EGYSÉGES ÉLET
Alapige: ApCsel 2,42-47
Ok pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban. Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt. Mindazok pedig, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt.
Vagyonukat és javaikat eladták, szétosztották mindenkinek: ahogyan éppen szükség volt rá. Napról napra állhatatosan, egy szívvel, egy lélekkel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben; dicsérték az Istent, és kedvelte oket az egész nép. Az Úr pedig napról napra növelte a gyülekezetet az üdvözülokkel.
Imádkozzunk!
Istenünk, dicsoítünk azért, mert mindenütt lehet találkozni veled, de kiváltképpen való alkalom a gyülekezet közössége, ahol oly sokszor úgy érkezett már meg hozzánk emberi beszéd, hogy az a te újjáteremto igéddé vált. Hálásan köszönjük ezt neked.
Köszönjük, hogy pontosan tudod most is, melyikünk milyen lélekkel jött ide, és hogy milyen céllal vagy cél nélkül. Ajándékozz meg minket, kérünk. Ismered szükségeinket, és a te végtelen jóságod és gazdagságod oly sokszor indított már arra, hogy áldást adj nekünk. Hadd éljük át itt most a te házadban a veled való találkozást. Szólíts meg igéddel úgy, hogy az telibe találjon, hogy válasz legyen a kérdéseinkre, hogy leleplezze bunös voltunkat és feloldozzon buneinkbol. Beszélj velünk és gyógyíts minket. Hadd legyen ez a templom most az a muhely, ahol formálod az életünket, az a rendelo, ahol te, az áldott Orvos, gyógyulást készítesz.
Így várjuk a te szavadat. Szólalj meg ebben a csendben, és munkálkodj igéd és Lelked által.
Ámen.
Igehirdetés
Két héttel ezelott megállapítottuk, hogy az Apostolok cselekedeteirol írott könyvben milyen gyakran van szó arról, hogy a hívok örültek, pedig sokszor a külso körülményeik igen nyomorúságosak, sot veszedelmesek voltak. Elhatároztuk, hogy sorra vesszük, mimindennek tud örülni Isten gyermeke.
Láttuk, hogy a világ természetesnek tartja, hogy az öröm alkalmi élmény, ami az életünk körülményeinek az alakulásától függ. Ha a körülményeink kedvezoen alakulnak, van örömünk, ha nem kedvezoen, nincs. Az öröm illan, hamar eltunik, hol van, hol nincs. Ezt magától értetodonek tartják.
Ezzel szemben a Szentírás arról szól, hogy Isten az övéinek állandó örömöt ajándékoz. Pál apostol sokszorosan nehéz körülmények közül, a börtönbol ezt írta a filippi gyülekezetnek: Én pedig ilyen körülmények közt is örülök és örülni is fogok. Javasolom nektek is, hogy örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom: örüljetek. Ebben a mondatban adja meg a kulcsát annak, hogyan lehet mindig öröm valakinek a szívében. Azt mondja: az Úrban. A feltámadott élo Jézus Krisztussal való lelki közösség a forrása a hívo ember örömének. Mivel ez a közösség állandó, ez az öröm is állandó. Megmarad akkor is, ha nehéz, sötét napok jönnek, ha fájdalmak között vezet az útja a hívonek. Ez az a "mégis" öröm, amirol beszéltünk, amivel nehéz körülmények között is tud örülni és másokat is felvidítani Isten gyermeke.
Elhatároztuk, végignézzük, mit mond errol az Apostolok cselekedeteirol írott könyv. Nem tudom, ki gyujtött ki már néhány olyan igét, amit javasoltam a múltkor, és ki csodálkozott azon, hogy valóban mimindennek örülhet Isten gyermeke. Lehet ezt még pótolni.
A múltkor egy ilyen forrást vizsgáltunk meg: Isten gyermeke örülni tud annak, ha látja az Isten kegyelmét. Vagyis, ha látja a kegyelmes Isten munkáját mások vagy a saját életében. Aki Isten kegyelmét hittel elfogadja, annak a szívében az örömnek és a hálának a kiapadhatatlan forrása fakad fel. Láttuk, hogy még nyelvileg is milyen meggyozo ez az összefüggés, mert az Újszövetség eredeti nyelvében, a görögben a kegyelem és az öröm szó közös gyökbol ered. Ezt láttuk a múltkor.
