Alapige: Mt 6,5-9

“Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: megkapták jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.”

“Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.”

“Ti tehát így imádkozzatok: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved.”

Imádkozzunk!

Örökkévaló Istenünk, mennyei Édesatyánk, hálát adunk ezért a csendért, a testvéri közösségéért, igéd világosságáért, irántunk való meg nem érdemelt szeretetedért. Köszönjük, hogy az elmúlt héten is sok bizonyságát adtad annak, hogy nem bűneink szerint cselekszel velünk, és nem fizetsz nekünk álnokságaink szerint.

Köszönjük a mindennapi kenyeret és a minden napra elkészített igét. Köszönjük, hogy adtál nekünk sok mindent, s köszönjük, ha továbbadhattuk mindazt, amit nem nekünk szántál, csak nálunk tettél le.

Megvalljuk bűnbánattal, hogy valóban így van, ahogy énekeltük: elménket, értelmünket lelki sötétség fogta bé. Sokszor nem értjük vagy nem is akarjuk érteni akaratodat. sokszor csak a miértekig jutunk, de nem csendesedünk el igazán előtted, hogy válaszodat is meghallhassuk.

Ajándékozz meg most ilyen csenddel. Segíts rád figyelnünk. Te pedig ajándékozz meg minket igéddel. Legyen a te szavad egészen személyes, meggyőző. Hisszük, hogy minden szavad igaz és ma is beszédeddel munkálkodsz.

Köszönjük, hogy így fogadsz el mindnyájunkat, amint vagyunk. Köszönjük, hogy egészen másként mehetünk el tőled, mint ahogy idejöttünk. Vegyél hát munkába minket, és teremtő igéddel végezd életünkben az újjáteremtés munkáját. Jézus érdeméért kérünk.

Ámen.

Igehirdetés

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet, amiben most benne vannak a határon túl élő testvéreink is. Mindazok, akik édes anyanyelvünket értik és beszélik. Jó, hogy ilyen nagy gyülekezetként borulhatunk le most Isten előtt, és együtt mondhatjuk neki: mi Atyánk, aki a mennyekben vagy! Éppen erről szól majd hozzánk Isten igéje is, hiszen most, amikor nem régen ért véget az imahét, még mindig időszerű az a kérdés: hogyan lehet imádkoznunk helyesen és mi az értelme, a jelentősége az imádságnak az életünkben? A legilletékesebbet, a mi Urunk Jézus Krisztust kérdezzük majd mit tanít Ő erről.

Készítsen fel bennünket az ige hallgatására egy szép kórusmű, Ádám Jenő egyik zsoltárfeldolgozása. A 77. zsoltár írója éppen azon csodálkozik, hogy milyen óriási dolog, hogy egy ilyen magunkfajta kis ember csak odaállhat a hatalmas Isten elé és kiöntheti előtte a szívét. Még éjjel is kiálthat hozzá. Ha sírhatnékja van, kisírhatja magát előtte. Ha közben megtámadják a hitét a kételyek, hogy vajon hallja ezt egyáltalán Isten, és segít-e, akkor rájön, hogy éppen imádsága közben erősödik meg benne az a rendíthetetlen bizonyosság, ami ennek a kórusműnek, meg a zsoltárnak is az utolsó versében felharsan: “Ó, erős és kegyes Isten, Szent vagy cselekedetidben, És sehol senki nincsen Hozzád hasonló Isten. Csuda, Isten, a te dolgod, Amint gyakran megmutatod, Minden népek jól látják Nagy voltát hatalmadnak.”

*****

Azt nézzük meg ennek az igének az alapján, mit tanít Jézus Krisztus a helyes imádkozásról. Az imádkozó ember nem tudja megszokni azt a csodát, amit az imént említettem a 77. zsoltár alapján, hogy csak úgy, odaállhat a világ mindenség Ura elé és kiöntheti neki a szívét. Imádkozó emberek mennyi mindent kaptunk már itt a gyülekezet közösségében is Istentől imameghallgatásként! Hányszor megtapasztalhattuk, hogy közel engedett magához, kiemelt a csüggedésből, adott világosságot helyes döntésekhez, és békességgel töltötte meg a sokszor háborgó vagy szorongó szívünket.

