Alapige: 1Thess 5,12-24

“Kérünk titeket, testvéreink, hogy becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek, akik elöljáróitok az Úrban, és intenek is titeket, és munkájukért nagyon becsüljétek őket. Éljetek egymással békességben. Kérünk titeket, testvéreink, intsétek a tétlenkedőket, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek mindenkihez. Vigyázzatok, hogy senkinek se fizessetek a rosszért rosszal, hanem törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt. Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra. A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg, a gonosz minden fajtájától tartózkodjatok. Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére. Hű az, aki elhív erre titeket, és ő meg is cselekszi azt.”

Imádkozzunk!

Urunk, egyedül te látod azt, a te szelíd szemeddel, hogy amit énekeltünk őszintén, igazán, szívből énekeltük-e, vagy pedig nem is figyeltünk arra, amit énekeltünk.. Köszönjük azt, hogy te olyan világosan mondod azt, hogy látod a mi életünket. Bocsásd meg, hogy sokszor ugyanúgy elrejtőzünk a feladatok, a kedvtelések, a napok fái közé, ahogy Ádám elbújt előled, s nem akarjuk meghallani a te hívó szavadat!

Köszönjük, hogyha vádol is minket a mi szívünk, te nagyobb vagy a mi szívünknél, és mindent tudsz. Urunk, számunkra az olyan megszégyenítő, hogy újra és újra átélhetjük azt a csodát, hogy miközben mi készületlenül jövünk ide eléd, aközben te készülsz a velünk való találkozásra. Hadd legyen ez a mai este is, kérünk, ilyen szent találkozás veled! Te tudod Urunk, hogy nem az utolsó-e?

Köszönjük a te vigasztaló, bátorító igédet, amellyel felemeled a mi csüggedt lelkünket, megtisztítod a mi szennyes szívünket, és újra szolgálatba állítasz minket. Köszönjük a bátorítást, a te szeretetedet, golgotai keresztedet. Kérünk, Urunk, szólj hozzánk ma este!

Ámen.

Igehirdetés

Vasárnap bepillanthattunk az első keresztyének anthiókhiai életébe. Ma este Isten egy má-sik gyülekezettel kapcsolatban állít az Ő vizsgáló tekintete elé, pontosan úgy, ahogy azt énekeltük. Jézus Krisztus szelíd, türelmes, szerető tekintete elől semmit nem lehet elrejteni. Jó lenne, ha mindnyájan — kivétel nélkül — most úgy állnánk meg Isten színe előtt, hogy hadd vizsgáljon minket, és hadd hozza mindazt nyilvánosságra, világosságra, ami szerinte nem kedves, ami előtte bűn. Aztán hadd éljük át azt a kegyelmet, hogy az Ő szeretete és kegyelme által megtisztulva mehetünk majd innen el.

Pál Filippiből, az első missziói területről érkezik menekülőként Thesszalonikába, Macedónia fővárosába. Ott gazdag kereskedők, munkások és leszerelt katonák laktak leginkább, nagyon nagy város volt, sok emberrel. Pál szolgálata nyomán Isten ebben a nagy városban gyülekezetet kezd építeni. Pálnak innen is menekülnie kell azonban, és ez a kicsiny, kezdeti gyülekezet ott marad magára, tanító nélkül. Először Béreában próbál valamit megtudni az apos-tol a gyülekezetről, s aztán magára marad később Athénban. Timóteust küldi el Thesszaloni-kába, hogy tudjon meg valamit arról, hogy mi történt azzal a kicsiny kezdettel, maggal, ami a szolgálata, igehirdetése nyomán ott elindult.

Pál ezek után írta meg azt a levelet, amiből egy rövid részt olvastam most el, s aztán írt majd egy második levelet is a gyülekezetnek. Az első levél Krisztus után 51 tavaszán vagy őszén íródott. Azért fontos ez a levél, mert ez a legkorábbi újszövetségi irat. Még húsz év sem telt el Jézus Krisztus halála után, és már az első újszövetségi levelet kezükbe vehettek az olvasók.

Első olvasásra egy parancs-gyűjteménynek látszik, tűnik az egész, pedig semmi mást nem akar Isten az apostolon keresztül, minthogy a hívő élet minden területére egyfajta rövid, velős eligazítást adjon azoknak, akik Jézus Krisztust szeretik, és szeretnének neki engedelmeskedni.

Testvérek, az Istennek való engedelmesség soha nem kötelező gyakorlat, az mindig szabadon választott. Szabadon választott abban az értelemben, hogy mikor valaki megért valamit Isten igéjéből, azt megteheti vagy elvetheti. Szabadon választhatja azt, hogy engedelmeskedik annak, vagy pedig tudja, hogy mi az igazság, és mégis elfordul attól.

