Lekció: Jer 7,1-11

Alapige: Jak 1,21-27

“Elvetvén azért minden undokságot és a gonoszságnak sokaságát, szelíden fogadjátok a beoltott igét, ami megtarthatja lelketeket. Az igének megtartói legyetek, ne csak hallgatói, megcsalván magatokat. Mert ha valaki hallgatója az igének és nem megtartója, az ilyen ha-sonlít ahhoz az emberhez, aki tükörben megnézi az ő természet szerinti ábrázatát, megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt. De aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad amellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, boldog lesz az ő cselekedetében. Ha valaki istentisztelőnek látszik köztetek, de nem za-bolázza meg nyelvét, sőt megcsalja a maga szívét, annak az istentisztelete hiábavaló. Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özve-gyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.”

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, hálát adunk neked, hogy itt lehetünk a gyülekezet közösségében a te színed előtt. Köszönjük, hogy a te mai népedhez épp úgy van eligazító, segítő szavad, mint annak idején. Köszönjük, hogy mindig konkrétan beszélsz velünk. Áldunk, valahányszor leleplezted a bűnt az életünkben, és feloldoztál isteni hatalommal. Köszönjük, valahányszor tanácsoltál minket, vigasztaltál és bátorítottál. Olyan nagyon rászorulunk minderre, Istenünk!

Könyörgünk azokért, akiknek vigasztalásra van szükségük. Engedd, hogy a gyászukból terád tudjanak nézni, és túllássanak a láthatókon, s komolyan vegyék azt, amivel túlmutatsz ezen a földi életen. Ajándékozd meg őket reménységgel és békességgel.

Bocsásd meg, Urunk, hogy oly sok szavadat nem vettük komolyan. Olyan sokszor lepergett rólunk igéd. Kértünk tőled tanácsot, de nem követtük. Kiáltottunk hozzád segítségért, és mégsem bíztunk benned. Köszönjük türelmedet, aminek a bizonyítéka az is, hogy most itt lehetünk, és újra beszélsz velünk. Tárd fel előttünk az istentiszteletben rejlő nagy lehetőségeket, és taníts meg hittel élnünk azokkal. Engedd, hogy ne hiába legyünk itt. Indíts minket Szentlelkeddel arra, hogy változni akarjunk, és hadd legyen minden egyes istentisztelet annak az alkalma, amikor kezedbe veszel minket, és formálsz.

Nyúlj bele az életünkbe most is teremtő igéddel és áldott Szentlelkeddel, hogy ma, ha a sza-vadat halljuk, meg ne keményítsük a szívünket.

Ámen.

Igehirdetés

Az ünnepek után még egy vasárnapi szünetet tartsunk a Tízparancsolat további tanulmányozásában, mert már az ünnepek előtt is és alatt is többen feltették ugyanazt a kérdést, amire jó lenne az év elején mindjárt közösen választ keresnünk Isten igéjéből. Ez a kérdés pedig úgy hangzott: egyáltalán mi értelme van istentiszteletre összejönni az embereknek? Mi az istentisztelet célja? Miért éppen ilyen elemekből épül fel a mi istentiszteletünk?

Úgy gondolom, fontos, hogy elhangzottak ezek a kérdések, mert jó, ha az ember tudja, hogy mit miért csinál, és tulajdonképpen mi történik, amikor valamit tesz. Isten igéje többször is beszél arról, hogy mi az istentisztelet célja, és milyen az igaz istentisztelet. Erre a kérdésre keressük ma a választ, és adja Isten, hogy ennek az eredménye az legyen, hogy áldásosabbak lesznek ezentúl istentiszteleteink.

