ISTENEM KEGYELME

 

Lekció: Esd 7,1-10

 

Alapige: Esd 7,27-28

“Áldott az Úr, atyáink Istene, aki erre indította a király szívét, hogy megékesítse az Úr házát, amely Jeruzsálemben van, és aki hozzám fordította irgalmasságát a király előtt és tanácsosai előtt, és a király minden hatalmas fejedelmei előtt! És én megerősödvén az Úrnak az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme által, családfőket gyűjtöttem össze Izráelből, hogy feljönnének velem.”

 


 

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, különféle viharok közül jövünk mi is most hozzád. Köszönjük, hogy jöhetünk. Köszönjük, hogy amint vagyunk, így fogadsz el minket, de áldunk azért, hogy nem kell ilyeneknek maradnunk. Magasztalunk azért is, mert életünk viharait is arra használod, hogy tisztogass bennünket.

Köszönjük mindazokat az ajándékokat, amiket az elmúlt héten kaptunk tőled. Bocsásd meg, hogy sokszor csak elmegyünk, ráadásul gyakran elégedetlenül, követelőzve megyünk el ajándékaid sokasága mellett. Nyisd ki a szemünket, hogy meglássuk, mennyire nem érdemeink szerint cselekszel velünk, hogy felragyogjon előttünk érthetetlen jóságod, és a te jóságod indítson minket bűnbánatra és megtérésre.

Bocsásd meg, hogy az elmúlt napokban is sokféleképpen vétkeztünk ellened és egymás ellen. Engedd ezt is világosan és konkrétan látnunk. Ajándékozz meg minket azzal, hogy fájjon nekünk a bűnünk, és ajándékozz meg azzal, hogy bizonyosakká váljunk bűneink bocsánatában.

Ragyogtasd fel előttünk ma újra Jézus Krisztus keresztjét. Hadd halljuk meg az Ő kiáltását: én Istenem, miért hagytál el engemet! Hadd legyünk bizonyosak abban, hogy ezért nem hagysz el minket soha, mert Ő elszenvedte helyettünk az elhagyatottságnak, a kárhozatnak minden kínját.

Beszélj velünk, kérünk, az igén keresztül. Egyedül te tudod, melyikünknek mire van szükségünk. De olyan sokféle szükségben szenvedünk. Hajolj közel hozzánk, és emelj közel magadhoz. Megvalljuk: valóban tévedés a mi bajunk. Olyan sok mindent rosszul látunk, és ismételgetjük unos-untig a rögeszméinket. Segíts most elhallgatni, hogy te beszélhess.

Segíts leborulni előtted, hogy felmagasztosuljon a te nagyságod előttünk. Vedd le rólunk a bűnterhet, adj tanácsot tanácstalanságunkban, adj erőt a terheinkhez, vagy szabadulást azoktól. Mindenképpen munkálkodj most bennünk a mi javunkra, üdvösségünkre, a te dicsőségedre.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Akik a bibliaolvasó kalauz szerint olvassuk naponta Isten igéjét, ma fejeztük be Esdrás könyvét. Ez a könyv a babilóniai fogságból való szabadulás történetét írja le, különös tekintettel az azt követő újjáépítésre, azon belül is a templom újra felépítésére.

Több csoportban indultak haza Izráel fogoly fiai az ősi hazába. Az egyik ilyen csa-patnak a vezetője volt Esdrás pap. Ma e-gyetlen mondaton keresztül próbálom Isten üzenetét továbbadni, mert ez a mondat több-ször ismétlődik ebben a könyvben. Van egy fejezet, amelyikben háromszor is. Esdrás-nak a vallomása ez, s így hangzik: “Az én Istenem rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.”

Tulajdonképpen nem tartozik az események leírásához, de amikor beszámol va-lamiről, ami történt, vagy értékel utólag egy eseményt, akkor gyakran utánateszi még ezt: “Az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.”

Mit jelent ez a mondat? Három fontos részletére is felfigyelhetünk.

