Alapige: Mt 14, 19-34

"Ekkor megparancsolta a sokaságnak, hogy telepedjenek le a fure, aztán vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta, megtörte a kenyereket és a tanítványoknak adta, a tanítványok pedig a sokaságnak. Miután valamennyien ettek és jóllaktak, összeszedték a maradék darabokat, tizenkét tele kosárral. Aki pedig evett, mintegy ötezer férfi volt az asszonyokat és a gyermekeket nem számítva. Jézus ezután nyomban kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át elotte a túlsó partra, amíg o elbocsátja a sokaságot. De miután elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre magányosan imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott. A hajó pedig már messze eltávolodott a parttól, és a hullámok között hánykolódott, mert ellenszél volt. A negyedik éjszakai orváltáskor odament hozzájuk Jézus a tengeren járva. Amikor a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrémültek, azt mondták, hogy kísértet, és ijedtükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította oket, és ezt mondta: "Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!" Péter ekkor így szólt hozzá: "Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen." Mire o így szólt: "Jöjj!" Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vízen, és Jézus felé ment. Amikor azonban az eros szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: "Uram, ments meg!" Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta ot, és ezt mondta neki: "Kicsinyhitu, miért kételkedtél?" És amint beszálltak a hajóba, elült a szél. A hajóban lévok pedig leborultak elotte, és ezt mondták: "Valóban Isten Fia vagy!" Átkelve a túlsó partra Genezáret földjére érkeztek."

Imádkozzunk!

Úr Jézus, megvalljuk neked oszintén, hogy sokszor egyáltalán nem gondolunk arra, hogy gyorsan telnek és szállnak a percek, az órák, a napok, az évek, s egyszer meg kell állnunk a te ítéloszéked elott.

Köszönjük, hogyha veled állhatunk majd oda a mindenható Isten színe elé. Bocsásd meg, ha nem hisszük el, hogy van ítélet és van számadás, és irgalmazz nekünk, hogyha még mindig nálad nélkül élünk!

Köszönjük, hogy ezt a mai estét is azért készítetted el a számunkra, hogy aminek változnia kell az életünkben, az változzék. Köszönjük a te irgalmadat és szeretetedet, hogy nincsen még végünk, s most sem a mi vétkeink és ezen a mai napon elkövetett buneink szerint bánsz velünk, hanem megint csak találkozhatunk a te irgalmas szereteteddel és a buneink bocsánatával. Növeld a mi hitünket, kérünk! Ragadj meg, Jézus Krisztus! Add a te Lelkedet, hogy egészen közel kerülhessünk hozzád, s megértsük a te akaratodat.

Köszönjük, hogy minden jó és tökéletes ajándék toled száll alá. Most is azt add nekünk, kérünk, amit eleve nekünk szántál!

Ámen.

Igehirdetés

A keresztyén embereknek idonként vannak olyan tapasztalatai, amelyek közül való az is, amit most felolvastam. Nagy áldás után nagy kísértés, vagy akár nagy mélység következik. Nem kis csoda történt. Ötezer embert vendégelt meg Jézus pár kenyérbol és néhány szárított, sózott hallal. Ötezer férfit, és az asszonyokat és gyerekeket nem is számolták. Nagy volt a lelkesedés. János evangélista még azt is leírja, hogy ott, helyben, mindjárt királlyá akarták választani Jézust. Nem véletlen ez. Aki csak int, és több ezer embert jól tart, megsokasít kenyeret és halat, az nyilván egyéb csodálatos dolgokra is képes. Azzal tényleg jó dolog jóban lenni. Legjobb, ha o lesz a jelenlegi király helyett a királyunk. Akkor nem lesz soha többé éhínség.

Az Ókorban nagyon sokszor tizedelte meg a lakosságot az éhínség. Keveset és rossz módszerrel termeltek, és nem volt elég a lakosságnak az élelmiszer. S tanítványként sem volt rossz Jézus mellett ebben a helyzetben lenni. Ünneplik a Mestert. Tódul az embertömeg, királlyá akarják tenni Jézust. Ha O király lesz - gondolhatták azt -, akkor azért mi sem fogunk rosszul járni ott a királyi udvarban, Jézus mellett. A boség és a dicsoség idején jutott a tanítványoknak is. Természetesen az ínség és nyomorúság idején meg jutott a nyomorúságból és az ínségbol. S talán ebbol kiindulva, ami most történt, Izráel népének sokasága is végiggondolja az eseményeket, és mégis csak elhiszik ezt sokkal többen, mint addig, hogy Jézus a Messiás.

Szóval, jó dolog a Mesterrel osztozkodni a dicsoség órája idején, részesedni az Ot ért tiszteletben és ünneplésben. Talán még ezt is kimondták a szívük mélyén, mert mi ilyenek vagyunk emberek, ezzel a Mesterrel a világ végére is elmennénk. Akár az életünket is odaadjuk érte. Végül is az okos ember ilyenkor aknázza ki a lehetoséget, ilyenkor készíti elo a talajt a jövore gondolva. Micsoda lehetoség most kapcsolatokat szervezni, befolyásra szert tenni, alapozni a jövot. Jól jön még az a kapcsolat vagy kapcsolatrendszer, ami ilyenkor a leendo király segítségével kialakulhat. Lehetnek még rosszabb idok is.

Megdöbbento módon azt olvassuk, hogy Jézus nem él ezzel a lehetoséggel. Sot, Máté leírása szerint így olvassuk: Azonnal megparancsolta, kényszerítette a tanítványait, azt mondta nekik, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át a túlsó partra. Az a szó szerepel itt, és ezért adja így vissza a régi szöveg azt, hogy kényszerítette, mint amikor egy napi parancs elhangzik, hogy hajóra! Nyomás, indulás, ebben a percben tegyétek, amit mondok! Más lehetoség nincs. A dicsoség csúcspontján Jézus nem kiaknázza a lehetoséget, hanem elküldi a helyszínrol a tanítványokat. Onnan, ahol a csoda történt. Mert nem az lett volna a legkézenfekvobb a késobbi misszió szempontjából, amikor az emberek így lelkesednek, mindenki uzsonnázik, ünnepli Jézust, ilyenkor még az evangélium is mélyebbre mehet. Ezt a lehetoséget kihasználni. Pár ezren az ötezerbol biztosan készek lettek volna Jézus követésére. Már csak a biztos megélhetés miatt is. És Jézus mégsem ezt teszi. Mert Jézus mindig azt tette és teszi most is, amit az Atya mond neki, ami az Atya akarata, amiben megegyezik az O akarata az Atya akaratával.

Talán sokan átéltük ezt, akik itt vagyunk, azok közül, hogy egy áldott csendesheti alkalom után, egy áldott nap után soha nem látott erovel támad az ördög, s kerültünk, s kerülünk olyan helyzetbe, amikor szinte minden kétségessé vált, és kérdéssé válik. S az ember szinte teljesen tehetetlen, elkeseredettséggel próbál harcolni a kísértés ellen, s megdöbbento módon éli át az ördög pimaszságát.

Jézus azért engedi meg az ilyen mélynek és sötétnek tuno idoszakokat egy hívo ember életében, hogy az ember számára világossá válhasson az, hogy minden - kivétel nélkül -, újra és újra minden az Isten ajándéka, hogy semmit nem lehet a hívo élet során rutinból csinálni. Semmit nem lehet úgy kezelni, hogy sínen vagyunk, megy ez már nekünk. Itt vagyunk egy masszív gyülekezeti tömeg, majd mi elrendezzük, megoldjuk. Vagyok én már olyan eros a hitben. S kiderül errol a tizenkét meglett férfirol, hogy semmire nem mennek mindazzal a tapasztalattal, tudással és ismerettel, nem sokkal késobb, amire Jézus követésében addig szert tettek. Hogy el kell halnia mindennek az életünkben, ami akár halványan is, de óemberi, ami emberi akarat az Isten nélkül, mert Isten gyümölcsöt szeretne teremni hit által az életünkben, s nem egyfajta hívo rutinra akar minket eljuttatni.

Hányszor elkeserednek fiatalok, amikor egy látszólag jól induló vonzalomból nem lesz házasság. Teljesen összetörnek, lelombozódnak, s azt mondják, hogy hogyan szerethetne az Isten, hogyha most elválunk egymástól? Ha az együtt járásból nem lesz házasság. Lehet ez az Isten akarata? Vagy amikor felbomlik egy eljegyzés, s ott hevernek romokban mind a ketten, pedig látják, hogy ez a legjobb döntés, mert így nem rontják el egymás és a saját életüket. Lehet így? Történhet ilyen? Most csak ezt az egy példát hoztam, de tényleg nem lesz minden együtt járásból házasság. S lehet ez az Isten akarata. Lehet az az Isten akarata, hogy valami miatt egy ideig szeretheti egymást két ember, s aztán mégis elválasztja oket Isten, vagy egyszeruen rádöbbennek, hogy mégsem valók egymáshoz. Ez a ritkább. Ez az, ami nagyon kevésszer történik. Alapvetoen az az Isten akarata, hogy minél több hívo házasság jöjjön létre. Ez az Isten terve is. A teremtéskor már azt mondja, hogy nem jó az embernek egyedül lenni.

Vannak esetek azonban, amikor Isten azt akarja, hogy mind a két fél tanuljon meg valamit. Lehet ez igaz egy barátságra. Rövidebb, hosszabb ismeretségre és munkahelyi közösségre is. Lehet egészen más célja egy történéssel, egy eseménnyel Istennek, mint amire mi eloször gondolunk. Építeni akar Isten és nem rombolni.

Figyeljük meg, itt a tanítványok olyan viharba kerülnek a hajójukkal, amilyet soha életükben nem éltek még át, pedig régóta hajóztak a Genezáret taván, de ilyen vihart még sohasem láttak. Ilyet még nem éltek át ok, a szakemberek. Értettek a halászathoz, s teljesen kiismerték magukat a Genezáret tavon. De ilyet még nem láttak. Eljutottak oda, hogy ezt nem lehet élve megúszni. Itt még úszni sem lehet. Akkora a vihar, olyan nagy a szél, és akkorák a hullámok. Eljutottak oda, hogy ez lesz az utolsó hajóútjuk életük során. Pár óra múlt el mindössze. Hatalmas lelkesedés: tegyük királlyá Jézust, és ha végigolvassuk még egyszer majd talán otthon figyelmesen ezt a részt, egészen, de egészen mélyre süllyednek. Egészen mélyre. Babonás félelem vesz rajtuk erot. A nagy magasságból ilyen iszonyatos mélységbe esnek.

Hol volt már a feltétlen lelkesedés és bizalom, a hitbeli kapaszkodás Jézusba, sot a félelemtol ott a sötét, háborgó vízen kiáltoznak, éjnek idején. Minél mélyebbre jutnak a tó közepe felé, annál inkább ordítanak, üvöltenek a félelemtol.

Nem ítélkezés ez, hogyha azt mondjuk, hogy milyen gyorsan elmúlt a hit és a lelkesedés, hova lett a bizalom? Elég egy nyomorúságos helyzet, egy nem várt esemény. Eltunik az a bizalom, szeretet és hit Jézus iránt.

Nem ez volt Jézusnak a célja azzal, hogy elküldte Jézus a tanítványokat erre a hajóútra. O pontosan tudta, hogy mi fog történni, hanem az volt a célja, hogy meglássák, hogy igazán mi lakik, mi van a szívükben, és meglássák az Isten dicsoségét.

Így olvassuk, hogy háborgott a víz, s dobálta az o piciny bárkájukat mivel hogy a szél szembe fújt. Nem úgy van az, hogy a hívo embereknek végül is az egész életük ilyen, nem? Küzdelem a szembeszéllel. Ha valaki szelet kap, és a világ szelével tud hajózni, annak nem sok köze lehet az Istenhez. Nem ez a jellemzo, ha mi igazán keresztyén, az rendkívüli, az valahol mindig kilóg a sorból, de nem azért, hogy feltunjön, hanem azért, mert végso soron nem tud együtt menni, képtelen a világgal, a világ sötétségével, anyagi ügyében, szerelmi ügyeiben, szexuális kicsapongásaiban, erkölcsiségében, hazugságaiban képtelen a hívo keresztyén? Tehát mindig fúj az ellenszél. Mindig háborog a tenger, s jönnek a habok. Valami probléma mindig lehet vele, akár a munkahelyén is. Elvégzi jól a munkáját, hiszen Istennek dolgozik, nem a fonökének és nem a fizetésért, de gyakran mondták ezt, emlékszem még rá a világi munkahelyemen nekem is meg kollégámnak is, hogy ti mindig olyan furán döntötök. Mindig más a döntés. S én hiszem és vallom most is, hogy a legtöbbször mi mindig az Isten szerint döntöttük el a dolgokat, és ez valahogy szemet szúrt. Ez sose igazodott a többiekhez. Volt, amikor igen, de legtöbbször nem.

Lehet egy életben vagy egy család életében akkora a vihar, hogy az önmagában csoda, hogy túléli az ember. Azért az jellemzo mindig ránk, ahogyan a vészhelyzetekben, a veszélyes helyzetekben, vagy csak egyszeruen nehézség idején viselkedünk.

Egy család ott ült az autóban, és késo este volt, s a gyerekek is ott voltak, elfordította a papa a kulcsot, és a motor nem indult. Se kép, se hang - ahogy szokták mondani. Többszöri próbálkozás után ugyanaz a helyzet. Automatikusan hívta az autóklub segélyszolgálatát. Meg is ígérték, hogy majd egy óra múlva talán odaérnek. Hát az nagyon késon lett volna. S miközben zajlott a telefonálás, s aztán befejezte az illeto a telefonbeszélgetést, még egyszer próbálkozott, s azonnal beindult a motor. S közben megszólalt az egyik gyerek hátul, hogy papa én imádkoztam. Olyan megdöbbento, hogy ennek az apának miért nem az jutott eloször eszébe, nem? Ez egy nagyon enyhe helyzet. Ennél van sokkal súlyosabb. S hányszor kapkodnak és kapkodunk ideodaamoda, emeljük a telefonokat, hívjuk a sokszor vagy nagyon ritkán, csak nagy szükség idején hívott telefonszámokat, s egy gyerek megtanítja a felnottet a helyes cselekvésre. Azonnal indult a motor. Ha most a gyerek szájával akarok fogalmazni, akkor nyugodtan mondhatom azt, hogy az Úr Jézus elindította az autót. Biztos, hogy így volt. Legyen kinek az o hite szerint! A gyermeki hitre Jézus mindig az O akaratával, s mindig csodával válaszol.

Egyszeruen elmondani - kiáltozva akár -, de Jézusnak a helyzetet, és Jézus Krisztus segít. Hányszor átéltük már és átéljük, hogy valahol elveszett Jézus a szemünk elol. Körülnézünk lelki értelemben, és nem látjuk sehol. A körülmények is azt sugallják, hogy nemhogy csak nem látjuk, de elveszett teljesen, magunkra maradtunk, nincsen sehol. Ez különösen azoknak lehet fájdalmas megtapasztalásuk, akik nem akarnak már Jézus nélkül élni, akik nem akarnak Jézus nélkül dönteni, sot, semmit sem tenni. Ez nem tehetetlen topogás, hogy egy szöget se merek beverni a nélkül, hogy ne kérdezném Jézust, hogy tegyem vagy ne tegyem? Nem. Isten igéje világosan mondja azt, hogy a hívo keresztyénnek megvan a maga felelossége. Ott van a megújult értelme, amellyel döntse el imádkozva, hogy mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata. A hívo keresztyének nem tehetetlen bábok, akiket Isten fölülrol, madzagon, zsinóron mozgat. Nem. A hívo embernek megvan a maga felnott felelossége. Tudja, hogy mit tanít Isten törvénye, s tudni akár már bizonyos helyzetben, hogy mi az Isten akarata, s hogyan kell dönteni. Ez nem rutin. Ez a megújult értelem, Isten Lelkének a vezetése. Elvezet titeket a Szentlélek minden igazságra. Eszetekbe juttatja mindazt, amit tudnotok kell. Ez felelos, felnott gondolkodás. Sokkal egyszerubb nem, a tanítói hivatal által megengedett vagy tiltott könyvek jegyzékét kézbe venni. Ezt olvashatja, aki annak az egyháznak a tagja, ezt meg nem. Hát ez sokkal egyszerubb, nem? Megmondja az egyház vagy az egyház feje, hogy mit szabad olvasni és mit nem. Isten azonban nem bábokat akar, hanem felnott módon gondolkodó, hívo keresztyéneket, akik használják a szívüket, használják a hitüket, s használják a fejüket is, és gondolkodnak. Gondolkodva imádkoznak, sokszor megküzdve egyegy kérdésben, akarják megérteni Isten jó, kedves és tökéletes akaratát.

Elhomályosodhat Jézus jelenléte? Ebbol a részbol úgy tunik, hogy még a hívo emberek életében is történhet ilyen. S ezt hagyja Isten? Ebbol a részbol úgy derül ki, hogy igen, idonként hagyja Isten. Isten szeret minket annyira, hogy tanítani és nevelni akar. Tanítson mindaz által, ami történik velünk, amit megenged, hogy megtörténjen. Pont ez a rész teszi nyilvánvalóvá azt, hogy Jézus akkor is tudta, hogy mi történik a tanítványokkal, amikor nem is volt a közelükben. Ami késobb történt, az világosan mutatja, hogy Jézus pontosan tudta, hogy mi vár az övéire.

A vihar közepette kitört a tanítványok szívébol a kétségbeesés. Valami homályos alakot látnak a vízen közeledni feléjük. Ez csak kísértet lehet. Elotör a régi, istentelen gondolkodás, az a babonás félelem: ebbol a helyzetbol nem segíthet rajtunk, nem kerülhetünk ki, nincsen segítség. Olyan mélyre jutottunk, hogy már kísérteteket látunk. Szörnyu! Innen már csak egy lépés a teljes pusztulás.

Sokszor a hívo keresztyének is átélik azt, hogy az árnyak visszajárnak. Egy régen vagy többször megvallott bun újra felüti a fejét, mint egy kísértet. Már megint. Megint ott van. Újra jelentkezik. Azt hittem már, hogy …, de nem, hát megint jön, és nem hagy békén, és újra kezdodik, vagy legalább is látszólag így tunik.

Nagy áldások után, s nagy baj idején idonként úgy tunik, mintha nem is lenne hite az embernek, mintha nem változott volna meg semmi sem. Mintha Jézus nem segítene, mintha magunkra hagyna. Nagy szél, nagy hullámok, süllyedo, vízzel megtelo bárka. Egymástól is félo tanítványok kiáltoznak, ordítoznak a sötétben. Megrettennek attól a még nem kiveheto alaktól. Vége mindennek. A nagy csoda után jött a nagy csod, s a nagy csalódás önmagukban.

Ez azt jelenti, hogy hitre jutás után is vétkezhet a hívo ember. Senki nem lesz tökéletes, kész, perfekt, befejezett. Isten ráüti a pecsétet, a meót, mehet, tökéletes, nincs semmi probléma soha többé vele. Nem kell még garancia sem, úgysem romlik el többé. Ilyet nem tanít a Szentírás.

Mint ahogy a konyhában is idonként összetörik egy tányér vagy egy pohár. Szokták mondani: fogyóeszköz. Úgy a hívo ember életében is történnek balesetek. Felütheti a fejét egy régi bun, de ez nem azt jelenti, hogy ott akkor, abból, ha megvallottuk, nem volt szabadulás, de vegyük tudomásul, hogy amíg élünk, hányszor látom haldoklók mellett ülve, utolsó percünkig, amíg tiszta az agyunk, nem adja fel a Kísérto. Nem. Ha lehet, akkor ott, még utoljára is kikezdeni a bizalmunkat és a hitünket.

A hívo ember is átélheti és át is éli idonként a kísértés iszonyatos erejét, a csüggedés mocsarának szívóerejét. Beszippantani, kételkedové, lázadóvá tenni, lerántani, elpusztítani. Milyen jó, hogy kiderült, hogy Jézus nem hagyja az övéit soha, semmi körülmények között magukra. Ott volt velük, Közeledik hozzájuk, s a legnehezebb helyzetben is számíthatunk rá.

Könnybe lábadt otthon a szemem, elérzékenyültem, hogy milyen Jézus szeretete, mikor ezt a részt olvastam. Mi gondolhatunk sok mindent az Istenrol, és valljuk meg oszintén, kivétel nélkül szégyellnénk, ha most hangosan valaki mondaná, sorolná: csak ezen a héten mi minden rosszat gondoltunk Istenrol? Mi mindennel vádoltuk Jézust? Ez a rész világosan beszél arról, hogy semmi nem úgy van, ahogy mi gondoljuk. S minden úgy van, ahogy azt az Isten mondja.

Jézus soha, de soha nem hagyja cserben az övéit. Közeledik, s aztán megszólal, s azt mondja a kiáltozó tanítványoknak: "Bízzatok, én vagyok, ne féljetek." Ha O mondja, akkor a benne bízó szívbol igazán eltunik a félelem akkor is, ha marad a tenger ugyanolyan, mert maradt, a hullámok, a vihar, a süllyedo hajó. De megszólalt Jézus. Azt mondta, hogy bízzál, én vagyok. Itt vagyok veled, ne félj! Hányszor átéltem és átéltük talán a legtöbben, sokan, elfújták a félelmet, megszunt. Hova lett? Ki tudja? Nem féltünk. Minden ugyanolyan maradt, s eltunt a félelem. Micsoda szabadítás.

Mit tud nekünk a világ nyújtani ehhez képest? Néha pár perc örömet, tényleg csak pár percet. Pillanatokat. Egy jó filmet, egy jól elkészített vacsorát, pár kedves órát, múlandó idot, kellemes estét, kedvest, akit szeretünk. Ideigóráig együtt élünk, s aztán por és hamu leszünk mindnyájan. Mit tud a világ adni ahhoz képest, amit Jézus tud adni? Ne félj! S eltunik a félelem, s feltámad a bizalom. Kisimulnak a vonások. Sokszor még a testi fájdalom is múlik, csökken, s elmúlik. Meggyógyul a gyászoló szív, s már nem fáj annyira arra fényképre nézve, aki ezt átéli, az a világon a leggazdagabb ember. Nem? S mégis naponta elmegyünk emellett a gazdagság mellett.

Olyan kedves hozzánk ma este is Jézus. Idejött, hogy elmondja. Itt vagyok, ne félj! Változatlanul szeretlek, s nem hagylak teljesen elmerülni, sot. Megállsz a süllyedésben, s átéled, hogy én megtartlak, s valami csodálatosat tartogatok a számodra.

Jézus mindig arról beszél, ami a legfontosabb. S talán ez az egyik legfontosabb dolog, hogy mi tudjunk félelem nélkül élni.

Az, aki ötezer embert tudott jól tartani, aki tudott gyógyítani, aki halottakat támasztott fel, az ne tudna a mi adott helyzetünkben segíteni rajtunk? Ne tudná kivenni a félelmet, letörölni a könnyeinket? Együtt örülni velünk, amikor örvendezünk? Jézus elott nincsen lehetetlen dolog.

Péter szóba áll Jézussal, s azt mondja Jézusnak: "Uram, ha te vagy, hadd menjek oda hozzád a vízen!" S akkor Jézus szól. Válaszol Péternek, s nem sértodik meg. Nem mondja azt Péternek, hogy: Péter, azért ez elég nagy bizalmatlanság: ha te vagy… - mondja Péter. Nem volt elég, amit eddig tettem meg mondtam? Nem jártok már egy ideje velem? De semmi ilyet nem mond Jézus. Azt mondja Péternek: gyere, szállj ki a hajóból, és gyere. S Péter kiszáll és elindul a vízen. Aki bízik Jézusban, annak az életében valóban ilyen csodák történnek. Péter Jézuson tartja a szemét és megy Jézus felé. Ugyanazon a háborgó tengeren. A hatalmas hullámok közepette, a nagy szélben, az ellenszélben megy Jézus felé a vízen. Péter képes volt valamire, amire egyébként képtelen lett volna. S tényleg átélik a hívo keresztyének, akik bíznak Jézusban, hogy képesek arra, amire egyébként képtelenek lennének. Jézus segítségével, amikor hitben Jézuson tartjuk a szemünket, minden lehetséges nekünk.

Aztán Péter körülnézett, s látja, hogy nem csitul a vihar, még nagyobbak a hullámok, iszonyatos a szél ereje, s elkezd süllyedni lefelé a víz mélysége felé. Én azt hiszem, hogy azt sem tudjuk elfelejteni, amikor így merültünk, amikor levettük a bizalmunk szemét Jézusról, amikor azt mondtuk, hogy megy ez már nekünk, amikor úgy erobol próbáltunk hívok lenni, és kiderült, hogy az jó ideje már csak süllyedés. Evickélés. Evezés úgy, hogy az evezok a levegoben vannak, nem fog vizet. Nincs haladás, nincs növekedés, nincs a hitnek mélyülése, csak süllyedés van. Bele a zavaros pénzügyekbe, a még zavarosabb szerelmi és szexuális ügyekbe. Zavarossá válik a családi körülmények sora, a kapcsolataink, a barátságok. Összekeveredik minden. Minden zavarossá válik.

S az megint olyan csodálatos, hogy ezt Jézus is látja. Látja, hogy Péter már nem néz rá. Péter újra elkezd félni, mert levette a tekintetét Jézusról, s elkezd süllyedni. Ez törvényszeru. Jézus ezt is látja. S akkor Péter kiált, s azt mondja, hogy Uram, tarts meg! Péter tudta, hogyha most nem kiált, akkor meghal, és nincs többé segítség.

Az ószövetségi Sámson is kiáltott. Elvett egy filiszteus not, aztán a felesége, az ellenség soraiból vett leányzó elárulja. Kiszúrják a szemét, kifogják az ökröt a malomból, s bekötik helyette Sámsont. És Sámson vakon és kopaszon oröl az ellenség malmában. Hívo ember ennél mélyebbre már nem juthat. Vakon és kopaszon oröl az ellenség malmában. És Sámson ebben a helyzetben felkiált az Istenhez, ahogy kiált késobb Péter. Isten, most még az egyszer könyörülj meg rajtam! És Isten meghallgatja Sámsont. Rámegy az élete, mint ahogy addig ráment a látása, a lelki, a fizikai, rámegy az élete, mert amikor kirántja az oszlopokat, rádönti a házat a filiszteusokra, rádol az épület orá is, és meghal. De az utolsó percben is kiálthatott Istenhez. Elmondja Sámson: Isten, nem hallgattam a szüleimre. Ok megmondták, hogy ne házasodj össze Delilával! Nem a te néped közül való. Bár hallgattam volna arra a tanácsra. Bár figyeltem volna Isten igéjére, de most mégis lehet kiáltani. A veszteség, nyomorúság, a csod után vagy csodben, s átélhetjük Jézus Krisztus szabadító szeretetét.

Isten segített Sámsonon, Jézus segített Péteren, és Isten segít rajtunk is, és segít nekünk is.

Kerülhetünk ilyen mélységesen mély helyzetbe, s Jézus nem fogja azt mondani, Péternek sem mondta, hogy: nézd Péter, ha hallgattál volna jobban rám, ha figyeltél volna, ha nem a természeti jelenségekre figyelsz, ha huségesebben belefúrod a szemedet a szemembe, ha, ha, ha … ezt meg ezt teszed, akkor most nem jutsz ide. Magad vagy az oka, hogy süllyedsz. Oldd meg a problémádat! Mi hányszor ezt mondjuk. Jézus sosem mond ilyet. Azt olvassuk, hogy azonnal kinyújtotta a kezét, és megragadta Pétert.

Azt a kezet, amelyet nem sokkal késobb ott a Golgotán keresztfára szegeztek. Azt a kezet nyújtotta és nyújtja ma este is. Minket megragadhat? Nem Péter ragadta meg Jézust, nem is volt rá ideje. Jézus nyújtotta ki azonnal a kezét, és fogta meg Pétert a szó mindenfajta értelmében, s mentek attól kezdve kéz a kézben - ugye nem értjük félre - együtt, tovább. S azt olvassuk, hogy elállt a szél, s elcsendesedett a vihar. Együtt mentek vissza a hajóba. S ott elhangzik ez a csodálatos hitvallás: "Jézus, Isten Fia." De hát nem is lehet másképp, nem? Csak O tud parancsolni az emberi szíveknek, s tud parancsolni a viharnak, a szélnek, a víznek, a betegségnek meg a halálnak is. Az O kezében van minden akkor is, hogyha azt látjuk iszonyatos tempóban gyorsulva szakad rá a világ az emberiségre. Nem csak tornyok dolnek össze, hanem életek, gazdaságok, országok, nemzetek, népek. S ahova most a bombák hullanak, ott épületek, s halnak meg százával az emberek. Jézus Krisztus most is Úr. Most is O tartja kezében akkor is, ha ez nem látszik. Ott sem látták a süllyedo hajón, és mégis a végére kiderül, hogy eláll a szél, s elcsendesedik a vihar. Lett nagy csendesség. S ki kell hogy jöjjön belolük a hitvallás: Jézus az Isten Fia. S neki semmi nincs, ami lehetetlen lenne. S O soha nem mond le senkirol sem. Arról sem, akinek semmi köze nincs Jézushoz. O azokat az embereket is szereti.

A végén azt olvassuk, hogy a csendessé vált tengeren szép nyugodtan áthajóztak Genezáret földjére. Milyen csodálatos záró szavak. Nem?

Ha most egy amerikai film peregne a szemünk elott, akkor ez a happy and, a boldog vég. De hát ez nem amerikai film, hanem Isten igéje. Eljutottak oda, ahova készültek. Jézus nélkül a Genezáret tó mélyére jutottak volna, a halálba. Jézussal eljutottak a túlsó partra. Csak Jézus vihet minket át ebbol az életbol, ami múlandó az örökkévalóságba, az O csodálatos országába, senki más, csak Jézus. A túlsó partra nincsen más út. Jézus az egyedüli út az Isten országába.

Milyen csodálatos záró szavak. Eljutottak oda, ahova szándékuk szerint mentek volna. Sokan szeretnének bejutni az Isten országába, s nem találják az utat. Mi elmondjuk? Jézus az út, az igazság és az élet. Csak benne van üdvösségünk, megmenekülésünk Isten jogos ítélete alól. Csak az O vére tisztít meg minket minden hamisságtól.

Ott van a szívünkben ez a hitvallás? Jézus az Isten Fia.

Imádkozzunk!

Úr Jézus, köszönjük neked, ha örvendezhetünk a te szabadításodnak, ha most is lehullt a bunteher a szívünkrol, s most ebben a percben is átéltük és átéljük, hogy többé nem félünk. Te vigasztaltál meg, te simogattad meg a szívünket a te igéddel, s adtad komolyan elénk a felelosség kérdését, megvalljuk-e mindazt, ami megterhel minket, s amivel megszomorítunk téged, vagy akarunk továbbra is egyre gyorsabban süllyedve élni tovább. Isten, légy irgalmas nekünk, bunösöknek!

Köszönjük, hogy nem kell félelemben élni. Köszönjük, hogy nem kell attól sem félni, hogy ez a világ elmúlik, s annak kívánsága is, mert ha benned bízunk, akkor tudhatjuk, akik a te akaratodat cselekszik megmaradnak örökké, s azokat te átviszed a te csodálatos országodba.

Köszönjük, Urunk azt a békességet, ami ezekbol az igékbol árad. Köszönjük, hogy a mienk lehet. Áldunk és dicsoítünk ezért.