Az istentisztelet léte Isten parancsán nyugszik. Ő rendelkezett úgy, hogy időnként “legyenek szent összegyülekezések.” Ő rendelte az ünnepeket is, hogy a hétköznapok sorában legyen néha megállása az embernek, és legyen olyan alkalom is, amikor nemcsak egyénileg és családonként, hanem a nagy közösségben mint Isten népe, megáll az élő Isten előtt, és meghallgatja, hogy Isten mit mond neki. Az istentisztelet tulajdonképpen csodálatos párbeszéd: Isten szól az Ő népéhez, és a nép válaszol Istene szavára.

Nem tudom, ki gondolt már arra, hogy ma-ga az az egyszerű tény Isten mentő szeretetének a bizonyítéka, hogy itt vagyunk most ezen az istentiszteleten. Lehetnénk valahol egészen másutt is. Talán ott, ahol tavaly ilyenkor még voltunk, vagy néhány évvel ezelőtt. Isten gyöngéd, előlegezett, örökkévaló szeretetének a bizonyítéka az, hogy keres minket, és beszélni akar velünk. Ami jó van az életünkben, az mind az Ő munkájának, az Ő eddig megértett igé-jének a gyümölcse, és Ő ezt akarja folytatni. Nagy kegyelem ez.

Sokszor nem becsüljük meg ezt az ajándé-kot. Isten ad nekünk egy templomot, amit télen fűthetünk, ahol senki nem zaklat bennünket. A kínai keresztyének ma is csak bújva jöhetnek össze, többnyire eldugott, kicsi helyeken úgy, hogy két óránként vannak istentiszteletek, és minden hívőnek van egy száma, s csak azon a számú istentiszteleten vehet részt, mert ha egy másikra menne, egy másiknak a helyét venné el. Úgy búcsúznak el az igehirdetőiktől az istentisztelet végén, hogy nem biztos, hogy a kö-vetkező vasárnapon találkoznak velük, mert le-het, hogy éppen őket szedik össze azon a héten. Isten nekünk sok olyan ajándékot ad, amit nem is tekintünk ajándéknak. Jó lenne, ha meg-telne a szívünk hálával ezekért az ajándékokért is, és megbecsülnénk ezeket!

Mind mond tehát a Biblia arról, mi az istentisztelet célja? Az, hogy Isten az Ő beszédével formálja az Ő népét, és hogy az emberek másként menjenek haza egy istentiszteletről, mint ahogy odajöttek. Sok helyen beszél erről a Szentírás.

Olvastam ezek közül Jeremiás könyvéből most ezt a szakaszt, ahol Isten keményen szól az Ő népéhez. Azt kérdezi Isten: miért jöttök ti templomba? Nem az élő Istennel akartok találkozni, hogy utána másként folyjék az életetek, mint addig? Eljöttök, imádkoztok, bemutatjátok az áldozatot, és elmentek, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek, mint addig. Semmi nem változott.

Az Ézsaiás 1. részében ugyanilyen keserű-en beszél Isten az Ő népével, és még konkrétabban, még szomorúbban mondja: Minek kop-tatjátok templomom küszöbét? Ki kívánja ezt tőletek, ha eleve úgy jöttök oda, hogy olyanok akartok maradni, mint voltatok? Kár eljönni! Nem templomba kell járni, hanem az élő Isten közösségét kell keresni, hogy változzatok. Ha nem akartok változni, maradjatok otthon! Minek nekem az ünnep, és minek nekem a ti áldozataitok? Ha megsokasítjátok is az imádsá-got, én meg nem hallgatom.

Az istentisztelet célja pontosan az, hogy ne cselekedjem utána azokat az utálatosságokat. Ott az Isten közelében, és a hozzám hasonló bűnösök, de Istent kereső bűnösök közösségében lelepleződjenek azok a dolgok, amik utálatosak Istennek. Amire Ő azt mondja: utálatos, arra én is azt mondom. Nem magyarázom, nem mentegetem, igazat adok Istennek. Ott mindjárt megvallom azt, elhagyom, és úgy me-gyek tovább, hogy másként akarok élni. Így kimondhatatlan áldásai vannak az istentiszteletnek. Isten az Ő népéhez ezzel a mentő szeretettel szól, hogy ne maradjanak olyanok, ami-lyenek, mert úgy elpusztulnak.