Az első, hogy aki ilyet tud mondani, sőt ez szinte önkéntelenül többször is kijön a száján, vagy a tolla hegyére kerül, az az ember közel van Istenhez. Ez a mondat, különösen, ha mindig az összefüggésben nézzük, ahol elhangzik, arra utal, hogy az illetőnek meghitt, bensőséges, szoros közössége van Istennel. Egészen személyes kapcsolatban vannak: az én Istenem — azt mondja. Az én Istenem velem cselekszik valamit, rajtam nyugvó jó kegyelme van az én Istenemnek.

Ez a kifejezés “én Istenem”, nem arra utal, mintha Esdrás kisajátítaná magának Istent, vagy mintha neki privát Istene lenne. Vannak ilyen ismerőseim is, sajnos, mind vallásos emberek, akik gyártanak ma-guknak privát Istent. Egészen hamis szempontok alapján elképzelnek maguk egy istent. Az egyikük mindig így is búcsúzik tőlem: az én Istenem áldjon meg. Én tudom, hogy az egy bálvány, akire ő gondol, mert ismerem őt annyira, hogy sokszor kiderült már: nem azonos az Ábrahám, Izsák és Jákób Istenével, a Jézus Krisztus Atyjával. Ő gyártott magának privát istent, istenkáromlás tulajdonképpen, amit mond.

Esdrásnál azonban nem erről van szó. Hogy mennyire nem, azt olykor ő maga is félreérhetetlenné akarja tenni és beszúrja a mondatba a Jahve nevet. Itt is ezt olvastuk: “az Úrnak (vagyis Jahvénak), az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.” Legyen félreérthetetlen a dolog, ő az élő, egy igaz, Istennel van kapcsolatban. Azzal, aki önmagát kijelentette, akinek a cselekedeteit olyan sokféleképpen látta, akiről az ő kijelentése, a Szentírás szól. Erre az Istenre néz mindig, Őreá tekintettel hozza meg a döntéseit. Őt kérdezi, tőle kér és vár mindent, és egyedül csak tőle, és mindig újra. És ha nem adja türelmesen vár tovább, és ha nem válaszol, megismétli a kérdéseit. Isten célja van mindig Esdrás-nak a szeme előtt, és annak rendeli alá az egész magánéletét. A karrierje szinte kettétörik amiatt, hogy Istennek engedve otthagyja magas állását és viszonylag komfortos életét, és hazaindul a fogságban levőkhöz. Ennek az Istennek akar engedelmeskedni mindig.

Az “én Istenem”, az egy, igaz, élő Istenről szól. Ki is mondta ezt egyszer szörnyű szenvedései között, hogy “én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet?” Az egyszülött Fiú, Jézus, aki egészen egyedülálló kapcsolatban állt ezzel az Istennel. Aki egyedül mondhatta el: én és az Atya egyek vagyunk, aki maga is öröktől fogva mindörökké Isten. De éppen ezt az istenségét rej-tette el, amikor velünk azonosult, és enged-te, hogy két rablógyilkos között a harmadik kereszten Őt végezzék ki kínos halállal.

Éppen ez az Ő kínos halála tette lehetővé, hogy mindnyájan úgy szólíthassuk a mindenható Istent: Atyám. Jézus hatalmaz-ta fel a benne hívőket, hogy ezt mondják: mi Atyánk! És mi egyedül az érettünk is meghalt Jézus Krisztus érdeméért mehetünk Istenhez úgy, mint Atyánkhoz. Nem kell menekülnünk, bújnunk előle, mint a-hogy Ádám tette, amikor felismerte, hogy vétkezett. Isten elől is Istenhez menekülhetünk — Jézus érdeméért. Egyedül Jézus haláláért mondhatjuk mi is azt: én Istenem.

Itt a megterített úrasztalánál jó lenne, ha ma először is erre a kérdésre adnánk választ egész személyesen: ki neked Isten? Olyan sok hamis elképzelés él az emberekben Istenről, testvérek. Ismerjük-e az élő Is-tent, és elmondhatjuk-e már ilyen személye-sen: Ő az én Istenem is. Mint ahogy Tamás húsvét után, mikor felismerte a feltámadott Krisztusban Jahvét, az élő Isten jelenlétét, ő is hozzáteszi a személyragot nagyon hang-súlyosan: én Uram és én Istenem!