Jézus itt arról beszél, hogy rosszul is lehet imádkozni. A Hegyi beszédnek ebben a néhány mondatában két óvást és egy biztatást hallhatunk tőle. Hogyan ne és hogyan. Azt mondja: semmiképpen ne úgy, mint a pogányok, ne úgy, mint a képmutatók, hanem úgy, mint Isten gyermekei. Mit jelent ez?

Hogyan imádkoznak a pogányok? “Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt gondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek hozzájuk hasonlók.”

A pogányok is szoktak imádkozni? Jogos a kérdés, mert van a pogányságnak olyan formája, amelyik nem ismeri az imádkozást, amelyik teljesen figyelmen kívül hagy mindenféle istenséget, ahol az ember már nagy önhittségében önmaga istenévé teszi magát, és azt képzeli mindent megoldhat ő egyedül is. Az esze, ereje, tapasztalatai, összeköttetései révén mindent el tud érni, amit akar. Aztán kénytelen előbb-utóbb tapasztalni, hogy azért ez mégsem így van, és amikor teljesítőképessége határához érkezik, akkor megpróbál keresni valamiféle istenséget, ha van, hogy tovább segítse őt a maga terveit megvalósítani.

Ennek a pogányos gondolkozásnak az alapján az imádság célja az lenne, hogy ezt a bizonyos istenséget rávegye arra, hogy tegye meg amit ő kér. Segítsen neki. Ezért lesz bőbeszédű. Az a szó, ami itt a Biblia ősi szövegében van, érdekes szakkifejezés, és nem feltétlenül azt jelenti, hogy hosszan imádkoznak az ilyenek, hanem azt jelentette, hogy az ilyen pogány a maga isteneinek nevét addig ismételgette, míg remélte, hogy megunja azt az istenség és a végén mégis csak teljesíti amit kért tőle.

Az a hiedelem van tehát e mögött, hogy ezeket az isteneket a kezében tarthatja, és éppen az imádságot tekinti ez a pogány gondolkozás olyan eszköznek, hogy az Istent felhasználhatja arra, hogy a maga céljai elérésében segítse őt. Azt harsogja az ilyen ember kimondatlanul is, hogy legyen meg az én akaratom.

(Egyelőre csak egy mondatban jegyzem meg, hogy amit Jézus tanít az imádságról, az ennek éppen ellenkezője. Hiszen az igazi imádkozót maga Isten veszi a kezébe, és Isten akar használni minket mások javára, és nem mi használhatjuk Őt, a szent és igaz Istent. Az az igazi imádság, amikor oda eljut valaki, hogy ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.)

A pogányokat tehát az kísérti, hogy eszükbe sem jut, hogy az Isten is akarhat valamit, vagy esetleg neki is lenne mondanivalója az imádkozóhoz. Itt csak ki-ki mondja a magáét, mégpedig addig mondja, amíg reménysége szerint az nem hallgattatik meg. Hiszen az Isten azért van, hogy teljesítse a hozzá fordulók kívánságát. Ez a tipikus pogány gondolat.

Wilchelm Busch , a neves német igehirdető szellemesen írja egy helyen: sajnos sok, magát keresztyénnek tartó ember is ilyen pogány módon gondolkozik Istenről, és az imádság jelentőségéről. A maga német környezetére gondolva azt mondja: ezek az emberek azért gyártottak maguknak olyan valakit, akit elneveztek jó Istennek, hogy aztán mondhassák: azért van, hogy segítsen engem, és minden körülmények között megsegítsen egy derék németet, ha az naponta nem iszik többet két korsó sörnél.

Ez azért nagyon találó megfogalmazás, mert pontosan ez jellemzi ezt a gondolkodást. Ha még elviselhetően jó vagyok a magam Istene előtt, akkor joggal várhatom, hogy megsegítsen engem. Majd mindig megmondom neki, hogy mikor, miben, és ami tőlem nem telik, ő azért Isten, hogy azt meg tudja valósítani. Ha megtörtént, nyugodtan mehet vissza pihenni, majd ha legközelebb szorult helyzetbe kerülök, ismét értesítem őt.

