Lekció: Mt 18,21-35

Alapige: Ez 36,26-27

“Ezt mondja az Úr: Adok nektek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok nektek hússzívet. És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolatimban járjatok, és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.”

Imádkozzunk!

Istenünk, segíts, hogy tudjunk téged most szívünkből dicsőíteni! Győzz meg minket arról, hogy egyedül téged illet minden dicséret, dicsőség, tisztesség és hálaadás. Segíts minket egy magamutogató, dölyfös, dicsekvő világban újra és újra megalázkodni előtted, észrevenni jótéteményeidet, hálásan elsorolni nagy tetteidet, és úgy magasztalni téged, mint aki egyedül vagy Isten!

Bocsásd meg, hogy sokszor magunk is meglopjuk a te dicsőségedet. Bocsásd meg, valahányszor az elmúlt héten is megszegtük parancsaidat, és azt tettük, ami utálatos neked. Bocsásd meg, ha úgy tesszük ezt, hogy már észre sem vesszük.

Könyörülj rajtunk és szólíts meg most igéddel, és eszméltess minket. Engedd látnunk a valóságot. Ragyogjon fel előttünk hasonlíthatatlan nagyságod. Segíts hinnünk mérhetetlen szeretetedet és bíznunk irgalmadban! Világíts be az életünkbe, és hozd világosságra a sötétség dolgait. Formálj, tisztíts minket.

Te ismered mindannyiunk szükségeit és egyedül te tudod azokat kielégíteni. Kérünk, adj vigasztalást azoknak, akik gyászban vannak. Kérünk, adj reménységet a csüggedőknek. Adj feloldozást, bocsánatot minden bűnünkre. Köszönjük, hogy te ilyen Isten vagy, aki elengeded az adósok tartozását. Segíts, hogy hittel, adósokként tudjunk most eléd járulni! Legyen a te szavad vigasztalás vagy feddés, bátorítás vagy intés, de mindenképpen újjáteremtő igeként hadd érkezzék meg hozzánk.

Segíts úgy eltöltenünk ezt az órát itt előtted, hogy másként menjünk tovább. Jézus nevében kérünk.

Ámen.

Igehirdetés

Múlt vasárnap a tizedik parancsolatot kezdtük tanulmányozni. Láttuk, hogy Isten itt nyúl a legmélyebbre az életünkben, mert itt nemcsak a tetteinket, hanem a tetteink rugóit, a vágyainkat, a kívánságainkat is megvizsgálja. Nemcsak azt mondja, mit ne tegyünk, hanem ezt is: ne kívánd azt, ami a te felebarátodé.

Azért nagyon fontos ez, mert a kívánság mindig megvalósulásra törekszik. Amíg sikerül titokban tartani, addig is hat. Láttuk, hogyan mérgezheti meg egy rejtve maradt kívánság is az ember kedélyét, munkabírását, és főleg az emberi kapcsolatait, és hogyan választ el Istentől. Ugyanakkor láttuk azt is, hogy Isten nem minden kívánságot ítél el és tilt meg. Azt mondja: Ne kívánd azt, ami a másé! De kívánd azt, ami a tiéd, amit Isten neked készített el, amivel Ő akar megajándékozni.

Éppen a mai napra kijelölt zsoltárunkban, a 105-ben is olvastuk ezt: “Kívánjátok az Urat, és az ő erejét; keressétek az ő orcáját szüntelen.” Isten nem vágyak nélküli életre akar minket elvezetni, amit a buddhizmus tanít, hanem nemes vágyakkal teli életre. Azt kívánjuk, arra törekedjünk, ami-től igazán gazdag lenne az életünk, amit csak tőle kaphatunk, ami már itt kivirágoztatna minket, és ami megmarad a halálunk után is. Arra a gazdagságra törekedjünk, amiről Jézus így mondta: “az Istenben gazdag” valaki. Aki a másét kívánja, azt ez a kívánság szembeállítja Istennel és a felebarátaival. Aki a magáét kívánja, amit Isten neki kínál, azt ez közel viszi Istenhez és embertársaihoz.