Igazi istenismeretre akkor jut el valaki, amikor ilyen személyes kapcsolatba kerül az élő Istennel. Ilyen közeli, ilyen személyes valóság-e nekünk Isten? Vagy élnek ben-nünk bizonyos ismeretek, igazságmozzana-tok, elképzelések, ezekből azonban nem áll össze hiteles kép. Ismerjük-e ezt az Istent!

Őt csak a Szentlélek által lehet megismerni. Őt igazán csak az ismeri, akiben már az Ő Lelke lakik. Az Ő Lelke csak azokban lakik, akik Jézus Krisztust hittel befogadták az életükbe. Ez így van szó szerint a Szentírásban. Aki befogadta Jézust, annak megadja azt a kiváltságot Isten, hogy Isten gyermekévé legyen. Addig nem volt az. Születésünktől fogva egyikünk sem Isten gyermeke. Isten teremtményei vagyunk, de ez nem jelenti azt, hogy közösségben vagyunk vele. Egyedül Krisztus vezet vissza minket Istenhez, és ismerteti meg Őt velünk mint Atyát. Egyedül az kap Szentlelket, aki Krisztust befogadta. Az viszont a Lélek által teljes meggyőződéssel kiáltja: Abbá, Atyám! És noha tisztában van bűneivel, mégis bízik benne. Majd mindjárt látjuk, mi ennek az alapja.

Nos, ez az első kérdés: ki neked Isten? Elmondhatod-e: Atyám? És azzal a tisztelettel mondjuk el, ahogy a Mi Atyánk folytatódik? “Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy.” Ez, hogy “mi Atyánk,” a gyer-mek bizalmának, egyszerűségének, közvet-lenségének a hangja. “Aki a mennyekben vagy” ez a Mindenható előtti hódolatnak, igazi és mély tiszteletnek a hangja. A kettő együtt tanít meg minket Istent helyesen tisztelni.

Nos, amikor Esdrás azt mondja: az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme sze-rint, akkor ő úgy szól erről az Istenről, mint aki tudja, hogy kiről szól, ismeri Őt. Ebben az ismeretben akar nekünk növekedést adni a mi Urunk.

Nem véletlen, hogy amikor Jézus az örök életnek, az üdvösségnek a meghatározását adta, akkor a főpapi imában így szólt: “Az az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3) Ismerjük-e már Őt, és akarunk-e ebben növekedni?

A másik, amit megfigyelhetünk Esdrás vallomásában, hogy akinek ilyen személyes kapcsolata van Istennel, és ez a hétköznapokban nap mint nap egyszerűen történik, mélyül, erősödik, az az ember az események mögött egyre világosabban látja az események mozgatóját.

Sokszor elakadunk az eseményeknél. Mi történt? Sőt, ami még rosszabb, csak annyit érzékelünk belőlük, ami minket érint: én hogyan éltem át… Sokszor nem is tudnánk teljesen tárgyilagosan elmondani, hogy mi történt, csak hogy én hogyan éltem azt át.

Akinek Istennel ilyen meghitt, bensőséges kapcsolata van a hit által és a Szentlélek által, az látja Őt, ahogy dolgozik. Az szakadatlanul érzékeli a világban jelenlevő és cselekvő Istent. Az a jelenségek mögött a lényeget is látja. Az események mögött azoknak a mozgatóját komolyan veszi. Mert rendben van, hogy ez történt, de miért történt az? Miért az történt? Miért éppen akkor, és miért éppen úgy? Mi annak a célja, mibe illeszkedik ez bele? Mi az a nagy összefüggés, amiben ennek megvan a jelentősége? És mi a jelentősége annak, hogy ez történt?