Csakugyan érdemes bűnbánattal megvizsgálnunk, hogy nem bujkál-e ott sokszor a mi imagyakorlatunk vagy gondolkozásunk mélyén is ilyen pogányos gondolat. Vajon nem úgy tekintjük-e az imádságot, mint ami arra való, hogy baj esetén segítséget kérjünk Istentől, és egyébként hiányzik az ember életéből az imádság.

Vagy amikor mint egy rendelést nyújtunk be Istennek. Majdnem utasítjuk Őt mit tegyen. Néha még határidőket is szabunk. Valóban azt képzeli sok ember, hogy felette van a mindenható Istenek, és nekem kell megmondanom neki mit tegyen. Ó, de messze van ez attól, ami a valóság, és amire Jézus Krisztus tanít minket.

Van tehát sokszor a botladozó imaéletünknek is sok ilyen hibája, és meghúzódik sok pogányos gondolat. A gyakorlatunkba is beszivárog ilyesmi, amikor például valaki majdnem szó szerint ugyanazt az imádságot mondja el mindennap az Istennek. Arra gondolok ilyenkor: mit szólnának szeretteink, ha mindennap csak ugyan azt a néhány sztereotip mondatot hallanák tőlünk? Nem ez jellemez egy meghitt, bensőséges kapcsolatot! Van a pogányságnak egy olyan szörnyű formája is, és napjainkban ez egyre jobban terjed, amikor valaki a sátántól, Isten ellenségétől, kér segítséget. Isten őrizzen meg ennek még a gondolatától is mindnyájunkat, mert az ilyesminek mindig szomorú következményei vannak.

Ez tehát kicsit elnagyoltan, felszínesen a pogányos imaszemlélet, és Jézus azt mondja: ne így!

De ne is úgy, ahogy a képmutató, vallásoskodók teszik! “Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony mondom néktek: megkapták jutalmukat.”

Nem furcsa ez? Kihez szól az imádság? Nem Istenhez? Akkor miért fontos, hogy lássák az emberek? Ezek az embereknek imádkoznak. Egymásnak imádkoznak. Onnan várnak elismerést. Azt mondja Jézus: lehet, hogy meg is kapják, és ezzel befejeződött a dolog. El sem jut Istenig az, amit mondtak, mert végső soron nem is neki szánták. Tudnak ők több imaszöveget, amit úgy gépiesen elmondanak akár többször egymás után, de olyan sokszor nincs benne sem az értelmük, sem a szívük, csak a szájuk dolgozik. Ez pedig nem nevezhető imádságnak. Ráadásul az akarják: lássák őket, mások hallják őket. Egymásnak imádkoznak.

Mielőtt kellőképpen felháborodunk magunkban, hadd mondjam el: sajnos hallottam ehhez hasonló imádságokat úgynevezett keresztyén közösségekben is. Amikor valaki azt mondta: köszön, Uram, hogy segíthettem neki. Ez nem imádság, ez dicsekvés, annak egy burkolt formája. Vagy. bocsásd meg az ellenségemnek, hogy megint megbántott engem. Ez sem imádság, ez panaszkodás, meg vádaskodás.

Jó fülünknek kell lenni, és Isten Szentlelke tehet minket igazán önmagunk kritikusaivá is, hogy megtisztuljanak az imádságaink minden oda nem való, attól idegen dologtól.

De nemcsak ilyen magamutogató formája van a képmutató imádságnak, hanem ennek a fordítottja is képmutatás, amikor valaki rejtőzködik, titkolni kezdi azt, hogy szokott néha imádkozni. Szégyelli mások előtt, s nem akarja, hogy kiderüljön. Itt a templomban igen, mert itt ez a sikk, de a munkahelyén meg ne tudják, hogy ő szokott imádkozni. Étkezés előtt sem, meg egyáltalán nem kell erről beszélni. Ilyenkor bújunk e mögé a féligazság mögé, hogy hiszen az én hitemnek a dolgai magánügy. Holott éppen a hitünk dolgai a leginkább közügy, és a nyilvánosság elé való, különös tekintettel a bizonyságtételre.

