Kétféle templom

 

Lekció: 1Kor 3, 9-18

Alapige: 1Pt 2, 5

„ti magatok is mint élő kövek épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokat ajánljatok fel, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által."

 

 

Imádkozzunk!

Urunk, te tudod, hogy a mi ittlétünk válasz a te hívásodra. Köszönjük, hogy hívtál, és köszönjük, hogy szeretsz minket. Kérünk, segíts, hogy belül a szívünk jöjjön most hozzád!

Köszönjük, hogy előtted állhatunk, eléd jöhetünk úgy, amint vagyunk. Szavadra, tanításodra, vezetésedre és szabadításodra várunk, Istenünk. Kérünk téged, hogy Jézus Krisztusért hallgass meg minket!

Köszönjük, hogy Jézusért mindent nekünk adsz. Add hát, kérünk, a te igédet is!

Kérünk, Jézus Krisztus, formálj minket egyszerűvé, formáld át a szívünket, hogy legyen benne az a felelősség, hogy hozzád fordul, téged keres és téged vár! Köszönjük, Urunk, hogy te minden alkalommal eljössz ide közénk, és adod a te szavadat, igédet.

Ámen.

 

 

Igehirdetés

Miért van szüksége Istennek templomépületekre, hiszen bárhol lehet Őt imádni, bárhol lehet imádkozni? – tette fel nem régen valaki a kérdést.

Nyilvánvaló igazság az, hogy nem Istennek van szüksége templomépületre, hiszen ahogy a Biblia mondja, Ő kézzel készített, csinált templomban nem lakik, hanem az emberekben.

Isten, aki a menny és a föld Ura, a teremtett világba sem férne bele, hiszen azon felül van, és Ő teremtett mindent. Időn, múl-ton, jelenen és jövőn túl létező valóság. Az Isten lélek, és Ő nincsen helyhez kötve. Fo-galmazzuk akkor meg tehát másképpen, vagy fogalmazzuk át a kérdést. Miért van szüksége az embernek, az embereknek arra, hogy templomok épüljenek? Egyszerűen azért, hogy legyen egy olyan hely – mondhatnám így is, egy különleges hely, épület –, ahol azok, akik szeretik a mindenható Istent, akik vágyakoznak utána, akik Jézust szívből követni akarják, összegyűlhessenek, hogy hi-tükről és a Krisztusba vetett reménységükről vallást tehessenek.

A templom az a hely, ahol az ember Istennel rendszeresen, ünnepélyesen és másokkal együtt találkozhat. A templom a közösség találkozási helye, de ez lehet imaház és természetesen egy lakás is. Nekünk itt – Isten kegyelméből – templomunk van. Bárki találkozhat otthon is a csöndességében Is-tennel. Találkozhat beszélgetésben, utazás közben vagy éppen munka közben is, vagy a természet szép környezetében. Tökéletes magány ott van, amikor az ember csendességet tart – ha szoktunk ilyesmit csinálni. A tökéletes magány az Istennel az a személyes találkozás helye és ideje. A gyülekezet a közösség és egyben a személyes találkozás helye és ideje itt a templomban.

Azért épülnek tehát ilyen épületek, mint a mienk, hogy a gyülekezet zavartalanul ta-lálkozhassék az ő Urával. Jézus maga ígér-te meg azt, hogy minden gyülekezeti találkozáson, ahol ketten, hárman, vagy ennél többen – nem a létszámtól függ – összejönnek Jézus Krisztus nevében, Ő az Ő Lelke által ott van, ott lesz közöttük. Isten ragasz-kodik ahhoz, hogy a gyülekezetben is keressük Őt, hogy a gyülekezet közösségi él-ményként élje meg azt, hogy a mindenható Isten megszólal, és ott van az övéivel.