Ma a tizedik parancsolat magyarázatát lezárva két olyan fontos kérdésről szeretnék még szólni, amivel gyakran találkozunk a lelkigondozás során.

Az egyik, hogy különösen sok kárt oko-zó veszedelmes kívánság az, ami abból fakad, ha valaki nem tud szíve szerint őszintén megbocsátani másoknak.

A másik kérdésünk — így a tízparancso-lat magyarázatának a végén —, hogy egyál-talán meg lehet tartani ezeket a parancsolatokat? És ha igen, hogyan? El lehet jutni oda, hogy ne is kívánjam, nemcsak ne csavarjam ki a kezéből, hanem még örüljek is annak, hogy neki van, nekem még egye-lőre nincs, és lehet, hogy nem is lesz, lehet, hogy nem is kell, de ne kívánjam? El lehet ide jutni?

1) Szóljunk arról mindenképpen itt, hogy van roppant veszedelmes, rejtett és rej-tegetett kívánság sok emberben, ami abból fakad, ha nem tud szíve szerint megbocsátani. Ez megmérgezi azt is, aki rejtegeti magában, és a kapcsolatait is. Ez aztán tény-leg elválaszt Istentől is, meg másoktól is.

Mit kíván az ilyen ember, aki nem tud, vagy nem akar őszintén megbocsátani? Végső soron elégtételt kíván. Arra vágyik, hogy újra és újra bebizonyítsa: neki volt igaza, és a másiknak nincs igaza. Arra törekszik, hogy sajnálatot ébresszen önmaga iránt, és ellenszenvet a másikkal szemben. Vagyis máris mérgezi a környezetét. A többieket is szembe akarja fordítani ővele. Ezért meséli vég nélkül a sérelmeit, s ezért eleveníti fel újra azokat a helyzeteket, amikben ő valamit el kellett, hogy szenvedjen. Tulajdonképpen szakadatlanul vádaskodik, vádolja a másikat. És nemcsak elégtételre vágyik az ilyen ember, hanem sokszor bosszút is szeretne állni. Megtorlásra vágyik. Arra vágyik, hogy az a másik megkeserülje. De azért vágyik erre, mert ő tele van keserűséggel. És ez a keserűség buggyan ki az indulataiban még akkor is, ha sokszor rejtegetni akarja ezeket.

Olyan ez, mint a fel nem robbant bomba. Betakarja idővel a föld, még virágkertészetet is lehet létesíteni felette, de attól az még ott van, és bármikor előfordulhat, hogy megbolondul és felrobban. Muszáj hatástalanítani és elvinni onnan. Ez megéri, még akkor is, ha egy virágkertészetet kell ott feldúlni miatta.

Sokszor ilyen rejtett bombák ezek az el nem rendezett, meg nem bocsátott sérelmek az ember szívében. Lehet, hogy azt mondja: ő ezt már megbocsátotta, ez rég a múlté. Lehet, hogy komolyan is gondolja. De olvastunk most a Máté evangéliumában Jézus szavaiból egy ilyen kifejezést is, ha szívetekből meg nem bocsátjátok a ti testvéreitek ellenetek elkövetett bűneit... Ha szívetekből. Nem úgy a felszínen, nem csak úgy, hogy mondom, de valahányszor eszem-be jut ő, vagy találkozom vele, összerándul a gyomrom, vagy ökölbe rándul a kezem. Ez azt jelenti: nincs elrendezve. Nem a múl-té. Még mindig hat, mérgez. S lehet, hogy nem akarom, de akkor is mérgez. Ha szívetekből meg nem bocsátotok, akkor is, ha ő nem kér bocsánatot.