Nézzük meg ma este azt, hogy ennek az 5. fejezetnek ez a pár verse milyen belső összefüggésben áll egymással, és mit akar ezen keresztül Isten tanítani?

Az egész felolvasott résznek valójában az alapverse az a 23. “Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztusunk eljövetelére.”

Az alap a békesség Istene. Hogyha valaki már hitre jutott Krisztusban, akkor ismeri a békesség Istenét. Ismeri a mindenható Istent, és ebből békesség fakad az életére nézve. A hívő élet alapja az, hogy ismerjük a mindenható Istent, s az Ő Fiát, Jézus Krisztust. E nélkül senki nem értheti meg Isten akaratát. Ha nincs meg ez az alap, hogy a békesség Istene velünk van, és mi vele vagyunk, bennünk lakozik, és ebből fakad minden, ebből gyökerezik minden, s aztán ebből nyílnak ki a hit virágai, akkor a keresztyén ember nem mondhatja magát igazán hívő embernek, legfeljebb a neve az, hogy keresztyén, de semmi köze az élő Istenhez.

A gyülekezetben az Isten Szentlelke az, aki élővé és hatóvá teszi az Ő igéjét, újjászül emberi lelkeket, és aztán azokat a maga szolgálatába állítja.

Azt is mondja itt Pál apostol, hogy Jézus Krisztus a kezdet és a vég, aki elkezdi mindnyájunkban a jó munkát — talán már el is kezd-te vagy folytatja —, és Ő az, aki elvégzi azt, és befejezi azt, amikorra készen kell lennünk.

Mindazok számíthatnak tehát Jézusra, akik már az Ő gyermekei, és mindazokat hívja az üdvösségre, az ítélet elöli megmenekülésre, akik nem ismerik még Őt.

Az ige tanítása szerint ebből a részből az de-rül ki, hogy négy alapon nyugszik a gyülekezet belső rendje. Először, amit hangsúlyoz az apos-tol, hogy a gyülekezet becsülje meg az elöljáróit.

Pál apostol volt a thesszalonikabeli gyülekezet alapítója, vezetője. Aztán egészen váratlanul el kellett mennie a gyülekezetből. Összezördültek a városban miatta, a tanítás miatt, meg akarták fogni, s hogyha nem menekül el, akkor talán meg is lincselték volna. Ott kellett hagynia ezt a kicsiny, ébredő gyülekezetet. Azok, akik nem fogadták el Jézust Messiásnak, próbálták Pál apostolt elfogni, de ez nem sikerült nekik.

Ott volt a gyülekezet vezető nélkül. Nem mondja azt itt a Szentírás, hogy kik, de kiderül az, hogy egyszerűen, magától értetődően a hitben legérettebbek odaálltak az apostol helyére, és folytatták tovább a szolgálatot. Az, hogy ők vezették ezt a gyülekezetet, ez nem rangot jelentett, hanem felelősséget a szolgálatban. Két olyan kifejezés szerepel itt, ami nagyon világossá teszi, hogy miről is van tulajdonképpen szó. A koposz: ez azt jelenti, hogy fizikai erő. Olyan fizikai erő kifejtése, egy nehéz munka során, amely megviselheti az embert. Érdekes módon egy lelki munkára használja itt a Biblia ezt a kifejezést.

A másik szó, ami itt szerepel a vezetőkre nézve azt jelenti, amikor valaki odaáll a gyengébb elé, és bármi éri azt a gyengét, először a nála erősebbet éri, mert odaállt elé, és próbálja megvédeni őt, és elhordozni mindazt, amit a gyengébbnek szántak csapást, erőszakot stb. Ezt a két kifejezést használja itt a Biblia. Azt mond-ja, ezek a vezetők így álltak be Pál apostol helyére. Nagy lelkierőt fejtettek ki a szolgálatban, és odaálltak a gyengék védelmére, és szolgáltak Istennek.

Aztán szerepel itt még a gyülekezet elöljárói szó mellett egy olyan kifejezés is, amely intést jelent. Azt mondja itt a Biblia: “… akik fáradoznak közöttetek, akik elöljáróitok az Úrban, és intenek is titeket, és munkájukért nagyon becsüljétek őket.” Itt általában azt szokták érteni, hogy megint valakit a gyülekezet vezetője. Itt az a szó szerepel, ami inkább azt jelenti, mint amikor valaki nem figyel valahova, pedig oda kellene figyelnie, s akkor valaki gyengéden az álla alá nyúl, s kedvesen odafordítja a fejét a helyes irányba. Itt ez a kifejezés szerepel. A gyülekezet vezetői ott Thesszalonikában ilyen gyengéden, ilyen szeretettel intették azokat, akik a hitben még nem tartottak ott, ahol talán már kellett volna tartaniuk.