Az a fontos tehát, hogy Jézussal akarjunk találkozni, hisz ez végképp nem függ a létszámtól, hogy hányan vagyunk. De azt is akarja Isten, hogy a vele való találkozás ne csak magányos ünnep legyen, hanem az istenfélők közösségének a megtartó ereje is, ahol együtt nevethetünk, együtt sírhatunk, hordozhatjuk egymás terheit, könyöröghetünk egymásért, egymás lelki terhét magunk-ra vehetjük, de megoszthatjuk mindazt a másikkal, amivel rendelkezünk. Sőt, minden istentisztelet a templomban, az egyfajta dön-tés is. Aki elmegy egy gyülekezeti alkalom-ra, az valahol azt is kifejezi, hogy szeretne más ember lenni. Az Istennel való találkozás által átformálódni, egymást még inkább szeretettel körülvéve, a gyülekezethez tartozva, hűségesebben követni Jézust. Több fe-lelősséggel, több imádsággal, több segítőkészséggel és több szolgálattal.

A gyülekezeti istentisztelet speciális mód-ja annak, hogy Isten szól azokhoz, akik egy ilyen helyre elmennek. Hívással vonzza a még nem hívőket, hogy gyarapíthassa Isten népét az üdvözülőkkel. Itt tehát megszólal Isten, és mi szólhatunk hozzá. Az istentiszteleten megvalósulhat Istennek alapvető terve: a hit hallásból van, a hallás pedig Is-ten igéje által. Mi módon hihetnének – mond-ja az apostol –, ha nincs, aki hirdesse az igét, vagy ha nem az igét hirdetik hűségesen, tisztán és hamisítatlanul?

Választhatott volna Isten más formát is. Ő azonban így döntött, hogy épüljenek úgy-nevezett kultuszhelyek, ahova összejöhetünk, ahol dicsőíthetjük Őt, ahol hallgathatjuk az igehirdetést.

Ez a hely annak is a helye, ahol együtt örülhetünk egy keresztelő alkalmával, amikor egy család elhozta a kicsiny gyermekét, és mintegy felajánlja Istennek. Együtt vehetjük az Úrvacsorát, a bűnbocsánat látható jegyeit: kenyér és bor, Jézus megtört teste és kiontott vére. Végül is – újra mondom – nem az épület számít. Vidéken, sok helyen egy kicsiny imaházban, vagy egy nagyobb befogadóképességű templomban tartják az istentiszteleteket. A lényeg az, hogy Jézus Krisztus nevében jöjjenek össze, de végül is itt nyugodtan, magunk között vagyunk, és találkozhatunk Istennel. Ezért épülnek templomok. Isten ugyanis megszólal. Hogyan lehetséges ez? Inkább így válaszolok, hogy miért lehetséges ez? Azért, mert az Isten él.

A Királyok könyvében azt olvassuk: „Az élő Úrra mondom, Izráel Istenére.” Isten él, Isten az élők Istene és nem a holtaké. Ma az Ő vonzására, szeretet-vonzá-sára jöttünk ide. Isten beszélni akar hozzánk. Kérdezni akar tőlünk, és válaszokat szeretne hallani. És mi felelhetünk Istennek ezen a helyen bűnvallással, könyörgéssel, hálaadással, dicsőítéssel és magasztalással.

Megszólal tehát Isten az igehirdetésen keresztül, és beszél: sokat vagy keveset. Megmondja, mire van leginkább szükségünk. Irányít és vezet, ha mi ezt elfogadjuk. És új-ra és újra hallhatjuk azt, hogy milyen oltha-tatlan szeretettel szeret minket Jézus Krisz-tusban, hogy mennyire az Ő szeretetétől függ az, hogy mi tudunk válaszolni az Ő hí-vására vagy nem. Annyira szeretett minket, hogy Jézust odaadta, a legtöbbet. Hogyne adna mindent vele, Jézussal, minekünk.

Isten azt akarja, hogy minden istentisz-telet olyan legyen, hogy ne múljék el következmények nélkül az életünkben. Mindenek felett azért áll a templom, hogy ne múljék el következmények nélkül az istentisztelet. Végül is az igazi istentisztelet az istenfélő élet. Az istenfélő életből pedig Is-tennek kedves döntések származnak. Az is-tenfélő életből a misszió indul el mások felé.

Valaki egyszer nem tudott elmenni Spur-geont – a híres prédikátort – meghallgatni egy vasárnap, s megkérdezte a sarki boltost, hogy miről volt szó az igehirdetésben? S az illető azt válaszolta, hogy azt nem tudom, arra már nem emlékszem, de a hamis súlyokat, amiket a boltban eddig használtam, azt bedobtam a Temzébe. Nem tudta, hogy miről volt szó, csak azt tudta, hogy amit addig tett, csinált, ahogyan élt, az nem volt jó, és nem volt kedves Isten előtt, és kapott erőt az istentiszteleten ahhoz, hogy abba hagyja azt, amit addig csinált.