Máig világító példa maradt számomra az, amit kezdő hívő koromban láttam és hallottam. Egy másik fiúval, nálam valamivel idősebbel, segítséget kellett vinnünk valakinek egy irgalmatlanul rossz autóval. Az autó útközben lerobbant, felmondta a szolgálatot, nem lehetett “szóra” bírni. Ő értett hozzá. Elkezdett valamit javítgatni, s egy óvatlan mozdulattal lesöpörte a kiszedett alkatrészeket a földre a sárhányóról. Erősen alkonyodott már, nem találtuk a fűben ezeket a dolgokat. Akkor a legtermészetesebb hangon, minden pánik nélkül azt mondta: imádkozzunk. S ott az autó mellett állva egyszerű, gyermeki módon kérte Isten, hadd találjunk meg mindent, amit lesöpörtünk, és adjon jó gondolatot mihez nyúljon, hogy továbbmehessünk. Aztán amikor befejezte, és odébb lépett, a talpa alatt érezte, hogy valami kemény van. Ott voltak az alkatrészek. Hamarosan sikerült megcsinálni az autót és mentünk tovább.

Ez nem mindig így történik. De az, ahogy ő ott viselkedett, az nekem prédikáció lett. A hívő imádkozónak ez az egyszerű reflexe, aki ott is közel van az Atyához, aki ott az út szélén, az árokparton ugyanúgy tud imádkozni, mint egy templomban, hiszen Isten ott is Isten, és Isten gyermeke ott is Isten gyermeke, mintha csak azt mondaná valakinek: közelebb van a kancsóhoz, légy szíves tölts nekem egy pohár vizet. Köszönöm szépen. Mindezt az Istennek kijáró tisztelettel és hódolattal. Ilyen egyszerűen, ahogy Jézus tanította: mondjátok azt: Mi Atyánk. Apuka — ez a szó van itt. De úgy folytatódik, aki a mennyekben vagy. A gyermek bizalma és az Istennek kijáró tisztelet. Ez szépen együtt ötvöződve templomban és az út szélén, örömben és bánatban, amikor megáll az ész, vagy amikor szép eredményt értünk el, mindig, nemcsak baj estén.

Erről beszél itt Jézus, és azt mondja: az a helyes imádság, amit a gyermek mond az Atyjának. “Te pedig, amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked.” “Mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle.”

Itt nem azt mondja Jézus nem szabad nyilvánosan, hangosan és másokkal együtt imádkozni. Ő is imádkozott többször úgy, hogy a tanítványok hallották. Hála Istennek, fel is jegyezték. Jézusnak néhány imádságát így az evangéliumokból meg ismerhettük. Ebben a mondatban a leghangsúlyosabb ez a szó: a te Atyád. Háromszor ismétlődik. A te Atyához imádkozzál, a te Atyád hallja és felelni fog, a te Atyád jól tudja, mire van szükséged. És akkor jön a mi Atyánk. Ti azért így imádkozzatok… a mintaimádság, és ott negyedszer mi Atyánk, aki a mennyekben vagy...

Aki úgy áll meg Isten előtt, mint az Ő gyermeke, az imádkozik helyesen. Vajon minden ember gyermeke-e Istennek? A Biblia tanítása szerint nem. Gyermekévé lehet. Azt olvastuk a János evangéliuma elején, hogy Jézus Krisztus eljött erre a világra és a világ nem fogadta be Őt. Akik azonban befogadták Őt, azoknak megadta azt a felhatalmazást, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Addig nem voltak azok. Most megkapták a felhatalmazást, mert most már Jézussal együtt mennek oda a mindenható Isten elé, és Jézusra való tekintettel őket is gyermekeiként fogadja és kezeli. És attól kezdve lehet ezt mondani: mi Atyánk! Aztán jöhet minden, ami a szívemben. És ha ott keserűség van, az is jöhet. Ha öröm van az is. Nem kell kegyeskedni. Őszintének kell lenni, hiszen Ő úgy is tudja mi van ott. Nem neki van arra szüksége, hogy elmondjam mi van a szívemben, hanem nekem van arra szükségem, hogy miközben elmondom, minden az Ő világosságába kerüljön, és tudjak helyesen tájékozni, helyes ítéletet alkotni, helyes döntésekre jutni.

