Lekció: 1Thessz 2,7-13

Alapige: 1Kor 4,14-16

“Nem azért írom ezeket, hogy megszégyenítselek titeket, hanem azért, hogy intselek, mint szeretett gyermekeimet. Ha tanítómesteretek sok ezer volna is a Krisztusban, atyátok azonban nincs sok: mert az evangélium által én vagyok a ti atyátok a Krisztus Jézusban.

Kérlek tehát titeket: legyetek az én követőim.”

Imádkozzunk!

Istenünk, szeretnénk megalázni magunkat előtted. Segíts, hogy olyan nagynak lássunk téged, amilyen valójában vagy, és önmagunkat is hadd lássuk azoknak, akik vagyunk. Megvalljuk bűnbánattal, hogy olyan sokszor már magunkat is félre tudjuk vezetni.

Bocsásd meg, hogy az elmúlt héten is sok törvényedet megszegtük. Bocsásd meg, ha az imádságra rendelt időt nem arra használtuk. Bocsásd meg, ha nálad nélkül kezdtünk el és folytattunk sok mindent. Bocsáss meg minden hitetlenkedést és aggodalmaskodást, dicsekedést és büszkélkedést. Bocsásd meg, ha magunknak tulajdonítottuk azt, ami pedig egyedül a te ajándékod volt. Isten, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek!

Annál inkább köszönjük, hogy magad elé engedsz minket, és még mindig van szavad hozzánk. Könyörülj rajtunk, hogy meghalljuk ma a te szavadat. Annyira rászorulunk mindnyájan könyörülő irgalmadra, ajándékozó szeretetedre.

Kérünk, adj igazi vigasztalást azoknak, akiknek ezen a héten kellett ravatal mellett megállniuk. Segítsd őket, hogy túllássanak a láthatókon, hogy igazán tereád tudják emelni a tekintetüket, és tőled kapjanak igazi vigasztalást, reménységet, békességet.

Könyörgünk hozzád egy családért, ahol nagy beteg van. Légy irgalmas annak a férfi testvérünknek az élet és halál mezsgyéjén. Könyörgünk mindannyian a magunk terheit, bűneit hordozva, adj nekünk erőt a terheinkhez, bocsánatot bűneinkre. Adj nekünk új kezdést valóban veled, élő Urunk Jézus Krisztus.

Erre segíts el most mindnyájunkat, és add, hogy semmi ne vonja el a figyelmünket rólad. Segíts, hogy igazán kinyissuk a szívünket is előtted, és ma, ha a te szavadat halljuk, meg ne keményítsük azt.

Ámen.

Igehirdetés

Az egyik kép: ő a korinthusiaknak nem tanítójuk akar lenni, hanem az atyjuk, a lelki atyjuk. Korinthusban tanító volt elég. Virágzott a filozófia és a retorika, szónokolt ott boldog-boldogtalan reggeltől estig. Mindegyik filozófiai iskola: az epikureusok, sztoikusok, a szofisták képviselői, (hogy csak a legismertebbeket említsem), hirdették a maguk eszméit és rögeszméit. Pál apostol azt mondja, hogy neki más a célja. Ő nem áll be ebbe a sorba, és nem is akar versengeni ezzel a temérdek tanítóval. Ő mindent elkövet azért, hogy hallgatóiban létrejöjjön egy új élet, Krisztus élete.

Nemcsak új ismereteket akar velük közölni, hanem azon fáradozik, hogy Jé-zus élete bontakozzék ki bennük. Tudja, hogy ezt az új életet nem ő hozza létre, hanem az az ige, az az evangélium, amit hirdet közöttük, mivelhogy az nem emberi bölcsesség hitető beszéde, ahogy olvassuk a levél elején, hanem Istennek ereje. A végső alanya az ő igehirdetésének nem ő, hanem maga a teremtő Isten. Isten teremtő szava hangzik az ő bizonyságtétele során, és aki a korinthusiak közül ezt hittel befogadja, azt belülről dolgozza át ez az ige, és az olyan látható, mérhető változáson megy keresztül, amit semmi más eszközzel nem lehet elérni. Tehát nem a fejüket akarja tágítani, hanem új szívet kínál nekik, amit nem ő ad, hanem a teremtő Isten.