Az istentisztelet az Isten műhelye, ahol kezébe vesz minket egyenként is és közösségileg is, és míves munkaként kerülünk ki az Ő újjáteremtő kezéből. Az istentisztelet az Isten rendelője, ahol a mi temérdek lelki-testi nyomorúságunk, betegségünk meggyógyulhat. Ahol pontos diagnózist kapunk tőle, és már kínálja is a terápiát, a gyógyulást. De ha valaki sem azt nem hiszi el, amit Isten róla mond, sem azt nem csinálja, amit neki tanácsol saját érdekében, akkor csak a bűneit szaporította. Azt olvastuk: annak az istentisztelete hiábavaló. Lehet, hogy Isten-tisztelőnek látszik, — írja Jakab is keményen, de annak az istentisztelete hiábavaló. Nem érte el a célját.

Pontosan az a cél, hogy Isten nagy szeretettel, de nagy világossággal megszólítja az Ő népét, szava nyomán lelepleződik a bűn, kínálja a feloldozást, a bűnbocsánatot, amit csak tőle kaphatunk, megmutatja, ha rossz úton járunk, s már mutatja is a helyes utat. Adja az Ő Szentlelkét, aki indít minket helyes irányba. De ha valaki eleve elhatározta, hogy ő nem fog indulni, akkor ezzel az engedetlenségével csak a bűneit szaporítja. Akkor olyan — mondja Jakab —, mint aki belenéz a tükörbe, meglátta, hol maszatos, leteszi a tükröt és megy tovább. Nem segít magán. — Minek nézett bele?

Nos, ez tehát minden istentiszteletnek a célja, és egészen más hatásfoka lenne a mi istentiszteleteken való részvételünknek, ha ez tu-datos lenne bennünk. Ha így készülnénk minden istentiszteletre. Ha vételre hangolnánk a szívünket már szombaton otthon, meg a villamoson idefelé, meg itt, az alatt az öt perc alatt, amivel előbb érkezünk. Ha itt nagy csönd és imádság várná az élő Isten szavát. Ebben ott lenne az az engedelmességre való készség: Uram, nem tudom, mit mondsz ma, de akármit, én már most azt mondom rá: ámen, és csinálni fogom, mert te vagy az egyetlen, akiről meggyőződtem, hogy érdek nélkül is szeretsz, hogy egyoldalúan is szeretsz, hogy mindig igazat mondsz, és egyedül nálad van készen mindaz, amire nekem szükségem van ebben az életben és az örök életben. Akkor szólj, Uram, és én máris teszem, amit mondasz.

A Szentírás szerint annak van igaz istentisztelete, aki ilyen lelkülettel vesz részt mindig, minden alkalmon.

Három formája van annak, ahogyan Isten szól hozzánk az istentiszteleteinken, és három formája annak, ahogy mi válaszolunk Istennek:

1. az első, ahogyan Isten szól, az írott ige — amikor felolvasunk a Bibliából,

2. az igemagyarázat — az egyik felolvasott igének a megmagyarázása, és

3. az áldás — amikor a végén Isten úgy enged el minket, hogy megáld.

A mi válaszunk:

1. az imádság,

2. a közös éneklés, — ami a legtöbbször szintén imádság, Isten-dicsőítés

3. adakozás, mint a hálaáldozatunk egyik formája.

Sokféleképpen lehet elrendezni ezeket az elemeket, és az mind jó. Nálunk 60 évvel ezelőtt éppen az úgynevezett Ravasz László-féle liturgiát vezették be, és azt hiszem, ez nagyon jó, szép és gazdag. Átgondolt minden eleme, és a sorrend mögött is a jó teológusnak a gondossága látszik. Örülök annak, hogy éppen ilyen a liturgiánk.

