Lekció: Mt 5,1-12

Alapige: 2Móz 13, 17-22

„Amikor elbocsátotta a fáraó a népet, nem vezette őket Isten a filiszteusok országa felé, bár az közel volt, mert úgy gondolta Isten, hogy hátha megbánja a nép a dolgot, ha harcot lát, és visszatér Egyiptomba. Ezért kerülő útra vezette Isten a népet a Vörös-tenger pusztája felé. Hadirendben vonultak el Izráel fiai Egyiptomból. József tetemét is magával vitte Mózes, mert ünnepélyesen megeskette ő Izráel fiait: Bizonyosan gondja lesz rátok Istennek, és akkor vigyétek el innen az én tetememet is magatokkal! Azután fölkerekedtek Szukkótból, és tábort ütöttek Étámban, a puszta szélén. Az Úr pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton, éjjel meg tűzoszlopban, hogy világítson nekik, és éjjel-nappal mehessenek. Nem távozott el a felhőoszlop nappal, se a tűzoszlop éjjel a nép elől.”

Imádkozzunk!

Megvalljuk neked mindenható Istenünk, hogy az a legnagyobb bajunk, hogy mi egészen másképpen szeretnénk boldogok lenni. Nem úgy, ahogy te mondod. Nem azok által, nem tiszta eszközök által. Sokszor csupán emberi indulatból, elképzelésből, tervekkel, s legtöbbször nem kérdezünk téged. Nem rendeljük alá a mi akaratunkat a tiednek, és ezért röpke boldogságok után nagy boldogtalanságban van részünk.

Köszönjük, Urunk, hogy te meg akarsz tartani minket. Köszönjük, hogy szereteted nem múlik el, és a te irgalmad örökkévaló. Köszönjük, hogy nem tűntünk el mint magyarság a föld színéről, hanem megmaradtunk sok-sok megrostált időszak, pillanat után, de mégis csak vagyunk. Köszönjük, hogy mindez azért történt, hogy még inkább megismerjünk téged, és veled járjunk. Köszönjük, hogy megvigasztalsz és megvigasztaltál minket gyászunkban. Megosztod velünk örömödet, örömünket megoszthatjuk veled. Találhatunk a gyülekezetben testvéri közösségre, de legfőképpen köszönjük a te legnagyobb ajándékodat, Önmagadat odaadtad értünk a golgotai kereszten.

Kérünk, áldd meg ezt a mai istentiszteletünket is!

Urunk, addig is, amíg az örök hajlék felé tartva oda megérkezünk, azt kérjük tőled, hogy taníts meg minket engedelmeskedni neked! Téged kérdezzünk, hogy ne lázadjunk ellened, hogy ne nélküled rendezzük be az életünket, hanem veled, és így általad tudjunk boldogulni, és boldogan élni, és aztán meghalni!

Köszönjük, hogy te megígérted a segítséget. Segíts hát, kérünk!

Ámen.

Igehirdetés

Isten népének negyven éves pusztai ván-dorlásáról olvastam el most pár sort. A pusztában való út kerülő út volt, és sokkal, sokkal hosszabb, mintha egyenesen vitte volna Isten őket Északnak, a filiszteusok földjén keresztül. Isten azonban megindokolja a döntését. Közel volt a filiszteusok földje, de úgy gondoltam, hátha megbánja a nép a dolgot, ha harcot lát, megfordul, és visszatér Egyiptomba, vagyis a rabságba és a szolgaságba.

Egyszer Mózes nagyon elkeseredett a negyven év végén, és Isten akkor a következőt mondja neki: „Mózes, emlékezzél meg az útról, amelyen vezetett téged az örökkévaló, a te Istened negyven éve a pusztában, hogy megpróbáljon téged, hogy megtudja, mi van a szívedben."

Mire használta fel Isten a hosszú, kerülő utat? Hogy megvizsgálja és megpróbálja a népet, hogy mi van a szívében. Mi a legtöbbször ezt nem hisszük el, hogy a hosszú kerülő utak az egyenes helyett – amit mi legalább is annak tartunk – nagy áldására lehetnek azoknak, akik Istennek engedel-meskednek.

