Lekció: Jer 1,4-10

Alapige: Ézs 49,1-6

“Hallgassatok rám, ti szigetek, figyeljetek, távoli nemzetek! Már anyám méhében elhívott engem az Úr, születésemtől fogva emlékezetben tartja nevem. Éles karddá tette számat, keze ügyében tartott engem. Hegyes nyíllá tett, tegzébe dugott engem. Ezt mondta nekem: Szolgám vagy, Izráel, rajtad mutatom meg dicsőségemet! Én azonban ezt mondtam: Hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet. De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél. Most pedig ezt mondja az Úr, aki már anyám méhében szolgájának teremtett, hogy Jákóbot hozzá térítsem, Izráelt hozzá gyűjtsem. Ilyen nagyra becsült engem az Úr, Istenemnél van az erőm.

Ezt mondta: Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám. A pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.”

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, köszönjük, hogy ez nem üres kép, hanem ebből éltünk ezen az elmúlt héten is, hogy mi a te legelődnek a nyája lehetünk. Magasztalunk téged, mert jó pásztor vagy. Köszönjük gondviselő szeretetedet. Köszönjük, hogy ott is védesz bennünket, ahol nem gondoljuk, és olyan sok ajándékot kínálsz, amiről nem is tudtunk addig, amíg nem beszéltél róla, és nem adtad nekünk.

Bocsásd meg, ha oly sokszor nem kellenek nekünk ajándékaid. Bocsásd meg, ha eltelt ez a hét is úgy, hogy csukva maradt a Bibliánk, vagy csukva maradt a szívünk a te igéd előtt. Bocsásd meg, ha még mindig azt gondoljuk, Úr Jézus, hogy nálad nélkül is cseleked-hetünk bármi értelmes, tiszta és maradandó dolgot. Bocsásd meg, hogy a szívünk mélyén ott a sok büszkeség, ellened való lázadás, veled szembeni közöny és bizalmatlanság.

Légy áldott azért, hogy ha időről-időre leleplezed ezeket a bűneinket, és meg akarsz szabadítani tőlük. Hadd legyen ez a mai nap is ennek az alkalma. Készíts nekünk ma csendet, s segíts itt most igazán elcsendesedni előtted, neked térdet és fejet hajtani, előtted feltétel nélkül magunkat megnyitni, és készíts még a nap folyamán olyan csendes időt, amikor eléd állhatunk és engedjük, hogy beszélj velünk. Erősítsd meg bennünk azt a készséget, hogy ma, ha a te szavadat halljuk, nem keményítjük meg a szívünket, hogy elfogadjuk azt a táplálékot, amit adsz a te juhaidnak, hogy még a dorgálásod is kedves lesz számunkra, mert tudjuk, hogy azzal is a javunkat, az üdvösségünket munkálod.

Köszönjük, hogy küldetést készítettél nekünk: értelmes, tartalmas életet. Könyörülj rajtunk és segíts, hogy formálódjunk a te kezedben. Olyan jó tudnunk, Atyánk, hogy pontosan ismered mindannyiunk terheit. Ismered gondjainkat, tudod, hogy éppen most mit nem tudunk megoldani, mi szorongat, vagy mi nyomorít meg, és köszönjük, hogy nálad készen van az erő, a megoldás.

Köszönjük, hogy a te világosságodra akarsz elsegíteni minket. Segíts kilépni a magunk félhomályából vagy sötétségéből erre a világosságra! Bátoríts, hogy ne féljünk attól, hogy ha kiderül, kik vagyunk mi valójában, és ragyogjon fel előttünk a te örök szereteted, végéremehetetlen irgalmasságod is ebben a világosságban. Gyújts ilyen fényt most a te igéddel, és nyisd ki a szemünket, hogy lássunk, és komolyan merjük venni a láthatatlanokat, téged magadat. Tudjunk számolni veled és számítani rád. Tudjunk igazán hinni.

Szólíts meg minket egészen személyesen most és tedd igédet valóban teremtő erővé mindannyiunk életében.

Ámen.

