ARRA INDÍTOTTA ISTEN

 

Alapige: Ezsd 1,1-6

“Círus perzsa király uralkodásának első esztendejében, azért, hogy beteljesedjék az Úrnak Jeremiás által mondott igéje, arra indította az Úr Círus perzsa király lelkét, hogy egész birodalmában szóban és írásban kihirdettesse a következőket: Ezt mondja Círus perzsa király: A föld minden országát nekem adta az Úr, a menny Istene. Ő bízott meg engem azzal, hogy felépíttessem templomát a Júdában levő Jeruzsálemben. Aki azért az ő népéhez tartozik közületek, legyen azzal Istene, menjen el a Júdában levő Jeruzsálembe, és építse fel Izráel Istenének, az Úrnak a házát! Ő az Isten Jeruzsálemben. Aki csak megmaradt bárhol, ahol jövevényként él, azt segítsék annak a helynek a polgárai ezüsttel, arannyal, különféle javakkal és állatokkal, meg önkéntes ajándékokkal az Isten jeruzsálemi háza számára.

Elindultak tehát Júda és Benjámin családfői, meg a papok és a léviták. Mindnyájuk lelkét arra indította Isten, hogy menjenek el, és építsék fel az Úr házát Jeruzsálemben. Egész környezetük segítette őket ezüsttárgyakkal, arannyal, különféle javakkal, állatokkal és kincsekkel, önkéntes adományaikon kívül.”

 


 

Imádkozzunk!

Édesatyánk, köszönjük ezt a csöndet. Köszönjük, hogy színed előtt állhatunk. Áldunk azért, hogy igéd valóban eledelünkké válhat. Bocsásd meg, ha sokszor nem élünk vele, csak panaszkodunk a gyengeségünk miatt. Kérünk, táplálj most minket. Könyörülj rajtunk, és hallgasd meg ezt az énekben elmondott kérésünket, hogy ments ki minket az örök kárhozatból. Segíts el minket egyre gazdagabb életre. Arra az életre, ami felett semmiféle halálnak nincs hatalma.

Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy ezt hoztad el nekünk. Köszönjük, hogy te magad vagy ez az élet. Hadd legyen most ebben a csendben veled valóságos találkozásunk. Ragyogtasd fel előttünk azt a nagy lehetőséget, amit emberré lételeddel, kereszthaláloddal és feltámadásoddal megszereztél nekünk. Bátoríts minket, hogy éljünk is hittel ezzel a lehetőséggel.

Tedd a mi csendünket, rád figyelésünket hasznossá, ajándékozz meg minket önmagaddal.

Ámen.

 


 

Igehirdetés

A napokban kezdtük olvasni újra Ezsdrás könyvét bibliaolvasó kalauzunk szerint. Ennek a könyvnek az első mondataiban már nagy örömhír, evangélium szólal meg, s erről szeretnék ma este szólni.

Csodálatos nap lehetett az, amikor ez az evangélium ott a babiloni fogságban felhangzott. Ötven éve volt már távol a hazájától Izráel deportált népe, s mi minden történt ez alatt a félévszázad alatt! A legtöbben, akik akkor éltek, már ott születtek. Csak hallottak az ősi hazáról, a templomról, az istentiszteletről, a múltról.

A kezdeti nehézségek után lassan magához tért ott a nép. Tudjuk, hogy nem szigorúan vett rabság volt ez, afféle házi őrizethez hasonlított az az állapot, amiben éltek. Dolgozhattak, s ahogy Jeremiás írta nekik a fogság kezdetén, építhettek házakat, ültethettek kerteket, házasodtak, gyermekeket szültek. Meglettek volna, úgy ahogy, csak éppen mégsem volt szabad a nép, mégis egyfajta fogság volt ez, és — ami főleg a hívőknek hiányzott — nem volt templom. A templom romokban hevert otthon. Az Isten oltárát, amin egyedül szabad volt áldozatot bemutatni, földig rombolták. A papság szétszéledt, kultuszt idegenben nem lehetett gyakorolni.