A hosszú kerülő utat Isten arra használta fel, hogy az emberek szívébe új szívet teremtsen, mert abba az országba, amit Isten nekik szánt, már csak új szívvel – ez azt jelenti, hogy új indulattal – léphettek be. Ugyanis akkor tudtak jól élni Isten ajándékával, ha más szívvel közelítettek, közeledtek felé.

Mondhatja bárki, hogy ez a pusztai vándorlás egy ókori törpe nép törpe történelmének egy része. A Szentírás azonban azt mondja, hogy Isten a történelem ura. Ő tartotta ott is kézben a történelmet, legalább is tudott mindenről, ami történt, és Isten tartotta és tartja később is, most is, kezében a történelmi eseményeket.

Minden népnek megvan a maga történelme. Minden népnek megvan a maga Istentől rendelt feladata. Izráel népének mindig akkor ment jól, amikor figyeltek Istenre, amikor Isten akaratának engedelmeskedtek, és betöltötték azt a tervet, amit Isten tervezett velük.

A megmaradás mindig attól függ, hogy egy nép felismeri-e Isten akaratát, és kollektív módon, közösen akarja-e azt cselekedni.

A hívő keresztyének tudják, hogy nincsen véletlen, nincsen balsors. Nincsen olyan történelmi helyzet, amiről Isten ne tudna, ami ne az Ő szeme előtt zajlana. Nem mindent Ő akart, de Isten mindenről tudott, és mindenről tud.

Isten nagyobb a népeknél, az uralkodóknál, egykori, jelenlegi és jövendőbeli po-litikusoknál is. Isten kezében tartja a történelmet akkor is, ha ebből időnként nem sok látszik. Enged rostálásokat. A magyarságot de sokszor megrostálta a történelem, s engedte Isten, hogy megrostálja.

Az ember tényleg nem érti, hogy hogy süllyedhet ilyen mélyre egy ember? Kiszabadítja Isten, és ő felhozza az uborkákat meg a hagymákat, s nem sejtettek semmit abból, hogy milyen csodálatos az az ország, ahova majd beviszi Isten az Ő népét.

Nem lehetett könnyű elindulni, bár Gó-sen földje sohasem volt az övék, csak egy ideig lakhattak ott, de annyi minden kötötte őket Egyiptomhoz. Nem volt könnyű az elszakadás. Hány születés, játszótér és hány sírhalom? Milyen nehezen válunk meg egy tárgytól, egy emléktől, egy képtől, egy táj-tól, egy épülettől? Tíz generáció, nagyon sok idő. Istennél semmi az a pár száz év, de az embernek nagyon sok, még negyven év is. Fél emberöltő. Nem volt könnyű onnan el-indulni. De tudomásul kellett venniük, hogy indulni kell, mert Istennek ez a parancsa.

Ha csupán a történelmi helyzetet figyel-ték volna, lehet, hogy maradnak, de Isten szavának nem lehet ellenállni. Helyesebben lehet, de összetörik bele az ember. Összetört volna bele lelkileg és talán fizikailag a nép. Végül is Isten népére mindig az a jellemző, akármilyen a történelmi helyzet, kizárólag és egyedül Istennek akar engedelmeskedni.

Végül is Isten akaratával szembe nem is lehet hadakozni. Vele szemben nincsen sem ellenállás sem passzív, sem aktív módon. Isten végigviszi ha törik, ha szakad, az Ő akaratát. Beletörhet az életünk, tönkre mehetünk bele. De Isten valamit eldöntött, és Ő nem alkuszik. Miért? Mert Ő jó pedagógus. Mert Ő tudja, hogy számunkra az a legjobb, amit Ő akar, amit eltervezett. Fél-re nyomja a mi terveinket. Lenullázza a programjainkat. Elteszi az útból az elképzeléseinket. S végrehajtja azt, amit Ő jónak lát, mert egyszerűen szeret, mert azt akarja, hogy boldog emberek legyünk, hogy kiegyensúlyozottak, hogy békességgel a szívünkben, kövessük Őt az úton. Nem azért, mert zsarnok, s minden áron az Ő akaratát akarja megvalósítani, hanem azért, mert szeret, sőt, jobban szeret mindenki másnál.