Vegyük most elejétől végéig istentiszteleti rendünket, és csak röviden hadd fűzzek megjegyzéseket ezekhez az elemekhez.

Valaki azt is megkérdezte: minek állunk fel az elején? Nem a lelkész iránti tiszteletből áll fel a gyülekezet, hiszen a lelkész is áll mint a gyülekezet egyik tagja, és együtt állunk meg Isten előtt. Az Isten iránti tiszteletünk kell, hogy kifejeződjék ebben az egyszerű gesztusban, hogy felállunk. Addig beszélgetünk, imád-kozunk, készülünk az istentiszteletre. Az viszont, hogy felállunk, egy pillanatra tudatosítja azt, hogy most Isten színe előtt állunk. — ahogy ezt Kornéliusz olyan szépen mondta Péternek: “Mi itt most Isten színe előtt állunk, hogy meg-hallgassuk mindazt, amit rajtad keresztül akar üzenni nekünk.”

Utána mindjárt elhangzik egy bibliai idézet. A 121. zsoltárból vett idézet: “A mi segítségünk jöjjön az Úrtól, aki teremtette az eget és a földet.” Egy tömör hitvallás ez. Megvalljuk benne, hogy segítségre szorulunk. Aki gőgös lélekkel áll oda Isten elé, nem fog áldást kapni. Ez az egyetlen mondat már azt is mutatja, hogy tartjuk a kezünket: megint üres, Urunk. Adj nekünk ajándékokat, és nekünk tőled kell ajándék, nem a sötétség fejedelmétől. Nem a szerencsétől, nem egymástól várunk segítséget. A mi segítségünk tőled jöjjön. Ugyanakkor gyönyörű hitvallás is. Megvalljuk, kinek tartjuk Őt, aki előtt megállunk. Akinek a kedvéért érdemes volt ide eltörekednünk. Ő teremtette az eget és a földet. Jó lenne, ha mindenki megvizsgálná, hogy hiszi-e ezt egyáltalán.

Tehát még egy perc sem telt el, s már tömör hitvallás, fontos kérés hangzott el.

Közvetlenül utána egy másik bibliai idé-zet. Pál apostol a legtöbb levelét így kezdte: “Kegyelem néktek és békesség” — erre van a legnagyobb szükségünk, és ezt mindnyájan csak Istentől kaphatjuk. Ezért teszi utána: “Istentől, a mi Atyánktól, és a Jézus Krisztustól”. Tulajdonképpen újszövetségi változatban megismételjük az első mondatot. Ismét tudatosítjuk: ki előtt állunk, mit várunk tőle, és bevalljuk: rászorulunk arra, hogy Ő könyörüljön rajtunk és ajándékozzon meg ma is.

Utána egy rövid éneket szoktunk elénekel-ni, amelyik a legtöbbször olyan tartalmú, mint ma is volt. Vagy ezeket ismétli meg ének formában, vagy Istent dicsőíti, és azt a készségünket és vágyunkat fejezi ki, hogy ajándékot kapjunk, fogadjunk el tőle.

Ezt az éneket mindig egy hosszabb biblia-olvasás követi. Tulajdonképpen az lenne helyes teológiailag, ha ezt is mindig állva hallgatnánk végig, de úgy gondolom, hogy az idősekre, betegekre tekintettel, nem Istennel szem-beni tiszteletlenség ez, ha azt mondjuk: mivel hosszabb, foglaljunk helyet. Úgy jobban tud fi-gyelni az ember. Istent a Szentírásból olyannak ismertem meg, aki nem a formai apróságokat keresgéli, hanem a szívet vizsgálja.

Ez a bibliaolvasás a legfontosabb része az egész istentiszteletnek. Éppen azért, aki e köz-ben érkezik, nemcsak a többieket zavarja, hanem ő is kimarad a legfontosabb részből. Vagy aki ez után jön, az valami nagyon fontosat hagyott ki. Ez az igerész mindig tartalmi kapcsolatban van az igehirdetés alapigéjével, és azt készíti már elő. Mintegy rávezeti a gyülekezetet arra.

