Alapige: Jn 14,1-3

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, hálásan köszönjük, hogy ünnepet készítesz nekünk a hétköznapok szürkeségében is. Köszönjük, hogy amikor olyan sok minden lefelé húzza a tekintetünket és a szívünket, te felemeled a tekintetünket, kinyitod előttünk a láthatatlanokat is, megtanítasz a teljes valóságon tájékozódni, örömhírt, evangéliumot mondasz nekünk.

Kérünk, hadd legyen ez a mostani istentiszteletünk valóban ennek az alkalma, amikor túllátunk a láthatókon, amikor bátran merünk hinni neked, és amikor minden nagy tettednek és ígéretednek az ereje, reménysége, öröme betölti a szívünket. Kérünk, te magad beszélj velünk igéden keresztül.

Kérünk, Jézus Krisztus, hogy azzal, hogy itt vagy köztünk és megszólítasz minket, munkálkodsz bennünk, add bizonyságát a mennybemenetel csodájának. Mit jelent az, hogy visszamentél és mégis itt vagy. Engedd ezt értenünk, s amit az értelmünkkel képtelenek vagyunk felfogni, segítsd azt hinnünk. Legyen ez a hit a harcainkban erő, a tanácstalanságunkban eligazítás. Legyen ez világossággá, adjon nekünk tartást, állhatatosságot, hogy mindvégig állhatatosak maradjunk.

Kérünk, így beszélj velünk és ajándékozz meg minket úgy, ahogy ezt szoktad tenni a te hatalmas igéddel.

Ámen.

Igehirdetés

Jézus Krisztus mennybemenetelének az ünnepe szürkén húzódik meg a hétköznapok között, pedig ez legalább olyan horderejű ünnep, mint a karácsony. A karácsony-nak is kicsavartuk a nyakát, felcicomáztuk minden, tőle teljesen idegen dologgal, de aki a karácsony lényegét érti, és annak örül, amit Jézus az Ő testté lételekor tett, az érzé-keli, hogy pontosan ilyen horderejű esemény történt az Ő mennybemenetelekor, fordított irányban.

Tavaly ilyenkor arról szólt hozzánk Is-ten igéje, hogy mit mondott Jézus, miért jobb, hogy Ő visszamenjen a mennybe, mint hogy itt maradt volna közöttünk. Több fon-tos üzenetet, gondolatot mond erről az Ő igéjében.

Hogy írja le a Szentírás Jézus mennybemenetelét, ez egyáltalán nem mellékes, mert ennek a következményei fontosak. Az Apostolok Cselekedetei első részében Lukács a rá jellemző alapossággal írja ezt le: „Amikor ezeket mondta az Ő tanítványainak, az ő láttukra felemelteték, és felhő takarta el Őt szemeik elől. És amikor szemüket az égre függesztették, mikor Ő elment, ímé két férfi állt meg mellettük fehér ruhában, akik ezt mondták: Galileai férfiak, mit álltok nézve a mennybe? Ez a Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jön el, amiképpen láttátok Őt felmenni a menny-be." (ApCsel 1,9-11)

Tehát pontosan hogy történt: Az Ő lát-tukra felemeltetett, és felhő takarta el Őt szemeik elől. Miközben Jézus beszélt, egyszer csak látták a tanítványok, hogy már nem éri a lába a földet. Felemeltetett, és egy pillanat alatt felhő takarta el a szemük elől.

Erről a felhőről többször van szó a Szentírásban. Ez a felhő az, ami eltakarja a mi testi szemeink elől a láthatatlan világot. Egyebek közt a mennybemenetel története is utal arra, hogy mi a sajátos bibliai világkép. Csodálkozhatunk azon, hogy egyáltalán nem az ismert ókori világkép az, ahogyan a Biblia a valóságot szemléli. Az ókori világkép középpontjában a föld állt, felette ki volt feszítve a mennyboltozat, ott fenn az Isten vagy az istenek lakóhelye — ki hogyan gondolkozott —, alul meg az alvilág, a sötétség birodalma, a pokol.