Igehirdetés

Újévkor arról szólt az igehirdetés, hogy Isten minden hívő embert hitvallóvá akar formálni. Vagyis az az Ő szándéka, hogy a hitetlen hívővé legyen,és minden hívő hitvallóvá. Olyan tanítványává Jézus Krisztus-nak, aki elkötelezte magát visszavonhatatlanul, átgondoltan, egy egész életre az ő Megváltója mellett, megmarad mellette minden körülmények között, és eközben úgy megváltozik az élete, hogy életével és szavaival egyaránt másoknak is tudja mutatni a Jézushoz, vagyis a Szabadítóhoz, a szabaduláshoz vezető utat. Olyan hitvallókká akarja a hívőket formálni Isten, akik mindenki számára érthetően és nagy szeretettel el tudják mondani, mit kaptak ők Jézustól, mit jelent nekik a Jézussal való élet, és őszintén, jó lélekkel tudják ezt aján-lani mindenkinek, akivel csak találkoznak.

Bibliaolvasó kalauzunk szerint Ézsaiás könyvének most éppen azokat a fejezeteit olvassuk, amelyekben ugyanerről beszélt Isten az Ő választott népének. Éppen a mai szakaszból kiderül, hogy Isten az Ő népét pogányok világosságává akarja tenni. Vagyis olyanná akarja formálni, amely nép úgy él, hogy az önmagáért beszél, és Istenre mutat, és amely nép tud és mer úgy beszélni az ő élő Istenéről, az Istent nem ismerő népek között, hogy azok rádöbbenjenek a maguk faragta bálványok hiábavalóságára, és az élő Istenhez térjenek. Mégpedig a saját érdekükben, mert ez nem Isten érdeke, hogy Őhozzá minél többen térjenek, hanem az Ő szeretetéből következik, hogy kincseit, amik nélkül boldog életet nem élhetünk, minél többeknek odaadhassa. Isten nem magának toboroz itt híveket, hanem azokon akar segíteni, akik még nem ismerik őt, és akik így nélkülözik mindazt a jót, amit csak tőle lehet megkapni.

“Hogy eljusson szabadításom a föld határáig.” Isten szabadítást készített az em-bereknek mindabból, ami megkötözi őket. Ő adni akar, és azokat, akik már ismerik Őt, arra akarja használni, hogy ezt érthetően, értelmesen, meggyőzően el tudják mon-dani másoknak, ahogy múltkor használtuk azt az egyszerű képet: hogy egyik koldus meg tudja mutatni a másiknak, hol lehet kenyeret kapni. Isten népe már kapott kenyeret. Isten népe már átéli azt, amit itt most énekeltünk: ő az Isten legelőjének a nyája (95. zsoltár). Ő kapott Isten szeretetéből erre az életre és az örök életre. Isten ezt a szeretetet akarja adni másoknak is. És azt a nagy kiváltságot adja a benne hívőknek, hogy ennek a közvetítői lehetnek. Legalábbis az örömhírt vihetik, hogy van kenyér. Isten nem olyan bálvány, mint amit ti faragtok magatoknak, hanem olyan, aki teremtett minket, és Ő gondoskodik rólatok. Itt lehet Őt megtalálni.

Ez tehát a cél, hogy akik már ismerik az Urat, azok minél többeknek tudjanak segíteni, hogy odataláljanak Őhozzá, hogy Isten szabadítása minél többekhez eljusson. Ezért akarja Isten az Ő népét pogányok világosságává tenni.

Ezen a világon rettenetes szellemi sötétség uralkodik. De van világosság, és tud-juk, hogy éppen Jézus Krisztusról mondja a Szentírás, hogy Ő az igazi világosság, aki megvilágosít minden embert. Istennek azon-ban eszközökre van szüksége, akik viszik ezt a fényt és mutatják az utat az igazi világossághoz. Önmagunktól egyikünk sem alkalmas erre. Ezért akar Isten alkalmasakká formálni.

Nos, ez a mai szakasz, amit hallottunk, pontosan arról szól, hogy milyen úton juthat el Isten népe oda, hogy pogányok világosságává válik. Mik ennek az előzményei, mert ez nem magától jön létre, és végképp nem úgy van, hogy születnek hívő zsenik, akik alkalmasak erre, a többi meg, az átlag, az nem. Isten mindenkit alkalmassá tud formálni, és mindenkinek ugyanazon az úton kell végigmennie, és ugyanúgy juthat el ide.