Külön nehéz probléma itt az, hogy sokszor nincs is valós alapja az ilyen keserűségnek. Igen gyakran találkozom a lelki-gondozás során azzal, hogy nem mondta az a másik rólam azt, amiről én úgy gondolom, hogy mondta. Valamelyik csúnya, pletykásszájú kitalálta és hozta nekem a hírt, és sikerült szembeállítania minket egy-mással. Vagy ehhez hasonlót már tapasztaltam más esetben, és magától értetődőnek tartom, hogy ő is nyilván így gondolkozik, és így beszélt rólam. Vagy maga az illető szokott olyan lenni, és eszébe sem jut más lehetőség. Ő ilyenkor így reagál, biztos az is úgy. Magát vetíti ki.

Itt szigorúan meg kell vizsgálnunk a magunk dolgait. Néha megoldhatatlan lel-kigondozói probléma, hogy ő meg van győ-ződve, hogy amaz azt gondolta róla. De nem gondolta, és nem lehet kiverni a fejéből. Ott marad az ék két ember között, és engesztelhetetlen a harag.

Amikor tegnap a bibliaolvasó kalauzunk szerint a János 20-ból Jézus feltámadásának a történetét olvastuk, egyebek között ez is eszembe jutott, hogy pontosan ezt csinálta Mária Magdaléna. Kimegy a sírhoz húsvét hajnalán. Látja, hogy elgördítették a követ onnan, és amikor benéz, nem látja ott Jézus holttestét. És mit mond a tanítványoknak, akikhez fut mindjárt? “Elvitték az én Uramat, és nem tudom hová tették.” Honnan veszi ezt, hogy elvitték? Ez hazugság. Nem ez történt. Nem vitték el. Akkor miért mondja? Mert látta, hogy nincs ott, erről neki eszébe jut valami, az, hogy biztos elvitték, de ezt már tényként közli másokkal. Ha korrekt lenne, azt kellene mondania: nem láttam ott a holttestét. Vagy, ha gondosan megnézte, és kicsit erősebben fogalmazna: nincs ott a holtteste. De ne tegye hozzá saját gondolatait. Ez egyéni magyarázat, hogy elvitték, és ebben az esetben nem igaz.

És hány ilyet mondunk, testvérek! Valamit látok, arról nekem az jut eszembe, és azt mondom tovább. Valami történik, arról nekem az jut eszembe, és tényként raktározom el: biztos azt mondta rólam... biztos azt gondolja most... De nem gondolja azt, és nem azt gondolja, mert ő másfajta ember. Lehet, hogy én azt gondolnám, ő nem.

Nem akarom ezt tovább részletezni, de sok felesleges munkát jelent ez a lelki-szolgálatban, amikor nem hiszik el emberek, hogy nincs alapja a sérelmüknek. Ha van, akkor sincs más lehetőségünk, mint megbocsátani. Miért? Mert Isten feltétel nélkül megbocsátotta a mi ellene és mások ellen elkövetett temérdek bűnünket Jézus Krisztus áldozatáért. És ebből egyenesen annak kell következnie, hogy akkor az ellenem elkövetett kicsi meg nagyobb sérelmeket én is feltétel nélkül megbocsátom, ha keresztyén vagyok. Ha nem, akkor konzerváljam a haragot, tegyem tönkre magamat, tapossam le emberi kapcsolataimat, s haragudjak Istenre is, hogy milyen emberek között kell nekem élnem. De akkor ne mondjam, hogy keresztyén vagyok.

Akiben a Krisztus indulata van, az naponta hálát ad azért, hogy minden adósságomat elengedte Isten — itt benne van ez a szó: minden — és ebből egyenesen következik az, hogy akkor én is elengedem. Ez nem megy mindig könnyen, néha nagyon is nehezen megy. Ez ritkán jelenti, hogy megbocsátom és el is felejtem. Fogok rá emlékezni, de nem választ el attól, aki elkövette ellenem azt, amit elkövetett.

Hadd mondjak egy rövid versidézetet, ami élesen leleplezi ezt a bennünk levő indulatot.