Sokszor valóban roppant felszínesen ítél-jük meg a magunk életének az eseményeit is, meg a világ eseményeit is. Nekem kellemes vagy kellemetlen, aztán el van intézve. Az Istennel közösségben élő ember érteni akarja, és érteni kezdi az összefüggéseket. Ismeri a hátteret, kirajzolódik előtte mindennek a célja. Nemcsak az okát keresi például a szenvedésének sem: mivel szolgáltam rá? Hanem mit akar ezzel elérni Isten az életemben? Mivel szoros közösségben van Istennel mint Atyjával, ezért mindent tőle fogad el. Az áldásokat is, (és ezért Őt magasztalja és nem dicsekszik), és a próbákat is. Őreá figyel, hogy mi azoknak a célja, és nem háborog, és nem az öklét rázza.

Most nem akarok bibliai illusztrációkat hozni, de akárhol nyitjuk ki a Bibliát, a Biblia hívő alakjai és a mai élet igazán hívői is így élik át az életük eseményeit. Lát-ják azt, aki azokat mozgatja. Tudják, hogy Ő nem téved, hogy bármit tesz, az úgy jó, mert Ő mindent a javunkra fordít, és mindent Ő fordít a javunkra.

Aki elolvasta az Esdrás könyvét, annak talán feltűnt, aki nem olvasta el, ajánlom, hogy ma délután olvassuk el, mert egy óra alatt el lehet olvasni az egész könyvet szépen figyelmesen. Olyan csodálatosan kirajzolódik belőle a hívő embernek ez a szép hitvallása, és ami ennél is többet jelent, ez a tény, hogy valóban mindennek Isten a mozgatója. Esdrás számára magától értetődik, hogy nem az a gonosz Babilon vitte el az ő népét fogságra, hanem az ő népe rászolgált erre mint Isten ítéletére, és Isten parancsolta annak a gonosz Babilonnak, vagy engedte meg, hogy vigye el a népet fogságra. Nem azért, hogy ott megsemmisüljön, hanem hogy megtisztulva visszahozza. Még el sem vitték őket, Isten már tudta, hogy vissza fognak jönni. Sőt, a prófétán keresztül ezt ki is jelentette. Isten nem rögtönöz, és nem kapkod. Itt koncepció van, a nép érdekében alkotott terv, elképzelés, és azt senki nem tudja föltartóztatni és meghiúsítani, pedig sokan próbálják ezt mindig. Isten a maga terveit feltartóztathatatlanul megvalósítja lépésről-lépés-re, és annak minden mozzanata az övéinek az érdekeit szolgálja. Még az is, hogy el kellett menni fogságra, mert úgy az a nép használhatatlan volt. Ott megtisztult, mint egy kohóban, és megtisztulva hozza vissza most a maradékot.

Vigyázott rájuk, hogy ott meg ne semmisüljenek, hogy el ne veszítsék a hitüket. Még ott is gondja volt arra, hogy közülük való hívők magas pozícióba jussanak a pogány birodalomban, hogy rajtuk keresztül is tudjon használni Isten a népnek is, meg az ottaniaknak is. A pogányok számára is áldássá tette. De az övéin keresztül áradt az áldás oda is. Isten indította a pogány uralkodót, hogy adja ki rendeletbe, hogy tessék hazatérni az ősi hazába. A pogány uralkodó parancsolja meg, hogy építsétek fel a templomot a ti Isteneteknek. Még anyagi és erkölcsi támogatást is ad hozzá. Utasítást a saját alattvalóinak, hogy támogassák a temp-lomépítést minden tekintetben. Még kíséretről is gondoskodni akar, hogy vigyázzanak rájuk az úton. Esdrás az, aki ezt visszautasítja, mert az jut eszébe, hogy ha mi itt beszéltünk ennek az embernek meg a többi pogánynak a mi Istenünk hatalmáról, hogy venné ki az magát, hogy elfogadjuk az őrizetet? Meg tud minket őrizni a mi Istenünk!

Kockázatos volt akkor is értékekkel úton lenni. Mégis azt mondta: nem! Majd a mi Istenünk megőriz minket. Legyen ez is bizonyságtétel. Közben fél, hogy valami rablócsapat el ne vegye tőlük a templom kincseit, amit most visszakaptak. De Isten megőrzi őket az úton. Esdrás kedvet önt azokba is, akik nem akartak hazamenni, és templomot építeni.