Végül is a kőből épült templom valójában csak jelképe az igazinak, a hívők életének, a gyülekezet közösségének, a Krisz-tus testének.

Testvérek, semmit nem ér az az épület, bármilyen szép, akármilyen gyönyörűen és modernül építették meg, amelyben nem olyan igehirdetés hangzik, amelynek nyomán az élet megváltozhat.

Péter azért írja a levelében: a hívők mint élő kövek épüljenek fel lelki házzá. És Péteren keresztül maga Isten felel: milyen hát a helyes istentisztelet? Azt mondja, hogy a templom legyen igazi templom, a papság legyen igazi papság, és az áldozat legyen igazi áldozat.

Amikor Péter ezt a levelet megírta és elküldte – 64 táján történhetett ez Krisztus után –, ekkor még állt a jeruzsálemi templom. S amikor az akkori hívők olvasták, vagy felolvasták ezt a levelet, akkor megnyugodtak: nincsen semmi baj. Áll a temp-lom a maga csodálatos dicsőségében.

Az ókor egyik csodája volt a jeruzsálemi templom, s ott a Szentek Szentje, aho-va egy évben egyszer bement a főpap fehér ruhába öltözve, bevitte a nép bűneit jelképesen, és vette a bocsánatot, aztán továbbadta az embereknek. A jeruzsálemi temp-lom a nemzeti lét szíve volt.

A Szentírás pedig azt mondta – hiszen Jézus mondta ezt –, hogy az épületből kő kövön nem marad.

Mi hát akkor az igazi templom? – tehették fel ott, akkor a levelet olvasó hívők, ha nem az, ami az ókor egyik csodája? S Péter azt a választ adja: ti magatok épüljetek fel lelki házzá. Legyetek Isten papjai, és hozzatok áldozatot és áldozatokat neki.

Egy épület építésénél minden a terv szerint megy, s aztán az építőmester dönt, hogy mit, hogyan valósítsanak meg a gyakorlatban. A gyülekezet tagjai tehát, ha hit-ben járnak – azt mondja a Biblia, hogy – élő kövek. Építi őket Isten az Ő igéje által, és aztán rajtuk keresztül épít majd másokat. Senki sem épülhet önmagában csupán. Nagyon fontos az egyéni csendesség, a bibliaolvasás, az elmélkedés Isten dolgairól. Bizonyos helyzetekben nem is volt más-ra lehetőség: fogolytábor, betegség stb., de alapvetően Istennek az a célja, hogy a gyü-lekezet közösségében történjék ez az épülés, vagy ott is. És ez a lelki közösség a gyü-lekezetben nem parancsszóra és nem erőszakra jön létre, hanem Isten Szentlelkének a munkája során. Személyes, mély közösséget akar tehát Isten az övéivel, Jézus Krisz-tus által.

Mi a lelki épülés alapja? Ez a személyes közösség egyénenként építhet Isten, és aztán így összerakva kövekként, ahogy épül az épület, a hívő emberek élete, életereje, imádsága, könyörgése, közbenjárása építhet és szolgálhat másoknak. Isten nem dísz-köveket akar az épületben, hanem olyan embereket, akik használhatók az Ő céljaira, akiket küldhet, ahova Isten akar, akik men-nek a misszióba, és végzik a szolgálatot. Kérdezik a Mestert, és a Mester megmond-ja nekik, hogy mit kell tenni, hova menjenek. Isten az, aki faragja az Ő köveit. Vajon engedjük-e, akarjuk-e és kérjük-e, hogy Isten faragjon minket újra és újra?

Milyen nagyszerűen érvényesülhet tehát a gyülekezetben Isten akarata? Azt akar-ja, hogy épüljön bárki, aki ide eljön. Ma reggel ezért jöttünk? Épülni akartunk, vagy pedig nem?