Pál tehát nem az egyes személyeknek kér, vagy nem annyira az egyes személyeknek kér megbecsülést, hanem inkább a szolgálatnak, amit ott helyette a gyülekezet elöljárói, vezetői végeztek. Nem a tekintély alapján, hanem a szeretet alapján. Valami hasonlóról beszél Pál, ami-kor levelet írt Filemonnak. Azt írja, hogy: Kedves Filemon! Megparancsolhatnám neked, hogy engedelmeskedj nekem, hiszen én Krisztus apos-tola vagyok, de én csak kérlek téged Krisztusra, hogy fogadd vissza a szökött rabszolgádat, Onézimusz, aki még kárt is okozott neked. Ha gondolod, szívesen megfizetem. Megparancsolhatnám — mondja Pál —, de én csak kérem. Ezzel a gyöngéd szeretettel — mondja Pál — forduljanak oda a gyülekezet tagjai a szolgálók felé. Becsüljék meg azokat, akik fáradoznak az Úrban értük.

A második, amiről ír Pál, hogy a gyülekezet tagjai legyenek egymásnak a lelkigondozói. Sokan ezt úgy gondolják, vagy úgy értik, hogy ez bonyolult kérdés. Hogyan lehetnék én lelki-gondozója másnak, aki nem is értek hozzá, azt sem tudom, hol kell elkezdeni, mit kell csinálni. Sokan a keresztyén gyülekezettel, vagy gyülekezetekkel találkozva úgy gondolják, hogy ott csupa hibátlan, bűntelen, tökéletes életű és hibátlan jellemű ember van.

Azt hiszem, hogy akik ebben a gyülekezetben vagyunk, mi tudjuk, hogy ez egyáltalán nem így van. Bizony ebben a gyülekezetben is sok hibás jellemű, bűnökkel megterhelt ember van, és egyáltalán nem a tökéletességet mutatja ez a gyülekezet, ez a közösség sem. Minden abnormálissága ellenére ez mégis csak normális, mert nem arról beszél a Biblia, hogy a gyülekezet közössége angyalok közössége lesz — abban az értelemben, ahogy mi az angyalokról gondolkodunk, vagy ahogy azt a Biblia mondja —, hanem nagyon világosan mondja azt a Szentírás, hogy a megváltott bűnösök közössége. Sokfajta bűn van, amit még nem ismertek fel a gyülekezet tagjai, mindnyájan, akik itt vagyunk. Nem tökéletes emberek közössége a gyülekezet, hanem akik már Isten kegyelmét elfogadták, akik a bűneiket már látják, azok ezeket megbánták — ha megbánták —, abból szeretnének és akarnak szabadulni, és Isten kegyelméből napról napra erősödni és tisztulni a hitben.

A gyülekezetben vannak keresők. Vannak té-továzók, sőt járnak ide is olyanok, akik nagyon keményen ellenállnak Isten igéjének. Még az a csoda, hogy újra és újra eljönnek. Vitatkoznak belül a szívükben Istennel. Tehát egyáltalán nem a tökéletes emberek közössége a keresztyén gyü-lekezet. Olyan embereké, akik szeretnének Isten akarata szerint élni. Pál mindjárt meg is mondja: Vannak közöttetek olyanok, akik rendetlenül (tétlenül — más fordítás szerint) élnek. És itt olyan szó szerepel, amit mi ismerünk: atataktosz, ez a taktus szó, ahogy mi ismerjük. Azt jelenti, amit itt használ Pál, hogy akik kiesnek a ritmusból. Nem az Isten rendje szerint élnek, nem a taktus szerint élnek. Nem lépnek együtt az Isten akaratával, szándékával. Nem épülnek be a gyülekezet közösségébe, kilógnak abból. Többek között amiatt, mert rendetlenül élnek. Nem akarnak dolgozni. Inkább kedvelik a rendetlenséget.

