Alapige: Lk 10,25-37

Ekkor előállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: „Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” Ő pedig ezt mondta neki: „Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod?” Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint megadat.” Jézus ezt monda neki: „Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz.” Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: „De ki a felebarátom?”

Válaszul Jézus ezt mondta neki: Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton levő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak, és azt mondta neki: Viselj rá gondot, és ha valamit még ráköltesz, amikor visszatérek, megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt a felebarátja a rablók kezébe esett embernek?” Ő így felelt: „Az, aki irgalmas volt hozzá.”

Jézus erre ezt mondta neki: Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.”

Imádkozzunk!

Köszönjük, Atyánk, hogy a te irgalmadról énekelhettünk. Köszönjük, ha ismerjük már azt, hogy milyen nagy a te irgalmad. Mi sem tudjuk találóbban körülírni, mint a zsoltáros: az égig ér a te irgalmad és a felhőkig a te hűséged. Dicsőítünk téged ezért!

Köszönjük, hogy akkor a te irgalmadból élhetünk, amikor nem is gondolunk rá. Ez is mutatja számunkra, milyen nagy a te hozzánk való irgalmasságod: ha meg sem köszönjük, ha észre sem vesszük, akkor is körülveszel vele bennünket, és nem úgy cselekszel velünk, ahogy megérdemelnénk, és nem azzal fizetsz, amivel mi fizetnénk másoknak. Köszönjük ezt neked!

Köszönjük, hogy a te irgalmad bizonyítéka az is, hogy még mindig van szavad hozzánk. Hálát adunk ezért a csendes óráért itt ezen a csendes helyen. Csendesíts el minket belsőleg is. Segíts most reád figyelni, és azt az ajándékot, amit most kínálsz nekünk, segíts, hogy hittel elfogadjuk, hogy tudjunk belőle élni és tudjunk másokat is meggazdagítani.

Irgalmasan hajolj közel hozzánk és tégy minket képesekké arra, hogy amit most nekünk mondasz, azt meghalljuk. Hadd legyen a te szavad élő és ható, ami formál, talpra állít, összetör vagy felemel, de végzi bennünk a te áldott munkádat, amire éppen most ebben az állapotunkban szükségünk van.

Szólj, Urunk, mert hallják a te szolgáid!

Ámen.

Igehirdetés

Csütörtök este kezdtük tanulmányozni Jézusnak ezt a jól ismert példázatát, és akkor láttuk néhány megrendítő illusztráción, milyen irgalmatlan világban élünk. Irgalmatlan a gazdasági élet, a politika, de irgalmatlanok egymáshoz már az óvodában a gyerekek, meg otthon a felnőttek, akiktől a gyerekek tanulják, meg a tv-ről olvassák le hogyan lehet egyre irgalmatlanabbak lennünk egymáshoz.

Olyan nagyon nem kell ezt tanulni sem, velünk születik, a vérünkben van az önzés, a kegyetlenség, az irgalmatlanság. Nehéz arra biztatni az embereket, hogy legyetek irgalmasak, mert megkérdezik: miért, megéri? Általában azt kell tapasztalnunk, hogy nem éri meg. Az irgalmassággal vissza lehet élni és vissza is élnek sokan. Kockázatos vállalkozás az, ha valakinek az életstílusa, a szemlélete az irgalmasság lesz.

Fáradtak is vagyunk ahhoz, hogy irgalmasak legyünk — mondta a múltkor valaki nagyon találóan. Ahhoz energia kell, hogy az ember az irgalmasság cselekedeteit tudja végezni, és kevés az erőnk erre. Így aztán kevéssé neveljük is a gyerekeinket erre, hiszen szeretné minden szülő életre valóvá nevelni, és láttuk csütörtökön, hogy az irgalmasságot, aki nem tudja mi az, egyfajta gyengeségnek tekinti. Nem vesszük komolyan, hogy a gyengédséghez meg milyen erő kell. Csak a lelkileg erős ember tud gyöngéd lenni. Lelkileg pedig egyre gyengébbek vagyunk.