Aki tehát szeretne helyesen imádkozni és a meghallgatott imádságok csodáit átélni, annak mindenekelőtt Isten gyermekévé kell lennie. Annak el lehet mondani akár már ma: Úr Jézus, eddig nélküled botlakoztam, de most gyere be az életembe. Köszönöm, hogy meghaltál az én bűneimért is. Szeretnék összeköltözni veled. Te legyél az életemben az Úr. Akik befogadták Őt, azokat befogadja Isten az ő gyermekeinek a családjába. Azokat — folytatja az evangélium —, akik az Ő nevében hisznek. Az ilyen ember már nem azt fogja harsogni legyen meg az én akaratom, hanem úgy fog imádkozni, ahogy a Megváltó a Gecsemáné kertben. Elmondta azt, ami miatt szorongott, és azt monda: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Aztán elmondta ezt másodszor is és harmadszor is, amíg egészen azonosult az Atya akaratával.

Ide juthat el az igazi imádkozó. Felismeri, hogy mi Isten akarata, eleve áment mond rá, úgy legyen, és utána sokkal nagyobb világosságban tud tájékozódni és továbbmenni a maga utján. A gyermek beszél az atyjával.

Láttam egyszer egy jelenetet, aminek minden mozzanata prédikációvá vált a számomra. Egy négy év körüli kisfiú állt a szép szál édesapja mellett, aki beszélgetett valakivel. Aztán elunta magát a kicsi, és ahogy a kicsik szokták, a két kezét felemelve kérte: vegyél fel. Az apja lehajolt és a karjára vette. Azt látni kellett, ahogy megváltozott az arca a kicsinek, mert más lett a világnézete, az életszemlélete onnan. Már nemcsak cipőket és nadrágszárakat látott, hanem az apja szemmagasságából kitágult a horizont, egy új világ nyílt ki előtte. Amikor kigyönyörködte magát, valamit súgott az apja fülébe. Az apja kedvesen mondta: nem. Aztán még egyszer próbálkozott, az apa azt mondta: most nem. Egy picit elszontyolodott, de végül felderült az arca és mohó öleléssel átölelte az apja nyakát és azt mondta: akkor jó.

Azon gondolkoztam: így szeretnék imádkozni. Először azzal kezdődik: vegyél fel. Nem azzal mit kérek. Hiszen te nekem többet jelentesz, mint az ajándékaid összessége. Én hozzád szeretnék közelebb jönni. A veled való összetartozást szeretném egyre mélyebben átélni. Ez több, mintha sorolom mire van szükségem, hiszen jobban tudod, meg előbb tudtad, és mindent meg fogsz adni. Vegyél fel! Amikor magát Istent keresi az, aki már a gyermekévé lett. Néhányszor megengedte Isten tapasztalnom, hogy milyen ez. Amikor olyan közel engedett magához, amikor tudtam Őt dicsőíteni, amikor bővölködtem a hálaadásban, s amikor odajutottam, hogy eléje hozom azokat, akikért könyörögnöm kell, meg a magam szükségeit, úgy éreztem felesleges. Én magyarázzam, mire van szükségem? Meg van írva, hogy Ő jól tudja, mire van szükségünk, mielőtt kérjük tőle. Akkor minek kérni?

Egyszer konfirmandusoknak tettem fel ezt a kérdést. Ha egyszer Jézus ezt mondta, akkor miért imádkozunk? Egy tizennégyéves kislány zseniális bibliai világossággal ezt válaszolta: Azért, hogy miközben a kéréseimet elmondom Istennek, rájöjjek, hogy a kéréseim jók-e. Ezért. Pontosan. Nem neki van rá szüksége, én nem tudom, hogy mire van szükségem. Mi követelünk tőle sokszor olyasmit, amiből csak baj lenne, ami nem nekünk való. Amit Ő azért nem ad meg, és azért mondja azt, amit ez az apuka a gyereknek: nem vagy most nem. Ő jobban tudja, de azért csak mondjam el, mert jött a kérés is. Mondjak el mindent, amiről úgy gondolom szükségem van rá, és közben fogok világosabban látni. Egyáltalán, az Ő közeléből többet fogok látni. Kitágul a horizont.

