EGYEDÜL JÉZUSSAL

 

 

Alapige: 2Tim 4, 6-18

"Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnékem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az o megjelenését. Igyekezz minél elobb hozzám jönni, mert Démász elhagyott engem, mivel ehhez a világhoz ragaszkodott, és elment Thesszalonikába. Kreszcensz pedig Galáciába. Titusz meg Dalmáciába. Egyedül Lukács van velem. Márkot vedd magad mellé, hozd el magaddal, mert hasznomra van a szolgálatban. Tükhikoszt elküldtem Efézusba. Köpenyemet, melyet Tróászban Karposznál hagytam, hozd el, amikor jössz, hozd el a könyveket is, de foként a pergameneket. Alexandrosz, a rézmuves sok rosszat követett el ellenem. Megfizet neki majd az Úr cselekedetei szerint. Te is orizkedj tole, mert igen hevesen ellenállt a mi beszédeinknek. Elso védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott. - Ne számítson ez buneik közé. De az Úr mellém állt, és megerosített, hogy elvégezzem az ige hirdetését, és a pogányok valamennyien meghallják azt. Azután megszabadultam az oroszlán torkából. Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az o mennyei országába. Övé a dicsoség örökkön örökké. Ámen."

 


 

Imádkozzunk!

Urunk, hogyha a buneinket számon tartod, kicsoda maradhat meg? Hálás szívvel köszönjük azt, ami igaz, amit énekeltünk, hogyha nekünk végtelen sok bunünk van is, a te irgalmasságod mindig nagyobb a mi vétkeinknél. S pont ebbol az irgalmasságból fakad az, hogy bocsánatot akarsz adni a mi megvallott vétkeinkre, s aztán eltörlöd a mi álnokságainkat, és a mi buneinkrol többé nem emlékezel meg.

Urunk, áldunk és dicsoítünk azért, mert ezt egyedül te tudod megtenni, ezt a csodálatos cserét. Itt hagyhatjuk nálad a terheinket, odatehetjük eléd a mi buneinket, és cserébe a te érdemedért, kereszthalálodért vehetjük a szabadítást, a bocsánatot, a békességet és az örömet.

Köszönjük, Urunk, hogy nagy a te irgalmasságod, s ezt naponta, ma is láthattuk, tapasztalhattuk. Bocsásd meg kérünk, hogy mi nem tudunk magunktól erosek lenni a mi hitünkben. Annyifajta kételkedés, hitetlenség, csalódás rohan meg. Köszönjük, Urunk, hogy te nem e szerint bánsz velünk, hanem a te nagynagy szeretetednél fogva készíted számunkra a te üzenetedet, a toled való békességet, s minden nap az új kezdés és az új kezdet lehetoségét. Segíts, Urunk, hogy elfogadjuk!

Növeld a mi hitünket, ha már van, s adjál, hogyha még nincs, hogy még nagyobb szeretettel ragaszkodjunk hozzád. Kérünk, lakjál bennünk, és adjál nekünk annyi hitet újra és újra, amelyik elég az üdvösséghez. S tudjunk úgy élni, cselekedni, szólni, járni, kelni, hogy egész életünkkel, gondolatainkkal, cselekedeteinkkel rád mutassunk! Olyan nagy kegyelem, amikor ez így van, amikor már átélhettük azt, hogy sikerült huségesen bizonyságot tenni rólad.

Urunk, annyira nem hisszük el azt, hogy akik ebben a világban kegyesen akarnak élni, azokat üldözni fogják. Hadd értsük meg ezt sokkal világosabban! És adj erot, hogy mindent elviseljünk érted, ahogyan te elhordoztál mindent értünk!

Ámen.

 


 

Igehirdetés

Egyik történelmi korszakban sem volt könnyu idos embernek lenni, de különösképpen úgy nem, ahogyan Pál megélte életének utolsó idejét. Idos emberként, igazságtalanul börtönbe zárva. A fogság nem csak a szabadságától és a szabadságtól fosztotta meg, de a szolgatársaitól is. Elhagyottá és magányossá vált. Egy ideig Lukács volt egyedül mellette. Egy nagyon mozgalmas életet állított meg Isten úgy, hogy az apostolt börtönbe zárták. Pál azonban még ezt az igazságtalanságot is Isten kezébol veszi és fogadja el, s mindent abból a szemszögbol néz, hogyha a jót elvettük az Isten kezébol, akkor a rosszat ne vegyük el - ahogy azt Jóbtól Pál maga is tanulhatta.