Ezt tekintették sokan a legnagyobb veszteségnek. A nép ott élt a pogány környezetben. Ahol voltak otthon hívő szü-lők és nagyszülők, igyekeztek a gyerekeknek, unokáknak Isten igéjét, legfőkép-pen a Tízparancsolatot meg a parancsolatokat megtanítani, az ősi imádságokat a gyerekekkel együtt elmondani, de azért csak nem volt ez az igazi.

Akkor jött el ez a gyönyörű nap. 537 egyik szép napján valami közhírré tétetett. Később úgy nevezték el ezt az írást, hogy Círus ediktuma. Itt olvastuk a szövegét. Közben volt egy rendszerváltozás, a babiloni birodalmat megdöntötték a per-zsák, és az első perzsa király, Círus, köz-hírré tétette az alábbiakat: “Ezt mondja Círus perzsa király, írásban és szóban ki kell hirdetni mindenütt: A mennynek Iste-ne bízott meg engem azzal, hogy felépít-tessem templomát a Júdában levő Jeruzsálemben. Éppen ezért, aki csak az Ő népéhez tartozik közületek, legyen azzal Istene, menjen el a Júdában levő Jeruzsá-lembe, és építse fel Izráel Istenének, az Úrnak házát. Ő az Isten Jeruzsálemben.”

Persze Izráel népe tudta, hogy nemcsak Jeruzsálemben Ő az Isten. Ennek fényes bizonyítéka volt, hogy hogyan jut eszébe egy pogány királynak, hogy ilyen ediktumot adjon ki. Ő felette is Ő volt az Isten. De mindegy, Círus ennyit ismert az Úrból. Elhangzott tehát szóban és írásban, és az emberek nem akartak hinni a fülüknek. Az ilyesmire mondjuk azt: ez nem lehet igaz! Hiszen még el sem telt a hetven esztendő, amiről Isten Jeremiás próféta által szólt a fogság kezdetén, hogy annyi ideig kell otthonuktól és a templomtól távol maradniuk. Még csak ötven év telt el, s egyenesen parancsba kapják, hogy menjenek haza, sőt, hogy építsék fel a templomot?! Milyen ember ez a Círus, hogy jutott ez az eszébe? Komolyan lehet ezt venni?

Minden jel arra mutatott, hogy komolyan. Akkor viszont minél előbb szedelőzködés és indulás!

Kiderült hamarosan, hogy nem. Ami-lyen nagy volt a kezdeti öröm, olyan erős habozás, tétovaság követte azt. Óri-ási, hogy ez lehetővé vált, de az emberek egymásra néztek: ki fog menni? Hova menjünk? Innen a biztosból a bizonytalanba? Itt mégis fedél van a fejünk felett. Némelyiküknek nem is akármilyen fedél volt már a feje felett. Itt mégis megvan a mindennapi betevőnk, meg még annál több is. Hovatovább már meg is lehetett gazdagodni. Hova menjünk? A gyomok közé? A romok tetejére, ahol sakálok kiabálnak? Egyáltalán nem volt nagy a lelkesedés, amikor a tényleges indulásról lett volna szó. Nagy lelkesedés fogadta a bejelentést, de amikor moz-dulni kellett volna, akkor sokan visszariadtak.

Itt olvastuk ezt a gyönyörű megállapítást, ami Isten ma is meglevő hatalmát és szeretetét hozza közel hozzánk: Arra indította az Úr sokaknak a szívét, hogy mégis menjenek haza. Azokét is, akik eleve ellenálltak. Azokét is, akiket a sok csalódás már cserzetté tett és talán el sem hitték, hogy igaz, amit hallanak. Azokét is, akik először lelkesedtek, aztán megriadtak. Az emberekben remény ébredt, bátorság támadt. Talán még egymást is kezdték rábeszélni, — nem is talán, hiszen tudjuk a Nehémiás könyvéből, hogy így volt, nem jössz? én megyek! Gyere te is!

