Alapige: Jn 4,13-19

Jézus így válaszolt neki: “Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.”

Az asszony erre ezt mondta: “Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg, és ne kelljen idejárnom meríteni.”

Jézus így szólt hozzá: “Menj el, hívd a férjedet, és jöjj vissza!” Az asszony így válaszolt: “Nincs férjem.” Jézus erre ezt mondta: “Jól mondtad, hogy férjed nincs, mert öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed: ebben igazat mondtál.” Az asszony ekkor így felelt: “Uram, látom, hogy próféta vagy.”

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, köszönjük, hogy elkészítetted ezt a csendes órát itt a nap végén. Köszönjük, hogy mindnyájan úgy jöhetünk hozzád, ahogy éppen vagyunk. Köszönjük, hogy nem szabsz feltételeket: nem kell előbb teljesítenünk semmit, nem kell megfelelnünk semminek. Amint vagyunk, úgy szeretsz, és úgy fogadsz el minket.

Jövünk az egész napi lármából, rohanásból, talán még most is szétszaladnak a gondolataink, jövünk a szorongásainkkal együtt. Félünk, hogy nem tudjuk ma már elvégezni, amit még kellene. Vagy jövünk az otthoni süket csendből, a magányunkból, talán a feleslegességi érzésünkkel együtt. El sem tudjuk sorolni, de jó, hogy mindannyiunkat külön-külön ismersz, pontosan tudsz rólunk mindent, és mindnyájunknak ajándékot kínálsz.

Adj bátorságot ahhoz, hogy higgyünk neked, és ezzel az ajándékkal menjünk majd el innen. Segíts elcsendesedni a szívünkben belsőleg is, és ajándékozz meg minket külsőképpen is csenddel, s hadd kérjük most újra tőled: szenteld meg mi szívünket, világosítsd elménket, hogy érthessük igédet, mi édes Mesterünket.

Ámen.

Igehirdetés

Tegnap elsősorban Jézus Krisztus szemé-lyére összpontosítottunk, és azt vizsgáltuk: Ő mi mindenben mutatta meg ennek a történetnek a során az Ő gyöngéd szeretetét. Láttuk, hogy várta ezt a megvetett asszonyt, aki talán már önmagát is megvetette. Megszólítot-ta. Ő kezdeményezi mindig a vele való talál-kozásunkat. Ő mond valami olyat, amire vá-laszolnunk lehet, de nem kötelező. Sose kény-szeríti ránk önmagát, az Ő ajándékait, a szabadítást.

Aztán mélyebben is belenyúlt az asszony életébe, amikor a múltját akarta világosságra hozni. Hívd ide a férjedet! De ahogyan a bű-néhez ért, láttuk, hogy a bűnbocsánatot is nyújtotta neki. Aztán mélyebbre engedte, hogy Jézusba lásson ez az asszony. Kijelenti a titkát: Én vagyok a Messiás, aki veled beszélek. És itt fordul meg az asszony élete, itt válik Jézus küldöttjévé. Fut vissza a falubeliekhez és hívja őket Jézushoz. az üres korsóját pedig otthagyta, ahogy letette a kút mellett. Láttuk, hogy egész addigi üres életének hű jelképe volt ez a korsó úgy üresen. Kapott helyette új tartalmat, őt magát töltötte meg Jézus. Mert Ő nem foltozgatja az életünket, hanem mindig vadonatújat ad.

Azt szeretném kérdezni: akartok-e ti va-lóban ilyen vadonatúj életet? Sok ember azért nem kaphatja meg soha az Úr Jézus ajándékát, mert nem kell neki az, amit Jézus kínál. Neki csak egy folt kellene. Fércelje rá, aztán jó az úgy, majd ő a többit elrendezi. Ő azon-ban nem foltozgat. Ő teljesen új ruhát ad, az Ő tulajdon fehér ruháját — most lelkiképpen értsük. Ő teljesen újfajta gondolkozásra segít el Isten szerinti gondolkozásra. Ő egészen új jellemet formál ki mindenkiben. Nemcsak a szembetűnő hibáinkat enyhíti, hanem egészen új rugókat épít be az életünkbe, új motivációt ad. Ez a szó fordul elő ott, amikor Pál apostol azt mondja, hogy az az indulat legyen bennetek, ami a Krisztus Jézusban. Még pontosabban így adhatnánk vissza: azok az indítékok mozgassanak titeket, amik Jézusban vannak. Olyan rugókra járjon az eszetek, a cselekedeteitek, az egész életetek, ami Őben-ne van. Ő önmagát kínálta ennek az asszony-nak is, és önmagát kínálja nekünk is.