Ó, de sokszor átéljük ezt is, imádkozó emberek! Ott, Isten közelében, imádság közben vagy után jövünk rá arra, hogy amit olyan fontosnak tartottunk, hajtottunk érte, verekedtünk, áldozatot hoztunk, az egyáltalán nem fontos. Engedjem, hagyjam, hogy fussanak utána mások. Sokkal nagyobb értékeket kínál Ő nekem, amikkel eddig meg nem foglalkoztam. Azt ragadjam meg, attól leszek igazán gazdag és tudok másokat is gazdagítani. Egészen más világot lát az ember Isten közeléből. Ez az imádság egyik áldása.

Meg az is, hogy ha az én Atyám valamire azt mondja: nem, vagy most nem, vagy egyelőre nem, akkor azt békességgel tudomásul veszem, és azt mondom: akkor jó, mert Ő akkor is megmarad nekem. Az igazi imádság közben az ember újra és újra eljut oda: csak te kellesz én Uram, benned mindent meglelek.

Aki tehát helyesen akar imádkozni, annak előbb Isten gyermekévé kell lennie. Erre hív minket a mi Urunk. Ezért jött Jézus Krisztus, hogy ezt lehetővé tegye, és így teszi ő minden igazán imádkozó ember életében ezt a komoly imádságot olyan titokzatos erőforrássá, amiről talán nem sokan tudnak, s nem is kell, hogy tudjanak, de aminek a gyümölcseit sokan arathatják. Az ilyen imaélet olyan lesz a hívő számára, mint gyökér a fának, alap az épületnek, gyakorlás a művésznek, edzés a sportolónak. Ezek nem a nagy nyilvánosság előtt szoktak történni, de ettől függ minden: lesz-e eredmény és milyen eredmény lesz.

Az életünknek ez a rejtett része, a gyökér része amit Jézus ma hangsúlyozni akar a számunkra. Ma, amikor olyan sok gyökér nélküli ember él, amikor olyan sokan hasonlók ahhoz, hogy ingó-bingó zöld fűszál, hol erre fújja a szél, hol arra, amikor oly sok gyümölcstelen fa vagy vadgyümölcsöket termő fa van körülöttünk, akkor Isten nekünk az imádságban ezt a lehetőséget kínálja fel, hogy eljuthatunk olyan lelki gazdagságra, amiből tudunk osztani másoknak is. Nem a magunkét adjuk, mi is úgy kaptuk. Így lesz a hívő ember a társadalomban is egyre hasznosabbá. Mindnyájan szeretnénk hasznosak lenni, használni, értékeket továbbadni. Isten nekünk értékeket kínál és megtanít tőle kapott szeretettel szeretni, tőle kapott türelemmel béketűrőnek maradni. Megtanít arra, hogy mindenre legyen erőnk a Krisztusban, aki minket megerősít és így tovább. Kínálja, adja nekünk, de hova tegye, ha nem tartjuk a kezünket? Az imádság mindig kinyújtott kéz. Ide kérem szépen az ajándékokat. Elmondom, hogy mire lenne szükségem, de ha te másként gondolod, Atyám, mindenképpen úgy legyen, ahogy te akarod. Így lesz az igazi imádkozónak minden körülmények között békessége.

Mivel ez ennyire fontos, ezért van ennek ilyen sok akadálya. Az a hajsza, amiben élünk, az, ahogy mondani szoktuk, nincs egy csendes lyuk, ahova elbújhatnék, ahol nem nyitnak rám, valóban sok külső, meg belső akadálya is van, amikor minden egyebet fontosabbnak tartunk, mint azt, hogy naponta, ha lehet többször is, elcsendesedjünk a mi Atyánk előtt.

Az akadályok azonban arra valók, hogy legyőzzük őket. Jézus ad nekünk segítséget ezeknek az akadályoknak a legyőzéséhez. Ő a komoly imádkozásban is példa a számunkra, és nemcsak példát adott, hanem erőt is ad hozzá. Hiszen, aki megtanul így imádkozni, és aki Isten újjászületett gyermekeként imádkozik, az tapasztalni fogja: nem is ő imádkozik már tulajdonképpen, hanem az a Lélek, akit Jézussal együtt kapott. A Szentlélek kiáltja benne, hogy abbá, Atyám! És ezek az igazi imádságok.