A nép tehát a pusztában vagy összetört, vagy engedelmeskedett. Az igazán hívő em-berek azonban engedelmeskedni szoktak, ha törik, ha szakad, mert számukra már az a legfontosabb, hogy mi az Isten akarata, üzenete, és mi az Isten terve? A legnehezebbet Isten elvégezte Egyiptomban. Megadta a szabadulást az Ő népének. A továbbiakban azt kellett tenniük, amit az Isten mondott nekik.

Nem volt ez – újra mondom – könnyű elindulni. Gondoljunk bele: pici gyerekekkel, idősekkel, betegekkel, plusz még József tetemét is kellett vinni a pusztában. Me-leg volt, sokszor éheztek, alig volt vizük. Nagyon nagyon nehéz út volt ez, de nem egyedül mentek ezen az úton.

Ott kellett hagyniuk az eredményeket, a szokásokat, mindent, ami addig fontos volt. S elindultak Istennel, mert Isten maga az élet. S még valami nagyon fontos volt, amire rájöttek. Isten is otthagyta Egyiptomot. Isten nem maradt Egyiptomban. Elment onnan Isten népe, kivitte Isten az Ő népét, és elment velük a pusztába.

Mit jelent ez a mai gyakorlatra nézve? Sokszor lenézik a hívő embereket. Sokszor azt mondják: te még csak itt tartasz? Sokszor legyintenek, mosolyognak, nem érdekli őket, hogy mit mondnak a hívők. De a dolgok végén azért mégis csak megkérdezik őket. De mégis csak észreveszik, ha egy hívő ember elmegy egy munkahelyről. Valami eltávozott vele együtt. Talán így nem mondják ki, hogy valaki eltávozott.

Azt olvassuk, hogy Isten maga ment az Ő népével. Éjjel tűzoszlopban, nappal felhőben. Ez azt jelenti, hogy nem maradt Egyiptomban.

Akivel Isten jár, és aki Istennel jár, az áldás lesz a környezete számára is. Az áldás lesz a környezete számára is. Én emlékszem még a munkahelyre. A végén oda-jöttek: te, ezt hogy gondolod. Te azt mondod, hogy istenhívő vagy, és hányan elmondtak hasonlót. A végén kérdezzük meg azt az együgyű embert, azt a krisztushívőt. Ő hogy látja? Figyeljük meg a Bibliát: a végén veszik elő Dánielt. Hogy is van ez? Te értesz ehhez? Mert ott van az áldás a hívő népen. Mert a hívő néppel ott van Isten maga, és azért ezt egy idő után nem lehet nem észre venni. Hiányzik, ha egy hívő ember elmegy valahonnan, mert sokszor vele együtt az áldás is elmegy onnan.

Ahol ott van Isten, ott ott van az Ő áldása is. S ez akkor is igaz, ha nem a hívők a legfontosabb emberek, ha nincsenek vezető pozícióban. Ha, újra mondom, félre teszik őket, mosolyognak rajtuk, de valamit érzékelnek, hogy ez mégis csak más ember. Van valami, ami nem szokványos. Honnan van ez az erkölcsi tartás, erő, ez a tiszta tekintet? Feltűnik, hogy más, alapvetően más, mint a többi ember. Van valaki mögötte, mögöttük, aki nagyobb náluk.

Azzal kezdtem az elején, hogy Isten ke-rülő úton viszi az Ő népét. Negyven év nagyon sok idő. Pusztai vándorlásban telt el, nagyon kemény helyzet volt ez, de mégis célhoz értek. Mert, ami az Isten szerint va-ló, az újra és újra kiderül. Mint ahogy kiderül minden hamisság, hazugság, minden csalás és minden gyilkosság. Isten útjai ma is hosszabbak időnként, mint az ember tervei, mint az ember által, mint a mi általunk eltervezett utak. Mennyi mindent terveztünk erre a nyárra is. Szerettük volna, vagy szeretnénk, mint rövid úton végrehajtani a terveinket. Hány embernek az a jelszó: Kar-pe diem. Élvezd a napot, a mai napot, a mát. Ki tudja, mit hoz a holnap? De ez az istentelen gondolkodás jelmondata.