Egyre többen kedvet kaptak, és otthagyták a biztosat a bizonytalanért, a már meglevőt azért, amit még fel kellett építeni. Otthagyták a rabságot az Isten által készített szabadságért. Komolyan vették Isten igéjét, amit még annak idején Jeremiás által mondott nekik, hogy ennek egyszer vége lesz, és Ő új kezdetet ad nekik, és szám szerint benne van az Ezsdrás könyvében, hogy negy-venkétezerháromszázhatvan ember elindult haza. És ez csak az első csapat volt. Őket követte később még két másik népes csapat, és évek, évtizedek alatt felépült a templom, a város, a várfal — Nehémiás könyve részletesen elmondja — és megindulhatott az új élet.

Ebből az egész történetből az örömhír, az evangélium az, hogy Isten szabadságra hívja az Ő népét. Akkor is, ha ítéletként megérdemelte a fogságot, akkor is, ha még további büntetést is érdemelne, mert nem az érdemeink szerint cselekszik velünk, hanem az Ő végtelen nagy kegyelme szerint. Ennek érdekében Ő mindent megmozgat.

Három egyszerű igazságra szeretném felhívni a testvérek figyelmét ebből az igéből.

Az első, hogy Isten mozgat itt mindent. Ő mozgatta az emberek reménységét már akkor, amikor a fogságba induláskor Jeremiás által megjövendölte, hogy ez hetven évig fog tartani. Vagyis lehet tudni a végét. Nemcsak azt lehet tudni, hogy valamikor vége lesz, hanem azt is, hogy mikor. Az ember egészen másként hordoz el úgy valamit, hogy tudja, hogy vége lesz, különösen, ha még azt is tudja, hogy mikor, addig guggolva is kibírjuk — szoktuk mondani—, mint ha nem tudja, hogy mi ez, meddig tart, itt felejtenek engem végleg, itt pusztulok el, vagy mi lesz velem?

Isten tartotta a lelket az Ő népében az igével, ezzel a próféciával, hogy olyan alagútba kell most bemenniük, aminek nemcsak bejárata, hanem kijárata is van. Ennek a próbának vége is lesz, és ennek a próbának célja van. Nem az a célja, hogy megsemmisüljön a nép, hanem hogy megtisztuljon. Ráfér, hogy megtisztuljon. A szép szó már nem használt, Jere-miást elhallgattatták, az ige már nem kel-lett. Isten nem kellett… Akkor most hadd tanulják meg, milyen Isten nélkül, és ott majd feltámad az emberek szívében a sóvárgás az élő Isten után, de vissza lehet jönni Istenhez. Már az ítélet meghirdetésekor elhangzott a kegyelem is.

Gondoljunk a Biblia második lapjára, ahol a szörnyű lázadás, a bűneset után elhangzik az ítélet Isten szájából, de már ott megszólal a kegyelem, az ősevangélium, hogy jön majd valaki, aki a kígyó fejére tapos, és kiszabadít minket a rabságból. Mert Isten valóban olyan, hogy nem próbál feljebb, mint ahogy elszenvedhetjük, sőt a próbatétellel együtt a kimenekedést is megadja, hogy elszenvedhessük. Ő a népét ott is kezében tart-ja, és ott is szemmel tartja. Isten népe soha nem kerülhet Isten háta mögé.

Isten mozgatta tehát a prófétát, s mondta az igét már a fogság kezdetén. De Isten mozdítja meg a pogány uralkodót a fogság végefelé. Honnan juthatott eszébe Cirusnak ilyen gondolat, hogy éppen az Isten népét küldje haza, és adja parancsba nekik, hogy építsék fel a temp-lomot, és adjon meg minden anyagi és természetbeni támogatást ahhoz, hogy az fel is épülhessen?