Hadd kérdezzem tovább: ezért vagyunk-e itt ma este? Vagy csak szeretnénk, ha valamit a felszínen elboronálna, és még mindig magunkban bízunk: majd a többit mi. Majd mi megszabjuk neki: mit és meddig cselekedjék az életünkben, de egészen nem akarjuk rendelkezésére bocsátani magunkat.

Akik egyszer már megnyitották magukat Őelőtte, és elfogadták Őt magát, és azt az újat, amit Ő kínált, azok növekednek-e ebben? Mennek-e a magukéihoz, mint ahogy itt ez az asszony? Hívogatják-e őket ide is, de nemcsak ide, hanem egészen Jézusig, és úgy élnek-e, ahogy Pál apostol írja: árad a Krisz-tus jó illata az életükből, és ez vonzóvá teszi Jézust még nem ismerő emberek számára is a vele való közösséget? Növekszünk-e ebben? Erre akar elsegíteni minket ezen a héten is a mi Urunk.

Tegnap tehát elsősorban Jézus személyére összpontosítottunk, ma este az asszonynak a viselkedését figyeljük, hiszen az van a Bib-liában, hogy amik megírattak, azok a mi tanulságunkra írattak meg.

Mi jellemzi őt, pontosabban kinek tartja ő önmagát? Így szokták ezt mondani: milyen az énképe? Mi a véleménye önmagáról? Hogyan ítéli meg saját helyzetét és egész önmagát? Fontos ez, mert igen ritka eset, hogy va-laki a valóságnak megfelelően ítéli meg önmagát. Különböző végletek között hányódunk — most nem akarom ezt sorolni, inkább maradjunk a Szentírásnál.

Ebből a történetből az rajzolódik ki, hogy ennek az asszonynak az önmagáról való véleménye, az énképe, bizonyos fejlődésen ment át, és három világosan egymást követő szakaszt különböztethetünk meg.

1. Mi volt az első? Az, hogy ő szerencsét-len embernek tartotta magát. Rosszkor szü-letett. Áldozatnak tekinthette magát. A férfiak áldozatának. Öt házassága is volt, s mindegyik válással végződött. Hogy miért? Nem tudott eleget tenni egyik férjének sem. Vagy a férfiak mind ilyenek, hogy nem lehet kibírni mellettük, vagy egyszerűen csak szerencsétlenül alakult a sorsa. Miért nem tudott valamelyiknek is — egynek, bármelyiknek a kedvében járni?

De hát így van ez, s ezen most már nem lehet változtatni. Együtt él egy hatodikkal, vele már össze sem köti az életét. Ilyenek a férfiak, az emberek meg gonoszok, mert mindig őróla beszélnek. Szemében is, meg a háta mögött is. Nekik is vannak bűneik, akik beszélnek, de a saját bűnéről nem szokott senki előadást tartani, inkább a másikét tárgyalja. A saját bűneik egy részét sikerül titokban tartani, őróla meg az egész falu tudta, hogy ki-minden-kivel élt már együtt, és hogyan, és rendkívül érdekes csemege volt ez bármikor, hogy megbeszéljék. Elege volt ebből az egészből. Ezért is vált emberkerülővé. Ezért volt az — mint láttuk —, hogy olyankor ment vízért is, amikor senki más nem ment. A többi asszony kereste a társaságot. Egy kicsit elpletykálhattak ott a kútnál, egy kicsit talán meg is pihenhettek az egész napi hajszában. Ő azonban nem akart találkozni senkivel. Elege volt abból, ami körülötte tör-ténik.

