Alapige: Mt 26,69-75

Péter ezalatt kinn ült az udvaron. Odament hozzá egy szolgálóleány, és így szólt: "Te is a galileai Jézussal voltál." O azonban tagadta mindenki elott, és ezt mondta: "Nem tudom, mit beszélsz."

Mikor pedig kiment a kapuba, meglátta ot egy másik szolgálóleány, és ezt mondta az ott levoknek: "Ez a názáreti Jézussal volt." O ismét tagadta, mégpedig esküvel: "Nem ismerem azt az embert."

Kis ido múlva az ott álldogálók mentek oda, és így szóltak Péterhez: "Bizony, közülük való vagy te is, hiszen a kiejtésed is árulkodik rólad." Akkor átkozódni és esküdözni kezdett: "Nem ismerem azt az embert." És nyomban megszólalt a kakas.

Péter visszaemlékezett Jézus szavára, aki azt mondta neki: "Mielott megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem." Aztán kiment onnan, és keserves sírásra fakadt.

Imádkozzunk!

Megváltó Urunk, Jézus Krisztus, olykor elgondolkozunk azon, hogy a te szenvedésednek valami nagy oka kellett hogy legyen, olyan sok kínt kellett elhordoznod és annyira ártatlanul kellett meghalnod. Ritkán gondolunk azonban arra, amirol most énekeltünk.

Köszönjük, hogy mindjárt istentiszteletünk elso perceiben figyelmeztettél erre, hogy meghalt a jó, ki huség volt s alázat, hogy az éljen, aki Isten bántására lázadt. Köszönjük, hogy tudhatjuk: ezek mi vagyunk. Nem akarunk védekezni, nem magyarázzuk buneinket, szeretnénk ma becsületesen és oszintén vallani neked, és minden bunterhet lerakni keresztedhez. Köszönjük, hogy ez lehetséges.

Köszönjük, hogy másként mehetünk innen haza, mint ahogy idejöttünk. Köszönjük, hogy éppen ez az áldott gyümölcse a te kínhalálodnak és keresztednek, amit ma is kaphat minden hívo ember.

Könyörülj rajtunk, hogy a hívok közé tartozzunk, akik nyújtjuk a kezünket, amikor ajándékot kínálsz, akik meghajtjuk a fejünket, amikor leleplezel, s akik boldog hálával megyünk tovább az utunkon, amikor feloldozol és megbocsátasz.

Munkálkodj bennünk most, kérünk, a keresztrol való beszéd által, a te életet teremto, buneinket leleplezo és megbocsátó igéd által, újjáteremto Szentlelkeddel. Állj meg itt a középen. Köszönjük, hogy nem maradtál a kereszten, nem maradtál a sírban, hanem élsz és uralkodsz örökkön örökké, és ajándékozó szereteteddel közeledsz most is hozzánk. Mi pedig szeretnénk a megajándékozottak örömével továbbmenni az utunkon.

Ámen.

Igehirdetés

Egyik bibliaóránkon beszélgettünk errol a történetrol. Megrendülve láttuk, hogy az a Péter, aki Jézustól olyan sok szeretetet kapott, ebben a kényes, kritikus helyzetben képes volt letagadni, hogy valaha is ismerte Ot. Az ember nem akar hinni a szemének, amikor ezt olvassa. Péter volt az elso, akit elhívott tanítványául Jézus. Három éven keresztül hallotta minden tanítását, láthatta Jézus minden csodáját, közelrol szemlélhette az O szent, tiszta, másokért minden áldozatra kész életét, és akkor most, amikor a Megváltó ilyen nehéz helyzetben van, összeverve a kínvallatás után, kész a halálos ítélet ellene, már csak az van hátra, hogy a helytartó jóváhagyja, akkor ez az elso számú tanítvány képes megtagadni Ot.

Hogyan történhetett ez? Annál jogosultabb ez a kérdés, hiszen olvassuk a megelozo mondatokban, hogy elozo este lelkesen fogadkozott, hogy o mindenre kész Jézusért. "Ekkor Péter így szólt hozzá: "Ha mindenki meg is botránkozik benned, én soha meg nem botránkozom." Jézus ezt mondta neki: "Bizony, mondom néked, hogy ezen az éjszakán, mielott a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem." Péter így válaszolt: "Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg." (Mt 26,35)

Ezek után hogyan kerülhet ennyire mélyre egy Krisztusközelben élo ember, hogy letagadja, hogy ismerte Ot? Milyen út vezetett ide?