Végül is egy olyan szót használ itt az ige, amit lassan nem használunk. Ez a szó pedig az, hogy mi. Egyre inkább az én, az ego kerül a középpontba, mint ahogy mond-ja is a Biblia ezt, hogy az idők végén az emberek lesznek magukat szeretők. A mi fogalma kihal, és újra és újra az én, az ego kerül a helyére.

Testvérek, a mi, ez a közösség leginkább a jó családokban valósul meg, ahol az apa és az anya szeretik egymást, és szeretik Jézust. Ahol a gyerekek szeretik Jézus Krisz-tust, és szeretik a szülőket és fordítva. Ott ez a csodálatos mi, ez a mikroközösség élni kezd, és az épít másokat, és az vonzó. Valakinek még nincs vagy már nincs családja, vagy éppen most nincs. Gyülekezet, család. Átélhetjük a közösséget, a mi érzést, és annak a valóságát, hogy mi együtt imád-juk, tiszteljük, becsüljük Istent. Érdekel az Ő akarata, az Ő véleménye és az Ő vezetése.

Nem érdemes csupán azért idejönni, hogy valaki igét hallgasson. Ha valaki kívülállóként, mint egy lelki büféként használja a gyülekezetet: eljöttem, ettem egy jót lelkileg, s aztán minél gyorsabban, nehogy valakit meg kelljen szólítani vagy kérdezni, vagy nehogy valaki megszólítson – ahogy nem régen mondta egy fiatalember –, húzok haza. A gyülekezet lelki közösség, lelki épület. Ennek lehetünk tagjai vagy jöhetünk csak hallgatni, s aztán elmehetünk innen. De, aki ezt így használja, ezt a lehetőséget, alkalmat, az nem az Isten szerint való módon van itt. Az nem fog együtt épül-ni a többiekkel, az sok mindenből kimarad, amit mások kapnak Istentől ajándékba.

Akarjuk-e a másikat megismerni? Nem tolakodó módon, de szeretettel megismerni, és adjuk-e magunkat? Sokan vannak itt, akik szeretnének mindent tudni a másikról, de saját magukról soha nem mondanak sem-mit sem. Az élő kövek – azt mondja a Szent-írás – Isten által így épülnek egységgé, gyü-lekezetté, közösséggé. Nagyon sokan sajnos csak úgy vannak itt, mint a bolti segédek hajdanán. A segéd fogadta a vevőket. A gaz-da, a kereskedő, a tulajdonos meg ment a ve-vők után. Isten azt akarja, hogy mi ilyenek legyünk, hogy menjünk azok után, akik rég óta nem voltak itt. Vigyük az evangéliumot, szolgáljunk, töltsük be a missziói parancsot! Minden népeket Krisztushoz vezetni.

Akinek ég a szíve Jézusért, és aki szereti őt, az önként, szeretetből beáll ebbe a szolgálatba.

A második, amiről beszél Péter, az a szent papság. A pap tiszte az Újszövetségben az volt, hogy közvetítsen az Isten és az ember között. Lévi törzsének nem volt örök-sége, nem kapott földterületet. Nekik az volt a szolgálatuk, hogy szolgáltak Istennek a templomban, és ezért a másik tizenegy törzs eltartotta Lévi fiait.

Péter apostol azt mondja? Ti magatok, akik Krisztusban hitre jutottatok – tehát a hívőkről beszél –, ti magatok vagytok Isten papjai. Istennek nincsen szüksége emberi közvetítőkre Isten és ember között. Nem len-ne mindenható, ha erre rászorulna. Az embert nagyon megalázza az – ha Istennel akar beszélni –, és igénybe kell venni egy másik ember segítségét. Nem kell igénybe venni. Lehet Istennel közvetlenül beszélgetni. Az Isten mindenható: hallja és megérti azt, amit mi mondunk. Isten nem megalázni akarja az embert, hanem megmenteni.

Testvérek, minél szentebb és tisztább egy közösség, annál kevésbé van közvetítőre szüksége. Normális szülő és gyerek nem a sarki könyvtárban a könyvtárost kéri meg arra, hogy közvetítse az üzenetet. Nem az interneten keresztül beszélget gyerek és szü-lő, ha mind a ketten ugyanabban a lakásban vannak éppen. Az más, ha távol vannak. Az nem szerelem, ha a vőlegény és a me-nyasszony csak közvetítő útján érintkezik, beszélget egymással. Ha egy férj és feleség írásban cserélik ki a gondolataikat, az nem házasság, hanem vállalati munkaközösség. Régen nagy baj van azzal a házassággal, ha a küldönc viszi – mondjuk a gyerek –, amit leírt a papa vagy a mama.