Ez egészen sajátos és egyedülálló valóságszemlélet, ami a Bibliában van, hogy vannak a láthatatlanok és a láthatók. A világnak ez a két szektora együtt, egyidejűleg és ugyanott létezik. Nem rétegeződik, hogy itt valami alacsony szintű látható világ, s felette valami magasabb, számunkra elérhetetlenül és érzékelhetetlenül. Itt van a lát-hatatlan világ is. A láthatatlan világ meg a látható világ Királya, Ura is itt van. Itt van Isten köztünk. Jézus Krisztus is jelen van igéjében és Szentlelkében. Néha Isten bepillantást enged a hívőknek a láthatatlanba.

Többen ismerjük Géházinak a történetét, aki Elizeus próféta szolgája volt, és egy reggel jajveszékelve ment vissza a szobába. Jaj, Uram, jaj, Uram, körülvettek az asszír seregek bennünket. Tudniillik azt a falut, ahol Elizeus volt, mert Elizeusra nagyon haragudtak. Nem érti Géházi, miért ül olyan nyugodtan Elizeus, mikor az ellenséges gyű-rű látható távolságra ott van körülöttük. S akkor Elizeus azt mondja: Istenem, nyisd meg az ő szemét, hogy lásson mindent. S akkor Géházi összecsapja a kezét, mert lát-ja, hogy az ellenséges asszír gyűrű meg az ő falujuk között van egy másik gyűrű: Isten védőgyűrűje. Tüzes lovagok vannak ott, a-kik védik őt. Csak ezt ő nem látta, mert ez a láthatatlan világhoz tartozik. Az Isten védőangyalai ott őrködtek Elizeus épségén. Mert Elizeust Isten miatt kerítették be az asszír seregek.

Az ember nem látja ezt, mert a szemünkkel, meg egyáltalán az öt érzékszervünkkel s az értelmünkkel, a világnak csak a látható részét tudjuk bejárni, és valamennyire megismerni. A láthatatlanok csak a hit számára valóság, de ugyanolyan valóság, realitás, mint ahogy a tapintásunk, szag-lásunk stb. érzékszerveink számára a látha-tó világ. Hit nélkül azonban lehetetlen érzé-kelni a láthatatlant. Isten néha elvette a felhőt és engedett bepillantást a láthatatlanba, hogy mindenki meggyőződjék arról, hogy ez valóság.

Nem tudom, felfigyeltünk-e már arra va-laha is, hogy a karácsonyi történetben sem az van, hogy angyalok repültek oda valahonnan messziről a pásztorokhoz, hanem ott a görög eredeti szöveg még jobban kifejezi, hogy odalépett az angyal a pásztorokhoz. Előbb csak egy, aztán sokan voltak, akik énekeltek. Addig is ott volt, csak akkor közel lépett hozzá. Együtt van a látható és a láthatatlan világ.

Amikor István vértanút megkövezték, a halála előtti pillanatokban ő is beláthatott a mennybe, és még elmondhatta, hogy mit lát. Látta az Isten dicsőségét és Jézust állni az Isten jobbja felől. (ApCsel 7,56)

A látható és a láthatatlan világ tehát egy világ, annak két szektora együtt létezik. Jézus a láthatatlanból belépett ebbe a mi látható világunkba. Ő, aki öröktől fogva Isten, és lénye szerint Lélek, az Ő isteni ter-mészete mellé magára vette még ezt a mi hitvány emberi testünket, mert csak így lehetett segíteni rajtunk. Amikor azonban elvégezte a megváltás munkáját, visszalépett őseredeti helyére, a láthatatlan világba. Ez történt az Ő mennybemenetelekor. Éppen csak megemelkedett, és egy pillanat alatt felhő takarta el Őt a szemük elől.