Nem könnyu a magányosság. Maradhat az ember egyedül fiatalon, és kerülhet valaki újra magányos helyzetbe, amikor meghal a társ, vagy körülötte mindenkit eltemet és teljesen egyedül marad. Fiatalabb és idosebb korban is megvannak a magányosságnak a maga terhei.

Ez a felolvasott szentírásbeli részlet arról is beszél, hogy nem csak terhei vannak a magányosságnak, hanem lehet az Isten ajándéka is, és sok jót hozhat ki a magányossá vált ember életére nézve is a mindenható Isten ebbol a helyzetbol.

Pál magányosságában sem a teljes csüggedés állapotába kerül, hanem még inkább kapaszkodik abba a Jézusba, akirol tudja, hogy ot nagyon szereti, akirol azt is tudja, hogy az életét odaadta érte, s ot, a bunöst, aki gyilkolta a hívoket, apostolnak hívta el, megerosítette és megtartotta, szolgálatba állította, és beviszi az O mennyei dicsoségébe.

Azt olvassuk itt, ebben a részben, hogy Pált mindenki elhagyta, magára maradt. Még azok is ott hagyták ot, és elhagyták vagy elmenekültek, akik pedig ott lehettek volna az o tárgyalásán, és tanúvallomásukkal bizonyíthatták volna azt, hogy szó sincs arról, hogy Pál a fennálló társadalmi rend ellen izgat. Sot, azok az emberek, akik olyanokká lesznek, mint Pál lett Krisztus követése során, a legjobb állampolgárai lesznek a római birodalomnak. Nem csak az bántja Pált azonban, hogy elhagyták és ott hagyták, rútul cserben hagyták, hanem az is, hogy igazán nincsen lelki társa, akivel megoszthatná a kérdéseket, a magányosság terhét. Ennek a súlyát, hogy valószínu, hogyha az elso fogságból megmenekült is, a második tárgyalás után már biztos hogy elítélik, s majdnem biztos, hogy utána kivégzik. Akik mellette voltak, mint Démász, elmentek. Van, akit a szolgálat vitt el, van, aki egyszeruen csak félt, és ott hagyta Pált. Van, aki gyulölte, mint ez a rézmuves, akit név szerint is említ. Nem volt könnyu az a helyzet, amiben az apostol volt.

Azt hiszem a legtöbben, talán mindnyájan átéltünk már kisebb vagy nagyobb fokban magányosságot, de a legnehezebb az, amikor azokban csalódik az ember, és azoktól kell elszakadnia, akiket nagyon szeretett, és akikben nagyon bízott. Pál számára szintén ez volt a legborzasztóbb. A hívo testvérek ott hagyták, és nem álltak mellé. Ez fájt neki a legjobban. És akkor jön mint egy himnuszként, mint amikor a kürtökbe belefújnak a zenekar játéka során: de az Úr. Jézus az egyedüli, aki nem hagyott el.

A 118. Zsotár 8. verse juthatott Pál apostol eszébe - ez a szövegbol tunik így -, jobb az Úrban bízni, mint az emberekben reménykedni. És láthatjuk a felolvasott rész tanulmányozása során majd, hogy mennyire igaz ez, hogyha valaki az Úrban bízik, akkor reménységet kap akkor is, hogyha látszólag reménytelen helyzetben van.

Mit mond tehát Pál? Azt mondja eloször is, hogy: "De az Úr mellém állt." Olyan világosan, ahogyan ezt, és olyan egyértelmuen, ahogyan ezt csak tényleg Jézus tudja megtenni. Eloször is a testi terhek hordozásában. Pál ekkor már nem volt teljesen egészséges ember. A rendkívül rossz körülmények is megviselték. Sokszor egy vizes, nem túl kellemes szagú helyiségben helyezték el a föld alatt. Idonként még a patkányok is meglátogatták. Enni is, inni is alig kapott. Nem bántak kesztyus kézzel a foglyokkal. Volt idoszak, amikor saját szállásán és saját költségén lehetett mintegy házi orizetben, de volt olyan helyzetben, amikor nagyon kemény fogságba vetették, odaláncolva katonákhoz.