Mivel Isten megszólított az írott igében, válaszolunk arra imádságban. Ez az első imádság az úgynevezett bűnvalló imádság. Szokták közgyónásnak is nevezni. Az erdélyi liturgiában itt iktattak be egy gyönyörű kötött szövegű bűnvalló imádságot, amit a gyülekezet könyv nélkül tud már, és minden alkalommal hangosan elmondja. Hiszen hogy merészkedhet egy magunkfajta bűnös ember Isten színe elé bűnbánat nélkül? Amikor válaszolunk az Ő igéjére, az első ez kell legyen: Uram, nem vagyok méltó, és mégis ide merészkedem Jézus érdeméért, mert tudom, hogy rádszorulok. Ez ennek az imádságnak a tartalma, és mivel a bűneinket megvallottuk, bizonyosak lehetünk abban, hogy Isten bocsánatot ad.

Ezért hangzik el az a bibliai ige mindig az első imádság után, ami nincs tartalmi összefüggésben az igehirdetéssel meg az alapigével, ami mindig Isten bocsánatát hirdeti valamiképpen. Ezt nevezik abszolúciónak (feloldozásnak). Ezzel ér véget az istentisztelet első harmada.

Utána jön egy hosszabb ének. A reformá-tus istentiszteleten az éneklés mindig a gyüle-kezet éneklése kell, hogy legyen, hiszen Isten minket mint gyülekezetet szólított meg, ezért közösen válaszolunk arra. Aki éneklés közben nézelődik, vagy mással foglalkozik, az Istent nem tiszteli, mert nem óhajt válaszolni az Ő megszólítására. A társait sem tiszteli, mert nem vesz részt abban, amit közösen mindnyájan csinálunk, ő valami mással foglalkozik. Jó lenne, ha ezt tudatosítanánk magunkban. Vannak, akiknek nincs hangjuk vagy hallásuk, vagy nem ismerik az énekek dallamát, de a szö-veget mindnyájan együtt követhetjük Istent imádó lelkülettel. Jó lenne, ha mindenkinek lenne saját énekeskönyve — viszonylag olcsón lehet kapni az iratterjesztésben, és az Énekeskönyvünket ugyanúgy megismernénk, mint a Bibliánkat.

A saját imádságomként is el szoktam mon-dani néha egy-egy éneket, mert olyan szépen nem tudom megfogalmazni. Ha ugyanaz ott van az én szívemben, miért ne mondanám el? Ott van mögötte az én hitem, az én meggyőződésem, de szebben dicsérem Istent, mint ahogy a magam szavaival tudnám. Vagy jobban kifejezi az, mert nekem keresgélnem kellene a szavakat. Váljék az Énekeskönyv a mi imádságos könyvünkké is egyre inkább, és neveljük rá magunkat arra, hogy odafigyelünk a szövegére, miközben énekelünk. Így valóban közös imádsággá vagy dicsőítéssé válik. Abban mindig nagy erő van, amikor összeadódik a bennünk levő hit, és ez a sok kicsi hit egy nagy dicsőítő énekké válik.

Ezért történnek csodák az igehirdetések nyomán. Ezért jutnak emberek világosságra, bűnbánatra, megtérésre. Isten az Ő igéjével munkálkodik ma is, amit kísér az Ő Szentlelkének a munkája. Azt olvassuk a másik hitvallásunkban, a Heidelbergi Kátéban is: “Isten Fia igéje és Szentlelke által magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe.” Nagy csoda az, amikor hangzik az igehirdetés, és nekünk jó lenne túllátnunk az igehirdető személyén, mert ő csak kézbesítő. Fontos a kézbesítő szerepe is, de mégis csak az érdekel minket, hogy mit hozott és kitől hozta. A levél tartalma és a feladója fontosabb, mint aki kézbesíti. Mellékes a kézbesítő, ezért ne is tesse-nek kérdezni, hogy mikor ki prédikál. Az legyen a fontos: mit fog prédikálni. Azért imádkozzunk, hogy valóban igét hirdessen, nehogy emberi bölcsesség hitető beszédét — ahogy Pál apostol a Korinthusi levél elején írja. Ha ez tudatos bennünk, akkor sokkal szentebb módon tudunk készülni az ige befogadására.

