Isten közelében

4.

 

 

Lekció: Zsolt 73

Alapige: Zsolt 73,17

Végül elmentem Isten szent helyére, és megértettem, hogy milyen végük lesz.

 


 

Imádkozzunk!

Köszönjük, Atyánk, hogy máris a te végére mehetetlen kegyelmességedért magasztalhatunk téged. Bocsásd meg, ha végigfutottuk ezt a hetet is úgy, hogy nem tudtunk naponta többször hálát adni azért, hogy nem bűneink szerint cselekszel velünk, és nem fizetsz nekünk a mi álnokságaink szerint.

Áldunk téged gondviselő szeretetednek sokféle jeléért. Magasztalunk, mert gazdag vagy a kegyelemben és bővölködsz a megbocsátásban.

Köszönjük a mindennapra elkészített igét, és köszönjük, hogy mindent elképzelhető és elképzelhetetlen helyzetben teljes bizalommal imádkozhattunk hozzád. Áldunk téged minden meghallgatott imádságért és köszönjük, hogy nem teljesíted minden kérésünket. Köszönjük, hogy egyedül te tudod jól, hogy mire van valóban szükségünk.

Áldunk azért, mert eddig is többet adtál, mint amire feltétlenül szükségünk van. Bocsásd meg, ha mindent magunknál tartottunk. Bocsásd meg, ha nem voltunk hű és bölcs sáfáraid, akik világosan láttuk volna, hogy mi az, amit reánk bíztál, és amit továbbadhattunk volna másoknak. Köszönjük, ha ez mégis megvalósult.

Köszönünk minden megértett igét, és még azt is neked köszönjünk, ha tudtunk engedelmeskedni akaratodnak. Áldunk téged ezért a csendes helyért, és ezért az óráért.

Adj nekünk ajándékot most. Hadd álljunk színed elé, emelj minket egészen közel magadhoz, világosítsd meg értelmünket, vedd le rólunk kegyelmesen terheinket, segíts el helyes önismeretre, és igazi bűnlátásra. Ragyogtasd fel előttünk a te végtelen nagy szeretetedet, és bátoríts minket, hogy merjünk hinni szavadnak. Az engedelmesség lelkével támogass minket. Olyan nagy szükségünk van rád!

Adj nekünk tőled való gondolatokat helyes döntésekhez. Engedd, hogy elmondhassuk mi is: mindenre van erőnk a Krisztusban, aki minket megerősít. Ajándékozz meg minket Jézus Krisztus a te békességeddel, amit nem úgy adsz, mint ahogy a világ adja. Add nekünk a te örömödet, hogy a mi örömünk teljes legyen életünk sok nehézsége, gondja, terhe, csalódása, keserűsége közepette is.

Hisszük, hogy a te igéddel bármi jót el tudsz végezni bennünk. Ezzel a bizalommal állunk itt most előtted, hogy meghallgassuk azt, amit te mondasz nekünk. Segíts meghallani az emberi bizonyságtételen túl a te hozzánk szóló személyes szavadat!

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Kéthetente visszatérünk ahhoz a problémához, aminek a boncolgatását elkezdtük, hogy mit is tanít a Szentírás a szenvedésről. Mindnyájan szenvedő emberek vagyunk. Először arra a kérdésre kerestük a Szentírás válaszát: miért engedi Isten, hogy ilyen sok nyomorúság érjen bennünket? Aztán láttuk, hogy a szenvedéseknek sok hasznuk is van azért és próbáltuk ezt összegyűjteni. Aztán volt szó arról is, hogy mi van akkor, ha valaki, mint keresztyén szenved csak azért, mert keresztyén?

Most pedig valaki azt kérdezte, hogy nemcsak az a nehéz kérdés, hogy a jóknak is szenvedniük kell, hanem az, hogy a gonoszok, az istentelenek és embertelenek sokkal jobban boldogulnak általában, mint az istenfélők vagy a becsületesek, a tisztakezűek. Ráadásul még büszkélkednek is azzal, hogy gazemberkednek, és még a közvélemény is melléjük áll. Hogyan kell ezt értékelni, és hogyan lehet ez feldolgozniuk azoknak, akik eljutnak talán oda, ahova a zsoltáríró is: már, már elhatároztam, hogy én is hazudok, lopok, csalok, ha így lehetek csak gazdag, de aztán megijedt saját magától, és azt mondja: nem. Ilyen áron mégsem kell. De csak ilyen áron lehet hirtelen meggazdagodni, gyorsan előre jutni? Mit mond erről Isten igéje?