Különös, hogy amikor Thesszaloni-kába ír levelet, az ottani keresztyéneket is ugyanerre emlékezteti, hogy ő nem elsősorban tanítóként volt jelen közöttük, hanem: mint ahogyan az anya dajkálja gyermekeit, úgy babusgattalak titeket lelkileg. Mint ahogy egy jó apa inti, formálja, neveli, bátorítja, óvja a gyerekeit, ugyanezt tettem veletek lelkileg. Mindent megtettünk a munkatársaimmal együtt — írja —, azért, hogy elültessük a szívetekbe ezt az új életet, és azt erősítsük is ott. (1Thessz 2,6-12)

És akkor őket, magukat hívja tanúul, hogy az, amit nektek mondtunk, nem a mi bölcselkedésünk volt, hanem Isten te-remtő igéje, ezt magatokon lemérhetitek: milyenek voltatok előtte, milyenekké for-málódtok azóta. Milyen változást idézett elő bennetek az, hogy az Isten igéjét nem úgy fogadtátok, mint a mi tanításunkat, hanem mint Isten tulajdon szavát.

Így olvastuk az előbb a thesszaloni-kai levélből: “Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.” Az munkát fejt ki, és láthatóan — olykor látványosan — átalakítja a gondolkozásotokat, a jellemeteket, meghatározza a cselekedeteiteket.

Ebben különbözik a mi Jézusról való bizonyságtételünk minden egyéb felvilágosító, ismeretterjesztő, oktató munkától. Ez utóbbiak nagyon fontosak a maguk helyén. Amit azonban valaki Jézus Krisztusról, az Ő értünk végzett munkájáról mond, annak az alanya maga az élő Jézus Krisztus, és ezért más erővel hat azokra, akik azt befogadják.

Nekünk ezt kell hirdetnünk. Aki ehe-lyett bármi mást mond, az a Jézustól kapott feladatát hanyagolja el, és az lemondhat arról, hogy ilyen hatása legyen az igének. Ezt az igét, az Isten szeretetéről, az általa felkínált új életről szóló igehirdetést megrövidíteni, vagy bármivel kiegészíteni, felhígítani vagy összekeverni azért tilos, mert akkor elveszíti ezt az erejét. Azt Isten nem vállalja. Azt nem Ő mondja, hanem az a tanító, akin keresztül éppen hangzik, és olyan is lesz az. Isteni teremtő ereje csak annak az igé-nek van, ami Isten szájából származik. Ezt a feladatot bízta Jézus a benne hívők-re, és ezt csak a hívők végezhetik el. Akit magát már megszabadított ezzel az igével Jézus sokféle köteléktől, az szabad arra, hogy ezt reménységgel hirdesse.

Erre mondja Pál apostol, hogy az nem oktató munka, hanem ahogy egy apa ad át dolgokat a gyermekének, úgy kell a bizonyságtevőnek ezt átadnia a hallgatóinak. Ahogy egy édesapa megáll a súlyos beteg gyermeke ágyánál és lesi az orvosnak minden arcrándulását, vajon mi a helyzet, mert az nyilvánvaló, hogy súlyos a helyzet, és amikor kiderül: valóban súlyos, azt mondja: doktor úr, kerül, amibe kerül, minden áldozatra kész vagyok, és valóban kész minden áldozatra. Áttervezik a család kiadási terveit, és most minden ennek van alárendelve. Kivesz szabadságot, és ott őrzi a beteg gyereket, mert az életéért aggódik. Az életét kell megmenteni, és az mindennél többet ér.

Ez a szemlélet, lelkület az, amiről itt Pál apostol beszél. És a bizonyságtevő hívő keresztyénnek ilyen apai lelkülettel kell az evangéliumot másoknak mondani. Tudom, hogy az élete függ ettől, az örök élete, és ezzel a felelősséggel, szeretettel, minden áldozatra készen mondom neki és teszem érte azt, ami éppen szükséges.

Ebben benne van az is, hogy annak lesz türelme a bizonyságtevő munkához, aki ilyen apai lelkülettel beszél Jézusról másoknak. Az ilyen ember nem felejti el, hogy egyetlen olyan mag sincs, ami azonnal kikel, mihelyt a földbe teszik. Idő kell ahhoz, hogy valami legyen belőle. Hát még ahhoz, hogy gyümölcsöt érleljen. A mi feladatunk azonban nem a betakarítás, azt az aratás urára bízzuk. A mi feladatunk a magvetés.