Ma ki vándorolna Isten parancsára negy-ven évet, pusztában éhezve és szomjazva? Sokszor a hívők is olyan nehezen várják meg, vagy egyszerűen nem várják meg, amíg Isten terve megérik, és Isten akarata beteljesedik. Mi szeretjük a rohammunkát. Isten mindig alapos munkát végez, és mindig tartós munkát végez. Akarata, és annak véghezvitele között feszült ez a negyven év, ami tényleg hosszú idő lehetett az emberek számára. Isten számára azonban csak egy szempillantás volt.

Hányan várták a Messiást, s akkor jött el, amikor Istennél eljött az óra. Mennyire várta Márta és Mária Lázár betegágyánál Jézust. Jézus megvárja, míg Lázár meghal, s akkor megy, mert akkor jött el az Atya órája. Hányan várják vissza Jézust? Van, aki nem várja. Jézus vissza fog jönni, de ak-kor, amikor az Atyánál ennek az ideje eljött. A türelmetlenség, a meggondolatlanság teljesen távol áll Istentől. A hívő embert sem a vére, sem az elgondolása, sem a látszólagos bölcsessége, soha nem hajthatja és motiválhatja. Egyedül és kizárólag Isten akarata. A legbölcsebb ember is csak elvéteni tudja, és a legügyesebb is csak elrontani tud-ja a saját útját. Népek és nemzetek tévesztették el az utat, s ebbe mi is hányszor ben-ne voltunk, akármennyire is a legjobb ösz-töneire is hallgat az ember. Az Isten vezetése az, ami boldoggá tesz, s nem az ösztöneink.

Isten az Ő népének nem engedte eltéveszteni a célt. Isten megváltoztatott irányokat, rövid, egyenes út helyett választhat hosszút a számunkra, de mérhetetlen áldásokat rejt el ezeken a hosszú utakon. Meghalhatnak közben reményeink, elhalhatnak terveink. Céljaink közül egy csomó nem valósulhat meg, nem érhetjük el azokat, de vajon észrevesszük-e az áldást, a rejtett áldás-utakat, amelyeken vezet Isten? Ő azt teszi, ami számunkra a legjobb. S ez akkor is igaz, ha nekünk úgy tűnik, hogy minden értelmes céltól a hosszú úton, a kerülő úton egyre messzebb kerülünk.

Bement Isten népe a mai Izráel területére? Bement. Miért? Mert Isten megígérte, mert Isten megmondta, és Isten végrehaj-totta. Lehet, hogy elképzeléseinket felülírja, programjainkat törli, és mégis igaza van, mert Isten mindig tudja, hogy mit tesz, mit csinál, mit enged meg, mit vesz el, mit töröl ki az életünkből. Olyan jó lenne, ha megtanulnánk végre nem lázadni, nem kételkedni, hanem teljes szívünkből hinni azt, hogy Isten nagy mélységgel, olthatatlan sze-retettel szeret mindnyájunkat. Keskeny az út, és szoros a kapu, amelyik hozzá visz. Hányan járunk ezen az úton?

A harmadik, ami kiderül ebből a részből, hogy Isten maga vezette népét. Nem csak úgy maguktól találtak rá az útra. Éjjel tűzoszlop, látványosan, így is lehet mondani, a tüzet a sötét éjszakában mindenki látta. Nehezebb dolguk volt nappal, amikor felhő vezette őket. Nappal könnyebb volt eltévedniük. Annyi minden nyüzsög körülöttünk nappal. A normális ember éjszaka alszik. Akkor nehezebb eltévedni. Tűzosz-lopot talán egyszerűbb volt számukra követni. Nappal nehezebb volt, de ott volt ve-lük Isten, és vezette őket.

Ha valaki éjjel vagy nappal engedetlenség miatt eltévesztette az irányt, azért nem Isten volt a hibás. Ma van igehirdetés, lehet imádkozni, lehet hinni Istenben, lehet olvasni a Szentírást. Ha ezek mellett valaki el akar tévedni, az el fog tévedni. Ha pedig valaki követni akarja az Isten akaratát, mindezek segítségével, meg a körülményeken keresztül meg fogja érteni Isten akaratát, ha akarja. Nem igaz az, hogy nem tudom. Nem igaz. Nem akarom. Azt akarom, amit én akarok, s abból következik mindaz, ami aztán következik.