Talán minden külön kommentár nélkül is érzékeltük, hogy ennek a zsoltárnak az írója is erre a kérdésre keresett választ, és szenvedélyesen keresi a választ. Körbe járja, újabb és újabb kérdéseket tesz fel. Megtanácskozza másokkal, gondolkozik erősen. Tanulságos látnunk, hogy mire jut. Őt is bosszantotta már az, hogy vannak, akik nem válogatnak az eszközökben, akik szépen félreteszik a lelkiismeretüket és rohamosan gazdagodnak.

Az akkori embereszmény a kövér ember volt. A kövérség, a jólétnek, a békességnek, a boldogságnak a szimbóluma volt. Azt mondja: „kövér a nyakuk, hurkákban áll a háj a nyakukon — Károly így fordítja: „A kövérségtől kinn ülnek a szemeik” —, pedig mindenki tudja, hogy úgy lettek magasabbak, hogy rá álltak másokra. Letapostak másokat. Úgy gyarapodtak, hogy elvették másoktól. Nem tiszta a kezük, nem tiszták a gondolataik, nem tiszta a lelkiismeretük — de ezt már nem is érzik. Ügyesen elaltatják a lelkiismeretüket, egyáltalán nem lelkiznek. Nincsenek különösebb problémáik. A cél, hogy minél többet gyűjtsenek maguknak.

Nem látja ezt Isten? Ők azt mondják: nem látja. Van-e a Magasságoknak értelme? Honnan tudná ezt az Isten? Lehet-e tudomása erről a Felségesnek? Még Istennel szemben is ilyen durva, káromló gondolataik vannak. És mindezt lehet csinálni büntetlenül? Meddig? Vég nélkül?

Valóban nem látja Isten? Hol van az isteni igazságszolgáltatás? S miközben én — mondja nem dicsekedve, talán csak tényt állapít meg — próbálok tiszta kézzel, tiszta nyelvvel, tiszta lelkiismerettel élni, szegényebb vagyok. És most erre tanítsam a gyerekeimet is? Édes fiam, egész életedben szegényebb leszel, mint amazok, akiknek a körvérségtől kinn ülnek a szemeik, de te akkor is vállald ezt, mert többet ér, hogy becsületes maradj. Nem minden gyereknek meggyőző érvek ezek. Szeretnének még más, megerősítő érvelést is hallani.

Bevallja a zsoltáros, hogy bizony ez a látvány keserűséget szül benne, sőt iriggyé teszi. Olyan őszinte, amikor azt mondja: oda jutottam, hogy már én is így csinálom akkor, de aztán megijedtem magamtól és azt mondtam: Uram, nem! Mégsem! De legalább ne gúnyolnának, mert azt, aki becsületes maflának tekintik. Nem életre való. Ráadásul még gúnyolják is, és gúnyolják azt az Isten, akiben ezek az emberek bíznak.

Jómódjukban kérkedve néznek szét, szívükben öntelt gondolatok vannak. Gúnyolódnak, gonoszul beszélnek, elnyomással fenyegetőznek dölyfösen. Az ég ellen is feltátják szájukat, nyelvükkel megszólják a földet. Én pedig — mondja — hiába tartottam tisztán a szívemet, hiába maradt ártatlan a kezem, mert engem csapások érnek mindennap, fenyítések minden reggel. Gondolkoztam ezen, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt ez nekem.

Milyen őszinte és becsületes. Nincs válasz erre a kérdésre.

Itt van egy nagyon éles fordulat a zsoltárban és a zsoltárosnak a gondolatmenetében. Valami történik. Miután kikesergi magát Istennek, és kiönti a szívét ilyen maximális őszinteséggel semmit nem szépítve, egyszer csak derengeni kezd az igazság. S mint amikor napfelkelte van, hamarosan tisztán lát mindent.