Emlékszem valakire, akinek éveken keresztül próbáltunk munkát szerezni. Sok ajánlatot kapott, s a végén mindig kiderült, hogy valami miatt egyik sem volt jó. Aztán két év után jöttem rá, hogy ez az ember nem is akar dolgozni. Ezért van valami kifogása minden munkahellyel szemben. Jó pár év eltelt azóta, a mai napig munkanélküli, a mai napig nem dolgozik. Viszont elvárná és eltűrné azt, hogy a gyülekezet — ahová tartozik — minden értelemben ellássa, eltartsa, fenntartsa az ő életét. A Biblia azt mondja, hogy akik rendetlenül élnek, akik nem az Isten szerint valók, vannak ilyenek közöttetek. Érdemes ezen elgondolkodni. Az ilyet — mondja Pál — inteni kell, de nem úgy, hogy egy igeverssel fejbe veritek, hanem úgy, hogy inkább segítetek neki.

Nagyon érdekes ez a másik szó, ami itt szerepel, segítettek neki közelebb kerülni Jézushoz. Mert, aki Jézus közelébe kerül, aki egyre szorosabb közösségbe kerül a mindenható Istennel és Jézussal, az Ő egyszülött Fiával, az nem fog töb-bé tétlen maradni, mert nem bír. Ha valaki igazán Jézussal jár, az gyűlölni kezdi a lustaságát, a nemtörődömségét, a hanyagságát, a kapkodását, a szertelenségét, kinek mi a problémája vagy a bűne ezzel kapcsolatban. Minél közelebb kerül valaki a mindenható Istenhez — ahogy fejlődik a hitben — úgy válnak egyre nyilvánvalóbbá a sötét bűnei, és úgy nem bír — ha igazán közel kerül Istenhez — együtt élni már azokkal.

Vannak a gyülekezetben — folytatja Pál —, olyanok, akik bátortalanok. Itt is vannak olyanok testvérek, akik az egész lényükkel elnézést kérnek azért, hogy egyáltalán élnek. Bátortalanok, úgy rájuk fér a biztatás, egy mosoly, egy kedves szó, egy olyan megjegyzés, amitől egy kicsit szárnyat kapnak — jó értelemben, ha nem is repülnek a föld felett, de egy kicsit magukhoz térnek —, s megértik, hogy ők sem rosszabbak másoknál. Isten ugyanúgy szereti a nagyon erőseket, mint amennyire szereti a nagyon gyengéket. Lehet, hogy az erőseknek arra van szükségük, hogy egy kicsit gyengébbekké váljanak, és Isten jobban tudja őket használni a gyengeségüknél fogva. Akik meg nagyon bátortalanok, azokat meg Isten bátorítaná, hogy erősödjenek meg. Vannak, akikben dúl a kisebbrendűségi érzés. Vajon bátorítjuk-e őket?

Újra mondom, elég néha — s ez a lelkigon-dozás része sokszor —, hogy leül az ember mel-léjük, pár kedves szót mond, vagy egyszerűen csak végighallgatja, nem is kell mondani semmit. Hadd mondja el azt, ami a szívében van. Tudunk mellette, vele együtt csendben maradni, akár együtt sírni. Vagy azokkal, akik nagyon erőt-lenné váltak a gyülekezetben, akik nagy bajban vannak, akiknek a szívük, a lényük szinte elviselhetetlen terheket hordoz. Akik gyászolnak, vagy nagyon-nagyon bánkódnak egy családtagjuk gyógyíthatatlan betegsége miatt, és sír a szívük. Meglátogatni, meghallgatni, biztatni őket. Időt szánni az együtt imádkozásra.

Testvérek, több súlyos beteg is van a gyülekezetben. Egy fiatalembernek — 50 év körüli — nem tudni, hogy mennyi ideje van hátra. Könyörögjünk érte így ismeretlenül is. Egy asszonyért, akinek Isten kegyelméből még van pár napja, s ezt ő is tudja, hogy minden nap ajándék, de minden nap bizonytalan, hogy vajon életben találja-e még? Valakiért, aki leukémiás gyerekek között dolgozik, s nagyon nehezen bír-ja azt, hogy szinte minden nap elveszítenek egy gyermeket. A fiatalokért, a fiúkért és a lányokért, akik még mindig egyedül vannak a gyülekezetben, pedig az Isten akarata, hogy hívő fiatalok összeházasodjanak, szaporodjanak és sokasodjanak, hogy sok áldott, jó házasság legyen. Szoktunk-e ezért könyörögni? Vagy azokért a magányosokért, akik úgy tűnik, hogy végleg úgy maradnak már, s így kell leélni az életüket. Nem olyan egyszerű kérdés ezt elfogadni Istentől, és ezzel megbékülni.

Mindezeket — írja Pál — türelemmel hordozzátok. Itt tulajdonképpen a hosszútűrés szerepel. Türelemmel, hosszútűréssel, hordozzátok el! Sokszor teher tud lenni egy másik ember, akit nagyon lefoglal a saját nehézsége és problémája.