Mivel ebben a szakaszban minden vers-ben egy újabb gondolatot szólaltat meg Isten igéje, versről versre menjünk most, és azokat a lépéseket próbáljuk végiggondolni, amiken Isten az övéit végigvezeti.

Az első, hogy mindent megelőzően Ő erre a szép szolgálatra kiválasztotta az Ő népét. “Elhívott engem az Úr, születésem-től fogva emlékezetben tartja nevem. Már anyám méhében elhívott engem.”

Még nem is formálódott néppé ez a társaság, még senki nem tudott róluk, Isten már elhatározta, hogy a népek sokasága közül ezt a kis közösséget választja ki arra, hogy rajta keresztül a többieknek valami jót adjon. Nem azért, mert ők különbek, mint a többi. Meg sem voltak még, már úgy döntött Isten. Nem az érdemeik elismeréseként kapják ezt a kiváltságot, hanem tetszett az Istennek, hogy így döntött.

Ha néhányat lapozunk a Szentírásban, a Jeremiás könyve első részében ugyanezt olvassuk Jeremiás elhívásáról. Egy fiatalembernek, aki lehet, hogy akkor még csak tizenéves volt, ezt mondja Isten: “Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.”

Még meg sem fogant Jeremiás, már ké-szen volt az örök isteni terv, hogy mi lesz az ő küldetése. Isten néha fellebbenti a fátylat és bepillanthatunk az Ő örök tanácsvégzésébe, amiből sok mindent nem értünk meg ezzel a mi nagyon is homályos elménk-kel de aminek a bölcsességén csak csodálkozhatunk, és Pállal együtt mondhatjuk: “Ó, Isten bölcsességének mélysége és ma-gassága, kicsoda kutathatja ki az Ő gondolatait?”

Annyi azonban nagyon fontos éppen a küldetésünk végzésére való tekintettel, hogy Isten nem a képességei szerint válogatja össze az Ő szolgáit, és nem személyes kiválóságunk alapján szelektál vagy küld el. És végképp nem teljesítményeink következtében küld vagy nem küld, hanem a fogantatásunk előtt eldöntötte, hogy küldetést szán nekünk, és aki Őt megismeri, annak feladatává teszi, hogy pogányok világosságává legyen.

Ez azért fontos, mert amikor már Ő megengedi, hogy végezzük ezt a csendes bizonyságtevő szolgálatot, akkor sem bízhatjuk el magunkat egy pillanatra sem. Nem a magunk rutinjában vagy képességeiben, rátermettségében bizakodhatunk, mert akkor biztos, hogy megszégyenülés következik be. Akkor engedi Isten, hogy meglássuk, mire megyünk a magunk tapasztalatával meg rátermettségével. Nekünk mindig Őbenne kell bíznunk, mert Ő akar használni bennünket. Nem az a fontos, hogy ki mire képes, és ki mit végzett már el, hanem hogy Isten melyikünket mire akar használni.

A második, hogy éppen ezért Ő gondosan felkészíti az övéit. Olyan szép és egyszerűségükben is kifejező képek ezek: “Éles karddá tette számat, keze ügyében tartott engem. Hegyes nyíllá tett, tegzébe dugott engem.”

A múltkor láttuk, hogy Isten mindent az Ő igéjével végez el. Kimondja és meglesz. Ez az ige viszont nincs a birtokunkban. Éppen ezért arra van szükség, hogy a szánkba adja az Ő igéjét. Az éles kard, a kétélű kard legtöbbször Isten igéjének a képe a Szentírásban.

Jeremiásnak is azt mondja, amikor az előbb olvasott elhívása után elkezd aggályoskodni a próféta, és mindenféle kifogást felhoz, hogy ne kelljen ezt a feladatot végeznie: fiatal vagyok, tapasztalatlan, küldjél mást, alkalmasabbat… Akkor azt mondja Isten: “Ne mondd, hogy fiatal vagy, hanem menj, ahova csak küldelek, és hirdesd, amit csak parancsolok! … Azután kinyújtotta kezét az Úr, megérintette a számat, és ezt mondta nekem: Én most szádba adom igéi-met!”