Városi ember ritkán él át napkeltét, az külön esemény, hogy menjünk ki valahova. Gyerekkoromban sokszor volt szerencsém látni, mert korán keltünk a munkához. Amikor felkel az ember, teljesen sötét van. Lassan megszokja a szeme, valamennyire tájékozódik a sötétben is. Egyszer csak szürkül, pirkad, hajnalodik és szinte tíz-tizenöt perc leforgása alatt mindent világosan lehet látni. Nos, ezt éli át a zsoltáros lelkiképpen. Végül — mondja — elmentem az Isten szent helyére. És ott mi történt? Megértettem, hogy milyen végük lesz.

Amíg magában hányta-vetette a dolgot, nem értette. Egyre újabb kérdések támadtak. Amíg a barátaival tanácskozott, nem értették, csak növelték egymás keserűségét, mert mindenki tud újabb sztorikat mondani arra, hogy milyen borzasztó, hogy ez így van. De akkor úgy döntött: hagyjuk abba ezt. Elmegyek az Isten szent helyébe és elmondta mindezt az Istennek. Miközben mondta, elkezdett hajnalodni. Szürkül, pirkad és egyszer csak világos lesz. Megértettem!

Amíg magával tanácskozott, azt mondta: meg akartam érteni és gondolkoztam, de nem értettem meg. Amikor elmondja Istennek, mind ez a benne kavargó sok érzés, keserűség, irigység, bizonytalanság az Isten világosságába kerül. Megért valamit, amire nem is gondolt. Egy olyan nagyobb összefüggésbe kerülnek ezek a részkérdések, amikre addig már csak a keserűsége miatt sem tudott gondolni.

Mit értett meg? Megértette milyen végük lesz. Megértette azt, hogy ez a gőgös dicsekvés, a becsületeseknek a gúnyolása, az Istennel szembeni büszke káromlás csak ehhez a pillanathoz tartozik, mint ahogy az a gazdagság is, amit így összegyűjtöttek maguknak. Roppant mulandó dolog ez, és nem ennyi az élet! Ez csak egy kicsi szelete, egy rövid szakasza az egésznek, de ők, szegények nem látnak ennél többet. Csak azt látják: gyerünk, akármilyen áron, szerezzük meg magunknak. Sokszor még élvezni sincs idejük — tessék megfigyelni az újgazdagokat —, vagy legfeljebb ebben a földi életben tudják élvezni.

Na de nem ennyi az élet! Egyszer nekik is, kivétel nélkül mindnyájuknak, megáll a szívük és akkor mi lesz azzal, amit ilyen áron összegyűjtöttek? És mi lesz velük, akik ilyen áron gyűjtötték össze a kincseiket? Megértettem milyen végük lesz. Egyszerre rádöbben: ezek nagyon szegény gazdagok. Ezek azt hiszik, hogy csak a pillanat van, és nem gondolnak a jövőre. Ezek azt gondolják: csak anyagi javak léteznek, és fogalmuk sincs arról a lelki gazdagságról, amit Isten ad a benne bízóknak. Ezek csak magukra vannak tekintettel, és egyáltalán nem látják, nem veszik komolyan a mindenség Urát.

Ó, milyen szegény gazdagok. Elkezdi sajnálni őket és aggódik értük. Hogy lehetne rajtuk segíteni? Ez valami végzetes vakság. Ezek a legfontosabbat nem látják. Nagy gazdagságukban magabiztosak, és ezeknek csak egy biztos lehet, az, amit így mond az ige: elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghalnak, és utána az ítélet. Ezeknek nincs mit várniuk, csak az Isten rettenetes ítéletét. Egyszerre kezdi érezni: milyen gazdag ő ezekhez képest. Az erszénye ugyan jóval vékonyabb, mint az övéké, de ő Isten közelében él. Ismeri a Mindenhatót, legalábbis valamennyire. Ez a kicsi is olyan sokat jelent. Egyre jobban megismerheti majd, és mennyivel többet jelent majd az a békesség és az a bizonyosság, biztonság, amit Isten közelsége jelent a hívő számára, mint ez a múlandó gazdagság és boldogság. Ez úgy elmúlik — azt mondja —, mint amikor reggel elfelejti az ember mit álmondott éjszaka. És visszahozhatatlan. Neki pedig örök kincse van.

Végül elmentem Isten szent helyére, és megértettem, hogy milyenvégük lesz. Így jut el oda, hogy kimondja ezt a boldog hitvallást: nekem olyan jó Isten közelsége!