Roppant tanulságos lenne ilyen szem-pontból végigolvasni egyszer a Bibliát: Istennek milyen hatalma van a pogányok felett is. Lehet, hogy diplomáciai meggondolásokból, hogy a tanácsadóitól indíttatva, vagy álmatlan éjszakákon forgolódva — mindegy, milyen körülmények között, de ez jutott eszébe. A Szentírásból pedig mindig világosan kitűnik, hogy emögött a mindent mozgató Isten van. Ő adott Círusnak ilyen gondolatot, Ő indítja az akaratát arra, hogy mindjárt az uralkodása elején kiadjon egy ilyen rendelkezést. Istennek a pogányok fölött is hatalma van.

Ők ugyan azt hiszik, hogy az az Isten csak Jeruzsálemben Isten, Círus meg talán ott a birodalomban isten, de majd megtanulja, majd megismeri jobban. Mindegy, hogy ő mit hisz Istenről, Isten azt csinál vele, és azt végez el rajta keresztül, amit akar. Mert Ő valóban az uraknak Ura, és a királyoknak a Királya. A Példabeszédek mondata szerint, mint a víz az edényben, olyan a király szíve az Úrnak kezében. Amerre akarja, arra hajtja azt. Gondoljunk el egy tepsit, abba egy kevés vizet. Egy pici mozdulattól löttyen egyik végéből a másikba. Nem kell hozzá nagy erőkifejtés. (Pél 21,1)

Így tesz Isten az emberekkel azt, amit akar. Ha ezt komolyan vennénk, sokkal alázatosabban és sokkal bátrabban imád-koznánk. Sokkal merészebben tudnánk bízni benne, sokkal több reménységgel tudnánk várni az általa elkészített megoldásokat. Ilyen hatalmas a mi Urunk, s így mozgatja még a pogány királyt is.

De így mozgatja az Ő népének a tag-jait is. Láttuk a nagy riadtságot, hogy most már lehetne menni, na de tulajdonképpen nem akarunk. Félünk. Ilyenkor néhány ember sokakat tud fékezni, hangulatot kelteni, pánikot, félelmet. Azt sem tudják pontosan, mi van otthon, de leírják elrettentően, s a végén senki nem mer hazaindulni. De az Úr arra indította Júda fogoly fiainak a szívét, hogy mégiscsak menjenek, hogy legyőzzék a félelmet. Ne a rémhíreket vegyék komolyan, hanem Isten hívását. Ne azokra hallgassanak, akik visszatartanák őket az engedelmességtől, hanem arra a néhányra, az Ezsdrásokra, a Nehémiások-ra, Haggeusokra, Zakariásokra, akik azt mondták: nem a kényelem kell nekünk a rabságban, hanem az a szabadság, amire Isten hív minket otthon!

És elindultak, és újra és újra voltak, akik követték őket. Erre pedig Isten indította a szívüket. Így van ez ma is mindig — majd mindjárt látni fogjuk.

Otthagyták a kényelmet, és nekiláttak a templomépítés küzdelmes munkájának. Láttuk, hogy Isten indította még a pogány szomszédaikat is, hogy halmozzák el őket ajándékokkal, hogy ne üres kézzel menjenek. Ne értéktelen holmit cipeljenek a hosszú úton, hanem aranyat, ezüstöt, amit otthon pénzzé tehetnek, és abból is épülhet a templom. Hogy jutnak pogány emberek ilyen gondolatra, hogy vigyétek, és építsétek ebből is az Úrnak templomát? Mert az Úr arra indította az ő szívüket.

És arra indítja az Úr a pogány Círus szívét, hogy leltár szerint adja vissza nekik a Nabukodonozor által elrabolt szent edényeket. Cipelik vissza a templom kincseit. Még üszkös romok, gyom és bozót van a templom helyén, de a szent edények már ott vannak. Micsoda öröm lesz az, az újra felépült templomban ismét az Isten dicsősége szolgálatára használni ezeket az edényeket! Tényleg, mindenre kiterjed az Isten gondoskodása. Ahova csak odanyúl, ott megmozdul valami. A pogány uralkodó, az Isten né-pének kételkedő tagjai, a hitetlen szomszéd, és hangzik az ige, és valami új kezdődik. Ilyen a mi Istenünk!