Azt olvastuk alapigénkben: “Szelíden fogadjátok a beoltott igét”, ami azt jelenti: nyitottan, bizalommal. Valóban befogadom. Ha Isten mondja, akkor nem kezdem kritizálni. Ha valóban Ő a végső alanya az igehirdetésnek, akkor nincsenek fenntartásaim vele szem-ben. Mit tudnék én jobban, mint Ő? Akkor azonnal gondolkozóba esem: ha nem vág egybe az Ő kijelentése az én gyakorlatommal vagy elgondolásommal, akkor bennem milyen hiba lehet? És kész vagyok neki engedelmeskedni.

Megint ezt a fizikai kifejezést használom: sokkal jobb hatásfoka lenne az igehirdetések hallgatásának, ha komolyan vennénk, hogy a végső alanya annak mindig Isten. A minket nagyon szerető Isten, aki egyedül tudja, hogy nekünk mikor mire van szükségünk, és aki mindig segíteni, gazdagítani, életre vezetni akar minket az Ő igéjével. Ez az, amit nem lehet egyedül, otthoni csendességünkben, meg kirán-dulás során, meg az erdő mélyén megvalósítani. Ehhez kell a gyülekezet közössége, amely gyülekezet az élő Isten színe előtt áll, hogy meghallgassa mindazt, amit Ő üzen nekünk.

Az igehirdetésre énekverssel szoktunk vá-laszolni. Jó lenne, ha ez mindig személyes feleletünk is lenne. Aztán egy imádsággal. Ezt a második imádságot az istentisztelet végén, köz-benjáró imádságnak szokták nevezni, amelyikbe beleférnek a kéréseink. Jó, ha minél többekért, másokért is tudunk, mint gyülekezet könyörögni Istenhez.

Ezután jön az a bizonyos egyperces csend, ami alkalmat ad arra, hogy a közös imádság — után, amit jó, ha gondolatban a lelkésszel e-gyütt mondunk, — ki-ki maga is elmondhatja Istennek az elhangzottakkal kapcsolatos hálaadását, bűnvallását vagy kéréseit. Nem tudom, hogy csakugyan imádságra szoktuk-e használni ezt az egy percet. Ha ez koncentrált imádság, ott fontos dolgok dőlhetnek el. Talán ott indul el az, amit olvastunk az igében: másként megyünk el Isten színe elől, mint ahogy idejöttünk, és nem azt folytatjuk, amit addig.

A csend után elmondjuk együtt a Jézus Krisztustól tanult imádságot, a Mi Atyánk-ot. Vajon imádkozzuk ezt, vagy csak idézzük? Ha a gondolataink közben másutt járnak, akkor csak idéztük. Odafigyelünk-e minden szavára a Mi Atyánknak, amikor mondjuk, hogy az va-lóban imádságként hangozzék a szívünben és a szánkon?

Ezzel ér véget az istentisztelet második része. Akkor a hirdetések következnek. Ez nem idegen test az istentiszteleten.