Azt hiszem minket is meglegyintett már sokszor ez a fajta keserűség, netalán irigység is. Az, amikor az ember óhatatlanul összehasonlít, amikor keresi az okokat ő hogyan jutott el oda, én miért nem jutottam el oda. A gonosz különösen is gondoskodik arról, hogy minél több keserűség legyen a szívünkben, mert — ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvassuk —, ha a keserűség felnövekszik egy ember szívében, az még az igaz hittől is elszakíthatja. Az szembefordít Istennel. Végül is Őt okoljuk mindazért, ami nekünk nem sikerült. Lehet, hogy udvarias a hívő és ezt nem mondja ki, de a szíve mélyén Istennel szemben is keserűség lehet.

Sokféle változatban lehet ezzel találkozni. Múltkor valaki „kipakolt” és elsorolta: én mindig ezzel a két kézzel kerestem meg, amire a családomnak szüksége volt. Mindig becsületesen bevallottam és befizettem az adómat. Ha valamit behoztunk külföldről, lefizettem a vámot. Van egy kollegám, az úgy gazdagodott meg, hogy hazalopta kintről a gépeit, egy fillér vámot nem fizetett és most még engem nevez bolondnak, és azt mondja: nem vagyok erre a világra való.

Más valaki azt mondja: ebben a sokszor megvarrt aktatáskában viszem ma is a szegényes kis elemózsiámat mindennap a munkahelyre. A másik meg mit eszik, mit visz, meg hogyan él. Meg az én gyerekem és ahhoz képest az ő gyereke. Nagyon sokféle változata van ennek.

Én, még mindig egyedül vagyok, amannak már férje, felesége, gyereke van és nevelik. Mi még mindig fusizgatjuk ezt a több mint húszéves öreg tragacsot, amaz meg cserélgeti a kocsijait. Nekünk csak ennyi, neki meg amannyi jut.

Hol itt az igazság? E mögött sokszor kimondatlanul az van: hol van az igazságos Isten? Egyáltalán hol van Isten? Van-e Isten? Észre sem vesszük: odajutunk, ahova ezek a gazdagok, akikről ez a zsoltár szól. Nő észrevétlenül is az ember szívében a keserűség. Cipelem a betegségemet, amazok meg majd kicsattannak az egészségtől. Nekem nem sikerültek dédelgetett terveim, s valószínűleg most már nem is fognak sikerülni, az meg ünnepli magát, meg ünneplik a többiek, és látványosan jut előre. Én, az meg… És mindennek Isten az oka. Ezt megint nem mondják így ki sokan, de a szív mélyén, meg a szavak mögött sokszor ott feszül el.

Aztán eljut az ember oda: megéri ez? Nem lenne jobb tudomásul venni: gonosz világban élünk, ebben csak gonoszul lehet talpon maradni. Ezek a mértékek, akkor szabjuk mi is magunkat ehhez. Isten is meg fogja bocsátani. Ő is meg fogja érteni, hogy itt másként nem lehet előbbre jutni.

A zsoltárost is meglegyintette ez, és nem szégyelli bevallani, de Istennek vallotta be, és neki mondta el mindezt. Mint ahogy az Ószövetség többször használja az imádságra ezt a kifejezést: kiöntött az ő szívét Istennek, kiöntötte ezt a keserűséget is oda neki. Látod, Uram, én ilyen vagyok. Nem értem. Szeretném érteni. Szeretnék előbbre jutni, de én szeretnék valahogy tisztán előbbre jutni, adj nekem választ. És kapott választ. Többet tudott meg Istentől, mint amit kért, mint amire választ kért.

Mi volt a nagy felfedezése a zsoltárosnak? Legalább két, fontos dolgot említsünk meg abból, ami itt vele történt.

Az egyik: Isten felül emelte a saját keserűségén, irigységén, értetlenségén. Ahogy mondani szokták: az örökkévalóság távlatait nyitotta meg előtte. Ebbe az összefüggésbe helyezte bele kérdéseit. Magasabbról mindig többet lát az ember. Magasabbról rálátása van a dolgokra, és kirajzolódnak összefüggések. Rájön arra, hogy nem ennyiből áll az élet amennyit most látunk ezeknek az embereknek az életében. Ők olyan úton vannak, aminek vége is lesz. A zsoltáros már most tudhatja mi lesz a vége. A cselekedeteinknek következményeik is vannak. Isten igéjéből meg lehet tudni minek mi a következménye. Amikor az útjuk végére néz: megijed. Hova vezet ez az út? A becstelenségnek, a harácsolásnak, a másokkal szembeni szeretetlenségnek, az Istennel szembeni lázadásnak az útja… Jaj, hova vezet? Bárcsak megállnának szegények! Nem tudják hova mennek.