Egyre halmozódott benne a keserűség, s mivel még az sem volt, aki sajnálja, valószínűleg egyre jobban sajnálta önmagát. A magányos vízhordó — ezt lehetne odaírni a fényképe mellé, vagy ha valaki megfestené. A magányos vízhordó, aki elvonszolja magát minden nap rekkenő hőségben a kútig, aztán megtölti azt a nyomorult edényt, hazacipeli a vállán vagy a fején — általában, ha üres volt, akkor a vállukon vitték, ha tele volt, a fejükön. Aztán tudhatja, hogy holnap ugyanez lesz. Van ugyan élettársa most is, de nincs társa semmiben sem. Végzi ezt a robotot: egyik nap olyan szürke, mint a másik. Minden kapcsolata elhalt már, nincs senki, akivel egy jóízűt beszélgethetne, de talán most már nem is akarja. Nem lehet bízni senkiben. Legalábbis ő már nem mer bízni senkiben. Meg lehet szokni ezt az életet is, de rettenetesen szegényes, és nyomasztó magányos vízhordónak lenni.

Nem tudom, kinek ismerős ez a lelkiállapot. Néha házasságon belül is nagyon magányosak ám az emberek. Családon belül is magányos vízhordóként élnek sokan. Vannak olyan életkorok, különösen a kamaszkor, meg az idős kor, amikor magára marad az ember, s úgy érzi, senki sem érti meg, sokszor már önmaga sem érti meg magát. De az árvaság, az elhagyatottság nagyon rátelepszik az emberre. Olykor barátságok is megüresednek úgy, hogy egészen felszínessé válnak, és már csak arról van szó, ma milyen cucc van rajtad, vagy legfeljebb szakmai kérdésekről beszélgetnek, de odáig nem jutnak el soha, hogy igazán kiönthetné egyik a másiknak a szívét, s talán hallhatna, kaphatna tőle valami segítséget is.

S nagyon vigyázzunk testvérek, mert még egy gyülekezetben is maradhat valaki ilyen magányos. S lehet, hogy már az is akar maradni, mert keserű, mert nem bízik másokban, mert ő nem kezdeményez, mert nem hiszi el, hogy ha valaki közeledik, őszinte szán-dékkal, igaz érdeklődéssel, szeretettel teszi. Aztán mondogatja magának: nem vagyok én fontos senkinek. Utolsó senki vagyok. S közben nem vesszük észre, hogy olykor emögött is rejtett gőg van, mert lassan már erre lesz büszke, és azért nem enged a közelébe senkit, mert a szíve mélyén büszke ember. De vádol másokat, olykor még Istent is, és az énképét ez jellemzi: szerencsétlennek tartja magát.

2. Ebben az állapotában találkozott ez az asszony Jézussal. Az első pillanatban már feltűnt neki, hogy Jézus egészen más, mint az összes többiek, akikkel eddig találkozott. Az, hogy egyáltalán megszólította, ahogyan megszólította, az, hogy kért tőle valamit. — Mi ezt ma nem érzékeljük, hogy abban az időben és abban az országban micsoda megtiszteltetés volt, ha valakitől kértek valamit. Ez a kérés feltételezte, hogy az illető azt meg tudja adni — tehát ilyen értelemben tehetős —, és meg fogja adni, mert ő olyan derék, jó ember. Nagy megtiszteltetés volt, ha valakitől kértek valamit.

Aztán Jézus a házasságaira terelte a szót, de erről is egészen másként beszélt, mint a-hogy az emberek pletykáltak. Hívd ide a fér-jedet! Talpraesett asszony volt, kivágta magát egy féligazsággal: nincs férjem. És Jézus itt válik keményebbé. Szinte azt kell mondanunk: kíméletlenné válik. Mert Jézus elől nem lehet féligazságok mögé elbújni. Egy dolgot Ő halálosan komolyan vesz, mert az a halálunkat okozza, mégpedig az örök halálunkat, és ez a bűn. Ami Isten előtt utálatos, ami minket a kárhozatba taszít, azt Ő néven nevezi és világosságra hozza: igazat mondtál, mert öt férjed volt, a mostani, akivel együtt élsz, nem férjed. Ezt igazán mondtad.