Pál tudta azonban már ott a damaszkuszi úton, amikor Jézus követésére odaszánta magát, hogy az élete a szolgálat mellett szenvedések sora lesz. Megértette azt, hogy akik ezen a világon kegyesen akarnak élni, vagyis Isten akarata szerint, azok biztos hogy üldöztetést fognak elszenvedni. Ha egy hívo keresztyén életében semmilyen szinten nincsen üldöztetés akár szavakkal, akár cselekedetekkel egy egész élet során, ott azért valami baj van. Jézus megmondta: "Ezen a világon nyomorúságotok lesz." Ha úgy akartok élni, ahogy azt én mondom nektek, ha nem loptok, nem hazudtok, nem csaltok, nem paráználkodtok a világ fiaival és lányaival együtt, vagy azon módon, ahogy ok teszik, biztos hogy üldöztetést fogtok szenvedni.

Azokat, akik nem mennek bele ugyanolyan bunökbe mint mások, kiveti a társadalom magából. Ujjal mutogatnak, vagy mint tanút megpróbálják kiirtani. O látta, hogy mi mit csináltunk. O nem csinálja ugyanazt, végezzünk vele. Ez törvény a világon belül.

Akiket tehát szeretett Pál, azok ott hagyták. A bírái elé egyedül kellett állnia. Akkor mondja ki ezt a mondatot: "De az Úr mellém állt." Nem volt egyedül. Pált az, aki apostollá fogadta, a legnehezebb helyzetben sem hagyja egyedül. Az öröm idején sem, amikor minden sikerült, amikor a szolgálatban áldásokat látott o is meg a munkatársai is. Akkor is ott volt Jézus. Most, amikor senki nincs ott, aki látható, megfogható, akinek a kezét megragadhatta volna, akivel együtt tudott volna imádkozni. De az Úr mellém állt.

Egy keresztyén mondta el a következot egy rádióriportban. Saját fülemmel hallottam: "Nekem olyan ügyvédem van, aki minden permet megnyeri." Döbbent kíváncsisággal kérdezte a riporter: ki az, hogy hívják? Akkor azt mondta, hogy Jézus Krisztus. Akkor lehetett hallani szinte, hogy legyintett az illeto, ah, igen, hát persze.

Pál ott áll egyedül a bírái elott, és Jézus mellette áll. Eljuthat oda egy hívo ember is, hogy senkije sem marad ezen a világon, csak Jézus egyedül. És O elég. Tudják a testvérek legtöbben, elég sokáig éltem egyedül, meg magányosan is. Nem könnyu, nagyon nagy teher tud lenni idonként. De mégsem vagyunk egyedül. Igazán a magányosság sem akkora teher, ha van, akivel megbeszélhetem, akire rátehetem a terhet, akivel megoszthatom. De nem csak a magányosság terhét, bármilyen terhet: legyen az lelki vagy fizikai fáradtság, legyen az testi baj, anyagi csod, vagy munkanélküliség. Akármi ér minket, ha Jézus mellettünk áll nem Ot éri eloször? És ha O továbbengedi ránk, akkor annak oka, sot célja van, nem? Jó lenne ezt egyszer végre végiggondolni már! Ha körülvesz minket Jézus, márpedig ezt mondja a Szentírás, akkor minden, ami minket ér, eloször Ot éri. Ha O úgy látja jónak, hogy ránk engedi, biztos, hogy valamit akar az életünkben és az életünkkel cselekedni.

Tudják vinni azok a terheket, akik Jézusban bíznak. Pál is kimondja: de az Úr… Lehet, hogy ma ez és ez történt. Lehet. Most még nem tudom a magyarázatát, az értelmét meg végképp nem értem és nem látom. De ha én Jézussal járok, és O mellettem volt a buszon, ott volt a munkahelyen, mellettem ült az autóban, velem együtt jön haza, O is tudja pontosan, hogy mire megyek haza, s mit fognak mondani otthon, vagy nincs otthon senki, s magamra nyitom egyedül az ajtót, s nem vár senki sem. Egy jó szót sem mond senki. Még a szomszéd sincs otthon, akivel idonként szoktam beszélgetni. Ha valaki így indul haza, akkor is tudhatja, hogy Jézus vele megy, és ez egészen más.