Csendesheteken, konferenciákon gyermekek, fiatalok között forgolódva egyre szomorúbban kell látnunk, hogy alig-alig lehet találkozni gyöngéd gesztusokkal. Évekkel, egy-két évtizeddel ezelőtt is sokkal gyakoribb volt az, hogy a bajban levőhöz kedvesen odahajol, hogy a kicsit, a gyengét felkarolja. Valahogy ott van a gyermekszívben is az, hogy kész vagyok megszánni. A megszánás nem sajnálkozásból áll, hanem tényleges segítésből. Erre egyre ritkábban van példa. Egyre természetesebb a durvaság, az erőszakosság, az önzés. Nem tudnak játszani a gyerekeink csak durvulni. Nem tudnak veszíteni, örülni a másik győzelmének. Most nem idézem a mondatot, amit egyszer egy tizenéves fiú mondott erre, milyen az, aki örül a másik sikerének. Az irgalmasságnak szinte minden változata egyre nagyobb hiánycikké válik.

Láttuk, hogy a bibliai szó rendkívül kifejező, szemléletes. Az irgalmasság kifejezés azt jelenti, amikor megmozdulnak valakinek a belső részei. Gyönyörű ez a magyar megfelelő: összeszorul a szívem. Látom valakinek a nyomorúságát, s összeszorul a szívem. Néha a szó szoros értelmében is. De nem akad el itt az irgalmasság, hanem a megmozdult belső részek mozgásba hozzák a külső tagjaimat is és eljutok a kétkezi segítségig. Vagy a két lábam mozdul meg és meg oda. Vagy láttuk azt, hogy még ilyen szörnyűségre is vetemedik az irgalmas ember, hogy a pénztárcáját előveszi, és annak a csatját mozdítja meg a kezével. Ott kezdődik, hogy belülről tud megrendülni, megindulni, szánakozni, de ebből mindig konkrét cselekedet is következik.

Eddig jutottunk, és lényegében a példázat közepével nem foglalkoztunk. Ma azt nézzük meg a példázat közepe alapján: mik az irgalmasság mozdulatai. Mit csinált ez a samaritánus, akit Jézus példaképpen állított oda már akkor is a kérdező elé, meg ma is mi elénk. Hiszen a végén azt mondja: menj el, te is hasonlóképpen cselekedj.

Mit kell hát cselekednünk, ha ami Jézus irgalmasságával szeretnénk járni ebben az egyre irgalmatlanabb világban, vállalva ezért az áldozatot is, mert mi Jézus tanítványaiként akarunk élni, meg erre próbáljuk segíteni a gyermekeinket is.

Az irgalmasságnak öt egyszerű mozdulatát lehet leolvasni ennek a samáriainak a viselkedéséről. Egyszerű mozdulatok, de rendkívül sokat jelentenek.

Az első az, hogy megállt. Ezzel kezdődik az irgalmasság, hogy észrevette, és amikor észrevette azt a félholtra vert embert, megállt. Még nem csinál semmit, de az óriási dolog, ha valaki meg tud állni. Miért? Mert ő is úton levő ember volt — ezt olvastuk itt tőle. Egy meghatározott cél felé igyekezett, és nagyon igyekezett, mert — csütörtökön láttuk, milyen veszélyes útszakasz volt az. Nyilván azért említette Jézus éppen ezt az utat, ami tele volt rablókkal, és amire egyedül nem igen indult el senki, hanem csak csoportban összeverődve.

Ez a samaritánus is egyedül ment. Éppúgy, mint az, akit félholtra vertek már. Valószínű szaporázta a kis csacsinak, vagy őszvérnek a lépteit, hogy legyünk túl minél előbb ezen a szakaszon, aztán majd utána kifújjuk magunkat. Szeretne idejében megérkezni valahova, ott valamit elintézni. Nem könnyű ilyenkor úgy határozni, hogy megállok. És ha később érek oda, és ha engem is összevernek, és ha… — ki nem fogyunk ilyenkor a mentegetőzésekből, de az irgalmasságot éppen az jellemzi, hogy nem félti magát. Nem magát félti, hanem azt a másikat, ha még életben van. Most még lehet, hogy segíthetünk rajta, egy óra múlva már nem biztos, holnap szinte biztos, hogy nem. Akkor most kell segíteni.