A középkori reformációt pont azért ad-ta az Isten, hogy ezt a közvetítő-rendszert, elvegye, lerontsa, nincs rá szükség. Közvet-lenül szólhatunk Istenhez, és Ő közvetlenül szól hozzánk.

Van egy csodálatos ígérete Jézusnak. Ha valamit ketten, egy akarattal az Ő nevé-ben kérnek, Ő előtte kérnek, ha valamiért így imádkozik egy közösség, ha az Isten akaratával megegyezik, azt megadja. Nem tudom, hogy felfogjuk-e igazán mindnyájan – akik itt vagyunk – ennek a döbbenetes lehetőségét? Együtt a gyülekezet közösségében könyörögni valakiért. Uram, szabadítsd meg, nem tud szabadulni! Adj neki bé-kességet, örömet, oldd meg a kérdését, vá-laszolj a problémájára, adj neki vezetést, ké-rünk! Együtt borulni Isten színe elé a gyüle-kezet közösségében. S azt is ígéri a Szent-írás, hogy Jézusért meghallgat minket az Atya.

A harmadik, amiről Péter beszél, az az áldozat. A gyülekezet tagjai tehát lehetnek élő kövek, akiket épít az Isten, és ők pedig mások építenek. Lehetnek szent, Isten szá-mára elkülönített szolgák, papok. A Szentírás világosan tanítja, hogy mindenki Isten szolgája, aki hitre jutott. Nem közvetítők, hanem igehirdetők: szóval vagy élettel. S azt is mondja, hogy lehet a mi életünk Isten előtt kedves áldozat. Az Ószövetségben sokféle áldozat-bemutatást ismertek. Volt égőáldozat, véresáldozat, hálaáldozat, engesztelőál-dozat. A római levélben azonban azt mond-ja Isten a hívőknek: Szánjátok oda a ti teste-teket, tagjaitokat, lényeteket a mindenható Istennek, és ne szánjátok magatokat oda az ördögnek hamisság fegyvereiül, hanem a ti megújult értelmetekkel – Krisztusban megújult értelem van – döntsétek el, hogy mi az, ami jó, ami Istennek tetsző és tökéletes.

Jeruzsálemben, a templom környékén évszázadokon keresztül zajlott az állatvásár. Időnként még a templomba is bevitték az állatokat, ott is folyt az üzlet, ezért űzte, zavarta ki őket Jézus, mert a templomot, az épületet nem arra használták, amire Isten adta. Ezért nagy baj, ha mi az életünket nem arra használjuk, amire Isten adta, az mindig pusztulással jár.

Mi tehát az igazi, Isten szerint való jó, neki tetsző áldozat? Megint ez a szó, szócska jön elő, hogy mi: te meg én, amikor önmagunkat adjuk az Istennek. A legkedvesebb az, ha magunkat adjuk: a gondolatinkat, az érzelmi-világunkat, a cselekedeteinket, a szándékainkat, a terveinket, a lényünket, a belső-világunkat. Kapunyitás Isten akarata előtt. Jézus a hívő ember öröm-forrása. Igyekszem Őt megismerni az Ő se-gítségével, az Ő akaratát akarom cselekedni, és más akarat nem kell nekem. Odaszánom magam újra és újra.

Mikor mondtuk utoljára Jézusnak: Úr Jézus, szeretlek téged! Még embernek is rit-kán mondjuk, vagy sokszor érdekből, van úgy, hogy őszintén, de Jézusnak mikor mondtad: szeretlek téged Úr Jézus! Testvérek, ha ezt mi kimondjuk, és komolyan gon-doljuk, attól kezdve sok mindent már nem fogunk csinálni. Mert, ha valakit szeretek, azt nem akarom bántani, annak nem akarok szomorúságot okozni. Ha szeretném megérteni, annak a kívánságait igyekszem teljesíteni. Azzal teljes közösségre szeretnék jutni, mert szeretem. Ha szeretjük Jézust, egy csomó mindent nem fogunk, nem akarunk már tenni. S minden erőnkkel – az Ő ereje által is – azon leszünk, hogy abbahagyjuk azt, ami nem kedves előtte.