És tényleg nem tudják. Megvakultak. Nem gondolnak a jövőre csak a pillanatra. Nem gondolnak Istenre, csak magukra. Fogalmuk nincs, hogy milyen lelki, Istentől kapható kincsek, értékek, gazdagság van, csak amit ők meg tudnak szerezni. És mit ér, ha akármit gyűjtenek is, ha egyszer meg kell állniuk az igaz Bíró előtt és ott már nem lehet mese, mese mesketét mondani. Nem lehet védőbeszédet sem tartani. Ott egy kukkot sem szólhat az ember. Ott egy kérdés lesz: egyedül magában bízva érkezett-e oda, vagy egyedül az Isten kegyelmében bízva érkezett oda? Ezért a kegyelemért nem lehet ott kapkodni. Aki megtanult kegyelemből élni, az állhat meg az Isten ítélőszéke előtt. Ezek meg nem kegyelemből élnek, hanem magabiztosan vagyont gyűjtenek, és az Istennel szemben is kevélykednek. Milyen szomorú végük lesz! Ezért kezd el aggódni értük.

Ez az egyik ajándéka tehát annak, hogy Isten elé áll és kiönti a szívét, hogy az örökkévalóság távlatában látja ezeket a kérdéseket, és mindennek egészen más lesz a súlya és jelentősége.

A másik ennél is több. Nemcsak az örökkévalóság távlatában kezdi szemlélni önmagát meg a világhelyzetet, hanem az Örökkévalóhoz jut egészen közel. Átéli Isten közelségét és kimondja azt, miközben addig a többiek gazdagsága miatt háborgott, meg a maga szegénységét látta csak, hogy hiszen — alig merem kimondani —, de én gazdagabb vagyok, mint akár melyikük. Isten az én örökségem. Nem is jól hangzik ez így, nem is mondhatom azt, hogy Ő az enyém, bár igaz ez is, de én vagyok az övé. Ő engem elfogadott. Megfogta a kezemet és a kezemnél fogva vezet engem. Gyönyörű ez a kép itt. Tehát akkor biztos, hogy jó úton maradok, amíg nem tépem ki a kezemet a kezéből. Elfogadott így, ahogy vagyok: a magam háborgásaival, értetlenségével, keserűségével. Már meg is szabadított sok mindentől ebből. Biztos, hogy meg fog szabadítani még mindentől, ami megterhel. Vezet engem, rábízhatom magam. Otthon vagyok itt e világon. Nem vagyok apátlan, anyátlan árva. Van Atyám és otthon vagyok az égben. Elkészítette a helyemet — itt mondja.

Nem is az a kérdés, hogy mim van, mint ahogy amazok mindig azt számolgatják mijük van, hanem, hogy kim van. Náladnál egyébbel nem gyönyörködöm sem az égen, sem a földön. Isten az én örökségem, ami azt jelenti: elvehetetlen ebben az életben is, meg a halálom után az örökkévalóságban is élvezhető, gazdagító örökségem van. Ez az igazi gazdagság!

Persze, jó lenne, ha néha nem lennének filléres gondjaink. Persze, nem esik jól látni, hogy ők úgy, mi meg olykor lemaradunk. De az egészet nézzük, ne csak egy szeletét a valóságnak. Micsoda gazdagság az, hogy az élő Istennel lehet közössége valakinek. Hiszen ő maga több, mint ajándékainak az összessége. Az Ő áldása értékesebb minden sikernél. Ő olyan örökkévaló vagyont ad a benne bízóknak, ami már itt is kamatozik, mégpedig olyan értékekben, amiket pénzzel nem lehet megvenni. Ad békességet, reménységet, belső tartást az embernek és az örökkévalóságban is megmarad.