Nem könnyű megállni. Aki szokott gépkocsit vezetni, nézzen magába, sokszor már akkor felháborodnak emberek, amikor egy kicsit vissza kell venni a lábát a gázról, mert lassabban ment át előtte az, aki átment, mint ahogy ő gondolta. Vagy valaki előtte fékez. Hiszen mindannyiunknak sietős az utunk, minél előbb szeretnénk odaérni és mindenkinek rendkívül fontos intéznivalói vannak. Ne nehezítsék az ő érkezését, ne akadályozzák őt az úton.

Az irgalmas embernek van ideje a másik számára. Ilyen időszegény világban, mint mi élünk, ez egyáltalán nem kis dolog, ha valaki megáll egy vadidegennek, egy másiknak a nyomorúságát látva. Mindig magunktól kell elvenni az időt. Itt kezdődik már az áldozathozatal. Én leszek szegényebb, az én helyzetem válik nehezebbé azzal, hogy megállok. Félre kell tennem a magam intéznivalóit, mert váratlanul elém került valaki.

Csak zárójelben, de hangsúlyosan hadd jegyezzem meg, hogy a hívő ember soha nem tekinti az ilyesmit véletlennek. A hívő ember tudja, hogy az Efézusi levélben nem csak az van megírva, hogy kegyelemből van a mi üdvösségünk hit által, és ez Isten ajándéka, nem a cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék, hanem így folytatódik a mondat: „Isten jó cselekedetekre teremtett minket, hogy azokat elvégezzük, amiket Ő előre elkészített az övéinek.”

A hívő emberen átfut egy pillanat alatt ilyenkor, hogy nem én kerestem ezt, hogy valakinek segíteni kelljen, de hátha Isten készítette el nekem. Ő tette elém ezt a nyomorultat, aki ismeri az irgalmasságot, az éppen ezért megáll.

Nem könnyű dolog ez, és most nem akarok itt lehorgonyozni, bár megérné ez a téma is, csak megemlítem, hogy egyszer felolvastam itt Jevgenyij Jevtusenkónak azt a versét, aminek a címe: A rohanás e kornak átka. Megdöbbentő képekkel szemlélteti azt, amivel indul már a vers, hogy a rohanás e kornak átka, az ember időzavart konstatál, és mint báb rohan tovább… tovább. Sokszor egymásra taposunk, meg falnak ütközünk ebben a nagy rohanásban, és a végén mondja: ha Isten nem kell semmiképpen, gondolj magadra legalább. Ne rohanj úgy, hogy lassú öngyilkosságot követsz el, és közben elfutsz azok mellett a lehetőségek mellett, miket elkészített Isten. Élhetnél vele, és hasznos lehetnél másoknak. Nem is kerülne ez olyan sokba, csak nem kellene így vágtatni, és mindig előzni egymást, és nem engedni, hogy megelőzzenek, mert akkor lemaradok. Az pedig bepótolhatatlan. Hátrányom lesz a szó mindenféle értelmében.

Ez él ott az agyakban és betápláljuk már a gyerekeinkbe kiskorukba ezt. Végigrohanunk egy életet és nincs időnk magunkra, nincs időnk egymásra, nincs időnk Istenre. Hányszor látom: nincs idő a hitvesre, hogy megkérdezzem és megvárjam a válaszát. Nincs idő a nagyot halló öregekre, hogy harmadszor is elmondjam neki, amit nem hallott meg, hanem jön a szólam: mama, hosszú. A mama így soha semmiről nem értesül és egyre szűkebb lesz a világa, mi meg vágtatunk. Nincs időnk élvezni a munkánk gyümölcsét, nincs időnk élni, és nincs időnk felkészülni a halálra.

Akkor, tessék mondani: mire van időnk, ha erre a két legfontosabbra nincs? Sem élni nem tudunk, sem meghalni nem tudunk majd megfelelően, csak agyoncsap majd a vég készületlenül. Akkor mire volt jó ez a néhány évtizedik tartó rohanás?

Az irgalmasság ott kezdődik, hogy van időm arra, ami igazán fontos. Ezt pedig máshonnan kell elvennem, mert azt a huszonnégy órát kell beosztanunk mindennap. Isten minden nap ad huszonnégy órát, hogy azt lehetőleg azzal töltsük, ami igazán fontos. Ami megtanítana élni és tudnánk mások életét is gazdagítani.