És ebben megyünk tönkre, hogy mindent felírunk, és számon tartjuk, és őrizzük, mint fájó, büszke titkot. Ha már nem tudunk beszámolni arról, hogy Isten milyen nagy dolgokat cselekedett velünk, vagy hogyan láthattuk az Ő munkáját, a mi alázatos szolgálatunkban, akkor újra és újra beszámolunk arról, hogy mit követtek el ellenünk mások, felelevenítjük, és mint méreganyag hat a magunk életében is és körülöttünk is.

Szeretném szeretettel és tisztelettel kér-ni, miután én tegnap elvégeztem ezt a műveletet, hogy egy olyan világban, ahol valóban sokan mindent felírnak és számon tartják a sérelmeket, ma álljunk Isten elé egy nagy radírral, és töröljük ezeket a sérelmeket. Vegyük nyugodtan számba, és mondjuk el neki, mi fáj. Ki mindenki vétkezett ellenünk, mit hordozunk magunkban mint fájó, büszke titkot. Akár vegyük sorra az embereinket, a rokonokat, a testvéreinket, akikkel az örökösödés óta nincs békesség, a szüleinket, akik máig nem értik meg, hogy..., a gyerekeinket, akik hálátlanok és követelőzők, s minden alma messze esett a fájától. Vagy azt a szomszédot, aki kiállhatatlan és tönkreteszi az életünket, azt a lehetetlen főnököt, aki kettétörte a karrierünket, azt a beosztottat, aki olyan eszméletlen lassan mozog, hogy megkeseríti min-den napunkat. A szomszédos népeket, az elszenvedett történelmi sérelmeket, amiket újra és újra olyan szívesen felelevenítünk. Vigyük oda Isten elé, és hagyjuk ott. Aki ezt megteszi, meglátja, milyen nagy hely szabadul fel a szívében arra, hogy Isten az ő Lelkével betöltse, és milyen sok energiája meg fog maradni. És mennyire más, nemesebb dolgokról lehet beszélni embereknek, mint hogy az elszenvedett sérelmeinket újra és újra felelevenítsük.

Ha Isten engedi megérnünk, jó tíz nap múlva nagypéntek, két hét múlva húsvét. Naponta többször megterítjük az úrasztalát. Úgy jöjjünk ide, hogy előtte kitöröltük az életünkből ezeket. Szívünkből — ahogy itt Jézus mondja — meg akarunk bocsátani mindenkinek. Isten adjon sok örömöt ennek a végére!

2) A másik kérdés, hogy meg lehet-e tartani Isten parancsait? Van-e olyan, hogy valaki a tízparancsolat szerint él. Hiszen Jézus még élesíti is ezeket a parancsolatokat. Hiszen azt mondja: nemcsak úgy lehet ölni, hogy leszúrom vagy agyonütöm a másikat, hanem úgy is, ha haragszom rá, vagy olyat mondok róla, hogy az gyilkos tőrré válik a számára. “Aki azt mondja az ő aty-jafiáról”, — az is embergyilkos. És lehet házasságot törni a szemünkkel is, meg a szívünkben is, és az is annak számít Jézus előtt. Ki képes arra, hogy Isten parancsait betartsa?

A Biblia világos választ ad erre: senki! Isten parancsait egyedül Jézus Krisztus tud-ja betartani. Meg azok, akikben él Krisztus a hit által. Senki más nem! Enélkül lehet erőlködni, de minden ilyen vallásos erőlködés — bármilyen nemes szándékból szülessék is vagy — képmutatásba torkollik, mert nem fogja tudni betartani, és akkor azt a látszatot kelti, mintha betartaná, vagy kétségbeesésbe vagy cinizmusba torkollik, mert megállapítja, hogy ez nem em-bernek való, nem lehet betartani.