Újra elcsodálkozik az asszony, s közben észre sem veszi talán, hogy alakul az énképe. Miért ilyen kíméletlen Jézus a bűnnel szemben? Azért hozza kemény kézzel a világosságra a bűnt, hogy aztán egy örökkévalóságra eltörölje azt. Kitörölje az életünkből. Csak azt lehet letörölni egy tábláról, amit oda felírtunk. Azért nevezi néven, hogy aztán soha többé ne kelljen emlékeznie rá annak, aki azt elkövette. Jézusnak ezek a kemény mondatai, amik mögött azonban érezhető az Ő szeretete, arra intik ezt az asszonyt, hogy gondolkozzon már el azon, hogy ha egy férfinek sem felelt meg eddig, biztos, hogy azok a férfiak az okai ennek? Őbenne semmi hiba nincs? Ha eddig senki nem volt vele megelégedve, nem kellene magában is valami hibát találni? Biztos, hogy ő áldozat és nem vétkes is? Csak szerencsétlen és nem bűnös?

Nagy kegyelem az, ha valaki ilyenkor nem gömbölyödik sündisznóállásba, hanem odafigyel a Megváltónak ezekre a keményebb mondataira is, és várja a folytatást. Nagy kegyelem az, ha kezdenek oszlani az illúziói, mint ahogy ennek az asszonynak kezdett oszlani, hogy ő a tökéletes feleség, és minden férje szörnyeteg volt. Mert sokszor így állítjuk be a dolgokat más-más összefüggésben. Kezd más képe kialakulni ön-magáról. Legalább egy is szócska odakerül ilyenkor: én is ludas vagyok a bajokban. Én is hozzájárultam ahhoz, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Ez már valami. Aztán lehet ennél tovább is lépni. Ő azonban egyelőre nem akar továbblépni, elege van a kényes témából, és vallásos vizekre óhajt evezni.

A mi atyáink azt mondták: a Garizim he-gyén kell imádkozni, ti meg azt mondjátok: Jeruzsálemben. Milyen jó, hogy így összejöttünk, te zsidó vagy, én samáriai vagyok, beszéljük meg már ezt a témát. S láttuk tegnap, hogy Jézus legyint erre a témára. Ez ha-jánál előrángatott téma, amiről lehet sokáig vitatkozni, de az asszony életét nem segíti a megoldáshoz közelebb. De Jézus még ezt is felhasználja arra, hogy az énképe tisztuljon, és egyre közelebb kerüljön a valósághoz. Mert azt mondja neki: ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk. Ak-kor nemcsak erkölcsileg van sötétségben, ha-nem még vallásilag, hitbelileg is? Nem ismeri azt az Istent, aki Isten? Hogy van ez? Abban már bizonyos volt, hogy Jézus nem akár-ki, hanem próféta. Ő maga is mondja neki, hiszen másképp nem tudhatna róla mindent. Ha egy próféta állítja azt, hogy nem ismered az Istent — ő biztosan jobban ismeri, akkor még itt is valami hibádzik az életében? A hite sem tökéletes? Lassan tovább jutunk az is-nél, és a végén eljutunk oda, hogy bűnös ember vagyok, — most azonban még nem tartunk itt. Kapaszkodik az asszony, és ilyen-kor mindenki kapaszkodik.

Figyeljük meg, milyen nagy levegőt vesz azelőtt, és milyen határozottan mondja a folytatást. Megint egész más téma: tudom, hogy egyszer Messiás jön, és az majd mindent elmond nekünk. Ő járt hittanra. Ő tudja. Ő kapott kiképzést. Felmondja a kátét. Részben megint menekülés a megoldás elől, részben annak a bizonygatása: mégsem vagyok azért akárki. Én valamit mégis csak tudok. Erre mondja válaszként Jézus: Én vagyok az a Messiás, aki veled beszél. Akkor ezt is rosszul tudta. Mert nem majd eljön, hanem már itt van. Nem valaki lesz, hanem vele beszél. Akkor sehol sincs egész rend az életében. Hibázik az erkölcsi élete, hibádzik a hitélete, hibádzanak az ismeretei is… Ennyi sok helyen van baj, hiba, fogyatkozás.