Isten a szánkba adja az Ő igéit. Erőteljes bizonyságtételre csak az képes, aki Istentől ilyen igét kap. Beszélni a legtöbb ember tud. De igét hirdetni csak az tud, akinek Isten az Ő igéit a szájába adta. Minket az ige hirdetésére hívott el és küld a mi Urunk. Ennek az a világos feltétele: csak az tud igét mondani, aki naponta Isten igéjét magába fogadja.

Ezékiel könyvében olvassuk: megeszi az Isten beszédét. Edd meg és nyeld le — mondja ott a prófétának. Megrágom, elfogadom, a magamévá teszem. Teljesen azonosulok vele. Még egy szót sem szóltam róla, de ott él bennem Isten igéje, áthatja a gondolataimat, az egész gondolkozásomat átformálja. A jellememet átalakítja. A belső szellemi világomat uralja. Meghatároz egészen. Aztán egy váratlan pillanatban, amikor az én Istenemről beszélhetek valakinek, igét fogok mondani. És amit róla mondok, az úgy érkezik meg az ő szívéhez, mint a mindenható Isten üzenete, mint amit Ő maga mond neki — csak egy eszközön keresztül.

Ennyire ki van kapcsolva minden emberi tulajdonság. Ennyire függ a bizonyságtétel attól, hogy én mit csinálok az igével. Befogadom-e, megeszem-e, engedelmeskedem-e annak. Szent-e nekünk Isten igéje mindenestől úgy, ahogy a Szentírásban írva van? Feltétel nélkül készek vagyunk-e engedelmeskedni neki? S majd amikor lehetőség és szükség van rá, és megszólal az ilyen ember, akkor ige jön ki a száján, mert igével van tele a szíve. És amivel tele van a szív, az jön ki a szájon — mondta az Úr Jézus.

Ha tehát valaki komolyan akarja venni, hogy Isten hitvallóvá akar formálni minket, és bizonyságtevő életet akar élni, az itt kezdődik. Engedi, hogy Isten az ő igéjével munkálkodjék benne. Egyébként sem mi végezzük ezt a szolgálatot. Ez a két kép szemléletessé teszi számunkra, hogy a misszió ura maga a mindenható Isten. Ő támaszt világosságot a pogányok sötétségében, Ő küldi el szabadítását a népeknek, csak eszközökként felhasználja az övéit. Ezt mondja: “Éles karddá tette számat, keze ügyében tartott engem.” Ő fogja a kard markolatát, nem én handabandázok az ige kardjával, hanem Ő küzd általam is az Ő igéjével. “Hegyes nyíllá tett, tegzébe dugott engem.”

Nem a nyíl dönti el, mikor röpül és hova, hanem meghúzza magát szép csendesen a tegezben, aztán mikor szüksége van rá a tulajdonosának, majd kilövi. Éppen ez a csendes alázat az egyik feltétele annak, hogy valaki Isten kezében használható eszköz legyen. Engedem, hogy formáljon, hegyes nyíllá formáljon, és engedem, hogy Ő használjon akkor és arra, és úgy, ahogyan Ő akarja. Ebbe nekem semmi beleszólásom nincs.

Egyszer fiatal lelkészek csendesnapján volt szó hasonló kérdésekről, éppen a jere-miási ige alapján. Valaki felháborodott, hogy micsoda gondolat ez, sérti az ember önérzetét. Hogyhogy csak eszköz vagyok Isten kezében? Sehogy sem értette meg a fiatalember, hogy nincs ennél nagyobb kiváltság, mint Isten kezében eszközzé válni. És nincs annál nagyobb méltóság, mint ami-kor egészen tudok azonosulni a Mindenhatóval, és Ő azt tehet velem, amit akar, arra használhat, úgy, ott és olyan körülmények között, ahogy neki tetszik. És nekem is az lesz a legjobb, mert eközben bontakozom ki igazi belső gazdagságra, miközben egészen átengedem magamat neki. El egészen addig, ahogyan ez a két egyszerű kép kifejezi: kard az Ő kezében, nyíl az Ő tegzében. Aztán arra használ, amire akar.

És ez a harmadik, ami itt a harmadik versből kiderül: “Ezt mondta nekem: Szolgám vagy, Izráel, rajtad mutatom meg dicsőségemet!”