Azt mondja a Szentírás, hogy azon az úton, amelyet Isten ad, ha valaki rá figyel, a bolond sem téved el. Döntsük el, hogy melyik kategóriába tartozunk!

Isten gyermekei tudhatták tehát az utat éjjel és nappal, mert Isten velük volt, s ennek voltak jelei. Ott volt a szívükben a békesség, a nyugalom, a határozottság és a kiegyensúlyozottság.

A hívő ember nemcsak akkor fordul Istenhez, amikor baj van, hanem mivel folyamatosan tartja vele a kapcsolatot, akkor is érti a szavát, amikor minden jól megy, s akkor is, amikor nagy a baj. Jóban és rossz-ban Istennel akar járni. Erre Jézus élete volt a legvilágosabb példa. Akármi történt vele, összeforrt a szíve az Atyával. Nem tántorította el az, amikor ünnepelték, mikor bevonult Jeruzsálembe, s nem tört össze a keresztfa alatt, a keresztfa súlya alatt sem, amelyen elhordozta a mi bűneinket. Mert az Isten népe mindig az Istentől akar függni, s kizárólag az Ő vezetésére és tanácsára akar hallgatni. Ez néha embereken keresztül jön, de csak Isten tanácsára kell és lehet hallgatni. Amelyik nép így tett, az mindig boldog volt, és boldogult.

Ma különleges napunk van. Ritkán ada-tik meg egy nemzedék életében, hogy arra emlékezzen, hogy ezer évvel ezelőtt megszületett egy állam, a saját nemzeti állama. Feltehetjük azt a kérdést, hogy ott volt Isten István királlyal? Milyen értelemben volt ő szent? Ennek vannak nyomai. Ha így volt, hogy István kereste és kutatta Isten akaratát, vagyis Isten számára elkülönítette az életét, mert a szent szó ezt jelenti, akkor nyugodtan fogadjuk el, hogy olyan szent volt, mint bármelyik más hívő ember ott, akkor és azóta is, aki odaszánta az életét Istennek, és Isten akaratát akarta felismerni.

Ezer év távlatából ezt mi nem igen tud-juk megítélni, nem is a mi dolgunk, Istenre tartozik egyedül. Ez a nép és ez a nemzet hányszor megrostáltatott? Hányszor engedett ránk Isten bajt, veszedelmet, nyomorú-ságot, és voltak örömteli, nyugodtabb az építkezésre adott lehetőségek és időszakok. Mondhatnánk azt is, hogy pont itt, ezen a geopolitikailag átjárónak tűnő helyen kellett megtelepednünk? Nem tévedtek az őse-ink? Nyilván nem lehet összehasonlítani a két népet, Izráel népét, Isten népét, akiket Isten vezetett, és a magyar népet. De abban mindenképpen van hasonlóság, hogy ame-lyik nép Istenre figyel, azt Isten elkezdi vezetni, mert azt tudja vezetni. Ahogy ott, akkor a pusztában vezethette Isten népét, miért ne vezethette Isten a Vereckei-hágón át a magyarságot? Nem biztos, hogy tu-datában volt ennek akkor ez a kicsiny csapat, akik bejöttek a Kárpát-medencébe. De, akik ismerik a történelmet, és akik ismerik Istent, azok tudják, hogy Isten gondvi-selő Isten, a magyarság, nem véletlenül jött létre. A semmiből lettünk, de Isten akara-tából vagyunk, és Isten akaratából szület-tünk meg.

István királynak múlhatatlan érdeme volt az, itt Nyugat és Kelet határán, hogy feloldotta a keresztyénség és a magyarság látszólagos ellentmondását, ellentétét. Sokan már ott, akkor is azt gondolták, hogy ez fel-oldhatatlan ellentét. S István Isten kegyelméből feloldotta és megoldotta. Mert az Ő akarata az volt, hogy minél több ember legyen keresztyénné Magyarországon. Annál inkább meg tud felelni Isten elvárásának, szeretetének, vezetésének az egész magyarság. Minél inkább áthatja a keresztyén hit az emberek szívét, annál inkább kezdik a saját népüket szeretni, s annál inkább ott lesz a vágy a szívükben, hogy egyre többeket a magyar testvéreik közül is, felebarátjaik közül is Krisztushoz vezessenek.