Persze néztek mindenfelé: jobbra, balra, leginkább felfelé, hogy hova lett, és ami-kor jönnek az angyalok, ezért mondják: ne tekintgessetek itt jobbra, balra, most nem ez a dolgotok, hanem tegyétek azt, amivel Ő megbízott. Aztán majd egyszer visszajön és mindenki meg fogja Őt látni. Még egyszer elveszi a felhőt Isten, és visszajön Jézus ebbe a látható világba.

Arra a kérdésre tehát, hogy hova ment el Jézus, semmiképpen nem az a Biblia vá-lasza, hogy kiment ebből a világból. Itt ma-radt Ő. Meg is ígérte, hogy veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.

A tavaly felsorolt igékben láttuk, hogy azért jobb nekünk, hogy elment, mert így nem köti többé a test fizikai korlátja, és egyidejűleg mindenütt ott tud lenni, ahol az Ő nevében összejönnek, vagy ahol Őt segítségül hívják. Ha itt maradt volna emberi testében, egyidejűleg csak egy helyen lehetne jelen most is. Így viszont nagy lehetőség ez, hogy itt, meg a Föld túlsó oldalán is, aki Őt hívja, átéli az Ő jelenlétét.

Nincs itt valami ellentmondás? Az Úr, miután szólott nekik, felvitetett a mennybe (…) és az Úr együtt dolgozott a tanítványokkal, együtt munkálkodott velük, és mi-közben ők prédikáltak, Jézus csodákat tett. Például olyan csodát, hogy hitetlenekből hí-vők lettek. Kétségbeesettekből reménykedők lettek. Megtérésre jutottak emberek. A tanítványok pedig tisztában voltak azzal, hogy ez nem az ő ügyességük eredménye, hanem ez az ott munkálkodó dicsőséges Krisztus munkája.

49. kérdés: Mit használ nekünk Krisztus mennybemenetele?

Ugyanakkor mégis be kell ismernünk, hogy van itt valami titok. Mert alapigénkben mégis úgy szól Jézus a mennyről, mint-ha az valamilyen értelemben hely lenne. „Az én Atyám házában sok lakóhely van. Elmegyek, és helyet készítek nektek, és majd egyszer magamhoz veszlek titeket, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok."

A láthatatlan világgal kapcsolatos kijelentéseket mindig valami titokzatosság lengi körül. Nem tudjuk felfogni annak a valóságát, és talán alázatban is akar tartani minket Isten azzal, hogy minden részletre nézve nem kapunk kijelentést. Annyi bizonyos, hogy együtt van a valóságnak ez a két része, és amikor a mi Urunk visszament a láthatatlan világba — így mondjuk: felment a mennybe —, mégis itt maradt lelki módon, és ezt sokan tapasztaljuk.

A másik kérdésünk ez volt: miért ment fel a mennybe? Mi a célja az Ő mennybemenetelének?

Először is azért ment oda vissza, mert Ő ott van otthon. Az az Ő őseredeti helye. (Megint rosszul beszélünk, de valahogy le kell írni a kifejezhetetlent). Onnan jött el ide, és Ő hazament, amikor visszament. Ez rövid kitérő volt az Ő örök isteni létében, amit itt töltött. De nem ez az Ő hazája, hanem az az Ő igazi hazája. Erről olyan szépen beszél, amikor mennybemenetele előtt mintegy jelenti az Atyának, hogy mit végzett el az alatt a néhány esztendő alatt.

Ajánlom ma este ünnepi igeként a János evangéliuma 17. részét, olvassák el a testvérek. Azt, amit főpapi imának szoktunk nevezni. Ilyen nagy horderejű mondatok vannak itt az elején: „Atyám, most te dicsőíts meg engem te magadnál azzal a dicsőséggel, amivel bírtam tenálad a világ létele előtt.” Nem akárki a mi Megváltónk. Amikor még nem volt világ, Ő már akkor is ugyanolyan mindenható Isten volt, mint ma, s mint a mennybemenetelekor, és Ő az Isten dicsőségéből jött el ide közénk a test-té lételekor. Amikor visszament a mennybe, ismét ebben a dicsőségben foglalta el a helyét.