Tényleg ott volt Jézus Pállal, mert az elso fogságból kiszabadul, mint ahogy ezt remélte is. Jézus mindent megtesz az övéiért, hogy az övéit megmentse, ha ez az Isten akarata, és minden további nélkül benne hagyja az övéit egy nagyon nehéz helyzetben, ha erre van szükségük. Egy nehéz politikai, gazdasági, lelki helyzetben. Ha tudja, hogy ez az Isten akarata, hogy ezzel valami célja van. A szenvedésnek sokszor az okát kérdezik: miért? Miért engedi meg Isten a tornyok lerombolásától kezdve az egyéni betegségig, miért engedi az Isten? Legtöbbször nem azt kérdezik, hogy mi célból? Mit akar ez által az Isten? Mi a célja mindazzal, ami történik?

Ha Isten úgy gondolja, hogy kap még idot egy beteg, akkor kap még idot. Ha Isten úgy gondolja egy betegség által viszi el az O hívo gyermekét, viszi haza, akkor az fog történni, mert az az Isten akarata.

Elso alkalommal ugyanúgy ott volt Jézus Pál mellett, és kimenekült - így mondja - az oroszlán szájából. Második alkalommal benne hagyja Isten, mert így látta jónak. Elso alkalommal kimentette, a második alkalommal is ott van Pál mellett, s úgy dicsoíttetett meg az O neve, hogy Pál Jézus mártírja lett, mert ez volt az Isten akarata.

Isten bármit megtehet. Azt is megteheti, hogy pont azt a beteget gyógyítja meg, akiért mi imádkozunk. És azt is megteheti, hogy nem gyógyítja meg. Az Isten akarata a dönto. Mi az Isten jó, kedves és tökéletes akarata.

Sokszor mi nem hisszük el ezt, hogy tényleg megtehet bármit. Biztos megtehet bármit, de azt a családi konfliktust, ami otthon van, ezt nem bírja megoldani. Nyilvánvaló. Ahhoz túl kicsi az Isten. Vannak eloítéletek a szívünkben Istennel szemben. Jó lenne ezt ma szépen sorra venni, hogy milyen téves eszméink vannak az Istenrol, hogy milyen az Isten. Természetesen szeret az Isten, ha meghallgatja a kéréseimet. Kevésbé szeret, ha nem mindet hallgatja meg, és egyáltalán nem szeret, ha valamit én nagyon szeretnék, azt nem adja meg és nem hallgat meg. Biztos, hogy akkor nem szeret, mintha ezen múlna, s ez jelentené az Isten szeretetének a mélységét, intenzitását vagy magasságát. Meghallgat vagy nem hallgat meg. Tényleg, néha elképeszto kicsinyesen és pogány módra tudunk az Istenrol gondolkodni.

Vannak elképzeléseink az Istennel kapcsolatban, sot elvárásaink, és az Isten nem olyan, amilyennek mi elképzeljük, vagy az elvárásaink szerint különbözo skatulyákba tesszük be Ot. Az Isten olyan, amilyennek Ot a Szentírás leírja. A Bibliából megismerhetjük, hogy milyen az Isten. Mindenkit szeret. Nem személyválogató. Ha valamit az O akarata szerint kérünk, azt megadja. De ha mi egyszer az O gyermekei lettünk, akkor belátása és akarata szerint bánik velünk. Ez ellen lehet tiltakozni. Felháborodhatunk. Szemrehányást tehetünk Istennek. De ha egyszer mi kimondtuk: Úr Jézus, tied az életem, bánj velem belátásod és akaratod szerint, csak mutasd meg az utat, amin járnom kell! Ez egy szerzodéskötés, amit mi ezekkel a szavakkal aláírtunk.

Jézus az új szövetséget adja, vére által megváltott és megmentett a kárhozatból, ha hívokké lettünk, s van egy másik oldal, hogy mi ezt kimondtuk. Akkor nincs joga úgy bánnia velünk, ahogy O ezt jónak látja? Várakoztatni bizonyos kérdésekben ameddig O jónak látja, amíg el nem jön az ido? Sokan nem értik meg, hogy azért várakoztat idonként Isten, mert bennünk akar valamit még elvégezni.