Ha szeretjük Jézust, akkor szeretnénk azt tenni, ami jó, tiszta – ahogy az ige mond-ja –, neki tetsző és tökéletes. Kezemmel ne-ki akarok engedelmeskedni. Lábammal oda megyek, ami neki kedves. Azt nézem meg a szememmel, ami neki tetszik. Vállam a tőle kapott terheket akarja hordozni. Sokszor a magam terhe mellé még felveszem a másik terhét is. Így lassan átéljük azt a csodát, hogy épülünk lelki kövekké, templommá. Isten Szentlelke formál, segít, bátorít, int és épít lelki házzá, egyházzá. Kihívottak közösségévé.

Az eklézsia szó ezt jelenti. Akiket kihívott Isten a régi életükből. Egyházzá, Krisz-tus testévé formálja őket. Jézus így élt. Ő élő templom volt Isten kezében. Igazi közbenjáró pap. Azóta is szüntelenül könyörög értünk. Ő volt az egyedüli és egyetlen igazi áldozati bárány, akit Isten feláldozott a mi bűneinkért. Testét megtörték, vérét kiontot-ták. Ő az egyház feje, és mi benne, általa épülhetünk és lehetünk az Ő tagjai. Sőt, azt mondja a Szentírás, hogy a hívők örököstársai Krisztusnak. Mindent nekünk ad az Atya Krisztusban. Mindent, amire szükségünk van, mindent, ami kell. Kimondatlan kéréseinket is teljesíti. Azt mondja a Biblia: mielőtt szóltatok volna, én már válaszoltam. Hányszor átéltük? Megszabadított az Isten, miközben nem is tudtam tulajdonképpen, hogy mit is kellene csinálni, hogyan döntsek, s egyszer csak felismertük. Szabadítást adott Isten.

Testvérek, az a legnagyobb bajunk, hogy nem mindig akarunk igazán így élni. Isten nagyon megelégelte az egyéni önzést. Az ember azt gondolta, hogy önmagát és saját kívánságait teheti meg a világ központjává az egot, az ént, és Istennek ebből elege van. Nem tűri ezt tovább. Azt akarja, hogy más emberré legyünk. Isten akarata ellenére élni, az maga a boldogtalanság. Ezért van o-lyan sok boldogtalan ember, és ezért van sokszor olyan boldogtalan hívő is, mert no-ha hitre jutottak, de Isten akarata ellenére akarnak dönteni, élni, és ez nem sikerülhet.

Ha valaki csupán én központú ember, annak előbb-utóbb elege lesz. Tessék belegondolni! Ha mi magunk magunkkal vagyunk mindig összezárva, az egy idő után rettenetesen unalmas dolog tud lenni.

Amikor az ember önmagát teszi középponttá, az megbetegít, és aztán az ember, az emberiség áttolja a problémát az orvosok és a pszichiáterek asztalára. A kérdés megoldása: közösségre jutni Istennel, és közösségben élni egymással. Ez épít. Minden más életfelfogás rombol és tönkre tesz. Rombol és tönkre tesz. Közösségünk Istennel mi? Isten és én, közösség egymással, a gyülekezet közösségében. Ez épít, és teljes életet ad.

A 84. Zsoltár 2. versében ezt olvassuk: „Lelkem és testem ujjongva kiállt az élő Istenhez.” A test és a lélek harmóniában van. Nem beteg a test, mert nem betegíti meg a lelki betegség. Ép és egészséges a lélek, mert Isten Szentlelke van a testben, és Isten építhet lelki házzá. A test és a lélek együtt engedelmeskedik Isten törvényének, s ennek a következménye az, hogy boldog emberek leszünk. Terhekkel, nyomorúságokkal, nehéz lakáshelyzettel vagy magányosan, mindegy. Nem mindegy, de mégis mindegy. Mert tudjuk, hogy mindent nekünk ad az Isten. És idővel elveszi a magányunkat, vagy megértjük, hogy ez az Isten akarata, hogy így maradjunk. Bizonyos be-tegségek lehet, hogy megmaradnak, másokat Isten elvesz, de nem ez a kérdés már, hanem az, hogy közösségben élek az Istennel, és ez boldogít, boldoggá tesz, örvende-zővé, mosolygóssá, sokszor könnyek között is. Mert boldog ember az, aki Krisztussal jár.