Így összefoglalva még egyszer: végezni ezt a fajta lelkigondozást a gyülekezetben, ami sokszor nem áll semmi másból, mint leülök egy ismeretlen mellé, megkérdezem, hogy honnan jött, mi a foglalkozása — talán, ha akar —, mond-jon valamit magáról, a családjáról, s lehet, hogy ennyi az egész. Kihúztuk a dugót, és ömlik belőle a panasz vagy éppen az öröm, mert azt is meg lehet osztani mással. Kezdődhet egy egyszerű bemutatkozással, szakmája iránti érdeklődéssel. Talán még utána, miután elváltunk ettől az ismeretlentől, pár mondatban felírhatjuk, és tíz tizenöt nap múlva újra megkérdezhetjük, hogy van-e valami változás? Majd meglátjuk, hogy mennyire fog örülni, hogy te még emlékszel? Ha tényleg igazán érdekel és hordozzuk Isten előtt. Lehet kérdezni, hogy adott-e Isten változást, vagy adott-e megoldást? Annyira közel tud két embert vinni egymáshoz ez, hogyha ez a szeretetteljes érdeklődés ott van.

A harmadik, amire felhívja Pál a thessza-lonikabeliek figyelmét az az, hogy Isten népe a Szentlélek vezetése alatt élő nép. A gyülekezetbe tartozóknak, a hívőknek is állandó kísértésük az, hogy ellenálljanak Isten Szentlelkének, hogy a Lelket megoltsák. Ez legtöbbször nem látványos dolgokban nyilvánul meg. Nem az Istennel való hangos vitatkozást jelent ez. Csak egyszerűen egy csendes, de tartós ellenszegülést. Valamiben egyszer megértette valaki Isten akaratát — mondhatnám így is, hogy fejbe vagy mellbe vágta Isten szava, pontosan tudta, hajszál pontosan, rólam van szó, ezt Isten nekem mondta — s akkor próbálja elhessegetni magától, nem is biztos, lehet, hogy nem is arra gondolt az, aki éppen szolgált. Nem lehet tudni, hogy most tény-leg Isten nekem mondta-e. Csak lebontja azt, amit Isten felépített. Csendes ellenszegülés Isten Lelkével szemben. Ilyenkor nem eszköz Isten kezében a hívő ember, hanem akadály. Ezért mondja itt Pál apostol, hogy a Lelket ne oltsátok meg.

A Szentlélekre gyakran használja a Szentírás azt a kifejezést, hogy tűz. Ilyenkor azt tesszük — akik ezt csinálják —, lángol az Isten Lel-kének a tüze, és mi leöntjük, eloltjuk, eltapossuk, háttérbe szorítjuk. Megszomorodik Isten Szentlelke a csendes ellenszegülés, engedetlenség miatt.

Emlékszem valakire, aki nemrégen elmond-ta azt, hogy neki az asszonyok mellett a férfiak és a gyerekek is tetszenek. Mi a véleménye Istennek erről? S akkor kinyitottam a Biblia megfelelő fejezetét (Római levél 1. fejezete beszél erről ), hogy mi Istennek a véleménye az azonos neműek közötti kapcsolatról. Azt elolvastam, er-ről beszélgettünk, s végén azt mondta, hogy ez nem róla szól. Nem így kell érteni, pedig ott na-gyon világosan és kategorikusan fogalmaz Isten igéje, hogy mit jelent az, amikor valaki eltér a természetestől, és a természetellenes dolgokkal kezd el foglalkozni.

Azért ezt az esetet említem, mert egyre több-ször merül fel mostanában (most már lassan egy fél éve) lelkigondozói beszélgetések során ez a ké-rdés, hogy mit mond erről a Biblia. A végén azt mondta, hogy akkor ez a gyülekezet nem tolerálja a másságot?! Így is lehet fogalmazni, hogy a Biblia ezt a fajta dolgot nem tolerálja. Mást tanít erről a Szentírás. Azt mondja, hogy nem genetikai dolog, örökség, hanem bűn, amiből ha valaki szabadulni akar, akkor szabadulni tud.