A másik, ami miatt visszament: elvégezte azt, amit az Atya reá bízott. Itt van mellette a másik gyönyörű mondat: „Atyám, én dicsőítettelek téged a földön, elvégeztem a munkát, amit reám bíztál, hogy végezzem azt." (Jn 17,4)

Milyen alázatos jelentés. Az engedelmes Fiú jelenti az Atyának, hogy teljesített mindent. Megismétli azt, ami elhangzott nagypénteken a kereszten, hogy elvégeztetett. Tökéletes a váltság, nincs híja, minden ember számára nyitva van a mennyország kapuja. Ő belehalt abba, hogy mi oda belép-hessünk, de lehetővé tette, elvégezte, sem-mi híja nincs. Elvégezte a munkát, ezért visszamegy a mennybe.

Azért egészen konkrét célokat is megjelöl, hogy miért. Több helyen is olvassuk a Szentírásban, hogy Ő egyebek között a-zért ment vissza, hogy legyen valaki, aki a legmagasabb fórumon szüntelenül imádkozik értünk. Felfoghatatlan, hogy az a Krisz-tus, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, énértem, meg tiértetek szün-telenül imádkozik. Neki fontos a sorsunk, hogy a mindenható Isten előtt hordozza a nevünket. Ha senki nem lenne ezen a földön, aki könyörögne értünk, maga az Isten Fia szüntelenül esedezik érettünk.

Egy-két ilyen mondatot hadd idézzek a Bibliából. A Zsidókhoz írt levél 7. része így hangzik: „Éppen ezért Ő mindenképpen üdvözítheti is azokat, akik Őáltala járulnak Istenhez, mert mindenkor él, hogy esedezzék érettünk." (7,25) „Mert nem kéz-zel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt meg-jelenjék érettünk." (9,24)

Nem akármi történt áldozócsütörtökön. Magába a mennybe ment be, és a mindenható Isten előtt minket képvisel. Ezért bátorítja az idős János apostol levelében (1Jn 2) azokat a hívőket, akik nem találnak békességet amiatt, hogy vétkeztek: az a cél, hogy ne vétkezzetek, de ha mégis vétkezik valaki, nem kell kétségbeesnie, mert van szószólónk az Atyánál, az ember Jézus Krisztus, aki váltságul adatott miértünk. Van szószólónk, védőügyvédünk, képviselőnk az Atyánál, Ő közbenjár érettünk, és bízha-tunk az Ő közbenjárásában.

Van, aki ezt komolyan veszi. A múltkor egy imaközösség alkalmával olyan egy-szerű kedvességgel mondta valaki: látod, Istenem, milyen ügyetlenül és pontatlanul fejezem ki magamat, de köszönöm, hogy az én Megváltóm közbenjár érettem, és amit Ő mond, az biztos nem ügyetlen és biztos nem pontatlan. És ez így van, és reménykedhetünk ebben. Nem helyettünk imádkozik Jézus az Atya előtt, hanem érettünk. A mi imádságunk hangozzék itt, az Övé meg hangzik ott, és az Atya előtt a kettő egyesül, és az imádságokat is úgy látja, ahogy minket: a Krisztusban. Ha minket néz Őraj-ta keresztül, látja a hívőt, és a mi ügyetlen és pontatlan imádságunk is azért kedves előtte, mert Jézusén keresztül nézi. Valóban főpap Ő, aki közbenjár érettünk.

Alapigénkben is egy konkrét célt jelöl meg, hogy miért ment fel a mennybe. Hogy helyet készítsen nekünk. Olyan szép ez a kifejezés, ha beleillesztjük az üdvtörténet nagy összefüggésébe. Először lehetővé kellett tennie, hogy nekünk újra legyen helyünk a mennyben, mert Jézus nélkül nekünk ott semmi keresnivalónk nincs, és nem is találunk helyet magunknak. Oda be sem lehet jutni nélküle. Csak Őbenne, vele együtt lehet oda bejutni. De nemcsak lehetővé tette, hogy helyünk legyen, hanem előre ment, hogy el is készítse a helyet. Olyan sok gyengéd szeretet van ebben az Ő ígéretében. Elkészített hely vár bennünket.