Van az istentisztelet végén két olyan mozzanat, két olyan istentiszteleti elem, ami úgy gondolom, nem kapja meg az őt megillető súlyt és jelentőséget. Az egyik az adakozás. Van, aki ezt is a lelkiektől teljesen idegen ügy-nek tekinti, mert a hitbeli ügyek meg a pénzügyek hogy kerülhetnének egymás mellé? Itt nem pénzügyekről van szó. Az adakozás a Bib-lia tanítása szerint az Isten iránti hálánk kifejezésének az egyik módja. Ha nem az, akkor nem kell adakozni. Ezért sem szoktam hirdetni az adakozást. Csak akkor említjük meg, ha valaki másnak a javára, például ma a Deszkatemplom újjáépítésére adakozunk.

Pál apostol azt mondja, hogy az az igazi, ha előre elkészítjük, ha örömmel adjuk, amit adunk, és ha úgy adjuk, mint amit közvetlenül az Úrnak. (Csak zárójelben jegyzem meg, mert ilyen kérdések is voltak: minden gyülekezetnek két bevételi forrása van: a nyugta ellenében befizetett adományok és a perselypénz. Eb-ből kell fedezni minden missziói és diakóniai munkának a költségét. Tehát egy része közvetlenül az evangélium céljaira, Isten céljaira megy, más része közvetve, mert valami nyomorúságot enyhít, valakinek továbbadjuk, ahol arra szükség van. Ebből tudjuk az épületeket is rendben tartani, a gázszámlát kifizetni, az alkalmazottak fizetését rendezni stb. Egy felelős testület eldönti, hogy melyik része ho- va menjen. Minden gyülekezetben szabályos könyvelés folyik, a perselypénzt egy közösség számolja meg és könyveli el, és ezt a könyvelést évente többször ellenőrizni is szokták.) Te-hát az adakozás a hálaáldozat egyik része, nem kötelező, legyen teljesen önkéntes.

A másik, aminek az istentisztelet végén, mire már el is fáradtunk, sokszor szinte semmi jelentőséget nem tulajdonít a gyülekezet: az ál-dás. Nem a lelkész áldja meg a gyülekezetet. Szegény lelkész maga is rászorul az Isten áldására, mint a gyülekezet egyik tagja. Mint ahogy nem a lelkész bocsátja meg a bűnöket, hanem hirdeti, hogy Isten bűnbocsátó Istenünk mindnyájunknak, ugyanígy hirdeti, hogy Isten most úgy akar minket elbocsátani, hogy annak foganatja is legyen. Ő ezek után is kísér minket az utunkon, és számíthatunk rá. Az Ő áldásáról biztosít minket. Akkor valamilyen igével elhangzik ez a biztatás, amit maga Isten üzen mindannyiunknak. Jó lenne, ha ezentúl így hallgatnánk és vinnénk magunkkal ezt is.

Mindez egy egység. Ez az egész együtt az istentisztelet. Tehát az istentiszteleten az vett részt, aki az első perctől kezdve részt vesz. Mindnyájunkkal előfordulhat, hogy valami mi-att később tudunk indulni, vagy úton jön közbe valami. Aki azonban rendszeresen negyedórával, félórával később érkezik, az jó, ha komolyan veszi: nem volt istentiszteleten, mert az az első percben kezdődött. Mindenképpen az Istennel szembeni tiszteletlenség is ott van ebben, nemcsak fegyelmezetlenség.

A templom tehát nem olyan nézőtér, ahol az ember egy mutatványt végigszemlél, és az akár teljesen hidegen is hagyhatja őt. A mindenható Isten vár bennünket, hívogat magához, és akarja, hogy családtagként vegyünk részt, hogy az Ő gyermekeivé váljunk, és úgy jöjjünk hozzá, mint gyermekek az atyjukhoz.