Jó lenne, ha úgy mennénk innen ma haza, hogy körülnézünk otthon, vagy már itt magunkba nézünk, hogy hol fekszenek a mi sebesültjeink, akire nincs időnk. Csinálunk sok minden mást esetleg életmentés helyett. Vagy ahelyett, hogy igazán kibontakozhatna, meggazdagodhatna valaki, ha csak egy kicsi időt is rászánnánk.

Szóval ez a samaritánus megállt. Aki nem tud megállni, az biztos, hogy egyre irgalmatlanabb lesz. A másik mozdulata: lehajol. Milyen egyszerű dolgok, de milyen beszédes ez is! Megáll és lehajol a bajban levőhöz. Nem leereszkedik hozzá. Aki leereszkedően közeledik a másikhoz, az a másikat alázza meg. Aki lehajol a másikhoz, az magát alázza meg. Azt tudjuk, hogy aki magát megalázza, azt Jézus felmagasztalja. Ezt az utat ajánlja Ő nekünk. Ő tehát lehajol hozzá, mert emberszámba veszi.

Ezt is jó lenne megtanulnunk, hogy ember az a másik akkor is, ha olyan kicsi, hogy még nem tud beszélni. Ember akkor is, amikor olyan megfáradt öreg, hogy már nem tud beszélni. Ember akkor is, ha ellenséges táborba tartozik — mert itt erről volt szó. Ez a két nép egymással ellenséges viszonyban volt.

Az tud lehajolni, aki nem tartja többre magát, mint a másik. Sőt, aki komolyan veszi, amit a Szentírás mond: egymást különbnek tartsátok ti magatoknál. Ebben a lehajlásban két nagy akadályunk szokott lenni: az egyik az elveink, a másik az igazunk. Itt az elv az volt, hogy ellenséges néphez tartozik a bajban levő. Már csak adok annyit magamra, hogy egy ilyenhez nem hajolok le! Majd jön valaki, a népéből való, ha még idejében ideér segít, de ez nem rám tartozik. Az igazam az: ez a nép rengeteg bűnt követett el az én népem ellen. Persze, ez kölcsönös volt, mint ahogy általában úgy szokott lenni. Kész-e az elveit meg az igazát félretenni ez az ember. Az irgalmas ember kész félretenni. S ez nem azt jelenti, hogy elvtelenné válik, hanem azt jelenti, hogy az irgalmas embernek egyetlen rendező elve alá sorakozik minden egyéb. Ez pedig az, ami így hangzik a Bibliában: semmivel, senkinek ne tartozzatok, csak azzal, hogy egymás szeressétek. Vagyis a rendező elv: én tartozom. Nem más tartozik nekem, én vagyok adós.

Ki tudja ezt átélni? az, aki megkapta már azt a mérhetetlen kincset Jézus Krisztustól, amit az új élet, a bűnbocsánat, az örök élet jelent. Az annyira eladósodva érzi magát, hogy tudja, hogy neki nem tud törleszteni, akkor próbál hálás lenni úgy, hogy akinek csak lehet, adja azt, amire az illetőnek szüksége van. Nem tudjuk a világ összes nyomorúságát megoldani, de nem is kell. Akit elénk tesz Isten, azon kell segíteni.

Az tud lehajolni, akinek az életében ez a rendező elv dönt el mindent. Tartozom mindenkinek. Adósává lettem Istennek, és így úgy nézek mindenkire, hogy adósa vagyok. Nem várom, hogy előre köszönjön, nem tőle várok segítséget, hanem ha adhatok, akkor én adok, szívesen segítséget.

Mennyire másként tudnánk körülnézni otthon is, ha nem az elvárásaink, az igényeink diktálnák az indulatainkat, hanem ez a mélységes csöndes tudat: én tartozom nekik. S ha néha én is kapok valamit, az külön ajándék. Annak nagyon örülök, de én már megkaptam a legtöbbet. Minden újjászületett Jézus Krisztusban igazán hívő embernek ez magától értetődik, csak frissen kell tartani.

Ha pedig ez még ismeretlen valakinek, akkor Jézus most is kínálja ezt a nagy ajándékot. Miután ezt valaki hittel megragadta, felszabadul arra, hogy irgalmas legyen és adjon másoknak.