Itt az a kifejezés van: rabszolgám vagy. Akiben ez tudatosodik, aki ezt nemcsak elfogadja Istentől, hanem boldog örömmel ennek megfelelően él, hogy a rabszolgája vagyok, az nem akar a maga ura lenni. Az nem akar dacolni Istennel. Nem ad neki tanácsokat. Nem tiltakozik ellene. Az tudomásul veszi, hogy mindenestől kiszolgáltathatja magát neki és ebben a feltétel nélküli engedelmességben boldog. És bármilyen ellentmondásosan, paradox módon hangzik is: ebben a feltétel nélküli engedelmességben jut el olyan szabadságra, amit csak az Isten rabszolgái élnek át. Az Isten fiainak szabadságára — ahogy Jézus Krisz-tus mondja.

Az Ő akaratára való tudatos ráhangolódás, a neki való teljes engedelmesség az egyik fontos feltétele annak, hogy aztán pogányok világosságává tegyen, noha nekem semmi különös adottságom, képességem erre nincs.

Ez volt a terve Istennek a választott néppel. Aztán sorozatosan kiderült, hogy ez a nép nem alkalmas erre. Nem akar azo-nosulni Isten céljaival, nem teszi magáévá Isten akaratát. És akkor jöttek a tisztító próbatételek, egyebek közt a babiloni fogság, de Isten onnan is hazahozta a hívő maradékot — ahogy a Biblia mondja. A nagy népen belül kialakult egy kisebb létszámú nép, az Istenhez hűségesek, akiket használt arra, hogy pogányok világosságává legyenek.

Olyan kifejező ez is: “rajtad mutatom meg dicsőségemet!” Nem azt mondja: te ragyogtatod fel az én dicsőségemet a pogányok előtt. Nem tudjuk magunkat olyan fényesre csiszolni, hogy fölragyogjon rajtunk az Isten dicsősége. Egyedül Ő tud minket olyan tisztákká tenni, teremteni, hogy felragyogtatja rajtunk az Ő dicsőségét. Még ennek is Ő az alanya. Nem a mi Istenért végzett nagy tetteink, hanem a hozzá való hűséges ragaszkodásunk a feltétele annak, hogy pogányok világosságává tegyen, és tud-junk úgy bizonyságot tenni róla, hogy annak ereje lesz; tudjunk úgy élni, hogy azt mások is megkívánják, és az Őhozzá hívogasson.

A negyedik, amit a negyedik versből megtudunk, hogy az ilyen élettörténet soha nem sikertörténet. “Én azonban ezt mondtam: Hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet. De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél.”

Vagyis, aki elkezdi végezni ezt az Istenhez hívogató, Őreá mutató szolgálatot, amibe beletartozik a puszta élete és alkalmanként a bizonyságtétele is, az sok kudar-cot fog átélni. A múltkor láttuk már, hogy mennyire széllel szembe kell itt menni. Milyen sok akadályba ütközik a Jézusról való bizonyságtétel. Mennyire nem érti ez a világ, mennyire másként gondolkozik, mi-lyen idegen az evangélium ennek a világnak a sok féligazsága és hazugsága között, mennyire távol vagyunk attól, hogy készséggel fogadjuk. Milyen sokszor kigúnyol-ják. Nem elég modern a Krisztus keresztjéről szóló beszéd. Feleslegesnek érzik az emberek. Azt is érheti sokféle kellemetlenség, aki ezt képviseli, vállalja és vallja.

Három olyan szó is van itt az eredeti szövegben, ami erre utal: hiába, káosz, szél. Hiába, hasztalan erőlködtem — mond-ja itt szomorúan. A káosz mindig a sötétség, az üresség, az eredménytelenségnek a kifejezése. Azt mondja: szélbe hintett szó volt a bizonyságtételem. Elfújta, eltűnt, nem látom sehol a következményét.