3. De — és szinte itt jut el a tudatáig, amit hallott —, hogy vele most a Messiás beszél? Ő a Messiás! A Messiás az Isten ítélő bírája, aki minden bűnt és bűnöst megítél. Ez meg van írva a Dániel könyvében, ezt minden zsidó gyerek tudta. A samaritánusok is ismerték ezt. (Egyébként az ő hitük keverék hit volt. Az Ószövetségnek csak egy részét fogadták el Bibliának, és kiegészítették más valamivel. Olyan, mint amilyen ma is nagyon sok embernek a hite.)

Erre felkapja a fejét. Ez megint nem normális dolog itt, hogy a Messiás szóba áll ővele. Az se lenne normális, hogy egy zsidó férfi. Az, hogy egy rabbi, az végképp szokatlan és érthetetlen. De hogy a Messiás maga?! Nem az Isten ítéletét hívja itt rá azonnal egy ilyenre, akinek az élete minden területén bajok vannak, hanem beszélget vele. Ilyen szeretettel, ilyen kedvesen. Nem mint ítélő bíró. Egy pillanat alatt futhatott át a tudatán ez, és ha ismerte volna Pál apostolt, talán eszébe jut Pálnak ez a csodálkozása, hogy óh Isten szeretetének mélysége, magassága, szé-lessége és hosszúsága! Ez maga az Isten szeretete, hogy én most nem esem áldozatul a megérdemelt ítéletnek, hanem szinte hihetetlen, ezek szerint bocsánatot kaptam? Mert a Messiásnak meg kellene ítélni. Itt van a Messiás, itt vagyok én, most már kiderült, hogy bűnös vagyok, és nem a büntetés következik, hanem mi következik? Felfakad a szívéből valami különös hála, és ugyanazzal a mentő szeretettel, amivel Jézus őt várta, hívja és gyógyítja meg, indul a faluba hirdetni, hogy itt a Messiás, gyertek hozzá, mert megmondott nekem mindent.

Ugyanaz mozdul meg benne, ami Jézust mozgatta. Szinte észre sem veszi, hogy Jézus indulata, Jézus lelkülete, Jézus Lelke költözött belé. És ez nem túlzás. Ha valaki aprólékosan elemzi ezt a bibliai szöveget, az kénytelen ezt megállapítani. És megy azok közé, akiket szívből utált, és akik szívből utálták és megvetették őt, és ez nem akadály az ő szolgálata előtt, hogy jó hírt, evangéliumot hirdessen nekik. Azzal a belső bizonyossággal, hogy ő most a Messiás küldöttje. Fantasztikus ez a változás!

Szinte végig sem vonult még a tudatán, de megszületett benne egy új természet. Azóta is így születik az új ember. Ő csak ko-molyan vette azt, amit Jézus magáról mondott, és engedte, hogy vezesse őt az önmagáról alkotott teljesen hamis énképétől — hogy én szerencsétlen vagyok, azon keresztül, hogy bűnös vagyok, mert semmi sem stimmel az életemben igazán —, egészen odáig, hogy bocsánatot kapott bűnös vagyok. Én az Isten gyermeke lettem, én a Messiás követeként járok itt, és ezt bizonyítja az is, hogy hisznek neki. Nem küldik el sehova, hanem komolyan veszik, amit mond. Ő komolyan vette, amit Jézus mondott, azok meg komolyan veszik, amit ő mond. Ezt nem hitte volna el, ha egy órával azelőtt valaki mondja neki. Azt sem, hogy ő mit fog csinálni, meg az sem, hogy őt így fogják hallgatni. A többiek is emberszámba vették őt.