Mi vajon hogyan válaszolunk akkor, amikor valamire rámutat Isten az életünkbe, ami természetellenes, tehát Isten ellenére való. Amivel meg-oltjuk az Isten Szentlelkét. Oltogatjuk tovább, vagy pedig merjük bevallani Isten előtt: Uram, ez tényleg bűn, abba akarom hagyni. Nem biztos, hogy mi is bűnnek láttuk azt, amire Isten mutat. Nyugodtan meg lehet kérdezni Istentől, ha valami kérdésessé válik. Uram, én nem tudom erről eldönteni. Ez nem baj, ez imádság, ez beszélgetés Istennel. Uram, én nem tudom eldönteni. Te mondd meg! Viszont én kész vagyok, hajlandó vagyok engedelmeskedni. Egészen nyu-godtak lehetünk, hogy Isten az igazat fogja mon-dani, nem fog nekünk hazudni. Megmondja világosan, nem fog fejbe verni, nem kér számon rajtunk semmit, de kedvesen, szeretettel, vagy mondhatnám így is, hogy megfogja a fejünket, és kedvesen a helyes irányba fordítja a lelkünket, ahová Ő akarja.

Aztán folytatja tovább Pál, hogy a prófétálást ne vessétek meg. Sokan ezt félreértik. Ez biztosan valami jövendőmondást jelent. A Szent-lélek munkájának egy megnyilvánulása volt az — abban a korban különösen erősen —, amikor valaki a múlttal, a jelennel vagy a jövővel kapcsolatban kapott Istentől nagyon határozott kijelentést, és azt elmondta a gyülekezetben.

Vasárnap szó volt arról, amikor egy Agabosz nevű próféta elmondta, hogy nemsokára éhínség lesz, és az bekövetkezett. Manapság ez inkább az igehirdetést jelenti, ez a szó, ami itt előfordul. Amikor az igehirdetésen keresztül, az istentiszteleten keresztül Isten mond valamit ami a jelenre vagy a jövőre, vagy akár a múltra jelentkezik. Szeretetteljes intést, tanácsot, vezetést. Amikor egy bibliai versen keresztül érti meg va-laki, mit akar Isten, és azt talán elmondja a gyü-lekezetben, vagy egy alkalom során beszámol arról, hogy Isten ezt olyan világos látássá tette az ő életében.

Aztán folytatja Pál: “Mindent megvizsgáljatok, a jót tartsátok meg, és a gonosznak minden formájától tartózkodjatok.” A mérce tehát egy keresztyén ember életében az, hogy mit mond arról a kérdésről a mindenható Isten. Mit mond az Ő igéje, mit tanít a Szentírás?

Testvérek, az mindig Isten áldása, amikor valaki eljutott már oda, hogy Isten segítségével a jó és a rossz között különbséget tud tenni. Ez nem azt jelenti, hogy jó és rossz az, amit az em-berek jónak, vagy rossznak tartanak, hanem mi az Isten szerint való jó és rossz. Nagy különbség az, hogy mi az etikus, vagy mi az etikátlan az emberi mérce szerint, és az, hogy mi a jó az Isten szerint, s mi az, ami Isten ellenére való?

Jézus azt mondja: Azért tévelyegtek, mert nem ismeritek az Írásokat! Minél inkább, minél jobban megismerjük a Szentírást, annál kevésbé fogunk eltévedni. Annál jobban sikerül majd mindent megvizsgálva eldönteni, hogy az Isten szerint jó az a dolog, vagy pedig nem. Vagyis a tévesztés, vagy a tévedés oka nem az Istenben van, hanem bennünk. Mivel kevéssé — én is, ti is — ismerjük a Szentírást, ezért tévelygünk sok kérdésben. Alapvető feladatunk tehát még inkább, még jobban megismerni Isten igéjét. Egyedül ez őriz meg minket az igazi, a nem hamis megismerése egyre mélyebben, hogy hamisságot kövessünk el, vagy hogy eltévesszük, és ne ismerjük fel azt, ami hamis.

Emlékezzünk csak, amikor Ádám saját kezébe vette ott az Édenkertben a dolgok irányítását. Amikor Évával ők ketten akarták eldönteni, hogy mi a jó és mi a rossz. Ez az ember igazi tragédiája azóta is.

Jézussal van lehetőségünk arra, hogy elválasszuk az Isten szerint való jót az Isten ellenére valótól. Nélküle nem megy, vele pedig igen. Mindent megvizsgáljatok. Ez azt jelenti, hogy még a döntés előtt, ne utána. Valamikor sajnos már csak azt tudjuk tenni, hogy ez nem Isten szerint való volt, ez rossz döntés volt. De Isten segítségével megvizsgálhatunk előre mindent. Uram, akarod ezt, tőled való, szerinted való? Kell ezt tennem? Sokszor már egy film címe, egy meghívó szövege, egy emberi gesztus elárulhatja azt, hogy miről is van szó. Ha valaki arra buzdítana minket az utcán, mikor megyünk: “Ne haragudjon, tessék már idejönni, mert szeretném magával kirabolni a sarki OTP-t.” Olyan egyértelműen tiltakoznánk, nem? Dehogy, hát hogy jut ilyen eszébe, hogy én bankot raboljak? Amikor finomabban jelentkeznek a kísértések, a csábítások, akkor vajon miért nem ilyen határozott a lelkünk?