Ugye milyen nagy különbség, hogy tud-juk, hogy jön egy vendég, aztán megérkezik, amikor megérkezik, majd adunk valamit vacsorára, ami éppen lesz. Majd akkor meglátjuk azt is, hogy hova fektetjük. Vagy amikor olyan vendég jön, akiért ég a szívünk, akit nagyon szeretünk, és előre megágyazunk, egy kis virág is kerül az éjjeliszekrényre. Ha tudjuk, minek örül, mit sze-ret, azt is odakészítjük meglepetésként, elkészítjük a helyét. Ez a gyöngéd, meleg sze-retet sugárzik a mennybement Krisztusnak ebből az ígéretéből. Előre megyek, hogy he-lyet készítsek nektek. Nem véletlen, hogy aki ezt komolyan veszi, úgy vágyódik elmenni és a Krisztussal lenni, mint Pál a-postol. Mert azt mondja: az sokkal inkább jobb. Azért nem vet véget az életének, és amíg itt kell lennie, itt áll helyt, de számára a meghalás ezt jelenti: Közelebb kerülök az én Uramhoz, és az sokkal jobb. Másként tudnánk gyászolni, vagy amikor meg-meglegyint a halál fuvallata arra gondolni, hogy egyszer mi is átlépjük az élet és halál mezsgyéjét, ha valóban a Krisztusban vagyunk, és tudjuk, hogy elkészített hely vár bennünket.

Az előbb már említettem, hogy az is cél-ja az Ő mennybemenetelének, hogy így min-denütt ott lehet, ahol Őt hívják, ahol bíznak benne, ahol Őt keresik. És nem szabad elhallgatnunk azt sem, hogy azért ment vissza a mennybe, hogy uralkodjék. Mennybemenetelekor mondta a tanítványoknak: né-kem adatott minden hatalom mennyen és földön. Ő a láthatatlan és látható világ teljhatalmú ura. A Jelenések könyve nem véletlenül használja ezt a kifejezést: Ő az u-raknak Ura, és a királyoknak Királya. Ő gyakorolja a maga hatalmát.

Ezért foglalta bele az Apostoli Hitvallás a Jézus mennybemeneteléről szóló hittételbe azt is, hogy „ül a mindenható Atya Isten jobbján". Ez megint nem hely, hanem funkció. Az uralkodó jobbján ült a hadvezér, aki az egyetlen teljhatalmú képviselője, és az uralkodó akaratának a végrehajtója volt. A hadvezér volt a végrehajtó hatalom. Az Atya jobbján — ez nem azt jelenti, és szabaduljunk is meg az ilyen képzetektől, hogy két karosszék van egymás mellett, és az Atya jobb keze felől ott ül Jézus. Így írja le a Biblia, mert nem tudjuk másként kifejezni a kifejezhetetlent. Ez azt jelenti, hogy neki ugyanolyan hatalma van, mint az Atyának. Az Atya hatalmát és akaratát végrehajtja. Uralkodik. Amikor a király a trónjára ült, akkor gyakorolta a hatalmát, onnan osztogatta a parancsokat.

Eszünkbe jutnak ilyen igék, amiket Jézus mondott: ti az én barátaim vagytok, ha azt cselekszitek, amit mondok nektek. Vagy a másik ige: nem szégyellte őket, vagyis a benne hívőket, testvéreinek nevezni. Egy hívő ember tudhatja, hogy Jézus engem a ba-rátjának tekint. Jézus nem szégyelli, hogy én az Ő fogadott testvére, de szeretett testvére vagyok. Ezt az a Jézus mondja, akié minden hatalom mennyen és földön, és gya-korolja uralmát, hatalmát ezekben a napokban is. Kinek van ilyen bennfentes barátja? Kinek a testvére az, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön? Szép dolog akkor, ha mégis félünk, aggodalmaskodunk, szorongunk, nem Őbenne bízunk, hanem emberi segítségben jobban bízunk, vagy magunkban? Nem kellene felszabadulnunk a teljes bizalomra? Arra, hogy vegyük komolyan: ma is az Övé minden hatalom, és úgy mehetünk a világ Urához, mint aki testvéreivé fogadott, mint aki barátainak nevez, ha azt cselekesszük, amit Ő mond.