Védi őket az otthon talált ellenségtől is. Lépésről-lépésre megvalósul Isten terve. És milyen nagy öröme Esdrásnak, ha sok nehézség között is, de látja a maga helyét ebben a tervben. Isten kezében tudja magát, és ő akarja is, hogy Isten őt használja. A Cirusok nem tudják, hogy Isten kezében eszközök. A nem hívők nem tudják, de akkor is neki kénytelenek engedelmeskedni. A hívő tudja és akarja, és ez az öröme, s így lesz Isten kezében egyre használhatóbb.

Aki így látja és így értékeli az eseményeket, az összehasonlíthatatlanul többet lát, és az helyes értékítéletekre jut. Annak nem feltételezései vannak, az nem a magáét mondja, aztán egy másik meg annak az ellenkezőjét, aztán összevitatkoznak akár politikai, gazdasági vagy vallási kérdéseken, vagy egyszerű emberi kérdéseken, hanem az az ember először hallgat és kérdezi az Urat: Uram, mi a célod ezzel? Mert hogy te vagy mögötte, az biztos, az nem kérdéses. De mi a célod vele? Mit akarsz velem, ha belevontál ebbe a dologba? Mert én azt akarom, amit te akarsz. S innentől kezdve egyre nagyobb a világosság, és egyre helyesebben látja valaki, hogy hol a helye az életben.

Olyan nagy különbség, amikor fiatalok pályaválasztás előtt továbbtanulási kérdésekben igazi hittel és nyitottsággal ezt merik kérdezni Istentől: Uram, mi a célod velem? Ezt is szeretem, ahhoz is jobban értek egy kicsit, mint a többiek… Ehhez is lenne kedvem, ahhoz is, de itt is akadályok, ott is… Ki tudja azt eldönteni? Te már eldöntötted, hogy hol az én helyem, s hol akarsz engem áldássá tenni. Én nem akarok máshova menni, én a te közeledben akarok maradni. Te vagy az én Istenem, és a rajtam nyugvó jó kegyelmed irányítson engem. Ezt kérem tőled.

S amikor eljut a felismerésre, hogy ez Isten terve velem, lehet, hogy kezdetben talán ódzkodik tőle, sokféle szorongás is van benne, de az engedelmességet Isten min-dig megáldja.

Aki tehát közeli kapcsolatban van Őve-le, az nemcsak az eseményeket látja, sokszor csak úgy kapizsgálja, sejti, hanem az események mozgatóját ismeri, és az Ő gon-dolatait, terveit egyre jobban megismerheti. Így nemcsak a maga helyét látja meg, hanem másként tudja elfogadni a dolgokat. Mert az a mi nagy bajunk: ha valami rossz ér, felháborodunk, elkeseredünk. Ha valami sikerül, akkor dicsekszünk vagy átlépünk rajta, és nem állunk meg mindig, és nem nézünk arra, aki most jónak látta megszorongatni minket, mert úgy látszik, most már csak erre értünk, és így akarja a javunkat. Vagy jónak látta valami olyat is adni, amiért nem dolgoztunk meg, mert Ő ilyen. A valóságot az látja, aki nemcsak a láthatókon, hanem a láthatatlanokon is tájékozódik. Aki látja azoknak a mozgatóját. Egyebek között ezt jelenti hinni a Biblia nyelvén.

A harmadik, ami Esdrásnak ebből a lát-szólag mellékesnek tűnő, de nem véletlenül ismétlődő mondatából kitűnik, hogy ez a hatalmas Isten, aki mozgatja az eseményeket, s benne mindannyiunk életét, kimondhatatlanul kegyelmes: “Az én Istenemnek rajtam nyugvó jó kegyelme szerint.”