A második, ami bele van ágyazva eb-be a gondolatba, hogy mindent Isten sze-retete mozgat. Mindenütt az Ő szeretete uralkodik. Maga ez a tény, hogy új kezdést ad az Ő népének. Akire Isten gyer-mekeket bízott, az tudja, hogy milyen óriási dolog, ha tényleg új kezdést tudunk biztosítani egy gyereknek. Ha nem verjük a fejéhez örökké ismételten évek múlva is a rá jellemző bűnöket: mert te mindig ilyen vagy… Ő nem olyan, csak szokott olyanokat is tenni, ami minket nagyon bosszant. Ezzel nyomjuk a víz alá, ha ezt hallja örökké egy szülőtől. Ha valóban történt megbocsátás, és az, amit ő megbánt, nem hangzik el többé, akkor meg emeljük ki abból, amiből ő is szeretne kimászni. Az új kezdés lehetősége az a kegyelemnek, a bocsánatnak a bizonysága.

József Attila megrendítő versét: Tudod, hogy nincs bocsánat, sokan ismerik. Az ő kétségbeesésének a gyökere az, hogy nem bíznak benne. Nem adnak esélyt arra, hogy másként folytassa, pedig szeretné. Higgyétek el, én szeretném a legjobban. De ha mindenki lemondott rólam… Senki nem bízik abban, hogy megváltozhatom, akkor én is lemondok magamról.

Nos, Isten kegyelmét az jellemzi, hogy nem mond le rólunk. Ha valaki, Ő bízik abban, és segít arra, hogy megváltozzunk. Az Ő bűnbocsátó kegyelme egyebek közt ezt is jelenti: új kezdést tesz lehetővé. Végre van a fogságnak, haza lehet menni. S mintha nem történt volna a fogság előtti sok istentelenség, bálványimádás, az Isten igéjének a sem-mibevétele, minderről Isten nem szól töb-bé, hanem előremutat, engedi, hogy tervezzenek, védi és erősíti őket.

Mindezt nem a nép érte el a maga erejéből. Nem ők voltak olyan jók, hogy az Círust meghatotta, s azt mondta: most már mehettek. Nem ők voltak olyan szor-galmasak, hogy azt mondta Círus: ezek után most már szabadon bocsátalak titeket. Minden érdemük és teljesítményük nélkül ajándékba kapták az újrakezdés lehetőség. Ez a kegyelem lényege. Nem tettem semmit, csak annyit, hogy rá vagyok szorulva, és ez Istennek elég, és akkor adja. Ha valaki ezt komolyan meri venni, azt nevezi a Biblia hitnek. Ezt fogalmazza meg Pál apostol úgy: kegyelemből van üdvösségetek a hit által. (Ef 2,8)

Isten új kezdést engedélyez tehát. Új-ra elkezdődhetnek az istentiszteletek, vége van ennek az ítéletnek.

A harmadik, amire figyeljünk fel: megdöbbentő, hogy mégsem él mindenki ezzel az Isten által felkínált lehetőség-gel. Haza lehet menni, maga Círus mond-ja: mindenki, aki akárhol lakik szétszó-rtan az Isten népe közül, menjen haza, — s nem mennek. Néhányan mennek, a többség marad. Aztán néhány év múlva, amikor már biztató hírek jönnek otthonról, meg aggasztó hírek is, hogy kellene még erősítés, akkor megint egy elszánt csapat elindul. Aztán később megint egy. Az ember azt várná, hogy rendezzük a sorainkat, felszámoljuk a dolgainkat, s megyünk mindnyájan haza. De nem. A harmadik csapattal sem ment haza mindenki. Sokan ottmaradtak a rabságban, és eltűntek a süllyesztőben. Beolvadtak, feloldódtak, ki tudja hova lettek, de nem mentek haza, hogy az Isten választott né-peként Isten terve megvalósuljon általuk is.