Isten éppen azért adta a törvényt — Pál apostol olyan szellemesen fogalmazza —, hogy odavezessen, vagy odakényszerítsen minket Jézushoz. Ha becsületesen gondolkozik valaki, rájöjjön arra: én ezt nem tudom betartani, de azt látom, hogy így kellene élni. Csak így érdemes élni. Akkor ez odakényszerít Krisztushoz, és azt mondom: Uram, ami nekem nem ment, az neked biztosan sikerülni fog. Gyere be az életembe, és te tartsd be az Isten törvényeit. Ezt nevezi a Szentírás újjászületésnek. Amikor nem az én Istennek való engedelmességre képtelen természetem erőlködik újra és újra, hanem átadom a helyet Jézusnak, és azt mondom: gyere, és te uralkodj bennem. És amikor én már egy kritikus helyzetben felemelném a hangomat, hogy megmondjam a magamét, akkor egy pillanatra eszembe jut: megint félre akarok állni előled, s parancsolj Uram előrefáradni. Hiszen én átadtam az uralmat neked, most te szólalj meg ebben a helyzetben. És olyan gondolatokat fog eszembe juttatni, amikről én tudom a legjobban: nem az én gondolataim, és olyan szelíd hangon fogom elmondani, amire addig nem volt példa. Ez nem én vagyok, hanem a hit által bennem élő Krisztus. Ez így működik, és ezt nevezik keresztyénségnek.

Erre hív minket a mi Urunk. Ezért öltött testet karácsonykor, ezt hozta el nekünk a mennyből, ezért halt meg a kereszten, ezért támadott fel, ezért árasztotta ki az ő Szentlelkét a benne hívőkre, hogy mintegy önmagát szétossza nekik, hogy mindenkinek jusson Krisztusból, és az az indulat legyen bennünk, ami a Krisztus Jézusban. Ez nem fikció, nem kegyeskedő szólam, ez történik a valóságban, ha valaki behívta az életébe Jézust, és csakugyan átadta neki az uralmat. Egyébként játszhatja a vallásost, és csőd, kudarc követi egymást. Isten igéje erről élesen és világosan beszél. Jézus ezt az új életet kínálja nekünk.

Tegyünk egymás mellé két igét. Olvastuk múlt vasárnap a Jeremiás 17,9-et, ahol Isten ezt mondja: “Csalárdabb a szív mindennél, és gyógyíthatatlan (javíthatatlan) az; kicsoda ismerheti meg? Én, az Úr vagyok, aki a szívet fürkészem és a veséket vizsgálom, hogy megfizessek kinek-kinek az ő útjai szerint és cselekedeteinek gyümölcse szerint.” A mi szívünk csalárdabb mindennél és gyógyíthatatlan, javíthatatlan, és Isten megfizet a mi szívünk cselekedetei szerint.

És hadd olvassam újra a mai alapigénket: “Ezt mondja az Úr: adok nektek új szívet és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből, és adok nektek hússzívet. És az én lelkemet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok és az én törvényeimet megőrizzétek és betöltsétek.”

Csak így megy. Isten nem javít, hanem cserél. Nem javítgatja a mi törvényeit betartani képtelen szívünket, hanem kicseréli. Elveszem a régit — azt mondja —, és adok nektek új szívet, amibe az én lelkemet adom, és így képesek lesztek az én parancsaimat betölteni. Nemcsak úgy-ahogy, oly-kor-olykor megtartani, hanem betölteni. Ez új természet. Itt nem viselkedni tanul meg valaki, hanem új természete van. Ebből az új természetből egészen újfajta gondolkozás és cselekedetek fakadnak. Isten Lelkét kap-ja, és teremni kezdi a Lélek gyümölcsét, ami szeretet, öröm, béketűrés, szívesség, jóság... Jézus Krisztus ezt kínálja nekünk.