Ma pedig az elso keresztyén gyülekezet életébe enged bepillantást a felolvasott ige. Minek örültek ezek a legelso keresztyének, Jézus elso tanítványai Jeruzsálemben? A róluk szóló híradás ezzel fejezodik be: mindezeket cselekedték nagy örömmel és tiszta szívvel. Miket cselekedtek? A gyülekezet négy tevékenységét sorolja fel alapigénk: "Ok pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban."
Melyik mit jelent?
Az apostoli tanítás a Krisztusról szóló tanítás továbbadását jelentette. Vagyis az apostolok elsorendu feladatuknak azt tartották, hogy az Ószövetség igéit is ebben a szellemben értelmezzék, és amit ok, mint Jézus mellett munkálkodók éveken át láttak és hallottak, azt mondják el hallgatóiknak. Krisztus tetteinek, gondolatainak, egész személyiségének a megismertetését látták legfontosabb feladatuknak.
A közösség azt jelentette, hogy ok mindnyájan egyenként úgy tekintették magukat, mint egy egységes közösség tagjait, amely közösség úgy muködött, mint a közlekedo edények: ahova valami többlet érkezett, az azonnal kiegyenlítodött, és eloszlott egyenletesen, elvándorolt oda, ahol valami szükség volt. Azt olvassuk: folyamatosan segítették egymást anyagilag is, természetbeniekkel is. Ezért nem volt közöttük nélkülözo. Sokan voltak abban az idoben, akik nem tudták magukat eltartani. S ha nem volt, aki gondoskodjék róluk, nehéz helyzetbe kerültek. A keresztyének között ilyen nem volt. Gondoskodott róluk a gyülekezet, mert egy közösségnek tekintették magukat, ahol egyenletesen kell elosztani a gondokat is, az örömöket is, és kinekkinek a szüksége szerint a javakat.
A kenyér megtörése mindig az étkezést jelentette. A kenyér közös megtörése a közös étkezés. Ha csak tehették, összejöttek közös étkezésre. A Korinthusi levélben azt olvassuk, hogy minden este összejöttek a korinthusi keresztyének. Együtt vacsoráztak, és a vacsora általában úrvacsorába torkollott. Mert nemcsak az egymással való testvéri közösséget akarták folyamatosan ápolni áldozatok árán is, hanem a feltámadott Krisztussal való hitbeli közösséget is, és ennek az egyik módja az úrvacsorában való részesedés. Az 1Kor 11-ben Pál apostol részletesen ír errol.
Folyamatosan gyakorolták az imádkozást. Sokféleképpen meg lehet határozni az imádkozást, most mondjuk a legegyszerubbet: Isten gyermekeinek mennyei Atyjukkal való bensoséges beszélgetése. Lehet ezt egyedül is végezni, de ha többen együtt, egy akarattal mondják, abban még több ero van. Isten nagy ajándéka ez a benne bízóknak.
Igehallgatás, egymás segítése, az Úrral és az egymással való közösségápolás, és imádkozás. Miközben ezt gyakorolták, mint ennek mellékterméke, vagy szebb kifejezéssel: kíséroje, megjelent életükben az öröm. Az az öröm, amit ez a világ nem tud adni, de nem tud elvenni sem. Az az öröm, ami az üldözések idején, nagy nyomorúságok közepette is ott volt a szívükben, amit csodáltak a kívülállók, néha még az ellenségeik is. Hogy tudnak ezek ilyen körülmények között is hálát adni, Istent dicsoíteni? Hogy tudnak ezek örülni egymásnak, meg örömmel közeledni másokhoz? Így, hogy ez a forrás táplálta az örömüket.
Most az úrasztalához készülve, jó lenne, ha oszintén megvizsgálnánk: öröm-e nekünk az igehallgatás? Hogyan szoktunk egyegy vasárnapra, vagy bármilyen igealkalomra készülni? Ha csak egy családi háznál jönnek is össze néhányan a Biblia körül, ünnep-e nekünk mindig az, amikor a mindenható Isten szava érkezik el a szívünkhöz egyszeru emberi bizonyságtételen keresztül? Egyáltalán túllátunk-e az emberi beszéd töredékességén, és azzal az igénnyel jövünk-e, hogy Istentol, a mi mennyei Atyánktól szeretnénk olyan igazságokat hallani, amiket csak O tud mondani, és amik a leghatásosabban formálják az életünket? Készek vagyunk-e bármit félretenni azért, hogy vele találkozhassunk és az O igéjét hallhassuk? Fontosabb-e ez nekünk mindennél?