Sokszor át kell élniük Isten gyermekeinek ezt. Van azonban itt a mondat közepén egy hangsúlyos ellentétes kötőszó: de. “De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél.” Vagyis: komolyan veszi, hogy ez nem az én ügyem, ez az Úr ügye. Tiéd az ügy, ó Jézusunk — ahogy egy szép ének mondja. Ő csak felhasznál ebben eszközként. Tőlem egyet kíván meg: hűséges legyek. Azt csináljam, ami a dolgom, az összes többi az Ő dolga. Hogy ebből mi lesz, hogy négy mag közül háromból nem lesz semmi, mert az útfélre hull, a kövek közé, a gyomok közé, de lesz egy, amelyik elképzelhetetlenül sokat terem.

Nincs olyan gabona, amelyik százszor annyit teremne, mint a vetőmag. Jézus tudatosan mondja: lesz, ami hatvanszor, sőt százszor annyit. Ezt látjuk a misszióban. A lelkét kiteszi valaki, rámegy az élete a szolgálatra, senki nem tér meg körülötte. Talán egy valaki, de azt az egyet Isten úgy megáldja és felhasználja, hogy az ő bizonyságtételére sokan lesznek hívőkké. Hiábavaló volt az elsőnek a szolgálata? Dehogy volt! Itt nem mennyiségre megyünk. Ha egyet odavezetett és az volt a feladata, Isten azt fogja megáldani.

Merjük elkezdeni a közvetlen környezetünkben. Itt is azt mondja: először a te népedet, majd aztán pogányok világosságává. Kezdje el ki-ki a maga gyermekével, aztán lehet, hogy hosszú ideig, főleg tizenéves korában, semmilyen gyümölcsét nem látja, de ha az ige a szívébe hullott, az kikel. Egyszer biztos, hogy kikel. Ha kapott valaki tőlünk igazi szeretetből fakadó csendes szolgálatot, egyetlen kicsi szívességet. A múltkor valaki a bizonyságtételében erre hivatkozott: az volt az első, ami engem Istenhez kezdett vezetni, hogy az a hívő ismerősöm, akit sokat gúnyoltam és megvolt róla a véleményem, egyszer mit csinált velem. Apró szívességet, de egy kritikus helyzetben igazi szeretetből fakadt és nem tudta elfelejteni. Évek teltek el úgy, hogy tovább is gúnyolta a hívőket, de egyszer csak erre emlékezve kezdett el olyan helyre járni, ahol igét lehetett hallani. Mert az az általa dilisnek minősített valaki Krisztusból adott neki egyszer valamit. A Krisztus áradt ki belőle, mert minden igazi szeretet ilyen. Ez vonzotta őt végül is Krisztushoz.

Ezeket nem kell nekünk számon tartanunk: mit mondtam, mit tettem, hol az eredmény. A mi dolgunk az: mondjam és tegyem. Mert tiéd az ügy, ó Jézusunk. Minket kardként, nyílként használ, csak oda menjek, ahova küld, és azt tegyem, amit Ő mond.

Ez a szó: siker, teljesen idegen a missziótól. Itt nem sikerekről van szó, hanem áldásról, és annak egészen mások a törvényszerűségei, mint különösen a ma gyakran használt sikerfogalomnak.

Ez a de fontos, hogy ott legyen minden hívő ember életében. Lehet, hogy hosszú ideig nincsenek látható gyümölcsei a fáradozásomnak. Lehet, hogy ha csak a láthatókra nézek, azt mondhatom: hasztalan fáradoztam, semmiért, hiába pazaroltam erőmet. A kérdés: hogyan folytatódik ez a panasz? “De az Úrnál van az én ügyem, és munkám jutalma Istenemnél.” Ekkor összeszedi magát a hívő, és reménységgel folytatja tovább akkor is, ha addig eredménytelen volt a munkája.

Ezek után jön az ötödik. Itt érkezik el Isten oda, hogy tudatosítja a benne hívőkben, hogy “kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám” — eddig ebben voltál —, hanem “a pogányok világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.”

Elhangzik ez a kitüntető isteni szó: kevés. Kevés az, amit eddig csináltál, mivel azonban hűségesen végezted a keveset, most korlátlan lehetőségeket nyitok meg előtted: A föld határáig világíts a pogányok között. Isten kitágítja a megbízatást. Kezdődik a saját népemmel, a saját családommal. A munkahelyen azokkal, akikkel mindennap találkozom, akik a legtöbbet tudják rólam, akik a legpontosabban el tudják sorolni a hibáimat, ismerik gyengeségeimet. Ott a közvetlen közelben. Nem nekem kell keres-nem, még hova kellene elmennem, mert úgy feszít engem az evangélium. Majd amikor Ő ajtót nyit, akkor viszont menjek és ne okoskodjam, mint Jeremiás, meg mindenki, aki — érthetően — megijedt a na-gyobb feladattól, hanem bízzam Őreá azt is.