Ha egy ország igazán keresztyén lesz, akkor lesz igazán nemzeti. Sokan csúfolódnak. Sokan félnek a nacionalizmustól. Ha valaki keresztyén hívő ember, az úgy lesz magyar, hogy soha, senkit nem fog ezzel bántani. Sőt, egyre inkább elfogadja azokat, és szereti, akik nem azok.

A Jelenések könyvében a következőt olvassuk: „Isten színe elé odaáll majd minden nép, és minden nemzetiség.” Azok is, akik már nem léteznek, és azok is, akik töredék léteznek, mint nemzetiség vagy nemzetség. Odaállnak majd a magyar hívő emberek is Isten színe elé. Ott lesznek azok, akik döntöttek Jézus Krisztus mellett, mert beletartoznak a hívő nép, Isten népe családjába.

Nem a nagy európai összeborulás, az unió oldja meg a kérdést. Nem a magyarok nagyasszonya. Ki tudja, milyen ideológia és filozófia, hanem az a Jézus Krisztus, aki meghalt Magyarországért is, s meghalt a magyarokért is. Világosan benne van a Szentírásban. Minden népért és nemzetségért. Az Isten báránya, aki hordozza a világ bűnét.

István másik nagy felismerése az volt, hogy a laza törzsszövetségből rendbe vitte – néha kényszerítette – azokat, akik a szabadságot egészen másképpen értelmezték. Ragaszkodtak annak túlhaladott formáihoz. Zseniálisan ismerte fel Isten ajándékaként, hogy vagy a nyugathoz csatlakozunk, s azt a fajta keresztyénséget vesszük fel, vagy eltűnik ez a nemzet, és ez a maroknyi nép, s nem marad senki sem belőle.

A harmadik nagy tette pedig az volt, hogy össze tudta forrasztani a nemzetit és az európait, mert ez önmagában soha nincs ellentmondásban egymással. A magyar királyság úgy vált európai nagyhatalommá, hogy közben a nemzeti identitását sem veszítette el.

Isten nem akarja feloldani a magyarságot. Nem akarja, hogy eltűnjünk. Majd lesz egy nagy unió, és benne eltűnik a magyarság, meg eltűnnek a németek, meg a franciák – ők különösen nem. Isten azt akar-ja, hogy megmaradjon a nemzeti identitás. Megmaradjon a magyarságunk, és magyar hívő keresztyénként, vagy hívő magyar keresztyénekként imádjuk és dicsőítsük Őt.

A védtelen országot közös akarattal fel-darabolhatták, de ezt a helyet senki nem ve-hette el tőlünk, mert azt olvassuk a Szentírásban, hogy Isten jelölte ki lakóhelyünk határait. Kijelölte lakóhelyünk határait, mint ahogy kijelölte az olaszokét és a többi más nemzetekét és népekét. Lehetnénk ötvenötmilliós nemzet, mint az az Anglia, amely a XV. században éppúgy ötmilliós nép volt, mint a magyar területen élő magyarság. Önrontás, öngyilkosság, alkoholizmus, lehetne sorolni. Ismerjük, nem mondom. Kül-ső és belső ellenség, népirtások sora fogyasztotta ezt a nemzetet. Saját bűnünk, mások vétke. Megrostáltattunk, de hányszor, és mégis megmaradtunk. Muhi, Mo-hács, Nagymajtény, Világos, Trianon, ’56, és mégis kegyelmes az Isten.

Azt mondja József: Bizonyosan gondja lesz rátok, vigyétek az én tetememet. Nem volt gondja ránk Istennek? Egyetlen puskalövés nélkül kimentek azok, akiket senki nem hívott. Egyetlen puskalövés nélkül. S kezünkbe adta Isten bizonyos értelemben, emberi módon a szabadságot.