Aztán öröm-e nekünk adni olyan természetes egyszeruséggel, ahogy ok gyakorolták? Észreveszem a szükséget, ha tudom, kielégítem, és ezzel be van fejezve. Nem várok érte hálát, már miért lennének hálásak nekem? Mid van, amit nem úgy kaptál? - mondja a Szentírás. Én csak továbbadtam valamit abból, amit én is úgy kaptam, és ez kitüntetés a számomra, hogy Isten használ engem ebben az O gondviselo munkájában, és eszköze lehetek. Senki nem tartozik nekem azért, mert szolgáltam és adtam bármit az idombol, a gondolataimból, a pénzembol. Hálás vagyok Istennek, hogy használ engem ebben. Egyáltalán van-e szemünk észrevenni mások szükségét, akár az otthoniakét? Van-e szívünk, amelyik mozdul ilyenkor és mozdítja a kezünket? Öröm-e nekünk az, ami az elso keresztyéneknek az volt?
Aztán öröm-e az egymással való közösség? Hogy nem egyedül kell valahol Isten igéje után sóvárognunk, imádkozó testvér után vágyakoznunk, hanem vannak hívok a közvetlen közelünkben, összejöhetünk, találkozhatunk sokféleképpen, sokféle hasznos céllal, és ápoljuk-e ezt a közösséget? Ez mindig áldozatot jelent.
Van egy régi kínai közmondás, amelyik így hangzik: Ne engedd, hogy a barátodhoz vezeto ösvényt benoje a fu. Mert ha gyakran jártok ideoda, akkor nem növi be a fu. Hozunk-e áldozatot azért, hogy a lelki testvéreinkhez vezeto ösvényt ne noje be a fu? Kérdezem: mit szoktunk félretenni azért, hogy ezt tudjuk ápolni? Egyáltalán tudatos-e bennünk, hogy az újjászületett hívok ma is egy egységes testet alkotnak? Egy egységet. Ezt nevezi a Biblia Krisztustestnek, amelyiknek a feje O maga. Mi mélységesen összetartozunk. Egy lélekkel itattattunk meg, és ugyanaz a Fo irányít mindnyájunkat.
Ápoljuk-e az Úr Jézussal való hitbeli közösséget? Öröm-e nekünk az úrvacsora? Miközben minden alkalommal oszinte bunbánattal kell, hogy idejöjjünk, aközben ott van-e a szívünkben az az öröm, hogy van hova jönnünk, van kihez jönnünk, hogy már megint fogad minket a mi Urunk, hogy még mindig nem fogyott el az O türelme, hogy ismét engedélyez újrakezdést, hogy le lehet zárni elrontott szakaszokat és vele lehet továbbindulni. Öröm-e nekünk? Olyan szép az az úrvacsorai énekünk: Örülj szívem, vigadj lelkem, ékességed lett a hit. A bunbánat mellett ott van-e a szívünkben újra és újra ez az öröm, a bocsánatot nyert bunösöknek az öröme?
Öröm-e az imádság, az, hogy egyedül is és közösen is gyakorolhatjuk? Vagy pedig olyan kötelesség, amin igyekszünk minél hamarabb túlesni, amit ha csak lehet, halogatunk, és amennyire lehet, lerövidítjük, vagy csak a bajban nyílik az ajkunk imádságra, vagy soha? Az elmélyült, nyugodt, komoly imádság ismeros-e számunkra?
Ezek táplálják a hívo örömét: az igében való öröm, a testvéri közösségben való öröm, az adás öröme, meg az elfogadás öröme, mert hol én szorulok rá, hol a másik, és az imádkozásnak az öröme. Hányan örülnének, ha lenne hova menniük vasárnapi istentiszteletre, ha lennének a közelükben hívo testvérek, akikkel együtt megbeszélhetnek egy igét, és együtt imádkozhatnak, ha ott lenne közel a lehetoség, hogy úrvacsorázhassanak!
A nyáron sokfelé járva láttam, hogy hány ember szomorúságának oka, hogy mindettol meg van fosztva. Hány hitre jutott fiatal megy haza azzal a szorongással, hogy most mi lesz otthon? Náluk nincs gyülekezet, nincsenek fiatalok. Ki tudja, mennyit kell biciklizni, motorozni vagy vonatozni, hogy gyülekezetet találjon, ahol igét hallhat, ahol testvérek mosolyognak rá, ahol esetleg el is mondhatja, mi bántja, vagy mi az öröme, mert nincs se a családban, se a közvetlen környezetben olyan, akinek természetes lenne, hogy együtt leülnek imádkozni. Hányan örülnének, ha Isten ilyen gazdagon kínálná nekik a lehetoséget, mint nekünk. A mieink pedig sokszor panaszkodnak, nyafognak, elégedetlenkednek: ez se jó, az se jó, meg ekkor sem jó, akkor sem jó az alkalom, a találkozás, meg messze van, nem éri meg. Közben nem vesszük észre, hogy az örömtelenségünk egyik oka ez is lehet. Nem megyünk a forráshoz.
Jó lenne, ha ma magunkba szállnánk, és oszintén megvizsgálnánk: hálásak vagyunk-e Istennek azért, hogy ilyen források buzognak itt körülöttünk. Iszunk-e ezekbol, viszünk-e másoknak, és úgy lépünk-e oda másokhoz, mint akik testvérekké válhatunk, és akikben testvért találhatnak? Netalán akin keresztül érkezik meg hozzájuk ige, hiszen Isten erre is használni akar bennünket.
Az elso keresztyének örömének az egyik forrása tehát ez volt: tudatosan ápolták az Úr Jézus Krisztussal való közösségüket és az egymással való közösségüket. Ebbol a forrásból folyamatosan áradt a rájuk jellemzo öröm. Ez viszont azt jelentette, hogy ennek a közösségi gondolatnak természetesen, magától értetodoen alárendelték mindig az egyéni szempontjaikat, törekvéseiket és érdekeiket. Pontosabban: felismerték, és komolyan vették, hogy minden egyéni, hétköznapi feladatukat is akkor fogják tudni igazán jól elvégezni, ha jól be vannak ágyazva ebbe a két közösségbe: a Krisztussal való személyes, közvetlen közösségbe és a hívo testvérekkel való közösségbe.
Ez a gondolat teljesen idegen a mi korunktól, hogy a magam egyéni érdekeit és szempontjait rendeljem alá a közösségnek. Ez egyáltalán nem korszeru ma. Ma a társadalom vészesen individualizálódik, vagyis egyénekre esik szét. A legtöbb embernek az a természetes, hogy a legfobb érdek az én érdekem. Az én céljaimat akarom most mindjárt elérni. Teljesen idegen a legtöbb embertol az, hogy az én személyes pillanatnyi érdekemet anyagi, hivatásbeli, vagy bármilyen elonyeimet rendeljem alá egy távolabbi, a közösséget érinto célnak. Vagyis: mondjak le valamirol azért, mert a családomnak, a népemnek, az egyházamnak ez így hasznosabb lesz. Kit érdekel az - fakadt ki többekbol is -, mi hasznos a népemnek, meg egyházamnak? Azt intézzék ok. De kik azok az ok? Nem belolünk áll a nép meg az egyház? Itt közvetlen összefüggés van. Ez nemcsak idegen, egyenesen ijeszto sokak számára. Ilyenre még csak gondolni is rossz, hogy mondjak le valamirol azért, hogy a többinek valamikor jobb legyen. Ez teljesen eszement gondolat a mai rendkívül beszukült tudatú és maga körül forgó embernek.
Ezért kell nekünk barátkoznunk ezzel. Akkor sem voltak kevésbé önzoek az emberek, amikor az elso keresztyének Jeruzsálemben megjelentek. Valami egészen újat, valami mennyeit azonban hoztak ebbe a világba. Odaélték a többiek elé, hogy ez lehetséges. Emiatt nem leszek szegényebb. Lelkiekben mindenképpen gazdagabb. Lehet, hogy valóban elesem több mindentol, de ha ez gyümölcsöt terem késobb másoknak, sokaknak vagy csak egy valakinek is, ez olyan befektetés, ami megéri. Persze ez csak az Istentol kapott és tanult értékrenden belül éri meg. De engedjük, hogy ez a bibliai gondolat megérintse vagy átformálja gondolkozásunkat, és kicsiben is merjük ezt elkezdeni. Valaki azért vállal több gyermeket, azért mond le a hirtelen elorejutásról, különösen azért mond le feltétlenül tisztátalan eszközökrol, mert valakiknek, valahol, valamikor ez így jobb lesz. Mégpedig nem is akárkiknek, hanem annak a közösségnek, amelyiknek tagjai vagyunk, akár legyen ez ilyen nagy közösség, mint a népünk vagy egyházunk.
Van azonban ebben az igében még egy nagyon fontos üzenet. Ezek az elso keresztyének az igehallgatást, az egymás segítését, a Krisztussal és az egymással való közösség frissen tartását és az imádkozást nemcsak a templomban végezték, nemcsak istentiszteletek alkalmával, hanem másutt is. Ebbol állt az életük, ez volt jellemzo rájuk. Azt olvassuk, hogy ugyanezt tették házanként naponta, a nép elott is, úgyhogy a nép tisztelni kezdte oket - most még nincs üldözés, majd a következo fejezetekben már elkezdodik, mert a világ nem bírja elviselni, hogy ilyenek is legyenek, mert a puszta jelenlétük leleplezi azt a gyilkos önzést, ami egyébként irányít minket. - Azt olvastuk: félelemmel néztek rájuk és tisztelték oket. Tehát a nyilvánosság elott zajlott az életük. A gyakorlatban élték meg azt, amit a gyülekezetben igeként hallottak, imádságként Isten elé vittek és tole ajándékként kaptak. Ez azt jelenti, hogy ezek az elso keresztyének nemcsak a feltámadott Krisztussal voltak szoros közösségben. Nemcsak az egymással való testvéri közösséget ápolták folyamatosan, hanem egységes volt az egész életük. Nem vált még ketté a profán és a szent. Nem külön muködött a vasárnapi és a hétköznapi életük. Nem voltak mások a gyülekezetben, mint a munkahelyen, hanem teljes egységben volt ez, és nem a profán tette tisztátalanná a szentet, hanem a szent hatotta át az o egész profán életüket is.
Figyeljük meg, milyen természetes egységben van vacsora és úrvacsora. Isten imádása és egymás segítése. Ez nem két külön vállalkozás. A Krisztussal való közösség ápolása és egyben az egymással való közösség ápolása. Egészen lelki és tipikusan anyagi ügyek intézése ugyanaz. Teljes egység volt az o életükben, és egyebek közt ez is táplálta az örömüket. Nemcsak a templomban voltak keresztyének, és nemcsak egy istentisztelet alatt imádták az Istent, hanem kint a hétköznapokban is Krisztus tanítványai, keresztyének maradtak, ott is imádták Ot, és így az egész életük egyetlen istentiszteletté vált. S mihelyt kezdett megbomlani ez az egység - a Korinthusi levélbol már errol értesülünk -, abban a pillanatban megjelent a gyülekezetben is a sunyiság, képmutatás, álnokság, irigység, féltékenykedés, versengés, sértodékenység, keseruség, és ezek megölik az örömöt. Ott nincs öröm. Eldugaszolják a forrást, vagy nem merítenek abból a forrásból, amit az elobbiekbol megjelöltünk.
Az úrasztalához készülve, vagy ha valaki nem tud is itt maradni, és hazamegy, a vasárnapi csendünkben tegyük ma mérlegre: hogyan áll életünkben a Krisztussal való közösség. Egyáltalán van-e? Tudatosan naponta mélyítjük, ápoljuk, tisztogatjuk-e? Hogyan áll az egymással való közösség? Vannak-e lelki testvéreink? Úgy nézünk-e a vadidegen újjászületett Krisztustanítványra is: az nekem testvérem a Krisztusban? Összetartozunk! Készek vagyunk-e áldozatot hozni azért, hogy ápoljuk az egymással való összetartozást? Ugyanilyen, vagy ha lehet, még szigorúbb kíméletlenséggel vizsgáljuk meg, hogy egységben van-e az életünkben a profán és a szent? Ugyanazok vagyunk-e ott kinn is, meg holnap egy idegesíto helyzetben a munkahelyen, mint itt. Ugyanazt merjük-e vállalni és vallani bárhol, amit a hívok között vagy egy istentiszteleten a templomban? Valóban így muködik-e ez, hogy a szent hatja át az életünkben a profánt: a pénzügyeket, a szerelmi ügyeket, a legtestiesebb dolgainkat is? Így az egész életünk egyre inkább istentiszteletté válik.