Aki igazán le tud térdelni az ő mennyei Atyja előtt, az tud teljes készséggel letérdelni a sebesült felebarátja mellé. Egyébként meg lehet noszogatni, parancsolni, s utána háborogni, hogy már megint nem csinálta, meg kényszeredetten csinálja, nem is tudja addig belülről fakadóan és folyamatosan tenni.

A harmadik mozdulata ennek a samáriainak, hogy beköti a sebeket. Kimossa, olajat és bort tölt bele, és beköti a sebeket. Figyeljék meg a testvérek, hogy az irgalmatlanság mindig felfedi mások sebét. Roppant élvezettel tud beszélni mások hibáiról, mulasztásairól, bűneiről, gyengeségeiről. Az irgalmasság elfedezi, betakarja másoknak a sebeit.

Ez, hogy olajat és bort töltött bele, ez különösen sokat mond, mert ez a két dolog volt a legdrágább akkor, ami azt jelenti, hogy az irgalmasság áldozatot is jelent. A kincseit osztja meg ez az ember. Vitt magával valami kevés olajat és bort nem tudni mi célból, de ez az ő kincse volt. Ez többet ért, mint a készpénz. A legdrágábbhoz nyúl, mert arra van szükség. Fertőtleníteni kell a sebeket, és aztán beköti.

Annyi mindent féltünk mi és azért nem leszünk irgalmasak. Olyan kedves volt egyszer egy kisgyerek. Kapott egy zacskó cukrot és éppen ott volt egy osztálytársa, és azt mondja az édesanyja: nem kínálod meg őt is, ő is szívesen szopogatna egyet? Némi gondolkozás után azt mondta a gyerek: adnék neki szívesen, de sajnálom. A szíve megmozdul az embernek, de a keze már nem megy el az zacskóig. Adnék, de sajnálom… Ő legalább őszintén kimondta, mi meg hosszú magyarázkodásba kezdünk, hogy miért nem adunk. Bekötözte a sebeit és kimosta azokat.

Mindezt nem azért tette, hogy ő jó pontokat szerezzen magának. Itt nagyon éles Jézusnak a tanítása, mert az elején azt kérdezi ez az írástudó Jézustól: mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? A végén pedig Jézus így válaszol neki: menj el, te is hasonlóképpen cselekedj. De nem teszi utána: akkor elnyered az örök életet. Mert az örök életet nem ilyen cselekedetekért adják. Az örök élet ajándék. Azt a maga rászorultsága tudatában, meg nem érdemelten, hittel elfogadhatja valaki vagy büszkén visszautasíthatja. Aki elnyerte ajándékba az örök életet, az lesz képes ilyen jó cselekedeteken végezni. Nem a mi jó cselekedeteink fejében kapjuk az örök életet — ez a Szentírásnak több helyen is megszólaló határozott üzenete.

A sebek bekötözésénél még valamire fel kell figyelnünk. Aki kötözött már sebeket, az tudja, hogy az mindig fájdalomokozással jár. A seb kitisztítása és fertőtlenítése mindig fáj, de utána — ahogy mondani szoktuk — megnyugszik, és elkezd gyógyulni. Az irgalmas ember nem riad vissza attól sem, hogy a másik érdekében, a másiknak átmenetileg fájdalmat okozzon. Az irgalmasság nem mindennek egyetértő elvtelenség, nem mindent helyeslő gyávaság, nem mindent megengedő közömbösség, hanem az irgalmasság a másikat nagyon szerető szeretet. Ez a szeretet néha fájdalmat okoz a gyógyulás érdekében, a másik érdekében. Mindig csak átmenetileg és ezzel a határozott és tudatos céllal, de nem riad vissza ettől.

Ezt csak azért említettem meg, mert Isten szeretetével is sokszor együtt jár az, hogy fájdalmat okoz. Például, ha nem értünk a csendes szóból, akkor egy kicsit megszorongatja a nyakunkat, hogy figyeljünk már oda, mert az életünk függ attól, hogy komolyan vesszük-e, amit Ő mond vagy nem. Vannak közöttünk, akik hálásak vagyunk azért amikor Isten keményen bánt velünk, vagy valakin keresztül megalázott, vagy valami olyat tett, ami átmenetileg fájt, de utólag hálát adtunk érte, és elmondtuk Ezékiással együtt: áldásul lett nékem a nagy nyomorúság.