Mi az igazi kérdés? Hogyan élünk vele tovább? Mire használjuk? Arra, hogy egyre több embert megnyerjünk Krisztusnak? Ez elsősorban rajtunk múlik, akik itt vagyunk. Mit kezdünk ezzel a szabadsággal? Sokan nem tudnak arról, hogy van ennél nagyobb szabadság. A Szentírás azt mondja: „Akiket a Fiú megszabadít, azok lesznek igazán szabaddá.” Azok szabad emberek. Szabadon szeretik még az ellenségeiket is. Ez az egyetlen módja és lehetősége annak, hogy a nemzetek megbéküljenek, kibéküljenek: ma-gyar, román, szerb, horvát és a többiek. Nincsen más út. Vagy az úton, az igaz-sában, és abban az életben járunk, amit Isten készített, vagy elpusztulunk és nem maradunk meg.

István király intelmeiből olyan világosan kiderül, hogy ő imádkozó ember volt. Hordozta az ő népét, nemzetét Isten színe előtt. Megmaradásunkra Isten a garancia, nem mi. Akármilyen szuper lesz a gazdasági helyzet majd valamikor, a garancia nem ez. Lehet, hogy belépünk az Unióba. Nem igen van más választásunk egyébként, de nem ez oldja meg a kérdéseinket, hanem az az Isten, aki annyira szeretett minket, hogy Jézust odaadta értünk. Igaz a Szózat minden szava, de különösen ez a sora, hogy: „Hazádnak rendületlenül légy híve óh, magyar." Ha megnézzük Isten választott népét, addig ment jól a soruk, amíg rendületlenül ragaszkodtak Istenhez, és hittek ben-ne. Minden rossz akkor szakadt rá Izráel-re, amikor elhagyták az örökkévaló Istent. Minden rossz. Ha a magyarságon belül egy-re többen fordulnak Jézus felé, egyre jobban fog menni nekünk.

Van erre egy modern, élő példa: Dél-Korea. Ezrével, százezrével imádsággal kez-dik a munkát hajnali háromkor. Több ezren a gyülekezetekben, s aztán látnak munkához. És szinte töretlen az az utolsó húsz év, az a fejlődés, amelyen az az imádkozó és sokat dolgozó ország átment. Van erre modern minta. Lehetséges ez a csoda. Legalább mi kezdjük el! Legalább mi engedjünk Istennek! Legyünk hívei hűségesen en-nek az országnak, s dolgozzunk becsületesen! De legyünk rendületlen követői Jézus Krisztusnak, mert ebből fakad az is, hogy hűségesek tudunk lenni majd az országhoz, az emberekhez, és úgy fogunk dolgozni, hogy az Isten dicsőségére lesz.

Mit mond tehát a Szentírás? Azt mond-ja, hogy minden nép és minden nemzet meg-áll majd Isten színe előtt, mert ez Isten jó, kedves és tökéletes akarata. Vajon mi, akik itt vagyunk, ott leszünk-e?

Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk, hogy újra és újra példa lehet számunkra mindaz, amit megírtak a Szentírásban. Köszönjük, hogy ez a te tanításod, vezetésed és intésed, sőt, bátorításod és reménységed a számunkra. Köszönjük, Urunk, hogy aki már hozzád tartozik, az tudja, hogy minden kimondott szó, amit te mondasz igaz és beteljesedik.

Urunk, hálát adunk neked azért, hogy megtartottad a mi népünket is. Köszönünk minden rostálást, még azokat is, ami saját hibánk miatt következett be, de jót hoztál ki azokból is. Hálás szívvel köszönjük, Urunk a mindennapi kenyerünket, hogy nem törölted el a föld színéről a termést, hanem jövőre is lesz mit ennünk. Köszönünk minden áldást, s köszönjük mindazt, amit visszatartottál, és amit nem adtál meg. Köszönjük, hogy az is áldásunkra lesz később. Engedd ezt felismernünk, kérünk!

Kérünk most, Urunk a gyászolókért, akik az elmúlt héten álltak meg ravatal mellett. Legyél számukra te a békesség forrása.

S könyörgünk Urunk ennek a nemzetnek a vezetőiért, világiakért és egyháziakért egyaránt. Adjál bölcsességet az ő nehéz és felelős munkájukhoz! S kérünk, Urunk, gyarapítsd az országban a hívők számát, hadd gyarapodjunk a szó mindenfajta értelmében, elsősorban lelkileg!

Köszönjük, Urunk az áldásaidat. Köszönjük a vezetésedet, s köszönjük a reménységet, hogy nincsen végünk, s egyszer megláthatunk majd színről színre.