Akkor megjelenik, és folyamatos táplálékot kap az a csendes öröm, amit Isten az övéinek ígér: közösség az Úrral, közösség egymással, s egység az életünk két területe között, hogy az ne két terület legyen, hanem egy életünk legyen, amelyikben Jézus az Úr. Ezt naponta kell táplálni az igével, idonként a közösség megélésével, az úrvacsorával és az imádkozással is.
Most szeretnék javasolni valamit, ami lehet, hogy megbotránkoztat némelyeket, de még azt is vállalom ebben az esetben. Mi lenne, ha egyszer kipróbálnánk azt, hogy mint testvért megszólítjuk itt egymást? Mielott elénekelünk egy gyönyöru éneket, amelyik szinte összefoglalja azt, amirol eddig szó volt, szánjunk két percet arra, hogy kiki megszólítja a szomszédját, lehetoleg azt, akit nem ismer. Ne a házastársunkat, ne a gyermekünket, aki mellettünk ül, hanem a másikat, vagy ha mind a két oldalon ismeros ül, szabad ismerossel is beszélni, vagy az elottünk levot megszólítani, vagy ha a derekunk, nyakunk még hátra tud fordulni, akkor a mögöttünk ülot. Megorizheti mindenki az inkognitóját, nem kötelezo bemutatkozni. Ha szívesen megmondja a nevét, akkor mondja meg. Mondjuk meg azt, mióta járunk a gyülekezetbe, valamint azt: ma reggel miért jöttünk el ide. Ne féljünk a zsinattól, majd kopogok, ha véget kell vetni. Legalább ilyen felszínesen éljük meg a közösséget.
Imádkozzunk!
Megváltó Urunk, Jézus Krisztus, magasztalunk azért, mert neked mindenki fontos volt, és mindenkit úgy fogadtál el, amilyen volt, de senki nem maradt olyan, ahogyan találkozott veled.
Köszönjük, hogy te déli rekkeno hoségben vártad a samáriai asszonyt, akivel mások már szóba sem álltak. Köszönjük, hogy megszólítottad Zákeust a lombok között. Köszönjük, hogy adtál kenyeret annak a sokaságnak, amelyik hallgatta igehirdetéseidet. Köszönjük, hogy leköpdösve, összeverve is megkerested tekinteteddel Pétert, aki megtagadott. Köszönjük, hogy még a kereszten is másokról gondoskodtál, üdvösséget adtál egy bunözonek, gondviselot rendeltél ki az édesanyádnak. Köszönjük, hogy ugyanezzel a gyöngéd szeretettel szólítgatsz minket is.
Köszönjük, Urunk, hogy lehetséges, hogy mi is szoros lelki közösségre jussunk veled a hit által, és így testvéri közösségbe kerüljünk azokkal, akik szintén szoros lelki közösségben élnek veled. Segíts, hogy mind a két közösséget megbecsüljük, amit megtehetünk az ápolásukért, azt megtegyük.
Könyörülj rajtunk, hadd legyen egységes életünk. Mindenféle szakadást, kettosséget szüntess meg kegyelmesen. Hadd legyen önmagunkon belül is egység. Hadd mondjuk azt, amit gondolunk és gondoljuk azt, amit tenni akarunk. A te Szentlelked vezessen minket ebben.
Könyörgünk, adj vigasztalást a gyászolóknak. Könyörgünk, légy társuk az egyedül lévoknek, és indíts minket is, hogy tudjunk testvérül szegodni mások mellé. Add, hogy örömmel tudjuk megosztani azt, amink van, ha kevés is. Add, hogy meg tudjuk becsülni igédet, és szólj hozzánk naponta igéden keresztül.
Könyörgünk hozzád népünkért, egyházunkért. Könyörgünk az új tanév elején a pedagógusokért és diákokért. Te légy az eroforrásuk. Adj nekik felülrol való bölcsességet, el nem fogyó szeretetet.
Köszönjük, hogy eléd hozhatjuk mindannyian a legszemélyesebb dolgainkat is, tudván azt, hogy nyugodtan tereád vethetjük minden gondunkat, mert neked gondod van reánk.
Ámen.