Valóban nehéz ezt megmagyarázni, hogy miért. Különösen akkor nehéz, ha arra gondolunk, hogy ez a történet félel-mesen szemlélteti azt, ami az egész emberiséggel történt. Egyszer mi is egy ször-nyű fogságba kerültünk. Akkor, amikor az ember elszakította magát Istentől, rab-szolgájává vált a gonosznak, a bűnnek. Maga Jézus mondta, hogy aki bűnt cselekszik, vagyis az Isten akaratától eltérő, azzal ellentétes dolgokat, az rabszolgája a bűnnek.

Pál apostol meg azt mondja: hogy van ez, hogy nem azt teszem, amit akarok, hanem azt, amit nem akarok. Tudom, hogy mi a jó — és csinálom a rosz-szat. Ennyire tehetetlenné váltam? Ilyen hatalom bennem a bűn? S a végén kimondja a tételt: tudom, hogy a bűn meg-van énbennem. Mennék arra, mert az a jó út, s egyszer csak emitt a fának rohanok. Miért csináltam? Nem akartam. Nem ám, de egy nálamnál hatalmasabb erő a rabságában tart. Sokféle jó szándék és elhatározás születhet bennem, és azt újra és újra kudarcok fogják követni, és a végén ebben a rabságban pusztulok el. Mert a bűn zsoldja: halál.

Itt jön az evangélium, amit Pál így ír: De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, kiszabadított minket ebből a rab-ságból. És valóban, Isten mindent megmozgatott annak érdekében, hogy ne a bűnben, tőle távol vesszünk el. Megmozdult a menny, elküldte az Ő egyszülött fiát, Jézust. Jézus földre jövetelekor angyali seregek jöttek-mentek ég és föld között. Kereszthalálakor megren-dült a föld, elsötétült a nap. Feltámadása és mennybemenetele mind-mind utat készített nekünk vissza, az elveszített hazába. Ő maga is hirdette; azóta is, akik Őt komolyan veszik, hirdetjük: haza lehet menni. A pogányságból vissza az élő Is-tenhez. Az otthontalanságból, a rabság-ból vissza az atyai házba. A szellemi-lel-ki sötétségből az Isten fiainak a világosságába. Sokféle szegénységből abba a gaz-dagságba, amit Krisztus hozott el nekünk. Ez maga az evangélium, az örömhír.

És? Nagyon sokan mégsem mennek. Azok közül sem, akik hallották. Azok kö-zül sem, akik rábólintanak, mint ott akkor Babilóniában.

Milyen szörnyű dolog az, ha egy rab előtt kinyitják a börtönajtót, megkapja írásban: szabad, és ő mégis ottmarad a cellájában. Mindenki, aki Isten igéjét nem veszi komolyan, ugyanilyen ostobaságot követ el.

Isten ma este nekünk hirdeti az evan-géliumot: haza lehet menni abból a magányból, ami sokszor meggyötör minket, az Isten gyermekeinek a nagy családjába. Abból a kiszolgáltatottságból, fé-lelmek közül, ami miatt sokszor szenvedünk, abba a kiegyensúlyozottságba, biz-tonságba, békességbe, amit Jézus Krisz-tus készített el az őt szeretőknek. A halálból az életbe. A kárhozatból az üdvösségbe. Hiszen üdvösségnek a Biblia éppen azt nevezi, amikor egy ember visszatalál Istenhez és vele együtt, vele közösségben él tovább. Már itt, és majd az örökkévalóságban is. Ezen semmit nem változtat az, hogy egyszer majd megáll a szívünk. Erre az elvehetetlen életre hív minket a mi Urunk.