Olyan kedvesen írja ezt Pál ugyancsak ebben a levélben: én ültettem, az utánam odaérkező Apollós öntözgetett, de a növekedést Isten adta, és az aratásnak is Ő az ura. Ezért írja: én nem tanítótok akarok lenni, hanem ezzel az atyai lelkülettel gondoskodom rólatok.

Máig emlékszem arra, amikor csepe-redni kezdtek a gyerekeink, és volt egy jelenet, ahol önmagamat láttam és hallottam az egyikben. Ugyanazok a hibák ütköztek ki a viselkedésében, amit tőlem láthatott és hallhatott. Megrémültem. E-gyebek között ez is serkentett arra, hogy vegyem komolyan azt, amit mondok. Ebből következhet az is, hogy most tegyünk úgy, mintha aszerint élnénk, amit mondunk. Ez nyilván nem Jézus útja. Minden képmutatás utálatos előtte. Ez sehova sem vezet, mert a gyerekek úgy sem azt veszik komolyan, amit látszatként felmutatunk, hanem látják a valóságot. Kétszeresen vétkezünk így ellenük. Tehát nem a képmutatás felé kell elmenni.

De nem is lehet az embernek megrándítania a vállát: mit csináljak, úgy látszik, újra termelődnek a hibák és a problémák. Ez nem szükségszerű. Ennek gátat lehet vetni. Ha az, amit nekik mondok, elsősorban engem kötelez, és elsősorban én vagyok engedelmes annak az igének, amit nekik hirdetek, akkor ez felerősíti a hirdetett igét. Akkor nemcsak az én életem lesz egyre megszenteltebb, Istennek kedvesebb, hanem akkor egyre használhatóbb is lesz Isten kezében mások javára. Ez is odakényszerít minket újra és újra Jézus Krisztushoz, és emlékeztet arra, amit Keresztelő János, mint programot így fogalmazott meg: “Néki növekednie kell, nekem pedig egyre kisebbé lennem.” (Jn 3,30)

Az én utálatos természetemet takarja el a bennem növekvő Krisztus, és ne az jusson szóhoz, hanem Ő. Ne az én indulatosságommal találkozzanak, hanem az Ő indulata legyen bennem — ahogyan szintén Pál apostol írja ezt a filippi gyü-lekezetnek.

A bizonyságtevő hívőt fegyelmezi és segíti előbbre a megszentelődésben az a felelősség, amit éreznie kell azokért, akik előtt az élete zajlik, és akik megfigyelik az életét és sokszor jobban hat az, amit látnak.

Ezért meri leírni itt Pál apostol: “Le-gyetek az én követőim”. És néhány feje-zettel később még megtoldja ezt a mondatot: “Legyetek az én követőim, mikép-pen én követője vagyok a Krisztusnak.” Nagy felelősség ilyet mondani.

Hadd utaljak megint a Thesszaloni-kai levélre, amelyikben részletezi is ezt az apostol. Emlékezteti a gyülekezet tag-jait arra, hogy amikor ott voltunk köztetek, nem voltunk terhére senkinek, ha-nem olyan szelídek voltunk, ahogyan az anya dajkálja a gyermekeit. “És nemcsak az evangéliumot közöltük veletek, hanem a saját lelkünket is, mert annyira szerettünk. Hiszen emlékeztek, hogy éj-jel-nappal dolgoztunk, hogy senkit ne ter-heljünk. Ti vagytok a tanúim, milyen szentek, igazak és feddhetetlenek voltunk köztetek, akik hisztek. És azt is tud-játok, ahogyan az apa a gyermekeit, min-denkit egyenként intettünk és buzdítottunk, és kérve kértünk, hogy az Istenhez méltó módon éljetek.”

Mint az anya dajkálgatja, mint az apa inti és védi … Ha szabad így mondani: anyait, apait beleadtunk abba, hogy ne pusztuljatok el abban a sötét hitetlenségben, amiben születtetek ti is, meg mi is, hanem jöjjetek ki arra a világosságra, amit Isten készített mindnyájunknak. En-nek érdekében semmi áldozattól nem riadtunk vissza. Semmi nem volt drága. És ezt követően írja le: “legyetek az én követőim.” Miben? Abban, ahogy láttá-tok, ti vagytok a tanúi, hogy mi szentek, igazak és feddhetetlenek voltunk közöttetek.