Eljut oda: nem hagyjuk abba a munkát, dolgozunk tovább, végezzük a kötelességünket. De mennyivel más így dolgozni, így elszenvedni a megaláztatásokat, így biztatni egymást, hogy maradjunk meg ezen az úton, így hallgatni az esetleges gunyoros megjegyzéseket, így megmaradni az Isten útján, ezzel az elvehetetlen és felbecsülhetetlen lelki gazdagsággal.

Pál apostol szavai jutottak eszembe, amikor azt mondja: olyanok vagyunk, mint semmi nélkül valók, és mégis mindennel bírók. Ilyen az Isten népének, Isten gyermekének a gazdagsága. Isten az én örökségem. Maga az örökkévaló az én elvehetetlen kincsem.

Sokféle kérdéssel viaskodunk mi is. Sokszor úgy érezzük minden okunk megvan a keserűségre, irigységre. Sok kérdésünk nyitva marad. Törjük a fejünket, gondolkozom, meg akarom érteni. Úgy érezzük, hogy kielégítő, érdemi választ nem tud rá adni senki, és ha őszinték vagyunk, bevalljuk: mi sem, de Isten nekünk pontosan ezt a nagy lehetőséget csillantja fel, hogy végezetül bemehetünk az Ő szent helyébe. Leborulhatunk előtte, és végre elmondhatjuk neki mindazt, ami fáj, ami hiányzik, amit sokszor magunknak sem vallunk be, mert fantasztikus nagy gyakorlatra tettünk szert az önmagunk félrevezetésében is. Úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, mintha az minket nem is izgatna. Sikerül ügyesen lenyomnunk a tudatalattiba, onnan mérgez bennünket, és még nagyobb hatást fejt ki, mintha gondolkoznánk is róla. Az egészet, a lelkünknek a mélyrétegeit is kiönthetjük Isten elé, és ott világosságba kerül minden. Legalább látjuk, hogy mit viszünk magunkkal, hol folynak el az energiáink, hogy mi miatt nem jut mosoly azoknak, akiknek kellene, és az így felszabaduló helyre Isten ad felülről való mennyei kincseket. Így gazdagodik az imádkozó ember. Kiöntöm a szívemet Istennek, de meg is fogalmazom, nemcsak úgy engedem, hogy átfusson a gondolataimon, az nem imádság. Imádság az: kimondom, akkor kerül világosságba, és a bűn, akkor válok el tőle, amikor kitettem oda az asztalra, többé nem tartozunk össze. Nem rejtegetem a zakóm alatt, elválok tőle. És ugyanígy a keserűségemet, az irigységemet, a szomorúságomat, a csüggedésemet, mindent, mindent… Helyette Isten ad felülről való mennyei értékeket.

Az imádságnak, a komoly imádságnak egyebek között ez is gyümölcse. Sokszor azonban éppen ezt nem vesszük komolyan, hogy nem mindenki tud imádkozni. Imaszövegeket mondani bárki tud. A Biblia azt nevezi imádságnak, amikor maga a Lélek kiáltja bennünk: abba, Atyám! Amikor azt éli át az imádkozó, amit itt a zsoltáros. Hiszen Ő közel enged magához, hiszen egészen személyes kapcsolatban vagyunk, olyan szorosban, hogy fogja az én jobb kezemet. Ő tudja hova megyünk, de Ő tudja, hogy hova akar engem vezetni. Én meg engedem magam vezetni. Teljes bizalom van bennem iránta. És mindennél többet ér a vele való közösség.

Ezért mondta Jézus Nikodémusnak: „Szükséges újonnan születnetek”. Ezt csak az újonnan született emberek kiváltsága, hogy ennyire közel kerülnek az Atyához, hogy ilyen valóságossá lesz számukra a Mindenható, hogy ennyire őszintén tudnak vele beszélgetni, és hogy ilyen bizalommal fogadják el Őt és az Ő akaratát. Amíg a barátaival diskurált addig maradt a keserűség, az irigység és a nyitott kérdések, amikor bement az Isten szent helyébe és vele kezdett beszélni, átélte, hogy Isten magához emeli, megsimogatja, megfogja a jobb kezét és elkezdi vezetni. Isten jelenléte, Isten tanácsa és végül — ahogy olvastuk — Isten dicsősége lesz az ő osztályrésze.