A negyedik, ami feltűnik ebben a példázatban, hogy gondját viseli. Olyan kifejező ez is. Nemcsak elsősegélyben részesíti, látja azt, hogy ez az ember folyamatos támogatásra szorul. Rossz állapotban van. Akkor sietés ide, sietés oda, őt teszi fel a barmára — nem tudjuk, hogy az szamár vagy öszvér volt-e —, és ő gyalogol mellette. Elkutyagol a legközelebbi vendégfogadóig, s ott két napszámnyi összeget otthagy a vendégfogadósnak, s még a maga hitelét is kockára teszi és azt mondja: ha többet kell rákölteni, ne sajnáld, ha visszajövök megadom neked. Hosszú távon is gondoskodik róla.

Ez azért fontos, mert azok, akiknek a szívük megmozdul egy-egy nyomorúságról hallva vagy azt látva, és valamit tenni is készek, a legtöbbször csak alkalmilag. Egy-egy alkalommal készek. Hiányzik a hűség belőlünk. Hogy felvegyem valakinek a terhét és csendesen, tartósan hordozzam, megosszam vele úgy, hogy közben nem tapsol senki, nem köszöngetik meg, nem dicsérnek érte, senki nem tud róla, ilyen nagyon kevés van. Azok az emberek képesek erre, akik tudják: a te Atyád jól tudja, hogy mit cselekszel, és tőle várd a jutalmat és elismerést, mert az nem fog elmaradni. A legtöbbször alkalmi segítségre felbuzdulnak sokan, de a hűség hiányzik. A tartós gondoskodás. Erre is példát ad nekünk ez az ember.

Végül példát ad arra is, hogy amikor már nincs rá szükség, eltűnik. Nem erőszakoskodik. Amikor már nem kell segíteni, nem akar segíteni. Mennyi feszültség megszűnne a családokban, ha így tudnánk segíteni egymásnak. Csak, amikor szükség van rá, csak, amit igényelnek.

Aki nem így segít, az tulajdonképpen nem szolgálni akar, hanem szerepelni. Annak nem a másik, a bajbajutott a fontos, hanem ő akarja fontossá tenni magát. Be akarja bizonyítani, hogy nélküle nem megy tovább az élet. De az megy… Ennek a samaritánusnak az irgalmasságára csak egy ideig volt szükség, s amikor nem volt rá szükség, eltűnik. Többet nem is hallunk róla semmit.

Nem ez a segítés igazi célja, hogy feleslegessé tegyem magamat? Sokszor ez még a szülő szolgálatban is nehéz, amikor kiderül, hogy már nincs rám szükség. Vagy nem úgy van rám szükség, mint eddig. Nem, mert közben húsz vagy harminc év eltelt, s most már ők is megoldják. Még az is lehet: jobban, mint ahogy addig én oldottam meg. Ez nagyon sértő, de előfordulhat. S nem ennek kellene örülni? Nem csendesen ott maradni a háttérben, ha szükség van rám, van irgalmas szívem, s van még — ha reszkető is — irgalmas két kezem, és teszem, amit tudok. Ha pedig nincs rám szükség, nem akarok fontoskodni.

Ez az ember megállt a bajba jutott mellett, lehajolt hozzá, bekötözte a sebeit, áldozatot is hozva érte, gondját viselte tartósan, s amikor nem volt szükség rá, akkor eltűnt.

Arra figyeljünk még fel, hogy Jézus megfordítja ennek az okoskodó írástudónak a kérdését. Ő igazolni akarván magát, ezt kérdezi: ki az én felebarátom? Jézus meg a végén azt kérdezi tőle: ki volt a felebarátja rablók kezébe esett embernek?

Aki azt kérdezi: ki az én felebarátom? — az arra kíváncsi: ki fog segíteni nekem, ha bajba jutok. Aki Jézus kérdését veszi komolyan, az meg azt nézi: kinek segíthetek én? Kinek lehetek én felebarátjává, ha szüksége van rám?

