történik, vagy valamit elvesz, mert Ő pontosan tudja, hogy mit akar a mi életünkkel cselekedni. Van ilyen is. Az is kegyelem, ha valami nem úgy történik, ahogyan mi azt nagyon szeretnénk. Ha megőriz valamitől, ami ártanak, ami kárunkra lenne, vagy csak egyszerűen nem arra mutat az Isten akarata és iránya az életünkre. Egy biztos, hogy a hívő emberek életében semmi nem történik cél nélkül. Az egy másik kérdés, hogy valaha engedi-e Isten, hogy meglássuk a dolgok értelmét. Engedi-e, hogy mögé lássunk a történéseknek, hogy mi miért történt úgy, vagy nem úgy történt, ahogy szerettük volna. Ez egy másik kérdés. Időnként Isten még ezt is megengedi. Hálát tudunk adni azért, hogyha valami nem sikerül? Azért, ha sikerül, azért, ha nem. Itt hálát ad ez a leprás férfi, mert Jézus meggyógyítja, de a másik kilenc nem ad hálát, ugyanazért. Sokszor ugyanígy elválik a gyülekezetbe járók élete is. Van, aki tud és akar mindenért hálát adni, más valaki meg olyan természetesnek veszi azt, hogy Isten segít.

Ebben a világban a véletlen és Isten akarata nem férnek meg egymás mellett. Túl kicsi ez a világ ahhoz. Isten akarata megengedő, tudatos akarata szerint történnek ebben a világban a dolgok.

Ez a tizedik leprás leborul arccal Jézus előtt, és hálát ad. És a tiszta Jézus közelében látja meg a maga igazi tisztátlanságát. S miközben hálát ad leborulva, kap még valamit, amit a másik kilenc nem kapott meg. Meggyógyultak, és nem estek vissza újra a betegségbe, mert megtisztultak, azt olvassuk. De ez a tizedik, aki hálát adott, aki visszament, aki felismerte Jézusban, hogy kicsoda Ő, ő még valami plusz ajándékot kapott, és ez az ötödik.

Ennek a samaritánusnak a hite célba ért hit volt. Jézus azt mondja ennek a férfinek: “A te hited megtartott” — és itt egy olyan speciális szó szerepel a régi szövegben, ami azt jelenti, hogy üdvözített. Vagyis ez az egyedüli férfi, aki visszament, az ő hite, mert a többinek is volt, de ennek a hite üdvözítő, megtartó, megmentő hitté vált. A testi gyógyulás mellett kapott még valamit, ami sokkal fontosabb volt talán, az is fontos, és csodálatos dolog, ha valaki egy betegségből, egy testi bajból meggyógyul, megszabadul, de ő kapott közösséget a mindenható Istennel, ajándékba. Többé sem-mi nem választotta el őt az Isten szeretetétől. Felismerte, hogy kicsoda Jézus, ezért borul le előtt. Felismerte, hogy az Isten Fia, a Megváltó, a Szabadító, az Üdvözítő.

Ez a tizedik megmenekült az ítélettől. A másik kilenc csak meggyógyult, de a tizedik megmenekült a kárhozattól, megmenekült az ítélettől, örök élete lett hit által, Krisztusban. Nem csak a földi életére nézve kapott segítséget, sokan megelégszenek ezzel. Megúsztam, nem ütött el az autó, vagy életben maradtam. Beszéltem valakivel, aki kómás állapot után újra felépült, szinte minden létező csontja eltört, s ott is, betegen, nyakig gipszben azt mondta, hogy megúsztam. Hát ilyen fej vagyok én, ezt is megúsztam. Szerencsétlen. Nem látja, hogy mire tartotta meg még mindig az Isten. Újra és újra, most már a harmadik autóbaleset után. Vajon lesz negyedik is, és azt is túléli? Nem ismerte fel, hogy mire kapta még a kegyelmet, az újbóli kegyelmet.

Aki vállalta azt, hogy visszamegy Jézushoz, és hálát ad neki, az kapta ezt a plusz ajándékot, az örök élet ajándékát.

Amikor Jézus ott függött ég és föld között a keresztfán, akkor elkezdték gúnyolni. Azt mondták neki, ha valóban az Isten Fia vagy, akkor szállj le a keresztről, és majd hiszünk neked! Vagyis, mit kívántak Jézustól? Tegyél csodát Jézus! Ha csodát teszel, és leszállsz előttünk a keresztről, azt mondjuk: igen, tényleg az Isten Fia vagy. Tett Jézus csodát Jeruzsálemben a Golgotán? Nem. Fönnmaradt a kereszten? Fönn-maradt. Csodát tett? Igen! Erre ez a válasz. Az volt a csoda testvérek, hogy fönnmaradt. Mert, ha leszáll, akkor mi nem ülünk ma itt. Akkor mi mindnyájan a kárhozatban vagyunk. Az volt a csoda, hogy nem engedett a káromlásnak, hanem fennmaradt a golgotai kereszten Jézus. Az volt az igazi csoda, hogy vállalta, magára vette minden lepránkat. Most is magára veszi, ha kérjük tőle. Fönnmaradt a keresztfán, s ezáltal megváltott mindnyájunkat. S ezt a megváltást, irgalmat, kegyelmet és bocsánatot kínálja. Gúnyolják még az utolsó óráján is: “Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, és majd hiszünk neked!” És Jézus kimond-ta azt a szót, hogy “Elvégeztetett”, és csönd-ben és alázatosan fönnmarad a keresztfán. S elvégezte a világtörténelem legnagyobb eseményét, minket, akiket a bűn leprája végzetesen megrontott, megváltott.

Csoda volt az, hogy Jézus fönnmaradt? Az volt. Ez az igazi csoda, hogy szeret minket. Tessék csak belegondolni, ki szeret minket úgy, ahogy Jézus, hogy az életét se sajnálta odaadni értünk? Az igazi csoda az volt, hogy ottmaradt a golgotai kereszten, és így bizonyította a szeretetét. Jézus ma is él. Aki odaviszi hozzá a leprás szívét, a sötétségét, az indulatait, a bűneit, az számíthat arra, hogy Jézus csodát tesz vele, megbocsátja a vétkeit, és el nem múló, örökkévaló élettel ajándékozza meg.

Imádkozzunk!

Úr Jézus, kérünk, bocsásd meg nekünk azt, hogy valami kell tőled, de sokszor nem te kellesz nekünk. Szeretnénk kapni tőled ajándékokat, de nem akarunk engedelmeskedni neked, nem akarunk utánad menni, és nem akarjuk a magunk keresztjét felvenni. Isten, légy irgalmas nekünk, leprásoknak!

De köszönjük azt, is, hogy aki hozzád viszi az ő lelki betegségét, bajait, aki tőled vár segítséget, aki kimondja ezt a mondatot, hogy Jézus, Istennek Fia könyörülj rajtam, annak találkozása lesz veled, az meggyógyulhat mindenfajta lelki nyavalyából, leprából, annak te megtisztítod az életét, és az akár még testi gyógyulást is kaphat tőled.

Köszönjük, hogy szeretsz minket, Jézus Krisztus, és véreddel megváltottál minket. Köszönjük, hogy bármivel megyünk most hozzád, te semmiképpen el nem küldesz minket.

Urunk, kérünk, adj vigasztalást a gyászolóknak, adj békességet a békétlenségben lévőknek, reménységet annak, akinek nincsen már többé reménysége! Taníts meg minket Urunk, arra a hitre, amely nem csak csodát vár tőled, hanem újra és újra hálát ad neked!