Emlékszem egy idos bácsira, akinek nagyon súlyos rákbetegsége volt. Nehéz volt az egész élete, körülménye, a család is nehezen állt a dologhoz. Azt kérdezte: Mondja meg, hogy mi értelme van ennek az egésznek? S akkor két dologról beszélgettünk. Mit akar Isten általa a családban elvégezni, mert egy teher is lehet ajándék. És mit akar Isten benne elvégezni? S azután azzal fejeztük be, hogy higgye el, hogy még senki nem maradt itt. Isten az O gyermekeit összeszedi, magához veszi, amikor arra készen vannak a szó mindenfajta értelmében.

Ha meghallgatja tehát az imádáságunkat Isten, önmagáért teszi, mert számunkra az a legjobb. S ha nem hallgat meg valamiben, azért teszi, mert számunkra az a legjobb.

Vajon elhisszük-e azt, hogy tole lehet a magányosság, s tole lehet a magányosság feloldása is. Ez is és az is. Hisszük ezt mi igazán? Ha Isten akar, majd változtat a helyzetünkön. Tolünk csak egyet kér, hogy várjuk meg a rendelt idot. Vagy világossá teszi azt, hogy nem fog változtatni. Nem lesz mindenkinek saját családja. Ebbe bizony egyszer legalább bele kell halnunk. Térdeinken, ha kell, sírva. Uram, ezt nem bírom ki. Én ezen átmentem. Bele kellett halni. Uram, ha nem akarsz adni társat, ha nem lesz családom, ha sose lesznek gyerekeim, legyen meg a te akaratod. Ahogyan te akarod. Mégis, ha lehetséges, légy szíves, ne hagyj így! Isten megkönyörült rajtam meg sokakon. De eloször ki kellett mondanom: Uram, ha nem, akkor is. Ahogy kimondják Dániel barátai. Ha nem tenné is az Isten - óh király - azt, amit mi remélünk, hogy megment, akkor is O az Isten. Nem befolyásolja a vele való, a hozzá való viszonyulásunkat, benne való bizalmunkat, ha nem tenné is.

Pál megértette azt, hogy bár az elso alkalommal kiszabadult, a nemes harcot megharcolta - ahogy itt is mondja -, futását elvégezte. Vagyis világossá tette, mert vezette ot Isten, hogy a második alkalommal nem így lesz. Pál, a te futásod, a te küldetésed, harcod véget ért, mártírhalál vár rád. S olyan furcsa, hogy egy olyan szót használ itt az apostol, ami azt jelenti: teljes erovel küzdeni úgy, hogy bármi lehet a harc kimenetele. Mint amikor valaki agonizál. A végsoket, az utolsókat rúgja - ez egy elég csúnya kifejezésnek tunik, de sok igazság van benne -, és mégis küzd. Nem tudja, hogy mivé fajul, mi lesz a dolog vége, de teljes erobedobással, akkor is, ha nem tudom, hogy mi lesz a vége, akkor is. Mikor valaki a haláltusáját vívja, s akkor is tudja, hogy gyoztes lesz, ha belehal. Ezt mondja Pál. Én a gyoztes oldalán állok. Én a gyoztes Jézus tanítványa, apostola vagyok. Hát hogy lehetnék akkor vesztes. Ha belehalok is, akkor is gyoztes vagyok, mert a gyoztes király gyermeke vagyok.

Pál annak a tetszését kereste egész maradék élete során, aki ot harcosává fogadta. És mi?

A második, a börtönben pergo napokat arra használja az apostol, hogy visszatekintsen, visszanézzen egész hívo élete folyására. O azt kereste és akarta cselekedni, ami az Isten akarata volt. Ha csak ezt a pár napot, most csütörtökig végignézzük, ha visszagondolunk, visszatekintünk, akár a mai napra: ez volt a legfontosabb kérdés? Én is most döbbentem rá, miközben írtam mindazt, ami most elhangzik. Így volt ez nekem? Nem. Azt hiszem, hogy ma nem így volt, vagy nem mindenben volt így. És mi? Mit kerestünk egész nap? Csak pénzt? Valakinek a jóakaratát? Futottunk valaki vagy valami után? Vagy az Isten akaratát kerestük? Az O jó, kedves és tökéletes akaratát.

Pál azt mondja, hogy elvégeztem a futásomat. Méghozzá olyan versenypályán, amirol nem lehetett lelépni jobbra vagy balra, mert hogyha valaki ezt megtette, akkor kizárták a római versenyek során a futásból. Pál azt mondja, hogy én a pályán maradtam. Azon, amit az Isten a számomra kijelölt. Végigmentem azon az úton, bejártam azt az életpályát. Nagyonnagyon kevesen vannak olyanok, akik ha nem úgy halnak meg, elüti oket valami vagy hirtelen kapnak egy agyvérzést vagy infarktust, és ott mindjárt végük, hanem a halálos ágyukon halnak meg, és tudnak még beszélni, nagyonnagyon kevésszer hallom azt, halljuk azt, hogy valaki elmondja, hogy Isten szerint való volt az életem, ha nem is mindenben, de nagyvonalakban azért mégis azon az úton voltam. Végso soron ezt igazán a hívo emberek mondhatják el. Azt a pályát jártam, amit az Isten kituzött a számomra.

Most azon az úton vagyunk, amit az Isten jelölt ki a számunkra? Azon a pályán? Egyáltalán tudjuk ezt?

Valaki mondhatja erre, hogy lehet ezt egyáltalán tudni? Jézus megígérte az övéinek, hogy az én juhaim hallják az én szómat. Azt mondja, hogy azon az úton a bolond sem téved el, amit az Isten mutat. Hányan vagyunk bolondok itt? Ki mondja ezt ki magáról? Ha pedig ez így van, akkor, ha azon az úton járunk, akkor nem tévedhetünk el, megígérte a vezetést. Kérjük, keressük, kutassuk. Ha kell térdre esve: Uram, mutasd meg a te akaratod! Nem akarok mást tenni! Csak azt értsem meg, mert az a legjobb a számomra.

Pál tehát visszafelé tekint, számadást tesz, azután felméri a jelent, amiben van éppen, s azt mondja, hogy a hitet megtartottam, mert Jézus megtartott engem. Nem magától. Mivel megtartott Jézus, ezért hitben tudtam megmaradni. Ezért tudtam megtartani Isten parancsolatait és törvényét. Mivel megtartott az Isten, ezért megtartottam az utat, és azon jártam. Mindenért az Istené a dicsoség.

A hit kifejezés itt azt jelenti, hogy végsokig. Ha belehalok is, ragaszkodom az Istenhez. A legfobb jóm. Nincs jobb az életemre nézve, mint az Istennel való élet.

Pál úgy ismerte meg Isten szeretetét, hogy világos volt a számára, hogy attól senki és semmi el nem szakíthatja. Hiszen még ezt a huséget is Jézushoz, az Istentol kapta ajándékba.

Ha mi most számadást teszünk a jelenrol, a huség kérdésében hogyan állunk? Huségesek vagyunk Jézushoz? Mert ha nem ismerjük Ot, nem is tudunk huségesek lenni hozzá. Ha ismerjük, azok voltunk, azok vagyunk. Ez a legfontosabb kérdés.

Hányszor lett, vált fontosabbá egy személy, egy tárgy, egy elképzelés, egy terv, egy vágy, egy bizonyos összeg, annak elérése, megszerzése, mint az élo Isten akarata, az O jó terve velünk? Érdekel minket? Keressük, kérdezzük?

Pál azt mondja, hogy megtartottam a hitet, futásomat elvégeztem. Az idos Pál életének ez a legszebb, vagy egyik legszebb kijelentése: megtartott az Isten, ezért meg tudtam tartani az O törvényét. Azon az úton haladtam, futottam, amit O jelölt ki, s megmaradtam a hitben, s az üdvösség az enyém. Nem dicsekszik Pál, hanem felmér. Nem azt mondja, hogy azért én belevaló apostol vagyok. Nézzetek rám, így kell ezt csinálni! Hanem azt mondja, hogy az irgalmas Isten megkönyörült rajtam, s nap mint nap megtartott. Elmehettem volna én is, de mivel szeretett az Isten, ez a szeretet nem engedett elmenni. Ezért tudtam megmaradni mellette, mert szeret.