Mert a Szentlélek nyitja ki a szemünket is arra a temérdek nyomorúságra, ami körülöttünk van. A Szentlélek ajándékoz meg minket irgalmassággal, hogy tudjak együtt sírni a sírókkal, de ne csak sírni, hanem segíteni is minden tőlem telhetőt, s tudjak együtt örülni az örülőkkel, tudjak hordozni másokat Isten előtt, különösen, ha neki még nincs kapcsolata vele, még nem Isten gyermeke. Annál inkább közbenjárók érte. A közbenjáró imádságon óh, de sok-sok áldás van. Itt a gyülekezetünkben is tapasztaljuk ezt. Amikor a népünk is ilyen sokféle szükségben, nyomorúságban van, Isten minősítetten is ráterheli az Ő gyermekeire a közbenjáró imádság felelősségét.

Jó lenne, ha megtanulnánk élni ezzel a lehetőséggel. Ha valaki nem szokott imádkozni, elkezdené ma. Ha valamikor talán imádkozott, nagymamája talán megtanított neki egy-két imát, halványan még a Mi Atyánkra is emlékszik, frissítse fel és kezdje el gyakorolni. Ha pedig szokott imádkozni, akkor még mélyebben, még rendszeresebben, még őszintébben azt mondva: mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te! S akkor Isten sok áldást ad erre válaszképpen.

Jusson eszünkbe ez a kisfiú és kövessük a példáját ilyen lelki formában. Akkor lesznek például ehhez hasonló imádságaink: Uram, oly sok a szükségünk, nem tudjuk, miket kérjünk. Halk szavunk száll, add kegyelmed. Isten-kezed szívünkre tedd. Fiad által Fiad lenni, hozzád menni, együtt lenni véled, magunk szívünk megalázni, s jóban, rosszban csak imádni téged!

Imádkozzunk!

Köszönjük, hogy úgy borulhatunk le előtted most is mindenható Istenünk, hogy tudjuk rólad: szerető Atyák vagy, aki nem teljesíted minden kívánságunkat, de válaszolsz minden imádságra. Köszönjük, ha vannak már ilyen tapasztalataink. Segíts, hogy egyre több legyen!

Köszönjük, hogy gyermekeidül hívsz és kész vagy fogadni minket. Köszönjük, Jézus Krisztus, hogy nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja az ő barátaiért. Te az életedet adtad azért, hogy mi Isten gyermekei lehessünk.

Taníts meg minket sokkal jobban élni az imádság lehetőségével. Tisztíts meg minket minden olyan téves, gőgös gondolattól, hogy mi akarunk irányítani téged. Őrizz meg attól, hogy imádságaink megrendelések legyenek. Segíts komolyan vennünk, hogy te jól tudod mire van szükségünk, és annál általában többet szoktál adni, mint amire feltétlenül szükségünk van.

Taníts minket a Lélek által imádkozni! Köszönjük, hogy így hozhatjuk eléd most népünknek a sokféle szükségét. Könyörgünk a gyermekekért és a fiatalokért. Adj egészséges légkörű családokat. Engedd, hogy egyre több család legyen kis gyülekezetté, ahol szent a te neved, hangzik igéd, és egészen természetes módon hangzik az imádság.

Könyörgünk a házasságokért. Köszönjük, hogy te a beteg házasságokat is meg tudod gyógyítani, s még a halottakat is fel tudod támasztani.

Könyörgünk népünk jövőjéért és azért, hogy legyen reménysége elsősorban tebenned. Adj lelki ébredés népünknek. Könyörgünk hozzád: újítsd meg a mi hitünket is, legyen a te igéd minden tekintetben lábaink szövétneke és ösvényünk világossága. Add nekünk a te irgalmas szívedet, Jézus Krisztus, hogy ez is indítson buzgó közbenjárásra, s legyenek meghallgatott imádságaink.

Engedd, hogy teljes összhangban legyen a hétköznapokban való becsületes helytállásunk a hívő buzgó imádkozásunkkal. Engedd látnunk mindig, hogy mikor minek van a rendelt ideje, s engedd, hogy azt tegyük. S ha majd egyszer letelik az időnk ebben a testben, akkor mehessünk hozzád, ahol már semmi más dolgunk nem lesz, mint hogy örökkön örökké dicsőítsünk és imádjunk téged.