Jézusnak egy képével szeretném befejezni, amit Ő nem ebben az összefüggésben használt, de a kép kifejező így is: A mi életünk Isten nélkül olyan, mint egy halom liszt. Úgy nem lehet megenni. Az istentisztelet arra való, hogy Isten belegyúrja a kovászt. Elindul egy erjedési folyamat, az egész megkel, és kenyér lesz belőle. Vagyis alapvető átalakulás történik az istentiszteleten helyesen résztvevő ember életében. A lisztből kenyér lesz, amibe aztán — most értsük jól — beleharaphatnak mások és táplál másokat. Kenyér, amit Isten osztogathat. Olyan új emberekké válunk a helyesen gyakorolt istentiszteletek során, hogy Isten használhat egyre kényesebb helyzetekben, egy-re nehezebb nyomorúságok enyhítésére. Az Ő kezében leszünk eszközök, de ez azzal kezdődik, hogy teljes figyelmemmel, fülemmel, szívemmel hallom és befogadom, amit Ő mond.

Ugyanakkor átélem: nem vagyok egyedül, hanem testvéreim vannak. Itt is alakul és formálódik a közösség. Hányszor előfordul, hogy valaki már sokadszor látja a villamoson ugyanazt az arcot, aztán látja: itt ül előtte két sorral. Egyszer csak veszi a bátorságot, és azt mondja a Moszkva téren: azt hiszem, egy hely-re megyünk. S lesz belőle barátság, sőt, évekig tartó, egymás segítése, a végén egymás ápo-lása. Talált egy testvért. De ehhez egyszer oda kellett lépni, és mondani valamit, nemcsak ülni egymás mellett. Ez külön célja az istentiszteletnek, és jó lenne, ha itt sem lennénk restek és félénkek. Vegyük észre és szólítsuk meg egymást, és ne sértődjünk meg, ha valaki egy ilyen kedves mondattal próbál közeledni.

Imádkozzunk!

Istenünk, hálásan köszönjük, hogy rendeltél a hétköznapok közé ünnepeket. Köszönjük, hogy minden olyan perc ünnep a számunkra, amikor reád figyelhetünk, vagy neked önthetjük ki a szívünket. Köszönjük nagy türelmedet, hogy azok után is szólsz még hozzánk, hogy olyan sok fontos kijelentésedet elengedtük a fülünk mellett. Köszönjük, hogy neked egészen őszintén elmondhatunk mindig mindent. Ez nem a semmibe kiáltott szó, hanem te válaszolsz imádságainkra.

Áldunk téged a gyülekezet csodájáért, a Krisztus-test egységéért. Magasztalunk minden percért és óráért, amit együtt tölthetünk el reád figyelve. Oltsd a szívünkbe ezt a vágyat, hogy akarjunk változni. Engedjünk neked. Tedd könnyűvé a neked való engedelmeskedést.

Istenünk, ez a világ egyre messzebb sodródik tőled. Olyan nehéz szeplő nélkül megtartani magunkat e világtól. Segíts úgy ragaszkodnunk hozzád, engedd, hogy úgy szemünk előtt legyen szakadatlanul a te kijelentett igéd és akaratod, hogy ez a veled való közösség és igéd világossága megtartson minket a helyes úton.

Formáld az életünket olyan értelemben kenyérré, hogy hasznos legyen az másoknak, hogy hitelesen tudjuk mutatni másoknak is a hozzád vezető utat. S add meg azt a nagy csodát, Istenünk, hogy hadd legyen egész életünk egyetlen csendes istentiszteletté, amit az jellemez, hogy mindig készek vagyunk meghallani, amit mondasz. Mindig készek vagyunk azonnal tenni, amit megértettünk, és mindig használhatsz minket a te dicsőségedre és mások javára.

Engedd, hogy már itt elkezdődjék valami abból a csodálatos örök mennyei istentiszteletből, amiben az üdvözülteknek lesz majd részük, ahol szüntelenül dicsőíthetünk téged. Ezzel a bizalommal hozzuk eléd gondjainkat. Így könyörgünk hozzád népünk, nemzetünk jövőjéért, így kérünk tőled erőt terheinkhez, tanácsot a megoldatlan kérdéseinkhez. Taníts minket akaratodat teljesítenünk, mert te vagy Istenünk, és a te jó Lelked vezéreljen minket az egyenes földön.