Hiteles élet, megszentelt gondolatok, ellenőrizhető cselekedetek — ezek felerősítik a bizonyságtételt. Példamutató, követésre méltó magatartás. Pál mert hivatkozni erre. Ebben is különbözik az apa a tanítótól, aki valóban lelki atyja akar lenni azoknak, akik közé Isten állította. Nemcsak a szája szólja az igazságot, hanem egész lényével, teljes szívével is mindent megtesz azért, hogy felragyogtassa az új életet hallgatói e-lőtt, és közülük minél többeket valóban Jézus Krisztushoz vezessen.

Jézus azért bírálta keményen korának a vallási tanítóit, a farizeusokat, mert — amint mondta — amit tanítanak, azt vegyétek komolyan, mert ige, az a Bibliából van, de a cselekedeteiket ne köves-sétek. Nem szörnyű ez, ha ezt kell mon-dani valakiről?! Amit mond, azt hidd el és kövesd, mert az igaz, de ahogy él, azt nehogy kövesd! Ettől akar óvni minket. Egységes élete van az igazi bizonyságtevőnek. Sőt az élete is önmagáért beszél, és más nyelven ugyanazt mondja el, amit a szavaival elmondott. Kell a szó, mert a hit hallásból van, az Isten igéjének a hallásából, de legyen mögötte fedezetként, illusztrációként a megszentelt élet. Akkor elmondhatjuk csendesen és alázatosan: legyetek az én követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak.

Jó lenne, ha ma mindnyájan belenéz-nénk ennek az igének a tükrébe, és már itt, és hogyha tudunk egy kis csendet otthon még biztosítani ma, akkor otthon is megkérdeznénk, hogy jó lenne-e, ha mindenki úgy követné Krisztust a családban, ahogyan én? Jó lenne, ha mindenki olyan tanítványa lenne Jézusnak, olyan derűs, kiegyensúlyozott, szelíd. Az az indulat fűtené, ami Jézus Krisztust, olyan segítőkész, őszinte és igazmondó lenne. Olyan komolyan imádkozna, és lennének meghallgatott imádságai. Any-nyira Isten igéje szerint hozna meg minden döntést, és valóban az az ige világítana az útján. Jó lenne, ha mindenki olyan lenne? Legyetek az én követőim… Elmondhatjuk ezt?

Istennek ez az igéje különös hangsúllyal szól most a szülőkhöz. Mindent elkövetünk azért, meg ez a világ is mindent elkövet, hogy megtöltsük gyermekeink fejét. Olyan sok üres szívű fiatal él közöttünk, akik soha nem hallottak Isten szeretetéről, a Jézus Krisztusban elnyerhető boldog életről, ami élet még a halálunk után is. Micsoda kiváltság egy szülőnek, hogy tőle hallhat gyermeke erről.

Vagy egy másik mondat: “Senkit meg ne botránkoztassatok e kicsinyek közül” — mondta Jézus, mikor gyerekekkel volt körülvéve. Megbotránkoztatni azt jelenti: csapdát állítani a másiknak, amiben elesik. Akinek mást hirdet az élete, mint a beszéde, az csapdát állít a hallgatóinak, az megbotránkozik. Az nem tudja melyik az igaz. Az életével esetleg lerontja azt, amit a szavaival épített.

Pál azt mondja — és mennyire igaz ez ma —: nem elsősorban tanítók kellenek ahhoz, hogy mások életét megmentsük, hanem atyák. Ezzel az indulattal és ezzel a megszentelt élettel.

Sokan elmondták már ezt, amikor ar-ra emlékeztek, hogyan indultak ők el Is-ten útján. Például láttak valakit a munkatársaik közül, akinek meghalt a huszon-éves fia, és hogy az hogyan gyászolt. Így is lehet? Fájt az neki nagyon, köny-nyezett is, mégis egészen másként gyászolt. Sokszor meg sem tudták fogalmazni racionálisan, mi az, hogy másként? De kiderült belőle az, hogy nem kétségbeesve, nem reménytelenül, nem hisztérikusan, hanem azzal a bizonyossággal, hogy mivel az illető hitben halt meg, neki most sokkal jobb. Őnekik rosszabb, de túlláttak a láthatókon. Így is lehet?