Ehhez azonban ez az út vezet: sose felejtsem el, hogy Ő választott ki erre és Ő tesz alkalmassá erre a szolgálatra. Sose felejtsem el: kard vagyok az Ő kezében, és nyílként csendesen meghúzódom az Ő tegzében, és nem én intézem a lelki munkát, hanem majd Ő használ engem. Ebben a teljes alázatban, mint az Ő rabszolgája legyek kész engedelmeskedni neki, és legyek kész szenvedni is érte és vállalni a kudarcokat. Aztán egyszer csak olyan lehetőségeket nyit majd ki esetleg, amikről nem is álmodtam: pogányok világosságává válok. Én magam csodálkozom a legjobban rajta: én, Uram, ilyen szerény képességekkel? Ilyen átlagos vagy az alatti műveltséggel? Ilyen sok ügyetlenséggel? Fiatalon, mint Jeremiás? Beszédhibásan, mint Mózes? Gyó-gyíthatatlan betegséggel, mint Pál apostol? Én…? Ezzel nem kell sokat foglalkozni: én. Miért? Mert kiválasztott, mert alkalmassá tett, mert használni akar. Az én dolgom: engedjem, hogy használjon, és akkor pogányok világosságává lesz az ember.

Ennél még egy kicsit időzzünk, mert ez újszövetségi kifejezés itt az ószövetség közepén. Van Jézusnak két mondata, amiket nehéz összeegyeztetni. Azt mondja: “Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (Jn 8,12) És azt mondja: “Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,14) Hát most Ő a világ világossága, vagy mi vagyunk a világ világossága, a benne hívők?

Erre a kérdésre világos választ ad sok más igében a Szentírás. Például a János evangéliuma elején mindjárt, amikor arról van szó, hogy milyen sötét ez a világ, és az igazi világosság Jézussal jelent meg, de nem fogadta be a világ. “”Akik azonban befogadták, azoknak megadta azt a kiváltságot, hogy Isten gyermekeivé legyenek. Vagyis: Jézus az igazi világosság, de aki Őt befogadja, az fényt fog tőle, és az maga is elkezd világítani. Így teszi Isten pogányok világosságává azokat, akik Jézus Krisztust befogadták.

Nem kell bizonygatni, és nem kezdek itt most szemléltető példákat sorolni, hogy ezen a világon egyre nagyobb sötétség lesz. Sötét erők irányítják sokszor az eseményeket, sötét szándékok húzódnak meg sokféle történés mögött. A sötétben tapogatnak tömegek, néha hihetetlen nagy önbizalommal és önteltséggel, s talán magunkat is rajtakapjuk olykor, hogy milyen sötét indulatok és gondolatok mozdulnak meg néha bennünk. Jó szándékú emberek gyújtogatnak mé-cseskéket, de nem igen tudunk tájékozódni azoknál. Az igazi világosság hiányzik.

Isten igéje nekünk éppen így karácsony közelében azt hirdeti: megjelent az igazi világosság. Egyedül Jézus mondhatta el magáról: én vagyok a világ világossága. Az emberek nem szeretik a világosságot. Kegyetlen dolog, amikor kiderül valakiről, kicsoda ő valójában. És ahogy a Nikodé-mussal folytatott beszélgetésben mondja Jézus: “inkább elhúzódnak a sötétségbe, hogy az ő cselekedeteik napvilágra ne jöjjenek.”

Van-e bátorságunk kilépni ebből? Oda-lépni Jézus világosságába, hadd derüljön ki, kik vagyunk valójában, és miközben ez kiderül, elkezd ragyogni az életünk. És Ő, aki a világ világossága, világ világosságává formálja azokat, akiket Ő megtisztíthatott, betölthet Szentlelkével, gazdaggá tehet igé-jével. És miközben ugyanúgy éljük tovább a magunk hétköznapi életét, világítani kezdünk. Ő felhasznál minket mint világ világosságát arra, hogy pogányok világosságává legyünk.

