Lekció: Mt 21,12-17

Alapige: Mt 17,22-27

Amikor újra együtt voltak Galileában, így szólt hozzájuk Jézus: “Az Emberfia emberek kezébe adataik, megölik, de a harmadik napon feltámad.” Ekkor igen elszomorodtak.

Amikor Kapernaumba értek, odamentek Péterhez azok, akik a templomadót szedték, és megkérdezték tőle: “A ti mesteretek nem fizet templomadót?” “De igen” — felelte. Amikor bement a házba, Jézus megelőzte, és így szólt: “Mit gondolsz, Simon, a földi királyok kiktől szednek vámot vagy adót: fiaiktól-e vagy az idegenektől?” Miután így felelt: “Az idegenektől”, Jézus ezt mondta neki: “Akkor tehát a fiak szabadok. De hogy ne botránkoztassuk meg őket, menj a tengerhez, vesd be a horgot, és fogd ki az első halat, amely ráakad. Amikor felnyitod a száját, találsz benne egy ezüstpénzt, vedd ki, és add oda nekik értem és érted.”

Imádkozzunk!

Istenünk, köszönjük, hogy magad elé engedsz minket. Köszönjük, hogy nem úgy bánsz velünk, ahogy megérdemelnénk. Megvalljuk bűnbánattal, hogy az életünk is hasonlít sokszor a jeruzsálemi templomhoz, amiről most olvastunk. Olyan sok mindennel megtöltjük, ami nem oda való, és oly sok minden hiányzik belőlünk, amire pedig nagy szükségünk lenne.

Kérünk, deríts fényt most mindezekre. Olts vágyat a szívünkbe, hogy szabaduljunk mindattól, ami megterhel és beszennyez, és adj a szívünkbe egészséges lelki szomjúságot mindaz után, amit elkészítettél nekünk, amit kínálsz, ami nélkül szűkölködünk, és ami mind a mienk lehetne, hogy aztán másokat is gazdagítsunk vele.

Hadd legyen ez a csendes óra itt most a színed előtt és a gyülekezet közösségében ennek az alkalma, amikor kidobálunk az életünkből mindent, ami nem tőled való, és bizalommal elfogadjuk tőled azt, amit kínálsz. Köszönjük, Istenünk, hogy voltaképpen az egyszülött Fiadat, Jézust kínálod nekünk.

Kérünk téged, Úr Jézus, te magad szólj most hozzánk az igén keresztül, és támassz a szívünkben bizalmat irántad. Adj bátorságot változtatni, változni, dönteni, elkötelezni magunkat melletted először vagy újra, és engedd, hogy mindnyájan gazdagabban mehessünk el innen, mint ahogy idejöttünk.

Segíts, hogy a rólad szóló emberi bizonyságtételt úgy hallgassuk, mint a te önmagadról való bizonyságtételedet, és így átformáljon egészen minket.

Ámen.

Igehirdetés

Amikor a közelmúltban ez a szakasz napi ige volt, megrendített engem az a különbség, ami Jézus és az adószedők gondolkozása között volt. Jézus Krisztus itt a világ legjelentősebb eseményéről tájékoztatja tanítványait. Bizalmasan fel-készíti őket nagypéntek és húsvét csodájára. “Az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de a harmadik napon feltámad.”

Ha odafigyeltek egyáltalán arra, amit Jézus mondott, már ez meg kellett, hogy üsse a fülüket, hogy Emberfiának nevezi magát. Eszerint a Dániel 7 alapján a názáreti Jézus lenne az Isten teljhatalmú képviselője, a világ ítélő bírája, akaratának végrehajtója? Emellett sem lehet szó nélkül elmenni. Hát még amivel Jézus folytatja: őt megölik. Miért? Vagy Ő len-ne az Isten Báránya, aki önmagát áldozza oda, és így szerez engesztelést Isten előtt az emberiségért? A dicsőséges Em-berfia és Isten szenvedő szolgája ugyanaz a személy? És ez a személy a názáreti Jézus? És ők ennek a Jézusnak a tanítványai?

Itt azonban nem látjuk annak a jeleit, hogy valóban felfogták azt, amit Jézus mondott. A folytatás lehangoló: “Ekkor igen elszomorodtak.” Valószínűleg csak ez a szó jutott el a tudatukig, hogy megölik. Emiatt pedig valóban el lehet szomorodni. Na de előtte azt monda, hogy az Emberfiát ölik meg, utána meg azt mondta: a harmadik napon feltámad! Az egész együtt kimondhatatlan horderejű bejelentés és örömhír, evangélium. Ben-nük azonban nem azt a visszhangot váltotta ki, mint hogyha megértették volna.

Ez után a nagy horderejű bejelentés után jelennek meg ezek a derék adószedők, és követelik Jézustól az adósságot. Minden húsz évnél idősebb izráeli férfinek félévente két drachmát kellett fizetnie azért, hogy a templom épületeit fenn-tarthassák, az istentiszteletek külső kere-teit biztosíthassák. Ez a rendelkezés ben-ne van a Mózes törvényében a 2Móz 30-ban, és ezt mindenki teljesítette is. Úgy látszik, hogy ebben a félévben Jézus és tanítványai még nem fizettek.

Kétféleképpen is érthetjük, hogy Jézus vajon mire gondolt, amikor ezt kérdezte. Vagy arra, hogy Ő a király, ennek a világmindenségnek az ura, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és tanítványait az Isten országa fiaiként tekinti. Vagy úgy érthette, hogy a mindenható Isten a király, és Ő mint Isten egyszülött Fia, testvéreinek tekinti a tanítványokat.

Akármelyik értelmezést fogadjuk is el, Jézus itt arra az egyszerű tényre mu-tat, hogy abban az időben az uralkodó nem volt adófizető. Neki fizettek adót, és ő szabta meg az adót. Adómentes volt. Mellesleg azok a papok is, akik mindig a templom körül szolgáltak, mentesek voltak az előbb említett mózesi törvény alól. Jézus ezt az adómentességet igényli magának és tanítványainak az előbb mon-dottak alapján. Annál is inkább, mert Ő nem két drachmát készül fizetni a temp-lomért, hanem az életét készül feláldozni. Ő nem fillérekkel járul hozzá a temp-lom üzemeltetéséhez, hanem az Ő bűntelen, isteni életét, mint áldozatot helyezi az oltárra, ami egyszer és mindenkorra az egész emberiség számára érvényes lesz.

Itt sokkal többről van szó. Nem is nagyságrendekkel nagyobb dolgokról, ha-nem másról, mint amire a köznép gondol. De a köznép nem érti ezt, nem is érdekli, az adószedők ki akarják pipálni Jézus és tanítványai nevét, és Jézus Péterrel itt azt érzékelteti, hogy ebben az esetben nincs igaza ennek a gyakorlatnak. Nem helyes, hogy a királytól is szedik az adót. De ezen most ne vitatkozzunk. Ebből nem kell ügyet csinálni. Menj — és isteni hatalmánál fogva rendelkezik, hogy hogyan — szerezz pénzt és fizesd ki a te adódat is, meg az enyé-met is.

Jézus nem kezd háborogni, nem tiltakozik, nem hivatkozik a maga isteni méltóságára, nem szidja a kormányt, nem lázít a hatóság ellen, hanem betartja a törvényt. Minden húsz évesnél idősebb férfire ez vonatkozik. Őreá is. “Fizesd meg magadért, meg énértem.” Nem he-lyes ez a gyakorlat, de nem olyan kérdés ez, hogy érdemes lenne vitatkozni rajta.

És ugyanez a szelíd és nagyvonalú Jézus nem sokkal ezután kötélből ostort fon, és úgy kergeti ki a jeruzsálemi temp-lomból a kereskedőket. Miért? Mert ott nem az Ő méltóságáról és pénzéről volt szó, hanem az Isten dicsőségéről. Ott az Isten világos rendelkezését szegték meg azok, akik azt tanították a népnek. Ott emberek üdvösségre jutását akadályozták meg a sefteléssel. Mert a pogányok udvara arra való volt, hogy ott csend legyen. Oda jöhessenek Istent kereső pogányok, hallják a Mózes törvényét felolvasni, megismerhessék Isten nagy tetteit, összehasonlíthassák az élő és cselekvő Istent a maguk kitalálta bálványokkal, és hitre jussanak. És pontosan ezt nem lehetett ott csinálni a kereskedés miatt. Ez már nem olyan ügy, amire Jézus legyint, ami szóra sem érdemes, hanem itt felemeli a hangját, és isteni hatalommal rendet teremt.

A dolognak megfelelő jelentőséget tulajdonít. A két drachmás adószedésnek is, meg a templom megtisztításának is. Ott nagyvonalú és legyint, és azt mondja: ebből nem kell ügyet csinálni, a másik esetben meg azt mondja: ebből kell ügyet csinálni, mert ez nagy ügy, ez életbe vágó dolog, hogy Istent kinek tekinti az Ő népe. Hogy pogányok hitre juthatnak, vagy nem. Hogy lehet találkozni Istennel, vagy megakadályozzátok, hogy találkozzanak emberek Istennel. Ezek főbenjáró dolgok, s itt nem nagy-vonalúskodunk. Itt a helyére kell zökkenteni azt, ami kizökkent.

Például. Minek van nagyobb súlya: ha minket ér valami baj, vagy ha valaki mást ért ugyanolyan baj? Melyik fáj nekünk jobban? Persze azt mondjuk, természetes, hogy a magam baja fáj. De a másik miért nem fáj? És miért nem fáj ugyanúgy? Jézusnak jobban fáj a mi ba-junk, mint a saját baja. Ez vitte Őt a keresztre.

Mi fontosabb egy keresztelőnél, hogy jól sikerüljön a videofelvétel, vagy hogy a szülők és hozzátartozók őszintén válaszoljanak azokra a komoly kérdésekre, és mi mint gyülekezet szívből imádkozzunk azért a családért és kicsi gyerekért akkor is, ha nem ismerjük őket.

Mi fontosabb egy esküvőn? A ruha meg a virág, vagy az, hogy kapjon az a pár olyan útravalót Istentől, amiből egy életen át táplálkozhatnak majd? Nem kell kijátszani a dolgokat egymás ellen. Fontos a ruha és a virág is. De mi fontosabb? — itt ezt kérdezi tőlünk Isten igéje. Mi az, ami elhanyagolható, amire nem kell odafigyelni, ami jó, ha megvan, de nélkülözhető, és mi az, ami nélkülözhetetlen. Az aránytévesztésünk bűnére mutat rá Isten ezen az igén keresztül, ami miatt sok embernek szegény az élete, és amivel nagyon meg tudjuk terhelni egymást.

Ó, de sokszor előfordul, hogy egy te-metésen csak azt tartják fontosnak, hányan jöttek el és mekkora koszorúk vol-tak. De hogy Isten Szentlelke adjon igazi vigasztalást a gyászban, mégpedig úgy, ahogy azt a Szentírás mondja: másokat is meg tudjunk vigasztalni ezzel a vigasz-talással, arra kevesen gondolnak.

Sokszor látom, amikor a gyerekeikkel beszélgetnek a szülők, a maguk bölcsességeit kinyilatkoztatják, és a gyerek nem részesíti kellő tiszteletben ezt. Na de annak oka van. Talán éppen megtapos-ták szegényt, megalázták, valami sérelem érte vagy szerelmes, és az nagyon jó, csak azt is fel kell dolgoznia. Lehet, hogy segítenem kell benne, hogy feldolgozhassa, lehet, hogy azzal segítek, ha magára hagyom és nem okoskodom vele. De ő a fontosabb, vagy az én kinyilatkoztatásom?

Nincs az életnek olyan területe, ahol ezt a kérdést fel ne tenné nekünk a mi Urunk, hogy mekkora jelentőséget tulajdonítunk a dolgoknak, és mi az, amire tudunk nagyvonalúan legyinteni, mint Jézus, és továbbmenni, — és mi az, ahol nem szabad nagyvonalúan legyinteni, ha-nem meg kell állni, és munkához látni. És ez vajon egyezik-e az Ő értékrendjével, amit Ő fontosnak tart, vagy amire Ő azt mondja: ez mellékes?

Jézus a két drachmás ügyre legyintett. Nem a két drachma fizetésére, mert azt az ige írta elő és fontos volt, ezért teljesítette Ő is. Csak azt kellett volna tudniuk másoknak, hogy tőle ezt nem kell várni, tőle nem ezt kell várni, mert ennél sokkal többet kapnak. Ezt nem tud-ták, nem értették, de nem baj, majd meg-értik, menjünk tovább. Fizesd ki nekik. Amikor azonban Jeruzsálemben nem lehetett a templomban igét hallgatni és imádkozni, akkor nem legyintett.

Mi olyan sokszor fordítva csináljuk. Apró dolgok miatt felháborodunk, otthon talán naponta is. Naponta ugyanamiatt az apró dolog miatt. Közben olyan fájdalmas közönnyel tudunk elmenni mások nélkülözése, szenvedése vagy fájdalma mellett. Tudunk vádaskodni, ítélkezni, bűnbakot keresni, háborogni sokszor ap-róságok miatt, de fájt-e nekünk igazán az, hogy hitetlenül vesznek el mellettünk emberek, és esetleg tehetnénk értük valamit. Ne ott legyünk nagyvonalúak, ahol Isten fontos ügyeket hoz elénk. S ne ott legyünk kicsinyesek, ahol meg bátran átléphetnénk a dolgokon.

Jézus fordítva gondolkozott és cselekedett sokszor, mint ahogy mi. Engedjük, hogy az Ő szemlélete erősödjék meg ben-nünk is, és határozza meg a dolgainkat!

Érdemes lenne ma délután odaállni Isten elé, és csendesen megvizsgálni: mi miatt szoktunk kiabálni otthon? Tényleg a családot érintő legfontosabb kérdések miatt? Vagy csak a hiúságunkat érintő apróságok miatt? Miért vagyunk készek áldozatot hozni? Amiért kész az ember korábban is felkelni, félretenni mást, az neki fontos. Az valóban olyan fontos? És mi az, amit félreteszünk, amit halogatunk, amiről elfeledkezünk, s ami viszont lehet, hogy életmentő fontosságú lenne, s mások életét is úgy tudnánk menteni? Az aránytévesztésünk bűnéből akar Isten kihozni minket.

Sokszor vagyok tanúja annak, hogy amikor valaki hirtelen beteg lesz, vagy meghal egy családban, akkor eszmélnek a többiek, hogy a vele töltött időt nem arra használták, amire kellett volna, és nem adták meg neki azt, amit tőlük kellett volna megkapnia, és ezt már nem lehet pótolni. Miért akkor kell erre ráébredni? El lehet kezdeni előbb is Jézus szempontjait érvényesíteni. Meg lehet tanulni előbb is: Úr Jézus gyere, te ural-kodj az életemben, a gondolataimban. Amire azt mondod: fontos, azt teszem én is az első helyekre, és amire legyintesz, arra én is szeretnék szív szerint legyinteni, és mindennek olyan jelentőséget tulajdonítani, ami valójában annak van.

Szeretnélek bátorítani titeket, hogy legyintsetek nyugodtan minden olyan sérelemre, ami személy szerint titeket ér. Ne tartsátok tragédiának, ha valaki követel rajtatok valamit, mint ahogy itt Jézustól követeltek, ha valami jogtalanság ér, ha nem ismerik fel, hogy kik vagytok valójában. Jézus ezen keresztüllépett. Viszont legyetek érzékenyek arra, ha va-lami Isten dicsőségét csorbítja, ha valaki mellettünk nélkülöz akár testi, akár lelki javakat, és legyünk készek mindig arra, hogy használhasson minket a mi megváltó Urunk az ilyen szolgálatokban.

Olyan szomorúan mondta Jézus Már-tának: Márta, Márta, szorgalmas vagy és töröd magadat, de kevés dologra van ám szüksége az embernek. Végső soron csak egyre, és Mária ezt a jó részt választotta, amely el nem vétetik tőle.

Mi törjük össze magunkat sok mindenért, ami elvétetik tőlünk. Ez az egy, ami el nem vétetik, ki ne maradjon az életünkből! Ez az egy voltaképpen egy személy, maga Jézus, akinek a lábaihoz odaborult Mária és leste minden szavát.

Nyilván el kell végeznünk a kötelességünket, a keresztyén ember nem kötelességmulasztó és nem élősködő, hanem elől jár ezekben a dolgokban is, csak az egy szükséges dolog ki ne maradjon, és nehogy a sor végére szoruljon.

Van egy szép énekünk, amelyik a Mi Atyánkot dolgozza fel. A 483,8 verse olyan kedvesen könyörög azért, hogy