Így lehet eljutni onnan, hogy szerencsét-len vagyok erre a fontos állomásra és felis-merésre, hogy bűnös vagyok, de itt nem szabad megállni, és Jézus nem is engedi, hogy megálljon az ember, hanem innen el lehet jut-ni oda: bocsánatot nyert bűnös vagyok, aki most már azt akarom tenni, amit Ő mond ne-kem. Így oszlott el a köd az asszony látása elől és a valóságnak egyre megfelelőbben tudta ön-magát értékelni.

Nemcsak onnan indulnak el sokan, hogy szerencsétlen vagyok. A másik jellemző első állomás az, amikor valakinek nagy az önérzete, az öntudata, és inkább elbizakodott, és ezért alkot hamis képet önmagáról. Ilyen volt például Péter. Mindenféle rossz szándék nélkül, mert ez velünk születik, erről nem tehetett. Amikor meg van győződve valaki, hogy vannak hibák az életemben, de alapjában véve jó ember vagyok, — ezt nem akarom kijelenteni, mert alázatos és szerény is vagyok, de jobb vagyok, mint az átlag. Tessék megnézni a szomszédomat, vagy a kollegámat, nem nehéz összehasonlítani. Jobb vagyok, és ez mélyen beleívódik a szívébe minden különösebb rossz szándék nélkül.

Például: Jézus ott ül Péter halászbárkájában, és azt mondja: menjünk halászni, vessétek ki a hálókat. Péter első gondolata: én jobban tudom, mint Ő. Én vagyok a halász. Egész éjszaka fáradtunk — mondja neki —, s nem fogtunk semmit. Éjszaka kell halászni. Most nappal van. Tehát én jobban tudom. Aztán amikor tele lesz a hajó halakkal, akkor borul le Jézus előtt, s ugyanúgy megfeledkezik a nagy zsákmányról, mint az asszony az üres korsójáról, s azt mondja: Uram, eredj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok. Ez ismétlődik nagycsütörtök este az utolsó vacsoránál. Jézus azt mondja: még ma mindnyájan megbotránkoztok bennem és elhagytok engem. Mire Péter azonnal: az lehet Uram, hogy ezek, de én nem! Én kész vagyok veled, ha kell, börtönbe, sőt halálba is menni. Eltelik néhány óra, és amikor egy szolgálólány Péter arcába nézve ott a tűznél azt mondja: te is Ővele voltál a kertben, s már megy is tovább, s lehet, hogy semmi baja nem lenne, Péter felugrik és elkezd tiltakozni: nem is ismerem azt az embert — akiről ő mondta azt, hogy ez a Krisztus, az Istennek Fia. Nem is ismerem — három évet együtt töltött Jézussal. Ez megismétlődik, és esküvel is meg-erősíti. S akkor megszólal a kakas, és sírva fakad Péter.

Nem ismerte önmagát, teljesen hamis én-képe volt. Én a halálig is kitartok melletted. És azt is letagadja néhány óra múlva, hogy valaha ismerte Jézust. A hamis énképtől eljutott oda, hogy én semmire való bűnös vagyok, alávaló gyalázatos ember, de Jézus már ott rátekintett, húsvét után pedig sétálgattak a Genezáreti tó partján, és a három tagadás után háromszor kérdezi meg tőle: szeretsz-e engem, és háromszor bízza rá, hogy folytassa a missziót, legeltesd az én juhaimat. Bocsánatot nyert bűnös lett. Így már valóban hűséges maradt Megváltójához egészen a vértanúhalálig.

Milyen emberek mennek innen ma este haza? Továbbra is ökölben van-e a kezed, akár tehetetlen dühödben, akár úgy, hogy tény-leg tervezgeted a bosszúállást, mert azért min-dennek van határa, vagy belekeseredtél abba, hogy rajtam nem lehet segíteni. Örökölted a szüleidtől, eltorzítottak a körülményeid, te már ilyen vagy. Vagy mint kegyelmet nyert bűnös, áldod az Istent, és el nem halkul ajkadon az ének: