Lekció: Lk 9,10-17

Alapige: Példabeszédek 22,9

Az irgalmas szemű ember áldott lesz, mert adott kenyeréből a nincstelennek.

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, szeretnénk ma reggel mindenekelőtt a te irgalmasságodat megköszönni. Magasztalunk azért, mert nem bűneink szerint cselekszel velünk, és nem úgy bánsz velünk, ahogy megérdemelnénk.

Alázatosan kérünk, bocsásd meg, hogy mégis sokszor ilyen gőgös hangon teszünk szemrehányást neked: ezt érdemlem én?! Óh, köszönjük, hogy valóban nem azt adod, amit érdemlünk. Bocsásd meg, hogy torz szemüveg van rajtunk, nem látjuk a te jóságodat. Jóságnak véljük a magunk sok tevékenységét, amit pedig szintén átitat a bűn, még akkor is, ha jó szándék van mögötte. Segíts el minket, kérünk, oda, hogy egyre helyesebben ismerjünk meg téged, és a te szemeddel lássuk önmagunkat is.

Köszönjük ezt a csendet. Köszönjük azt a nagy lehetőséget, hogy ma is találkozhatunk veled. Köszönjük, hogy igédben és Szentlelkeddel te közelítesz hozzánk. Olyan messze sodródunk tőled néha egy-két nap alatt is, és olyan mélyre tudunk zuhanni a hitetlenségnek, aggodalmaskodásnak, kételkedésnek, kétségbeesésnek a szakadékaiba. Emelj ki minket innen! Segíts, hogy őszintén meg tudjuk alázni magunkat előtted, és hadd legyünk tisztában azzal, hogy ki előtt állunk itt most mindnyájan.

Segíts, hogy megteljék a szívünk hálával azért a nagy csodáért, hogy ma újra szólni akarsz hozzánk, szavaddal formálni, tisztítani akarod az életünket, és lelkiekben igazán gazdagokká akarsz minket tenni. Egyedül te tudod megadni nekünk mindazt, ami nélkül szűkölködünk. Adj nekünk reménységet, vigasztalást, fizikai és lelki erőt, adj tisztánlátást, helyes döntéseket. Add a te békességedet, Úr Jézus, amit te nem úgy adsz, mint ahogy a világ adja.

Kérünk, mindazzal ajándékozz meg, amire most szerinted szükségünk van. Hadd legyünk olyan gazdagok, akiknek aztán telik továbbadni. Olyan sok mindent joggal vár tőlünk a környezetünk, és oly sokszor derül ki, Atyánk, hogy nincs! Koldusok vagyunk magunk is. Könyörülj rajtunk, és ajándékozz meg gazdagon. Segíts úgy hallgatnunk ma a te igédet, mint amit te magad mondasz nekünk. Őrizz meg attól, ma különösen is, hogy csak hallgatói legyünk. Segíts, hogy azonnal cselekedjük is. Tegyél képesekké minket az engedelmességre a te áldott Szentlelkeddel.

Könyörülj meg rajtam is, hogy azt mondjam, amit te üzensz most nekünk. Szentlelked juttassa eszembe, amikre te tanítottál. Engedd, hogy így mehessünk tovább az utunkon, mint a te gazdag, és másokat is gazdagító gyermekeid.

Ámen.

Igehirdetés

Aki mentegetni akarja magát és a társadalmat, azt mondja: fáradtság. A túlterhelt és agyonhajszolt embernek nem marad ener-giája észrevenni a másik baját, és mivel min-dig siet, nincs ideje foglalkozni vele. Mások azt mondják, hogy éretlenek vagyunk lelkileg, és egyszerűen észre sem vesszük, hogy a másiknak mi a problémája.

Valóban, sokan vannak, akik nem tudnak olvasni a másiknak az arcáról vagy a szeméből. Fogalmuk sincs, hogy mikor mi zajlik le egy embernek a lelkében. Fel sem fogják, hogy ott mellettük valaki most kényes vagy nehéz helyzetben van, és éppen ők sokszor egész kicsi áldozattal is, segíthetnének rajta.

Ez önmagában is nagy baj, hogy sok ilyen lelkileg éretlen felnőtt van, de talán még ennél is nagyobb baj, amikor nem a-karjuk észrevenni. Amikor merőn néz kifelé a villamos ablakán az, akinek át lehetne, vagy át kellene adnia a helyét. Amikor elfordítja a fejét az, aki egy pillanat alatt észreveszi, hogy ott most neki kellene segítenie. Ez az utálatos képmutatás, gyáva lustaság, önzés, nagyon sokszor oka a közönynek és az amiatti mulasztásainknak.

Van azonban egy olyan jelenség is, ami miatt az utóbbi időben egyre többen közönyössé válnak, ez pedig az: cserzetté válik a lelkünk. Olyan sok erőszakot, hazugságot, élet elleni kegyetlenséget látnak sokan már gyermekkoruktól kezdve, hogy megszokják a tragédiákat. A televízió, a videók, sok számítógépes játék cserzetté durvítja a lelket már gyermekkortól kezdve.

Ezek a szörnyűségek feltesznek egy tor-zító szemüveget az emberekre, és lelkiképpen színvakokká válnak. Nem látják pirosnak a vért, nem látják feketének a gyilkos kezet. Egyáltalán nem látják azt, ami történik, csak valami színjátékot szemlélnek. Az-tán a való élet tragédiái is játéknak tűnnek a számukra, aminek ők csak nézői, és nem kell, hogy segítő résztvevőivé váljanak. Kü-lönös, ha aztán velük történik valami hasonló, akkor meg mértéktelenül fel vannak háborodva, és nem értik, hogy ez hogyan eshetett meg.

Van tehát egy ilyen jelenség, hogy a bajba jutottnak nézőivé válunk, és nem segítőivé. Ebből következik, vagy ezzel rokon az is, amikor sokszor a gyilkosnak drukkol a néző, és nem az áldozatnak. Ez aztán oda vezet, hogy már nem rendíti meg a szívünket semmi, már nem tud meghatódni, elérzékenyülni az ember semmin, már nem ismeri, hogy összeszorul a szívem valaminek a láttán, mert kőszívű emberekké váltunk.

Az élet pedig végzetesen intézményesedett körülöttünk, ami egyebek között azt is jelenti, hogy bármi baj történik, majd elintézik a mentők, a rendőrség, az illetékesek, mindenesetre mások. Elvégre ezért fizetjük az adót, nem? — ez a jelszó, és a személyes felelősség alól felmenti sok ilyen ember magát még akkor is, ha miatta és mellette a házastársa szenved, a gyermekei mennek tönkre, és az öreg szülei pusztulnak bele. Nem is látja sokszor, hogy ennek ő lenne az oka. Egyáltalán nem lát, csak magát érzékeli. Nincs irgalmas szeme.

Itt a fasorban történt meg egyszer, hogy egy idős néni elesett. Sáros, csúszós volt az út. A kis szatyorkájából szétgurult az a néhány alma. Utána ment egy anyuka a kisfiával. A kisfiú tágra nyílt szemekkel szemlélte az eseményeket. Azt mondja az anyukának: nézd, milyen érdekes, fel akar kelni a néni. Azt mondja az anyuka: gyere onnan gyorsan, még sáros lesz a ruhád. A gyerek nem értette, mitől lenne sáros a ruhája, végig is nézett magán, de szót fogadott és mentek tovább.

Még a gondolatát is elhessegeti az anya, hogy netalán eszébe jut a kicsinek, hogy segít, és az a fontos, hogy ne legyen sáros a ruhája. Az nem számít, hogy valaki elterült a sárban.

Lerobbant valakinek az autója. Egy ide-ig küszködött vele, aztán segélykérően ott állt mellette. Néha bátortalanul még intett is, hátha megállna valaki. Jött egy ugyanolyan márkájú autós. Észrevette már messziről, hogy a kollega áll, és elkezdett gondolkozni. Megálljon, ne álljon, segítsen, ne segítsen? De vezetés közben túl sokáig nem lehet spekulálni. Végül is úgy döntött, nem áll meg. Kikerülte, mentek tovább.

Azt mondja a felesége: apa, ez a gyerek matektanára volt, meg kellett volna állni. És akkor sajnálta, hogy nem állt meg, mert milyen jól jött volna ez a következő dolgozatírásnál.

Figyeljük, nem azért akar segíteni, mert segítségre szorul a másik, hanem akkor segít, ha megéri. Egyfajta zsarolás lett volna ebből.

Az előbbi történet szép folytatása az volt, hogy a gyerekes anyuka után jött egy négygyerekes család ott a járdán. S mielőtt még mi a néninek segíthettünk volna, a két nagyobb gyerek, mondás nélkül kezdte ösz-szeszedni a szétgurult almákat. A legnagyobb a sártól le is mosta a vizes fűben az almát. Az apuka a karján ülő kicsikét letette, felemelte a nénit, rendbe tették a ruháját. Megkérdezte, hol fáj, hol ütötte meg, nem tört-e el valami, és szépen elkezdték kísérni. Valószínű, hazakísérték.

Erről beszél alapigénk. Irgalmas szem. Különös jelzős szerkezet ez. Olyanról szok-tunk hallani, hogy valakinek sóvár szeme, parázna szeme, irigy szeme van, de mi az, hogy irgalmas szem? Az, amiről itt olvastunk. Az irgalmas szemű ember észre veszi a másikat, meglátja a másik szükségét, pl. itt azt, hogy éhes, és azonnal ad neki a kenyeréből. Ez az irgalmas szem. A látvánnyal kezdődik, de jellemző, hogy lát, és azt látja meg, ahol szükség van segítségre. A látvány megmozdítja a szívét, mert neki nem kőszíve van, hanem mozdítható, érzékeny szíve, a szíve meg mozdítja azonnal a kezét. Megteszi azt, amit kell, és ezzel be is van fejezve. Nem vár érte ellenszolgálta-tást, nem vár elismerést és dicséretet sem. Az irgalmas szemű emberek azonnal el szoktak tűnni, mihelyt megtették azt, amit ott meg kellett tenniük. És miért éppen ő ad a kenyeréből? Mert ő vette észre, hogy a másiknak nincs, neki meg van. Ilyen egy-szerű!

Nem rokona, nem fizet érte, nem éri meg neki, de ilyen ostobaságok eszébe sem jutnak annak, akinek Isten irgalmas szemet ad. Ide egyszerűsödik a dolog: meglátom a másik baját, segítek, ha tudok, és megyek tovább a dolgomra. A Szentírásban sok szép példa van erre.

Az irgalmasságnak mindig az a rugója, hogy szüksége van rá valakinek, s ennyi neki elég. Az irgalmas samaritánusról mon-dott örök szép jézusi példázat pontosan erről beszél. Nem mérlegeli, hogy ellenséges néphez tartozik, meg nem kerülök-e én is bajba, miközben segítek. Én leszek a következő, akit félig agyonvernek, hogyha ott leguggolok. Menjünk innen minél gyorsabban! Egyet lát: itt valaki nagy bajban van. Rajtam kívül nincs itt senki, aki segíthetne. Akkor álljak meg, kerül, amibe kerül, — nem véletlenül említi Jézus, hogy olajat és bort töltött a sebeibe. A legdrágább dolgokat használja ott fel. De semmi nem számít, csak az, hogy segítsünk azon, aki segítségre szorul.

Aztán mivel őt nem hagyhatta ott, még elviszi a vendégfogadóba. Még pénzt is ad a fogadósnak, pedig se rokona, se ismerőse az, akin segíteni akar, s utána szépen elmegy. De még hosszabb távon is gondoskodik. Azt mondja: ne sajnáld tőle, azon ne múljon, hogy ez a pénz kevés lesz, visszafelé megadom neked. Csodálatos, hogy Jézus ezt a képet elénk rajzolja. Ilyen az irgalmas lelkület. Azt olvassuk itt, hogy az irgalmas szemű ember áldott lesz, mert adott kenyeréből a nincstelennek.

Miért van kevés irgalmas szemű ember? Valószínűleg azért, mert kevesen kapnak irgalmasságot. Aki egyszer megtapasz-talja, mit jelent egyedül ott állni egy nagy baj kellős közepén, amikor egyszer csak mellé lép valaki, megoldja a problémát, és mosolyogva távozik, annak az embernek könnyebb lesz irgalmasnak lennie. Hát még, aki az Isten irgalmasságát tapasztalja meg! Aki átéli, mit jelent egy egész elrontott élet minden bűnére bocsánatot kapni Istentől, a teljes lelki tehetetlenségből mit jelent kiemelkedni úgy, hogy egy hatalmas kéz az ember hóna alá nyúl, és közben lelket is önt belé, sőt az Ő Szentlelkét önti belé, és talpra állítja, célt ad neki, és kíséri. Aztán megtanítja önállóan járni, de előtte megy és vezeti. Az ilyen embernek sokkal könnyebb lesz irgalmasnak lennie.

Tulajdonképpen nem is az ilyen ember lesz irgalmas, hanem ez az Istentől kapott mérhetetlen mennyiségű és minőségű irgalom egyszerűen átárad rajta. Megtanul úgy nézni másokra, ahogyan őreá nézett a mindenható, irgalmas Isten. És telik neki. Bőven lesz irgalom a szívében, és könnyű lesz továbbadnia.

Jézus Krisztust pontosan ez jellemezte és jellemzi ma is. Csak két ismert jelenetre hadd emlékeztessem a testvéreket. Egyszer szintén egész nap dolgozott, tanított, gyógyított, démonokkal harcolt, még este is fáradtan, és ahogy nem szűnt meg hozzá seregleni a nép, hozták a betegeiket, ezt olvassuk: „Amikor látta ezt a nagy sokaságot, megszánta őket, mert elgyötörtek és elesettek voltak, mint a pásztor nélkül való juhok.” (Mt 9.)

Már igazán magával törődhetne. Elfáradt. Enni sem volt idejük, és jönnek, nem szűnik meg a nyomorúság áradata, Ő azon-ban nem szűnik meg segíteni, sőt egyre jobban összeszorul a szíve — ez a kifejezés van itt —, megmozdulnak a belső részei (betű szerint lefordítva az irgalmas szót a Bibliában), mert nemcsak azt a nyomorúságot látja, ami ott van a szeme előtt, hanem látja ezeknek az embereknek a végzetes elesettségét, kiszolgáltatottságát, tehetetlenségét. Azt az erőtlenséget és jövő nél-küliséget, ahova az ember Isten nélkül került, összeszorul a szíve, és annál inkább megerősödik küldetésében, hogy ezen az emberiségen segíteni kell: kerül, amibe kerül, még ha az Ő tiszta, bűn nélküli életébe kerül is, és iszonyatos lelki és fizikai szenvedések árát kell is fizetni. Semmi ár nem nagy azért, hogy ezen az elesett emberiségen segíthessen. Ez az irgalmasság.

Vagy egy másik esetben. Olyan jellemző, mert egymás mellett van az emberi és jézusi. Egész nap tanítja a sokaságot étlen, szomjan. Estefelé már nagyon megéheznek és jönnek a jószívű tanítványok egy egészen irgalmasnak látszó ötlettel, hogy: küldd el az embereket, hogy vegyenek maguknak kenyeret. Hol? A pusztában voltak. És mikor? Este van. Miből? Jézus azt mondja: nem, adjatok nekik ti enni. Ezen meglepőd-nek, és meg is ijednek. Az egyikük azonnal elkezd számolni, hogy hányan is vannak, mennyi kenyér kellene, mennyibe kerülne. Hát annak a töredéke sincs itt nálunk! És akkor szaporítja meg Jézus azt a néhány kenyeret és halat, és sok ezer embert jól tart belőle.

Ez a jézusi szemlélet: ti vettétek észre mások nyomorúságát, akkor ti segítsetek rajta! Na de nem tudunk! Az ember erre képtelen és tehetetlen, ezért hárít: küldd el őket, hogy vegyenek. Jézus pedig képes, és ezért vállal. Figyeljük meg, milyen sokszor hárítunk, ha valami segítésről vagy feladatról lenne szó, gyorsan keresünk valami magyarázatot, hogy miért nem fogjuk ezt most megtenni, vagy miért nem a mi dolgunk ez. Jézus pedig csendesen vállal, még azt is, amit nem kérnek tőle. Ezek az emberek nem mondták: adjál vacsorát. Azt is adja, amit nem kérnek. Miért? Mert szükségük van rá, és ez elég ahhoz, hogy az irgalmasság megmozduljon.

Az ember hárít, Jézus vállal. Az ember próbálja lerázni magáról az irgalmasság cselekedeteit, Jézus pedig magára veszi. Ma-gára vállalja, még azt is, ami nem lenne a kötelessége, amit nem is várnak tőle, amire nem is gondolt senki, de amire szükségünk van. Ilyen a mi Urunk, és így adott Ő példát az igazi irgalmasságra is. Ez csalt az Ő szemébe könnyeket virágvasárnap, amikor azok miatt sírt, akik Őt elvetették, megvetették, és a halálát készítették elő. Mert az irgalmasság mindenkire árad, még a rosszakaróra és az ellenségre is.

Jézus Krisztus ma is ilyen. Akik Őt ismerjük, elmondhatjuk: ebből élünk. Akinek van irgalmas szeme, abban ez a Jézus Krisztus él. És minél inkább megerősödik és kibontakozik egy újjászületett emberben Jézus természete, annál inkább nyitva lesz a szeme mások bajának a meglátására. Annál készebb arra, hogy segítsen vagy köz-benjárjon, ha ő nem tud segíteni, és szerezzen segítséget.

Olyan sok szép példát látunk erre a csendesheteinken, amikor valakinek kinyílik a szeme, és nemcsak a megváltó Krisztust látja meg és hívja be hittel az életébe, hanem abban a pillanatban kezdi észrevenni a segítségre szoruló embertársait is. Ott mindjárt lesz szeme észrevenni egy másik szomorú arcút, lesz szeme észrevenni az el nem végzett feladatokat, örömmel végzi a hálátlan feladatokat is. Belül történt valami változás. Jézus irgalma beáradt a szívébe, és a bűnbocsánatot nyert ember irgalmas lesz másokhoz. És ezt nem „csinálja”, ez nem program, amit teljesíteni akar, ez a ter-mészete lesz, és egyre inkább a természetévé válik.

Nyilvánvalóan nem tudunk a világ min-den nyomorúságán segíteni, de akikért Isten felelősekké tett, legalább ott kérjünk tő-le irgalmas szemet azok iránt, akikkel egy fedél alatt élünk, akikkel nap mint nap találkozunk. Kérjük el az irgalmas szemet a családunk tagjai iránt, akárhogyan viszonyultak is eddig hozzánk. A közvetlen mun-katársak iránt, a házban lakók iránt. Adjon Isten nekünk irgalmas szemet egy-egy váratlan alkalmi találkozásnál, vagy egy-egy hír hallatán. Kérdezzük Őt: Uram, az én dolgom az, hogy itt tegyek valamit? Az én dolgom, hogy keressek segítséget, vagy hagyjam ezt másra, nem kell fontoskodnom? Az irgalmasság nem fontoskodás, az irgalmasság meggyőződéses, csendes és áldozatos szolgálat.

Az áldásról is beszél itt az ige. „Az irgalmas szemű ember áldott lesz, mert adott kenyeréből a nincstelennek.” — Ez a jutalma. Jutalma az áldás. Mi az áldás? Valami olyan érték, amit Isten a mi munkánk nélkül ad. Áldás az, amikor az eredményeink nemcsak az erőfeszítéseinktől függnek. Végzem a munkámat, végzek erőfeszítést, és annak meglesz valamilyen eredménye. De végső soron annál sokkal többem lesz. Miért? „Mert szerelmesének álmában ád eleget.” — Ez az áldás.

Azért nem hagyom abba a munkát, mert azt nekem végeznem kell, de Isten is végzi a maga ajándékozó munkáját, és néha meglepetés-csomagokat tesz le az út szélére, rajta az én nevem. Nem érdemeltem, nem tettem érte semmit, de meggazdagít. Érezteti velem az Ő gazdagságát és gyengéd szeretetét. Aztán figyeli, mit csinálok vele. Ráülök-e és elrejtem, vagy pedig egy részét továbbadom másoknak. Minél többet adunk tovább, annál több utánpótlást kapunk. Így lesz egyre gazdagabb az irgalmas szemű ember. Így árad át egyre nagyobb keresztmetszeten az életén az isteni áldás, így lesz áldássá mások számára is. Ábrahámnak mondta ezt először az Úr: „Megáldalak téged, és áldás leszel.” És az irgalmasság tekintetében is ezt akarja velünk. Az irgalmatlan embernek pedig rettenetes sorsa és jövője lesz. Sokszor már itt is, egyre sivárabb, szegényesebb lesz a lelki élete, és az örökkévalóságban is.

Nem igen szoktam itt felolvasni hosszabb írásokat, legfeljebb rövid idézeteket, de hadd olvassam el most Gyökössy Bandi bácsinak egy kis novelláját, amelyik erről szól, és aminek a mondanivalóját, ha komolyan vesszük, akkor lehet, hogy még a gyülekezetünk képe is megváltozik a jövőben. Az irgalmasságról szól.

„Fél év is elmúlt a temetés után, amíg Dani rá tudta szánni magát, hogy édesanyja holmiját rendezgesse és ruháit szétosztogassa a nőrokonok között. Meghatva matatott anyja éjjeliszekrény-fiókjának jól ismert személyes tárgyai között. A Donnál elesett apja katonaképe is előkerült, s az ő diákigazolványába készült gyorsfotó is. Akkor még nem volt kövér, csak pufók. Később nőtt meg — valami hormonzavar miatt — széltében-hosszában akkorára, hogy mindenki Daginak szólítja azóta is. Egyetlen lány nevezte Dagikának, de amikor meg-kérte a kezét, az gyorsan férjhez ment más-hoz. Csak édesanyjának maradt Danikám.

Szombat lévén, úgy határozott, hogy másnap elzarándokol az egyik templomba, ahol korábban kezdődik az istentisztelet, és bibliás édesanyja emlékére nagyobb összeget tesz a perselybe. Ő maga nem volt temp-lomos ember.

Autóbuszra szállt, ahol két hely is akadt volna, de csak belül, az ablak mellett. Hogy odaférhessen, át kellett volna a külső ülésen terpeszkedőn lépnie. Ismerve saját térfogatát, erről inkább lemondott, pedig túlsúlya miatt szüntelen fájt a gerince, nem tudott sokáig állni.

Milyen önző! — gondolta a farmernadrágos ifjoncról, aki fölött kérően, szinte könyörögve tornyosult, hátha beljebb csúszik, de az oda se nézett. Így jutott el sajgó derékkal a templomig; amikor belépett, már jócskán tele volt, hátul néhányan álltak is. Dereka egyre jobban fájt, érezte, hogy nem tudja végigállni az istentiszteletet, ezért beljebb ment és úgy nézelődött. Észrevette, hogy jó néhány sorban van még hely, csak nem a szélső üléseken, ugyanúgy, mint az autóbuszon. Míg hely után kutatott, a lelkész felment a szószékre, s a gyülekezet felállva énekelni kezdett. Ezt a lehetőséget használta fel, hogy megálljon egy házaspárnak látszó férfi és nő mellett, azt remélve, hogy azok két hellyel arrébb mennek, és akkor majd ő is leülhet. Futólag valóban ránéztek, majd valamelyest hátrább húzódtak, hogy őelőttük átcsúszva leülhessen a harmadik, üres ülőhelyre. Dani tudta, ha megtenné, elsodorná őket. Néhány pillanatig mellettük topogott, szinte segélykérően nézve rájuk és az üres helyre, de azok áhítatosan maguk elé meredtek, majd leülve belekezdtek a főénekbe.

Dani előbbre ment, s még néhányszor próbálkozott, ahol a második, a harmadik vagy a negyedik hely volt üres. Amikor e sorok végén kérdően megállt, a legszélén ülők behúzták a lábukat, némelyik félig fel is állt, hogy Dani beszuszakolhassa magát, de senki sem ült beljebb. Az arcokon — a szent igére készülve — várakozó áhítat tükröződött.

Már a bibliaolvasás is elhangzott, s ő már a másik oldalon jött visszafelé, de a szélső ülések birtokosai úgy belemerültek az igehirdetés első mondataiba, hogy észre sem vették őt. Egyre zavartabban téblábolt, hogy leülhessen. Már csak a sorok közepén volt néhány hely. Végül kiért újra az előcsarnokba. Az egyik oszlopnak dőlve hallgatta egy ideig az önátadásról, önzetlenségről, samaritánusi irgalmasságról szóló prédikációt, de sajgó gerince nem bírta tovább. Hirtelen eszébe jutott, hogy az édesanyja másik templomában egy órával később kezdődik az istentisztelet. Kilépett a templomból, és egy éppen beforduló taxit leintve — amoda vitette magát. De ez a templom is igencsak tele volt már, és kezdődött minden elölről.

Hiába álldogált fél percig, egy percig, könyörgően nézve a szélen ülőkre, azok nem adták át a nagytermetű férfinek szélső ülőhe-lyüket. Már-már feltűnést keltett próbálkozá-saival. Mintha néhány másodpercre a lelkész is abbahagyta volna a prédikációt, ezért az-tán zavartan kisomfordált a templomból.