Mi a kegyelem? Sokféle meghatározását adják ennek, de legjobb, ha az Esdrás könyvéből olvassuk a meghatározást. A 9,13 részben maga Esdrás így határozza meg: “Mindazok után, amik reánk jöttek gonosz cselekedeteink miatt és a mi vétkeinkért, hiszen te, mi Istenünk, jobban kedveztél nekünk, sem mint bűneink miatt megérdemeltük volna.” — Ez a kegyelem. Amikor Isten jobban kedvez, mint ahogy bűneink miatt megérdemelnénk. Az a kegyelem, hogy nem úgy bánik velünk, ahogy érdemelnénk.

Miért, hát mit érdemelnénk mi Istentől? A régi úrvacsorai liturgiában volt egy kérdés, amelyikben ez is elhangzott: büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk tőle. Ezt érdemelnénk. Biztos ez? Hiszen mi éppen ezt nagyon sokszor fordítva látjuk. Ha valami megpróbáltatás jön reánk, azonnal felcsattanunk: ezt érdemeltem én?! Mert sem Istent nem ismerjük az előbbiek értelmében, sem önmagunkat nem tudjuk helyesen megítélni. Összehasonlítjuk magukat a nálunknál is gonoszabbakkal, és azt mondjuk: azokhoz képest én még mindig jó vagyok, s így bánik velem az Isten? Holott azt kellene megtanulnunk, hogy Isten mércéjével mérve kik vagyunk. S ha Ő azt adná nekünk, amit érdemlünk, akkor büntetést, halált és kárhozatot kellene mindnyájunknak kapnunk.

Csakhogy éppen ezt a büntetést, ezt a halált, s ezt a mi kárhozatunkat szenvedte el helyettünk Jézus Krisztus. Pontosan erről beszélnek az úrvacsora jegyei. Ez a célja minden úrvacsorának, hogy “az Úrnak halálát hirdessétek…” — parancsolta maga a mi Urunk. Újra és újra tudatosítsuk magunkban, hogy Ő helyettünk halt meg és szenvedte el a mi halálunkat és kárhozatunkat. Aki ezt hiszi, az már szabad, annak nem kell elszenvednie azt, azon megnyugszik az ő Istenének jó kegyelme.

Olyan kifejező ez is: megnyugszik. Ez azt jelenti, hogy nem alkalmanként ad valami keveset ebből a kegyelemből Isten, hanem folyamatosan ebben a kegyelemben tart, e szerint bánik velünk. Mindig számíthat a benne hívő arra, hogy Ő kegyelmes. Hogy Ő bővölködik a kegyelemben, és gazdag a megbocsátásban. Ő valóban nem úgy bánik velünk, ahogy megérdemeltük.

Ha valaki már látja, hogy erre rászorul, az észreveszi, hogy Isten ezt kínálja ingyen, ajándékképpen, s aki ezt hittel komolyan veszi, az hálából szakít mindazzal, amivel rászolgált az Isten ítéletére.

Nem akadt-e el ez a folyamat valahol az életünkben? Sokszor már ott elakad, hogy a rászorultságát nem érzi igazán valaki. Persze, vannak itt hibák, de hát azokat lehet korrigálni, de… — s akkor jönnek az ér-demei, meg hogy mi mindent szenvedett ő már. Levezekelte ezzel a bűneit és így tovább… Egy csomó alapvető tévedés, ami le-hetetlenné teszi, hogy az ő Istenének jó ke-gyelme megnyugodjék rajta. Továbbra is csak magára számíthat az ilyen ember, ha pedig egyedül állunk meg Isten előtt, akkor csak büntetést, halált és kárhozatot érdemlünk.

Ha valaki Isten igéjének a fényében áll oda, és az Ő mércéje alá áll, és felismeri, hogy ezekért valóban büntetést, halált és kárhozatot érdemlek, de hiszen ezt a halált szenvedte el az én Uram, Jézus, ebben erősít meg minden alkalommal az úrvacsora is, akkor én hálából nem akarom az én Iste-nemet megbántani, az Ő rajtam nyugvó jó kegyelmével visszaélni, hanem hálából az egész életemet az Ő rendelkezésére akarom bocsátani, és az Ő dicsőségére akarok élni.