Így fejezi be a zsoltáros ugyanebben a zsoltárban: „Erőről erőre jutnak, még meg-jelennek Isten előtt.” Nem az a legnagyobb bajunk, hogy nem jutunk erőről erőre, hanem erőtlenségről erőtlenségre jutunk, és sokszor összeroppanunk lelkileg és fizikailag. Erőről erőre jutnak. Az egyik el sem fogyott, már adja Isten a másikat. Ez boldog, örvendező és járó, haladó, épülő élet. Szikla szilárdan, mint a kő, szolgáló, misz-szionáló élet lesz. Az Istennek szentelt, elkülönített élet, papi élet. Az Isten használ arra, amire akar, küld, ahova akar, ahhoz, akihez akar. Így élheti át ezt a hívő keresz-tyén a gyülekezetben, hogy egymást segítve, egymásért könyörögve, minden lépés, még a nagyon nehéz lépések is sokkal köny-nyebbek lesznek. Tudom, hogy könyörög értem egy közösség. Micsoda erő? Én sokszor tudtam teológiai vizsgák idején. Nagy szükségem volt rá, hogy imádkoztak itt a gyülekezetben. Betegség idején. Könyörög egy közösség a másikért. Uram, ha téged megdicsőít, hallgasd meg a könyörgésünket! Az igazán jó imádság az ilyen. Uram, ha téged megdicsőít, kérünk, add meg! Az legyen, ami téged dicsőít. Ha neked kedves, gyógyítsd meg, mert neked van rá ha-talmad, és visszavonul a rák, megáll a betegség, nem romlik tovább, és elhordozha-tó szinten marad az állapot, amíg ez a mi nyomorult testünk végképp össze nem törik, és megkapjuk az elmúlhatatlan dicsőséget, s dicsőséges testet. Csodálatos hely a gyülekezet. Szoktunk hálát adni a közösségért, vagy csak használjuk valamire a közösséget?

Végül is azért épülnek templomok, hogy összejöjjünk, hogy együtt imádjuk Istent, és együtt dicsőítsük Őt. És így akarja Isten az Ő egyházát is építeni. A hívők közösségét. A hívők közössége nem látható. Az egyház, mint olyan, mint szervezet, egy bizonyos ér-telemben látható. Isten népe nem. Isten népe közül némelyeket lehet látni, szolgálnak, élnek, dolgoznak, könyörögnek, s aztán ha-zamennek Istenhez, de ilyen csendes módon építi fel a lelki kövekből az Ő egyházát, gyülekezetét a mindenható Isten. Ő azt akar-ja, hogy rajtunk keresztül is épüljön. Épül-jetek fel lelki kövekké, gyülekezetté. Vállaljátok a közösséget! Legyetek Isten papjai, és szánjátok oda magatokat, a ti tagjaitokat, lényeteket a mindenható Istennek!

 

 

Imádkozzunk!

Urunk, te tudod egyedül, hogy ma miért jöttünk ide. Csupán lelkileg akartunk enni, vagy veled találkozni, és veled együtt növekedni. Te látod, mi van itt belül, mit kerestünk, vagy kit kerestünk itt. Segíts, hogy most mégis úgy menjünk majd el, hogy rádöbbenünk, téged hallgattunk, mert te élő és beszélő Isten vagy.

Köszönjük, hogy építeni akartál minket, előbbre vinni. Segíts, hogy a te papjaid tudjunk lenni. Segíts odaadni magunkat a hit oltárára. Kérünk, munkáld bennünk az akarást, s a szerinted való cselekvést!

Áldunk, hogy te végtelen erőforrás vagy a tieid számára. Kérünk, hadd jussunk erőről erőre ezen a mai reggelen is!

Köszönjük, hogyha növekedhettünk csak egy kicsit, keveset a hitben. Köszönjük, hogy te többre akarsz vinni minket mindig. Áldj meg bennünket, kérünk, hogy áldássá legyünk mások számára!

Ámen.