Olyan jellemző ez is: a mi gondolkozásunk az előbbi, Jézus erre akar megtanítani: én legyek felebarátjává másoknak.

Ki képes erre? Hogy juthatunk el oda, hogy nemcsak azt mondjuk: adnék én, de sajnálom, hanem nem sajnálunk áldozatot hozni, nem féltjük magunkat, szívesen hozunk áldozatot, az az örömünk, ha valakinek az élete kiteljesedik. Ha az a boldogság lesz a mienk, amiről Jézus a Hegyi beszédben szólt: boldogok az irgalmasak, mert ők irgalmasságot nyernek.

Ki képes erre? Erre tulajdonképpen csak az az egy valaki volt igazán képes, akit egyszer szintén félholtra vertek és utána úgy, félholtra verve még keresztre is szögezték. Az Ő sebeit nem mosta ki senki, nem kötözte be senki, de a Biblia azt mondja: az Ő sebeivel gyógyultunk meg. Aki egyszer igazán megérti, hogy miért kellett Jézusnak ezeket a sebeket elszenvednie ártatlanul, úgy, hogy Ő mindig, mindenkihez irgalmas volt, akinek a számára világos lesz, hogy a mi irgalmatlanságunk juttatta Őt a keresztre, és az Ő irgalmasságát, bűnbocsátó szeretetét hittel megragadja, abban elkezd élni ez az irgalmas Jézus. Az tőle kap irgalmas természetet. És akármilyen hajszában élünk is, az meg fog tudni állni és annál áll meg, akinek a javára Isten őt akarja használni. Az tud lehajolni, félretéve a maga igazát és kényelemszeretetét, az nem felfedi, hanem elfedezi másoknak a sebeit és gyógyítgatja. Az tud hűséggel tartósan is áldozatot hozni másokért keserűség nélkül, és az tud eltűnni, háttérbe maradni, ha az a segítség.

Jézus a maga irgalmasságát kínálja nekünk. Nem biztat minket, hogy próbáljatok mégis csak egy kicsit irgalmasabbak lenni, hanem önmagát kínálja. Ebben a példázatban már a keresztre mutat. Az igazi irgalom ott szenvedett ki, de így vált lehetővé, hogy mintegy szétossza az Ő irgalmas szívét mindnyájunknak, akik mégsem törődünk bele abba, hogy egyre irgalmatlanabb legyen a világ, abba meg végképp nem, hogy mi is irgalmatlanok legyünk. Ő kínálja nekünk önmagát, s vele együtt ezt az irgalmasságot. Ezzel együtt jár az a boldogság, amiről Ő az előbb idézett igéről szól.

Boldogok az irgalmasok — lehet, hogy nem boldogulnak úgy, mint mások, de hogy boldogok, az biztos —, és ők irgalmasságot nyernek.

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, magasztalunk téged azért, mert neked semmi nem volt drága, hogy segíts rajtunk. Köszönjük, hogy nem úgy viszonyultál hozzánk, amilyen irgalmatlanul, közömbösen vagy bántóan mi viszonyulunk sokszor hozzád.

Köszönjük, hogy el nem fogy a te irgalmasságod. Köszönjük, hogy nekünk is jut ebből gazdagon.

Segíts, hogy igazán kitárjuk a szívünket most előtted. Ajándékozz meg minket önmagaddal. Segíts el oda, hogy ne magunkat féltsük, hanem másokat. Őrizz meg attól, hogy olyan földbe esett gabonamag akarjunk maradni, amelyik egy maga marad. Segíts elhalni, és sok gyümölcsöt teremni. Adj nekünk bátorságot ahhoz és örömöt abban, hogy úgy éljünk mint a gyertya: világít és közben ő maga elfogy. Ne az idegesítsen minket, hogy elfogyunk, hogy sokféle kényelemről, egyébről le kell mondanunk, hanem az az öröm éltessen, hogy világíthatunk másoknak.

Kérünk, tégy minket valóban áldássá otthon is, munkahelyünkön is, a gyülekezetben is, — mindenütt, ahol megfordulunk. Téged hadd tudjunk vinni, téged oda élni mások elé, benned örvendezni, téged követni, téged felmutatni. Te légy számunkra az élet, az új élet és tedd könnyűvé az irgalmasság mozdulatait.