Volt egy ismerősöm, aki rendkívül tehetséges iparos volt, és egy kis üzemet is felállított, bizonyos alkatrészeket készített. Valami miatt az egyik alkatrész mindig egy kicsi hibával került ki. Aztán ahogy javítgatták, hogy mégis működőképesen adják el, egyre csökkent a megrendelések száma, és elveszítette a hitelét. Akkor gondolt egy nagyot, hitelt vett fel, és kicserélte a gépsort. Attól kezdve nemcsak, hogy hibátlan lett ez az alkatrész is, hanem valami kis újítást is bevezetett rajta, és még használhatóbb volt a vevők számára. Rövid idő alatt híre ment, és nem győzte a megrendeléseket teljesíteni.

Lehet reszelgetni, javítgatni a hibákat,— vagy ki lehet cserélni az egészet, és tökéleteset termelni. Isten ezt a megoldást választotta és ezt kínálja nekünk. Mi a javítgatásokhoz szoktunk hozzá. Ne káromkodj olyan hangosan, mert mit szólnak a szomszédok. Reszelgetjük: kicsit halkabbra. Ne használj ilyen csúnya szavakat, még ha mérges vagy is. Akkor kevésbé csúnyákat használunk. Vagy eljut oda, hogy ki sem mondja a csúnya szavakat, csak magában mondja ki. Ugyanúgy hat és mérgez.

Isten azt mondja: nem ez a megoldás. Adok olyan szívet, amiben nem trágár káromkodás születik, ha valaki megbántott, hanem elkezdesz imádkozni érte, és mindez nem valami nagy önfegyelemmel, hanem úgy magától. Mert az új természet újfajta cselekedeteket termel. Isten nem a termékeket igazítgatja, hanem a gyárat cseréli ki. “Új szívet adok nektek, az én Lelkemet adom belétek.”

Hogyan történik ez? Így olvassuk ezt szintén Jeremiásnál: “Új szövetséget kötök az Izráel házával, törvényemet az ő belsejükbe helyezem, és az ő szívükbe írom be, és Istenükké leszek, ők pedig népemmé lesznek. És nem tanítja többé senki az ő felebarátját, és senki az ő atyjafiát, hogy ismerjétek meg az Urat, mert ők mindnyájan megismernek engem, kicsitől fogva nagyig, mert megbocsátom az ő bűneiket, és vétkeikről többé meg nem emlékezem.” (Jer 31,33-34)

Törvényemet az ő szívükbe írom be. — Más, hogy megtanulja valaki kívülről a tör-vényt (magyarosan úgy mondanánk: könyv nélkül, de most szándékosan mondom így), és más, hogy tudja bévülről. Nem külső kényszer már, hanem belső késztetés. Nem valaki rámparancsolja, hanem én is ezt aka-rom csinálni. Belsőleg azonosulok vele. Nem teljesíteni akarok valami kötelességet, hanem boldogan élek egy nagy lehetőséggel: hogy Isten akarata szerint járhatok el.

De ez nem megy saját erőből. Ezért mondta Jézus Krisztus tudja megvalósítani. Itt vizsgázunk igazán, hogy van-e új életünk. Az, amit Jézus annak a kiváló vallásos embernek, Nikodémusnak: szükséges onnan felülről fogannia a bennetek levő új életnek. Megtörtént-e már ez az életünkben? Minden istentiszteletnek ez a célja. Isten ezt a megtermékenyítő magot, az ő igéjét, akarja a szívünkbe hinteni, hogy abból új élet támadjon. És akkor képes lesz az ember Isten törvényei szerint élni. Akkor öröm neki az, hogy újra kiszolgáltatja magát teremtő és megváltó Istenének. Akkor Isten Szentlelke ad neki gondolatokat a döntéseihez. Akkor valóban Isten dicsőségére és mások javára él.

Isten tehát a tizedik parancsolatban a szí-vünkről beszél, és ma azt mondta: szívetek-ből bocsássatok meg egymásnak, meg ezt: a szíveteket akarom kicserélni. A régi helyett egészen újat, a velünk született lelkület he-lyett az Ő Szentlelkét akarja nekünk adni.

Ámen.