Pogányok sokan élnek körülöttünk. A világ világossága hatalmasan ragyog Jézus Krisztusban. Eszközök kellenek, akik fényt fognak Őtőle, megtisztulnak Őáltala, és aztán az Ő küldetésében pogányok világosságává lesznek. Engedjük, hogy így vegyen kézbe, így hasson át, így formáljon és aztán így használjon minket.

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, magasztalunk és valljuk, hogy az igazi világosság benned jött el erre a világra. Hisszük, hogy te tudsz megvilágosítani minden embert. Bátoríts meg minket, hogy egészen odaálljunk a te világosságodba. Mutasd meg nekünk, hogy kik vagyunk valójában. Hisszük, hogy az Isten, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, Ő gyújthat világosságot a mi szívünkben is.

Támassz ilyen fényt bennünk, aminél helyesen tudunk eligazodni, aminél jól tájékozódunk és másoknak is megbízhatóan mutatjuk a hozzád vezető utat! Taníts minket világosságban járni! Szabadíts meg minden olyan gondolattól, szokástól, szenvedélytől, bűntől, amit a sötétségben szeretnénk tartani! Formálj minket olyanokká, akik világítunk.

Bocsásd meg, Urunk, hogy sokszor éppen árnyékot vetettünk rád otthon is. Sokszor botránkoztattuk a körülöttünk élőket. Bocsásd meg, ha nem kívánatos az az élet, amiről azt hittük: ez a keresztyénség, és a körülöttünk élők azt mondják: ebből nem kérnek. Bocsásd meg, ha éppen azt a többletet nem tudjuk adni a mi pogányainknak, amit te kínálsz a tieidnek.

Segíts, hogy a szabadítás eszközei legyünk, hogy a te szabadításod valóban a föld végéig érjen. Segíts elkezdeni kicsiben már ma ezt a rád mutató, rólad szeretettel bizonyságot tevő szolgálatot. Segíts minket, hogy ez maga is fegyelmezzen minket és segítsen növekedni a megszentelődésben, az alázatban, az engedelmességben. Megmaradni veled szoros közösségben. Szabadíts meg attól, hogy az érted végzett nagy tettekre vágyakozzunk, és bátoríts minket arra, hogy a hozzád való hűséges ragaszkodást tekintsük napi feladatnak. Használj minket arra, amire akarsz.

Könyörgünk hozzád különösen azokért, akiknek sokat kell szenvedniük az evangéliumért és a te nevedért. Könyörgünk a mohamedán országokban élő keresztyén testvéreinkért. Kérünk, te védd az életüket, testi épségüket, templomaikat. Használd őket ott is az evangélium világosságának a továbbadására.

Könyörgünk népednek az ellenségeiért. Csillapítsd gyűlöletüket és engedd, hogy közülük is sokan megismerjék a te szeretetedet, és új emberekké legyenek.

Könyörgünk, segíts minket, hogy soha semmiféle szolgálatot ne vessünk meg, ne becsüljük le, amit te készítesz el nekünk. Segíts hűségesnek maradni a kevésen is, és ha arra bízol, a sokon is. Tarts meg mindvégig őszinte alázatban, és abban a rendíthetetlen bizonyosságban, hogy ez az ügy a tiéd, és ezért győzelem a vége.

Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk legszemélyesebb terheinket, titkainkat, félelmeinket. Hozzád kiáltunk tanácstalanságunkból. Tégy bölcsekké minket, segíts helyes döntésekre. Szemeiddel tanácsolj, igéd és Lelked legyen a vezérünk. Add, hogy így tudjunk másokat is helyesen tanácsolni.

Könyörgünk hozzád az evangélium terjedéséért, népünkért, annak vezetőiért. Kérünk ,szenteld meg naponkénti bibliaolvasásunkat, hogy egyre többet értsünk, és jól értsük igédet. Taníts minket a Lélek által imádkozni, az imádságot, mint tőled kapott fegyvert is helyesen forgatni, soha nem mások ellen, mindig másokért.

Köszönjük, hogy nálad megvannak a kéréseink, és amit akaratod szerint kértünk, azt már megadtad nekünk.