Más valaki elmesélte, hogy először akkor kezdett gondolkozni azon, hátha mégis igaz, amit Istenről a Biblia mond, hátha neki is erre az Istenre van szüksége, amikor váratlanul meglátogatta egy munkatársnőjét, akiről tudta: súlyos beteg az édesanyja, és otthon ápolja, de nem tudta, hogy ez így történik. Azt mondta — bocsánat, ha idézem —: én még ilyet nem láttam, egy szenilis, bolond öregasszonyt így meg lehet puszilni, meg simogatni… És hogy éjszaka is hányszor fel kellett kelnie, és a munkahelyén sose panaszkodott. Ha valamit vétett, nem erre fogta, hogy azért, mert ki vagyok borulva. Sugárzott a szeretet egy szenilis, bolond öregasszony iránt, akit az édesanyjaként ápolt. Így is lehet?

Más valaki azon gondolkozott el, ho-gyan beszélt valaki a gyermekeiről, akik nehéz helyzetbe kerültek, bizonytalanná vált a jövőjük. Azt a békességet, azt a reménységet, azt a bizonyosságot, hogy Isten nem feledkezik el róluk. Ki az az Isten, aki nem feledkezik el? Akire így lehet építeni. S attól kezdve kezdett el foglalkozni Isten dolgaival, s egy idő u-tán ő is erre az Istenre bízta magát, és így lett békessége.

Jellemző ám az, hogy valaki hogyan számol be egy sikeréről, akár egy sikeres vizsgáról vagy eredményes vállalkozásról. Vagy hogyan beszéli el egy kudarcát. S ha ezeken a Krisztus jó illata érződik, akkor az hat. És esetleg rákérdeznek utána: hogy tudod ezt így csinálni? Annyira eltér ez attól, amit látunk. Egyáltalán nem mindegy, hogy aki mer bizonyságot tenni Jézusról, az hogyan él azok között, akiknek beszélt róla.

Amikor valakit megaláztak egyszer, és méltánytalanul megbántottak, és mindenki adta a bölcs tanácsokat, hogyan kell visszaütni, hogyan kell ezért bosz-szút állni, s elcsodálkoztak, hogy ez az egy, ami nem jutott eszébe a sértettnek. Sok mindenre gondolt ő is, de bosszúállásra nem. Bolond ez? Vagy ez a keresztyénség? Valami egészen más illat csapja meg a lelki orrát a környezetnek, s ebben a helyzetben lesz igazán hiteles a bizonyságtétel. Ő annak a Jézusnak a tanítványa, aki szenvedvén nem fenyegetőzött, szidalmaztatván viszont nem szidalmazott.

Természetesen azok tudják így Jézus követésére hívni a körülöttük élőket, akik maguk egyszer elindultak Jézus után, és komolyan veszik, hogy mindig az Ő közelében akarnak maradni. Erre a követésre hív minket ma is, és ebben akar megerősíteni, hogy aztán elmondhassuk: legyetek az én követőim, miképpen én a Krisztusé.

Ehhez pedig mindenképpen új szívre van szükségünk. Egy olyan új szellemi központra, amit Isten Szentlelke tud kialakítani bennünk. Ezért imádkozzunk most egy énekverssel:

Adj minékünk megújult szívet
És új indulatot,
Tehozzád mindenekben hívet,
És szent akaratot.
Újítsd meg rajtunk a te képed,
Mely áll szent életben,
Hogy lehessünk választott néped,
Élvén szeretetben.

(285,4)

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, magasztalunk, mert a te tanításod és életed között soha nem volt szakadék. Áldunk azért, mert amit tanítottál, azt élted is. Köszönjük, hogy engedelmes voltál halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Erősíts minket is, hogy eljuthassunk ilyen egyértelmű, neked engedelmes, megszentelt életre, s így legyen hiteles ajkunkon a rólad való bizonyságtétel is.

Bocsásd meg, valahányszor hallgattunk, amikor szólnunk kellett volna. Bocsásd meg, amikor másról beszéltünk vagy mellébeszéltünk, vagy egyáltalán beszéltünk, amikor hallgatnunk kellett volna. Segíts engedelmességre e tekintetben is.

Könyörgünk hozzád mindazokért, akik különösen felelősek lettek azért, hogy hogyan élnek. Akiknek sokan figyelik az életét. Könyörgünk népedért, szétszórva ezen a világon, hogy soha ne gyaláztassék a te neved miattunk, hanem látván az emberek a mi cselekedeteinket, dicsőítsenek téged.

Kérünk, készíts nekünk csendet még ma, és beszélj velünk ezen az igén keresztül. Segíts oda eljutni, hogy mi is elmondhassuk: legyetek az én követőim, miképpen én a Krisztusé.