Sok drága célja van tehát Jézus mennybemenetelének. A tanítványok szíve összeszorult, árváknak érezték magukat, megijedtek Jézus nélkül, de aztán megbátorodtak, mert kapták az Ő Szentlelkét. Minden újjászületett ember is kapta az Ő Szentlelkét. Merjünk jobban hagyatkozni a Lélekre. Vegyük komolyan azt, amit az angyalok mondtak a mennybemenetel napján a tanítványoknak: ez a Jézus, aki most eltűnt elő-letek, egyszer majd szemmel láthatóan jön vissza. Addig pedig ne az égbe nézzetek, hanem tegyétek azt, amivel megbízott. Ez a mennybemenetel ünnepének a parancsa számunkra is. Nem Őutána kell nézni, hanem együtt kell vele dolgozni. Tenni azt, amivel megbízott, s közben tapasztaljuk, hogy velünk együtt munkálkodik.

Jó lenne, ha végiggondolnánk ezeket az igéket. Ha valóban elolvassuk a János e-vangélium 17. részét, vagy a 14. rész elejét újra, akkor felragyog előttünk ennek a nagy üdveseménynek, a mennybemenetelnek az evangéliuma, és nem lesz olyan szürke hét-köznap ez a nap. Ha munkával töltjük is, ünneplő szívvel töltjük, és megmarad ez az ünneplés a nap elmúltával is, mert Ő megígérte, hogy velünk van minden napon a világ végezetéig.

Imádkozzunk!

Köszönjük, drága Megváltónk, hogy így tudsz minket vigasztalni. Köszönjük, hogy nem szidsz amiatt, hogy földhöz ragad a tekintetünk, és nem merünk bízni benned. Nem dorgálsz azért sem, mert a magunk képére képzelünk el téged is, és tudjuk, hogy neked nagyobb hatalmad van, mint nekünk, de nem tudjuk felfogni, vagy nem akarjuk komolyan venni, hogy a tiéd minden hatalom mennyen és földön. Köszönjük, hogy kegyelmesen nézed aggodalmaskodásunkat, de ki akarsz szabadítani belőle.

Bocsásd meg nekünk, valahányszor nem vesszük komolyan, hogy ki vagy te. Kérünk, hogy mindnyájan, akik itt vagyunk most, hadd váljunk a te testvéreiddé, akikben a te Szentlelked lakik. Hadd legyünk barátaiddá, akik azt cselekesszük, amit te parancsolsz nekünk. Hadd tudjuk hétköznapjainkat és ünnepeinket is úgy tölteni, mint akiknek ilyen nagy testvérük és nagy barátjuk van, mint aki te vagy.

Taníts meg minket így imádkozni, és hadd olvadjon bele a mi töredékes, de hozzád címzett imádságunk a te tökéletes isteni imádságodba.

Kérünk, legyen vigasztalás számunkra, hogy számon tartasz, hogy végig kísérsz egész földi életutunkon, és már el van készítve a helyünk a mennyben. Segíts, hogy valóban azok közé tartozzunk, akik veled járnak, és tudják, hogy kihez mennek majd, ha lehunyják a szemüket.

Segíts, hogy megvigasztalódjunk, amikor vigasztalni akarsz, hogy megbátorodjék a szívünk, amikor bátorítasz, hogy bízzunk benned. Tudjunk téged imádni, neked engedelmeskedni, veled járni már itt, amikor hitben járunk, és egyszer majd meglátni téged színről-színre, úgy amint vagy.