És hálából ezért a kegyelemért az ilyen ember minden törekvése az, hogy másokhoz is olyan legyen, amilyen hozzá ez a kegyelmes Isten volt. Vagyis: embertársainkkal se úgy bánjunk, ahogy megérdemelnék. Valamelyik komisz családtaggal, hogy a gonoszért jóval fizessünk, és ezt győzzük, ha kell, éveken keresztül is. Nehéz feladat, de Isten kimondhatatlanul meg szok-ta áldani. Amikor csakugyan engedi valaki, hogy megnyugodjék rajta az ő Istenének jó kegyelme, és ez az isteni kegyelem, amelyik nem érdemeink szerint bánik velünk, átáradjon rajtunk, és az Isten kegyelmével találkozzanak azok, akiknek megbocsátunk, akiket elszenvedünk, akikkel szemben készek vagyunk alul maradni, akiknek a gonoszságáért valóban jóval akarunk fizetni.

Isten adjon győzelmet nekünk ebben!

Benne van tehát alapigénkben az, hogy lehetséges ilyen közeli, személyes kapcsolatban élni a mindenható Istennel. Aki ilyen közel él hozzá, az felismeri Őt az élete eseményeiben, és mindent tőle fogad el. Látja Őt cselekedni, és bízik abban, hogy Ő nem téved és mindent javunkra ad. Az ilyen ember tud kegyelemből élni. Ezért a kegyelmért úgy is hálás, hogy ezzel a kegyelemmel igyekszik másokhoz fordulni.

Olyan program ez, hogy jó lenne, ha mélyre engednénk magunkban. Ki-ki alkalmazná a saját mostani helyzetére, és munkához látnánk, hogy valóban ennek a szellemében tudjunk élni.

 


 

Imádkozzunk!

Köszönjük, Atyánk, hogy megismerhetünk téged. Köszönjük, hogy noha téged soha senki nem látott, az egyszülött Isten, aki az Atya kebelében van, kijelentett nekünk.

Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy aki látott téged, látta az Atyát. Segíts minket, hogy növekedjünk ebben az ismeretben! Hadd legyen egyre személyesebb, egyre mélyebb, folyamatos, naponta erősödő közösségünk veled. Hadd segítsen ez abban, hogy felismerünk téged, a cselekvő Istent. Ne akadjunk el az események felszínes ismereténél, hanem meglássunk téged, azoknak a jóságos mozgatóját. Erősítsd meg bennünk azt a hitet, hogy te Jézusért nekünk is Istenünk vagy, Atyánkká lettél.

Segíts minket, hogy gyermekeiddé váljunk, és úgy éljünk már ebben az életben. Segíts, hogy tudjunk a te kegyelmedből élni. Add nekünk a te irgalmadat, hogy azzal forduljunk másokhoz akkor is, ha néha ez nehéz. Tőlünk ez nem telik, Atyánk. Végezd el a szívünkben azt, hogy olyan fenntartás nélkül tudjunk megbocsátani, ahogyan te nekünk, és a gonoszságra is jóval tudjunk válaszolni.

Könyörgünk hozzád azokért, akiknek különösen nehéz heteik vannak most, akiknek a földrengés vagy az árvíz elpusztította az otthonát, vagy megsemmisítette szeretteit.

Könyörgünk hozzád azokért, akiknek megadatik, hogy egy héten át hallgassák a te igédet. Őrizd meg az igét azoknak a gyermekeknek a szívében, akik tegnap jöttek haza ilyen hétről, és készítsd el az igét mindazoknak, akik részt vehetnek ezen a nyáron ilyen alkalmon.

Készítsd el nekünk mindnyájunknak naponta a te igédet, hogy naponta jobban megismerjünk, hogy naponta újra megerősödjünk a veled való közösségben, hogy egyre tisztábban lássunk, és helyesen tudjunk tájékozódni.

Köszönjük, hogy mindnyájan rád bízhatjuk a személyes problémáinkat, mert te kegyelmes vagy és a te nagy kegyelmet megmarad mindörökre. Szeretnénk megtanulni ebből a kegyelemből élni, ebben a kegyelemben bízni, így imádkozni másokért, népünkért, lelki ébredésért. Növeljed a mi hitünket!

Ámen.