Aki annakidején elindult, arra kétség-telenül nehéz út várt, amíg Babilonból hazamentek. Arra otthon kemény munka várt, ott meg kellett fogni a dolog végét. Hosszú ideig sok mindent nélkülözni kel-lett, ami Babilonban már megvolt. Ezek-nek az áldozatoknak a gyümölcseként felépült a templom s beindult az új élet. Isten szabadságot adott az Ő népének, a vele való közösséggel ajándékozta meg őket, az egymással való közösséget adta nekik. Sok-sok olyan lelki-szellemi kincset kaptak, ami ott Babilonban nem volt meg. Megvolt a fedél, meg a betevő, meg a boldogulás, de ezek hiányoztak.

Itt csap be sokakat az ördög, hogy amikor egymás mellé kerül ez a kettő, akkor igyekszik meggyőzni minket: ez a fontosabb. Legyen fedél a fejed felett, legyen betevő falatod, valamennyire becsüljenek meg anyagilag, erkölcsileg, de főleg anyagilag, az a fontos. És a többi? A lelked, a békesség, a szabadság, a sze-retetközösség és az Istennel való hitbeli közösség? Az egyáltalán nem nyom a latba olyan nagy súlyt.

Isten éppen itt jön segítségünkre. A dolgoknak a valós értékét mutatja meg nekünk. Azt hiszem, nem kell a Bibliából bizonygatni, hogy Istennek mennyire fontos, hogy meglegyen a mindennapi szükségünk kielégítése. A mi mindennapi kenyerünk neki nagyon fontos. Az egészségünk, az otthonunk, a munka stb. De nem csak kenyérrel él az ember… És ha emberi életet akar élni valaki, és ha élni akar egyáltalán, akkor szüksége van Istenre, az Ő igéjére, az Ő Szentlelkére, a tőle gazdagon áradó bocsánatra, reménységre, erre az elvehetetlen örömre, amit sehogy másként nem tudunk megszerezni.

Nagy kísértés volt Círus idejében, hogy a pillanatnyi kényelmet nem hagy-ják ott az isteni ígéretekért. Van-e bátor-ságunk legyőzni ezt a kísértést, hogy a magunk lustaságával, kényelemszeretetével, olyan-amilyen megelégedettségével szemben, merünk dönteni az Isten ál-tal felkínált lehetőségek és ajándékok mel-lett? Így az ember olyan kincseket kap, amiket — Jézus szavaival élve — a rozs-da nem emészt meg, a molyok nem rágnak meg, és a tolvajok soha nem lophatnak el.

Isten arra indította őket, hogy… Engedjük-e, hogy ma este indítson minket? Arra, hogy onnan, ahol éppen vagyunk, lépjük Őhozzá közelebb a magunk érdekében.

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy mindent megmozgattál annak érdekében, hogy ne maradjunk a bűn rabságában, hanem eljussunk az Isten fiainak a szabadságára. Könyörülj rajtunk, hogy mi magunkat merjük mozdítani legalább.

Köszönjük hívásodat. Köszönjük, hogy indítasz Szentlelkeddel, hívogatsz igéd-del. Köszönjük, hogy mindaz el van készítve számunkra, ami nélkül szűkölködünk. Add nekünk a hit bátorságát, hogy merjük mindezt kérni, hittel megragadni, élni be-lőle, örvendezni neki, megosztani másokkal. Segíts el minket építő, konstruktív élet-re, hogy ne csak élvezzük azt, amit kaptunk tőled, hanem tudjunk új értékeket létrehozni, és azokkal másoknak szolgálni.

Segíts el mindnyájunkat oda, Urunk, hogy ránkszakadjon a bűneink rabságának a szörnyűsége, és vágyakozzunk a szabadulásra. Köszönjük neked, Jézus Krisz-tus, a te ígéretedet, hogy ha megszabadítasz valakit, az valósággal szabad.

Ámen.