Éppen ezt vizsgáljuk meg ma, amikor Jézus Krisztus kínszenvedésére és kereszthalálára emlékezünk, hogy vajon hogyan jöhetett ki ugyanabból a szájból ez a fogadkozás, és utána a tagadás. Hogyan lehetséges az, hogy egy értelmes felnott ember ezt nem veszi észre, nem tunik fel neki, hogy mi van valójában a szívében? Vajon hogyan lehetséges az, hogy Jézus ezek után, ennek ellenére is megtartotta Pétert tanítványának, és szép feladatokat bízott rá a késobbiekben?

Akkor értjük meg igazán, hogy mi történik itt, ha az elobb idézett mondatokat megelozo verseket is olvasom ugyanebben a fejezetben. Amikor az utolsó vacsora után Jézus a tanítványokkal kiment az Olajfák hegyére, akkor így szólt hozzájuk: "Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai. De miután feltámadtam, elottetek megyek Galileába." Ekkor mondja Péter neki, hogy ha mindnyájan megbotránkoznak is, én soha nem.

Mi történik itt? Jézus mond valami hallatlan hordereju kijelentést nekik. Az O egész messiási küldetésének a célját fogalmazza meg egyetlen mondatban, és azt, hogy az itt van a küszöbön, hamarosan bekövetkezik kínhalála, ami helyettes váltsághalál, de amit követ az O feltámadása. Még azt is megmondja, hogy a feltámadása után hol fog találkozni az övéivel.

És mit csinál Péter? Mintha ez el sem hangzott volna. Itt egy sor kérdésnek kellene jönnie. Mire gondolsz, Uram? Miféle pásztort vernek meg? Milyen nyáj széled szét? Mi vagyunk ez a nyáj? Nem lehet ezt megakadályozni? És mit értsünk ezen, hogy: feltámadásod után mész Galileába? Mi is megyünk oda? Hogyhogy feltámadsz? Akkor meghalsz? Miért halsz meg, és hogyan fogsz feltámadni? Nem láttak mindennap ehhez hasonló eseményeket.

A kérdések azonban elmaradnak, mert Pétert nem az érdekli, amit Jézus mond, hanem a saját gondolataival van tele. Jézus elso mondatánál leragad, az ellen tiltakozik, kiigazítja Jézust, és a saját gondolatai körül forog, és a végén azt is mondja ki. Tulajdonképpen három súlyos hibát követ itt el Péter egy csapásra. Egyrészt felülbírálja Jézust. Jézus azt mondja: ti mindnyájan el fogtok hagyni engem. Mire Péter: az nem úgy van, Uram, te tévedsz. Ezek a hitványak, lehet, de én nem. Ebben benne van az is, hogy különbnek tartja magát, mint a többieket. Ezt nem is kell különösebben mérlegelni, ez magától értetodik. O feltétlenül különb, mint a többi. A harmadik hiba, hogy valóban nem figyel oda arra, amit Jézus mond. Nem arra reflektál, nem ahhoz kapcsolódik a mondanivalója, hanem saját magához. Ahhoz, hogy kikérem magamnak, velem ilyen nem fog megtörténni. A végén még megerosíti: ha kell, kész vagyok veled börtönbe, vagy akár halálba is menni.

Ugyanaz szólal itt meg Péter ajkán, ami annakidején, mikor Cézárea Filippinél a szép hitvallást elmondta, s utána Jézus elso alkalommal beszélt nekik szenvedésérol, bekövetkezo kínhaláláról és feltámadásáról. Ott sem ezekkel kapcsolatos kérdéseket tettek fel, ott is leragadt Péter Jézus szenvedésénél, és elkezdett tiltakozni: "…nem eshetik ez meg veled, Uram!" Sot, folytatása is van ennek: "Péter ekkor magához vonta ot, és feddeni kezdte: Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!" Jézus pedig megfordult, és így szólt Péterhez: "Távozz tolem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint." (Mt 16,22-23)

Jézus tehát leleplezi azt, hogy ki áll Péter szavai mögött. Hogyan történhetett meg az, hogy a szép hitvallás után: "te vagy a Krisztus, az élo Isten Fia," ilyen egészen ördögi mondatok jönnek ki Péter száján: nem eshetik meg veled az, ami végett, ami célból jöttél.

Jézus leleplezi azt, aki ezt súgja Péternek, és azt mondja: a Sátán az, aki pontosan tudja, hogy mi történik akkor, ha Jézus meghal a kereszten. O az, aki tudja, hogy egyetlen ember sem tud eleget tenni a maga buneiért, és Isten igazsága megkívánja a bun büntetését, Isten szeretete pedig meg akarja menteni a bunösöket. A büntetést végre kell hajtani, de a bunös csak úgy menekülhet meg, ha valaki helyette elszenvedi a büntetést.