Közösségben maradtam Jézussal, az én huséges Megváltómmal, és semmi más nem számít. Egyszer legalább eljutottunk már ide? Nem tudom, hogy végiggondoljuk-e a mostani eseményeket figyelve, ami zajlik a világban, értjük már, hogy a végére nem marad semmi. Semmi nem marad a kezünkben. Semmi. Csak az marad meg, ha Jézus kezében van az életünk. Értjük, hogy nem visz át semmi a túlsó partra. Nincsen út, nincs lehetoség, nincs kiút. Az emberiség bekerített állapotban van. A bunei, az ördög, ez az egész világ, ahogy tart iszonyatos tempóban gyorsulva lefelé, maga alá temet mindent. Úgy, ahogy a holttesteket az a két torony, meg ha még jön a többi. Ki tudja mi lesz? Isten tudja egyedül. Nem marad semmi. Eltunnek a táblák a falakról. Itt élt, itt alkotott, építette ez és ez a muépítész. Recsegve ropogva elmúlnak - azt mondja Jézus. De, aki az Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökre. Ugye, hogy nem marad meg semmi örökre, minden elmúlik? Kiürül a hutoszekrény, véget ér a film, eltelik a nap, elfogy az egészségünk, a türelmünk, a szeretetünk, de sokszor, elfogy az életünk. Semmi nem marad meg. Aki az Isten akaratát cselekszi, az megmarad örökre.

Pál futását elvégezte, s akkor már csak az maradt, hogy az Isten szólítsa. O azt mondja, hogy gyere haza kedves, hu szolgám! Sokat végeztél életedben megtérésed után, gyere az elkészített dicsoségbe!

Van még egy negyedik is. Az apostol a börtöncella csendjében és talán félhomályában nem csak visszatekint, nem csak felméri az éppen adott helyzetet, hanem elore is néz. Azt mondja, hogy az én földi életem mint az italáldozat kitöltetik. A folyadékot kiöntik. Nem akar kijönni az edénybol, kiöntik. Vagyis valami olyat tesznek vele, ami nem természetes. Errol beszél Pál. Azt mondja, hogy nem természetes lesz az, hogy én meghalok. Ez eroszak lesz. Meggyilkolnak, de mégis Krisztusért történik. Jó áldozatként szánom oda magam erre. A Jézusért hozott életáldozat valójában nem is áldozat, hanem nagynagy öröm. Uram, arra méltatsz, hogy meghalhatok érted? Élhettem érted, élhettem veled, élhettem beloled a te segítségeddel, s most visszaadhatom ezt az életet neked, amit toled kaptam ajándékba.

Ebbol az is kiderül, hogy Pál a testét is, a testi létét is nyugnek érzi. Sokan közülünk voltunk már így, hogy Uram, meddig még? Fejezzük már be! Olyan jó lenne, ha nem kellene már kínlódni. Se itt, se ott nem fájna, nem macerálnának az orvosok, nem kellene ilyen eros gyógyszereket szedni. Hagyjuk abba, fejezodjön be! De ha akarod, maradok, és ha akarod, megyek. Az elobbit könnyebben kimondjuk. Az utóbbit idonként nehéz helyzetben igen, de amikor újra fordul, és úgy jobb lesz minden, akkor már megint nehezebben. Ilyen az emberi természet. Az új természet meg olyan, mint Pálé. Ha azt akarja Jézus, hogy áldozatként feláldoztassam, készen állok rá. Jézusnál lenni mindennél jobb. Ott várja a mennyei korona, vagy más szóhasználattal, koszorú.

A római csapatoknál általános kitüntetés volt, ha valaki vitézül viselte magát egy háborúban, kapott egy koszorút ajándékba, ez volt a kitüntetés. Azt mondja Pál, hogy Jézusnál ott van a gyozelmi koszorú. Senki többé el nem veszi.

Azt mondja, hogy vár az igaz bíró. O várja a hívoket is, de azt is mondja Pál, hogy vajon mi várjuk Ot? Itt úgy írja, hogy akik várva várják az O megjelenését. És mi várva várjuk? Lehet, hogy most többen gondolunk rá az események hatására, de belül a szívünkben várva várjuk? Uram, olyan jó lenne látni már téged! Nem csak hitben járni, hanem találkozni veled. S ha huszonkét éves vagyok akkor is? Tizennyolc vagy negyvenketto, hatvanöt vagy kilencven akkor is? Ezen érdemes elgondolkodni. Várván várjuk az O megjelenését?

Azért is fontos kérdés ez, mert amikor az igaz bíró megjelenik, akkor válik és lesz nyilvánvalóvá, hogy ki az, aki üdvözült. Magunkról tudhatjuk. Néha másokról is. Nem mindenkirol, de teljesen nyilvánvalóvá akkor lesz a már meghaltakról és még élokrol, amikor Jézus megjelenik, amikor újra eljön, hogy ki az, aki hozzá tartozott. Aki nem csak mondta, aki nem csak úgy csinált, hanem akinek megváltott élete volt, és üdvössége Krisztusban. Mert Jézus nevére, amikor megjelenik, minden térd meghajlik, de az O csodálatos országába csak az megy be akkor, aki itt, most már az O gyermeke, Jézushoz tartozik.

Hogyan találkozom vele? Mint ítélet alatt álló bunös, nem a buneim miatt, az istentelenség miatt vagyok bunös, ha nem ismerem Jézust és nem hiszek benne. Az a fo bunünk, ebbol következnek a bunök, amiket elkövetünk. Vele vagy pedig egyedül kell odaállni az igaz bíró színe elé? Mert egyszer mindenki elvégzi a futását. Vagy fiatalabb korban ér véget az életpálya vagy idosebb korban. Vagy betelvén az élettel meghalt jó vénségben, ahogy némely pátriárkákról írja ezt a Szentírás, vagy életkorra nézve fiatalabb korban hal meg valaki, s látszólag váratlanul. Vagy hirtelen, de talán mégsem váratlanul. Isten tudja egyedül. Felmerül ez a kérdés, hogy életutam az Istené? Az övé volt, vagy pedig nem.

Valójában ez az egész levél Timóteusnak egy belso vallomás Pál lelkiállapotáról. Ott van benne az a szomorúság, hogy mindenki elhagyta ot, s ott van ezt a szomorúságot meghaladóan ez az öröm, hogy Jézus vele van. Mindenki elhagyott, de az Úr… Olyan jó átélni ezt, hogy lehet, hogy mindenki elhagyott, és ez nagyon szomorú. Magamra maradtam vagy azért, mert elviselhetetlen a természetem - ezzel ritkán szoktunk szembenézni -, vagy azért, mert a másik természete olyan, hogy nem bírjuk együtt. Jobb, ha különválunk. Sokszor sértésnek veszik ezt szülok, mikor a gyerekük vagy gyerekeik elköltöznek, és gyerekek, amikor a szülok azt mondják: fiam vagy lányom, jobb, ha most külön mész, mert úgy tunik, nem megy már együtt. Eljön az az ido, amikor jobb külön. Vagy így, vagy úgy. A szívünkben ott van ez a bizonyosság, hogy Jézus elore ment, helyet készített azok számára, akik benne hisznek.

Végül is az egész utat, amirol Pál beszél, már bejárta valaki. Errol beszél. Jézus már elore ment. Végigjárta az örömök és szenvedések útját. A fájdalmak útját. Via dolorosa. Ott Jeruzsálemben. Vitte a keresztet, amelyik a mi buneink miatt volt olyan iszonyatosan nehéz, hogy többször is elesett alatta. Jézus végigjárta azt az utat, amit azután végigjárt Pál, amire Jézus elore ment, s ami által elkészítette a helyet. Ezért van az, hogy odaállhat mellénk. O ma is él. Feltámadott. Elore ment, helyet készített.

Nagyon fontos kérdés, hogy most hol tartunk a futásban? Az Isten által rendelt úton, vagy pedig valami más úton, ami nem az Istenhez vezet.

 


 

Imádkozzunk!

Úr Jézus, köszönjük neked a példákat, amit elénk adtál. A te életedet, a szentet és a tisztát, amelyet összetörtek ott a golgotai kereszten véredet kiontván, életedet kioltván. Köszönjük, Urunk, hogy megcselekedted ezt a legnagyobbat, odaadtad önmagadat értünk, helyettünk és miattunk.

Kérünk, bocsásd meg nekünk, ha most is úttalan utakon járunk, ha nem hisszük, hogy számunkra is te vagy az út, az egyedüli igazság és az az élet, amelyik nem ér véget soha.

Urunk, ha ezen a világon elveszítjük is szerelmünk tárgyait, ha benned hiszünk, te biztosan megmaradsz. Taníts meg minket, kérünk, szembenézni azzal, minden összeomlik és minden elmúlik, de aki a te akaratodat cselekszi, az megmarad örökre. Áldunk és dicsoítünk ezért.

Ámen.