Odakint hirtelen magányosságot érzett és éhséget. A Metró felé ballagtában egy önkiszolgáló bisztróból kellemes ételszag párolgott ki az ajtón. Belépett. Vette a tálcát, kiválasztotta a megkívánt ételt, kifizette és helyet keresett. Mindenütt ült már valaki. Az egyik sarokasztalnál söröskancsójába fogódzkodó, csapzott hajú férfi könyökölt. Meredten nézett a poharába. Ám amikor Dani megállt mellette, révetegen végignézte, felmérte a helyzetet: gyorsan behúzódott a falig, és ezt mondta.

— Ülj ide, komám, csak elférünk valahogy! Dani lezökkent, kezébe vette kanalát. A sarokba préselődött ember leszívta söréről a habot és odaszólt Daninak:

— Jó étvágyat, testvér! Csuda jó a bab-gulyásuk!

Nem lehetne megtenni, hogy esetleg inkább itt érezze magát valaki jól? Itt találkozzék olyan irgalmas lelkülettel, hogy inkább odébbülök, csak a másiknak is legyen hely? Inkább odatartom a könyvet, még ha én nem látom is, csak ő örüljön neki. Rámosolygok akkor is, ha esetleg sírni lenne kedvem. Egyáltalán irgalmas szemmel észre vesszük egymást? Embernek, testvérnek tekintjük egymást? Lesz egy emberi, testvéri szavunk egymáshoz, s valami kicsit tudunk adni? Egy kicsi helyet ebben a hideg nagyvilágban, valakinek, jézusi lelkülettel.

Imádkozzunk!

Úr Jézus, megvalljuk, hogy rólunk szól ez az írás, és nekünk szól a te igéd. Megvalljuk, hogy talán mi is voltunk már úgy, hogy azt éreztük: nincs számunkra igazán hely. Velünk is megesett már az, hogy miattunk nem talált helyet valaki más. Tele van a szívünk, a fejünk gondokkal, tennivalókkal, zűrzavarral, és nem fér bele már senkinek a baja. Sokszor még azoké sem, akik miattunk kerültek bajba. Légy irgalmas nekünk ebben a nagy összevisszaságban! Szentlelked teremtsen rendet a fejünkben, a szívünkben, az otthonunkban, az életünkben.

Dicsőítünk téged azért, mert irgalommal szánva minket, nagy jóságod ránk tekintett, és ördögcsalta irgalmatlan szívünket megváltoztatni eljöttél a mennyből. Köszönjük, hogy neked nem volt kérdés: mibe kerül. Köszönjük, hogy a te bűn nélküli, isteni életedet áldoztad azért, hogy ne gyötörjük egymást irgalmatlanul, és ne szenvedjünk mások irgalmatlansága miatt, hanem naponta fürödhessünk a te irgalmad bőséges melegében, és átáradjon rajtunk is ez az irgalmasság.

Vidd végbe ezt a csodát mindannyiunk életében! Oly nagyon rászorulunk a te irgalmadra. Mindnyájan bajban vagyunk, és egyikünk sem tud fizetni neked a segítségért. De a te segítséged nélkül mindnyájan elpusztulunk. Köszönjük, hogy kész a segítség, és te ingyen, ajándékként kínálod. Segíts, hogy hittel megragadjuk, hogy éljünk mindazzal a jóval, amit kínálsz, amit megszereztél, és boldogan sáfárkodjunk vele a jóval, hogy eljusson ez rajtunk keresztül másokhoz is.

Add nekünk gazdagon a te áldásodat, és tégy minket áldássá mások számára is. Akár egyedül élünk, akár békés vagy békétlen családban, hadd áradjon rajtunk keresztül a te irgalmasságod mától kezdve sokkal gazdagabban. Engedd, hogy itt a gyülekezetben is ez jellemezzen mindnyájunkat. Ez a szeretetteljes, másokat elfogadó, szolgálni kész, ajándékozni kész irgalmasság.

Könyörgünk most azokért, akik éppen ezt nélkülözik. Könyörgünk azokért, ahol gyűlölködés, kegyetlenkedés van, ahol már nem is számít bűnnek emberi életek kioltása, ahol úgy gyötrik egymást egymáshoz közel élők is, hogy már lelkiismeret-furdalásuk sincs miatta. Kérünk téged, hogy ebbe az irgalmatlan világba áradjon bele még gazdagabban a te irgalmasságod, és segíts minket is ennek a szolgálatába állni.

Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk személyes gondjainkat a legkisebbektől a legnagyobbakig, abban a bizonyosságban, hogy neked gondod van reánk.