Egy másik zsoltárban, a 18-ban azt olvassuk: a sokféle nyomorúságban vergődő és a halálnak is kiszolgáltatott emberhez lenyúlt a magasból Isten és felvette őt. A Biblia azt mondja Istennek ez az utánunk nyúló keze egy személy: Jézus. Őbenne nyúlt le utánunk. Aki Jézussal igazi lelki közösségbe jut, az áll ott az Isten színe előtt, az tud vele ilyen meghitten beszélgetni, az éli át: fogja az én jobb kezemet, tanácsával igazgat és egyszer majd nem a nagy semmiben tűnök el, hanem: magadhoz veszel a te dicsőségedbe.

Isten segítsen bennünket, hogy mindenképpen eljussunk ebbe a Krisztussal való igazi közösségbe, tudjuk ezt naponta erősíteni, frissen tartani. Ha olykor megszólalnak is ilyen kérdések bennünk, ezeket is neki mondjuk el, és tőle fogunk választ kapni rá.

 


 

Imádkozzunk!

Istenünk, hálásan köszönjük, hogy nem kell előtted udvariaskodnunk. Te előled elrejtenünk úgy sem lehet semmit. Segíts el oda minket, hogy ne is akarjunk rejtőzködni vagy rejtegetni előled semmit. Szeretnénk leplezetlenül megmutatni magunkat, szeretnénk egyáltalán megismerni magunkat is a te világosságodnál. Kérünk, ragyogtasd fel előttünk a te irántunk való nagy szeretetedet. Támassz a szívünkben igazi bizalmat, hogy engedjük, hogy fogjad a jobb kezünket. Jelentsen nekünk mindennél többet a te tanácsod, és segíts úgy élni, hogy a te tanácsod igazgasson bennünket. Add a szívünkbe azt a reménységet, hogy egyszer majd a te dicsőségedbe veszel magadhoz minket.

Olyan jó, Atyánk, hogy addig is veled járhatunk. Hadd legyen mindannyiunk boldog, személyes hitvallása: Isten közelsége oly igen jó nekem! Ha sok mindenünk nincs is, hadd mondhassuk el, hogy kicsodám van az egekben, és hogy benned gyönyörködünk már itt a földön is.

Köszönjük, hogy ezzel a bizalommal hozhatjuk eléd mindannyian a gondjainkat. Olyan sok terhet hordozunk, olyan sok bizonytalanság vesz körül. Olyan sok hibát vétünk, olyan sokszor mi is megbántunk téged. Olykor mi is tisztátalan eszközökhöz nyúlunk, aztán bánt a lelkiismeret, aztán elaltatjuk, aztán egyszer csak felriad. Annyi kuszaság van bennünk, Atyánk!

Szeretnénk odaállni most eléd, és a te világosságodban látni magunkat és a lehetőségeinket. Szeretnénk az örökkévalóság szemszögéből nézni mindent és mindenkit, és legfőképpen szeretnénk téged szüntelenül látni, és neked engedelmeskedni.

Könyörgünk hozzád azokért, akik most különösen is nagy nyomorúságban vannak. Légy irgalmas azoknak, akiknek az otthonát, javait, életét fenyegeti az árvíz, s azoknak, akik most is próbálják megakadályozni azt. Kérünk, Atyánk, hogy ne bűneink szerint cselekedj velünk. Minden ítéletedre rászolgáltunk és megérdemelnénk, de mutasd meg most újra a te kegyelmedet és hatalmadat. Végy körül mindnyájunkat a te oltalmaddal e tekintetben is.

Könyörgünk azokért, akik gyászban vannak. Emeld fel az ő tekintetüket. Segítsd őket, hogy a kérdéseiket neked mondják el, és a te Szentlelked adjon nekik igazi vigasztalást. Mi nem tudjuk megvigasztalni egymást, mi csak vigasztaló szavakat tudunk mondani őszintén, vagy csak formálisan, de te tudsz adni mindnyájunknak élő reménységet. A láthatókon túl a láthatatlanok komolyanvételét, a veled való közösséget. Ajándékozz meg ezzel mindnyájunkat.

Adj nekünk még ma csendet, amikor mi is bemegyünk a te szent helyedre, megállunk előtted, kiöntjük a szívünket előtted, és engedjük, hogy megajándékozz a legtöbbel: önmagaddal.

Ámen.