A Biblia azt mondja a Jakab levelében, hogy: “Ha valakinek nincsen bölcsessége, kérje az Istentől, és megadatik.” Vizsgáld meg a lehetőséget az anyagi kérdésekre nézve, vagy amit a TV műsor ír. Sokszor a film tartalmából lehet tudni, hogy mire nyitom ki a televíziót, és akkor ne nyis-sam ki. A barátok, barátnők meghívásai: Kell-e, hasznos-e azt a barátságot tovább folytatni? Épít-e, közelebb visz-e Istenhez, vagy pedig nem? Vagy csak egyszerűen nem akarok szakítani vele, mert nekem kellemes az a barátság, vagy az a kapcsolat. S azóta áll az életem, ami óta ebben benne vagyok, s folyamatosan megoltom az Isten Lel-két, s csodálkozom, hogy állok egyhelyben. Mert valamire rámutatott Isten mióta már, és a Szent-lélek tüze emiatt kialszik, s csak úgy hol ide, hol oda leng az illető, csapódik innen oda, onnan ide, s nem jut előre az élete.

Mindent szabad, de nem minden használ. Ez nem felhívás a szabadosságra, hanem azt mond-ja Isten, hogy akik vele járnak, azok szabad emberek. Mindent szabad nekik. De tudhatják, hogy nem, minden használ. Isten Szentlelkének a világosságában egyszerűen megvizsgálhatják, hogy mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.

Ezért mondja Pál, ha szüntelen imádkoztok — szüntelenül imádkozzatok, most erről nem akarok bővebben beszélni —, de ha valaki szün-telenül kezd imádkozni, az majd tud szüntelenül hálát adni, s felismerni az Isten akaratát. Aki szüntelenül — mert ezt is mondja, mindenkor, mindenért hálát adjatok —, aki mindenkor, mindenért igyekszik és akar hálát adni, az megtanul szüntelenül imádkozni, mert ott lesz a hála a szívében mindenért, ami az Istentől való.

A negyedik, amire Pál utal, a Krisztust követő gyülekezet Krisztus kiábrázolója. Nem az történik tehát a hívő gyülekezet életében, a hívő emberek életében, amit akarnak, hanem az, amit az Isten akar — jó esetben —, ha valaki igazán Krisztust követő akar lenni. Mindig az Isten aka-rata a döntő. Itt vannak a legtöbben bajban. Rend-ben van, megértem, de hogyan tudhatom meg? Mi az Isten akarata? Holnap is el kell döntenünk, kinek-kinek esetleg súlyosabbnál súlyosabb kérdéseket, vagy csak egy kicsiny, talán jelentéktelennek tűnő, de neki fontos kérdést, honnan tudhatom meg az Isten akaratát?

Például lehet azt csinálni, hogy most innen elmegyünk, és szüntelenül imádkozva megyünk haza. S kérem Istent: Uram, tudod, hogy van egy határidő, vár rám a döntés, s nekem fogalmam sincs, hogy mit döntsek. Az is jónak néz ki, meg a másik is, vagy mind a kettő rossznak néz ki, de döntenem kell a kettő között, most ak-kor mit tegyek? Induljak, maradjak, azt válasszam, vagy a másikat?

A hívő embernek Jézus Krisztus nagyon komolyan ígéri azt, hogy: “Az én juhaim hallják az én szómat.” Itt nem arról van szó, hogy egy foniátriai hangot hallunk, megszólal valamilyen hang, az biztos, hogy nem Isten hangja, ha valaki hangot hall, de Isten vezethet minket úgy, hogy az imádság csendjében egyszer csak világossá válik, igen, ez az. Ezt akarhatja Isten. Sokszor csak a döntés után derül ki, hogy jó, vagy rossz döntés volt. Ha az övéi vagyunk már, akkor megértjük, mit akar velünk, de lehet Őt kérdezni. Uram, nem értem, olyan szívesen megtenném, igazán szeretnék engedelmeskedni. Félreteszek mindent, csak kérlek, hogy mondd meg! Mi a te akaratod? Az is kegyelem testvérek, ha megértjük. Ez nem természetes dolog. Az Isten kegyelme, ha megértem én nyomorult, bűnös, bár megváltott ember a bűneimre nézve Krisztusban, de mégis megértem, hogy a mindenható, hatalmas Isten mit akar velem.

Az imádkozás légkörében, a hálaadás csend-jében megszólal az írott igén keresztül, a hirdetett igén keresztül, sokszor egy nem hívő emberen keresztül. A leghitetlenebb, ateista főnökön keresztül. Isten egyszerűen nincsen kalodába vagy kalitkába zárva, Ő szabad. Úgy, és azt használja fel, azt az alkalmat és azt a személyt, történést, eseményt, amit Ő akar. Megvannak a csatornái, imádság, írott ige, igehirdetés, testvérek szava vagy éppen tanácsa. Ezen kívül bármit felhasználhat Isten, hogy megérthessük az Ő akaratát.

Testvérek, ha valaki azzal a nyitottsággal áll oda elé, hogy: Uram, én semmi mást nem akarok, csak azt tudni, hogy mit akarsz velem, ebben a kérdésben mi a te akaratod, az meg fogja érteni Isten akaratát.

Pál ezzel fejezi be itt a végén: “Hű az, aki elhív erre titeket — mármint a megszentelődésre —, és ő meg is cselekszi azt.” Tehát hűséges az Isten. Olyan jó lenne, ha a szívünkben ezzel a szóval, mondattal mennénk el majd a végén, hogy ne aggodalmaskodjunk, hűséges Istenünk van. Hű az, aki elhív titeket, és ő megcselekszi. Megcselekszi azt, hogy építi a hitünket, ha már van, ha nincs, akkor lehet ma este kezdeni vele egy új életet. Megcselekszi azt, hogy megértjük az akaratát, és nem csak elkezdi bennünk a jó munkát, hanem be is fejezi majd, amikor ezt Ő akarja, vagy véget ér az életünk, és menni kell oda az Ő színe elé. S mindezt Jézusért, az Ő Fiáért, aki meghalt értünk. Van oka és indoka Istennek. Jézus Krisztusra néz, és az Ő hűségénél fogva velünk cselekszik irgalmasságot.

Olyan nagy csoda az, amikor Isten népe érti az Ő Urának vezetését, szavát, intését és elkezd változni. Tudja a másikat szeretettel körülvenni. Elfogadja az intést, szereti azokat, akik Istentől rájuk bízattak, a gyülekezetbe járókat, a testvéreiket, de még azokat is akiknek semmi közük nincs Istenhez. Ég a szívük, az Isten népének ég a szíve, hogy másokat is Krisztushoz vezessen. Betölti azt a szolgálatot, amiről itt Pál beszél?!

Engedjük-e azt, hogy Isten megvizsgáljon minket? Hogyan és miért vagyunk itt a gyülekezetben, miért járunk ide? Azért, hogy változzon az életünk, épüljünk, hogy Isten kézbe vehessen, s végül is ilyen gyülekezeti tagokká válhassunk, amilyenről itt Pál apostol beszél.

Isten nagy kegyelme az, amikor elkezdi ezt cselekedni velünk, és még nagyobb kegyelme az, hogy mi tudunk engedni az Ő szavának.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy azzal az énekkel kezdhettük ma este, azzal, hogy szelíd szemed lát minket. Köszönjük, hogy a te tekinteted, a te Lelked rajtunk volt, előttünk van, közöttünk van, s köszönjük, hogy aki valamitől szabadulni akart, aki valamit meglátni akart, aki veled akart találkozni, azzal ez megtörtént.

S köszönjük azt is Urunk, hogy előled semmit nem lehet elrejteni, és ezt te olyan világosan mondod. Könyörülj meg rajtunk Urunk, hogy azzal, amit te olyan régóta jelzel, mutatsz, tudjunk végre szakítani. S köszönjük azt is Urunk, hogy te megvigasztalsz minket, fölemeled a mi tekintetünket. Úrrá leszel —mert te Úr vagy — a mi csüggedésünkön. Biztatsz minket, bátorítasz. Az erőset még erősebbé teszed, a gyöngét felemeled és megerősíted, a bátortalant, és akinek a szíve tele van kisebbrendűséggel, azt megvigasztalod és szolgálatba állítod. A bűnösnek adsz bocsánatot, szeretetet, kegyelmet. A hitetlent hívővé teszed, ha akarja, s a hívőt a hitében még erősebbé.

Jézus Krisztus, csodálatos Urunk vagy. Segíts nekünk, hogy még jobban tudjunk szeretni téged! Adj bölcsességet, hogy felismerjük, mi a szolgálatunk itt a gyülekezet közösségébe! Adj látást, hogy észre vegyük azokat, akik ránk szorulnak, s rajtunk keresztül rád. Jézus Krisztus, add a te élő Lelkedet! Szentlélek Isten vezess minket, s könyörülj meg rajtunk, hogy ne oltsunk meg téged!