Ez volt Jézus megváltói munkája. Ez volt az O testté lételének, egész munkájának a célja. Hamarosan célhoz ér az O munkája. Hamarosan elhangzik: elvégeztetett. De ha ez elhangzik, akkor megtörik a Sátánnak a hegemóniája. Akkor nincs neki többé kiszolgáltatva az ember. Akkor mindazok, akik Jézusban hisznek, teljesen szabadokká válnak az o uralmától, s ezt nem akarja az ellenség. Meg kell akadályozni Jézust abban, hogy végigjárja az engedelmesség útját. Vissza kell riasztani Jézust. Rá kell venni valakit az O közelében, hogy kezdje el lebeszélni errol Jézust. Alkalmas ember erre Péter. O mindig ott van Jézus közvetlen közelében, neki nagy szíve van. Még azt a látszatot is lehet kelteni, hogy Péter nagy szeretettel, oszinte féltéssel veszi körül a Megváltót, hiszen olyan emberi ez - szokták mondani sokan -, olyan emberi itt Péter: Mentsen Isten, Uram, ez nem történhet meg veled! Közben nem veszi észre, hogy ebben a helyzetben o az ördög szócsöve. Azt mondja, amit neki ez a gonosz hatalom súg. Így akarja visszatartani Jézust attól, hogy végigjárja az engedelmesség útját.

Mi most nem Péter felett törünk pálcát, nem akarunk késoi nagy okosok lenni, akik megállapítjuk: hogyan kellett volna neki viselkednie. Az övéhez hasonló kényes, nehéz, veszélyes helyzetben közülünk is sokan elbuktunk már egészen hasonló módon ohozzá. Csak a Bibliában meg van írva, hogy amiket olvasunk, azok a mi tanulságunkra írattak meg. Ha sikerül tetten érnünk, hogy mi is vezethetett oda, hogy Péter eddig a gyalázatos tagadásig eljusson, akkor ez megóvhat minket hasonló bukásoktól. Ezért érdemes tanulnunk ebbol. Itt egy sor kérdés vetodik fel az emberben. Ennyire megrontotta volna az Isten elleni lázadás, a bun az embert, hogy még a legjobbak is képesek ilyen mélyre süllyedni, mint o? Ennyire vakká lehet egy értelmes ember is, hogy nem látja, mi történik, minek, kinek lesz eszközévé? Nem hallja, mit beszél, hogy ez mennyire nem illik abba, amit három éven át hallott attól, akit rajongásig szeret, Jézustól? Valóban jogos és fontos kérdések ezek.

Különös dolog, hogy milyen sok védoügyvédje támad Péternek. Errol a történetrol még nem beszéltem úgy olyan alkalmon, ahol beszélgetni is lehetett, hogy ne mondták volna többen is: azért vigyázzunk! O mégis csak szerette Jézust, azért követte Ot Kajafás udvaráig. Aggódott érte. Csupa féltés ez az ember. Inkább példát vehetnénk róla, hogy így kell az Úr Jézust félteni, szeretni, és így kell Oérte vagy másokért is aggódni. Jó, jó, megtörtént vele, hogy megtagadta Jézust, de szíve mélyén szerette.

Itt éppen ez a nagy kérdés. Ha erre igaz választ találunk, nagy segítség lesz nekünk: Mi volt az o szíve mélyén? Ez volt-e valóban a helyzet, hogy megtagadta ugyan ott ijedtében, de a szíve mélyén szerette, vagy pedig az volt a helyzet, hogy azt hitte, szereti Jézust, de alapjában véve nem értette, nem fogadta el annak, aki, újra és újra kiigazította, és a szíve mélyén átkozódó, esküdözo önféltés volt? Melyik volt a szíve mélyén: megtagadta ugyan véletlenül, de a szíve tele volt szeretettel - vagy azt hitte, hogy ez a Jézus iránti szeretet, de a szívébol végül is az buggyant ki, ami a száján kijött: átkozódó, esküdözo önféltés?

Az a jó, hogy ezt o maga dönti el, hogy melyik az igazság. Péter viselkedésébol egyértelmuen kitunik: az utóbbi volt sajnos itt az igazság. Amikor ez kiderül, hogy mi van az o szívében valójában, amikor o is megtudja, hogy kicsoda o Jézus nélkül, hogy az az egész kedvesség, aggódás, szeretet, féltés csak a felszín, látszat, ami mögött gyávaság, hazugság, tagadás, aljasság van, akkor egy szót sem tud szólni, csak keservesen sír. Ezen csak sírni lehet, amikor a saját szíve mélyére tekinthet valaki. Ez Istennek különös kegyelme mindig, amikor megengedi nekünk, akik oly sokszor el vagyunk telve önmagunktól, mert csak a látszatot látjuk, hogy a valóságot is észrevegyük. Úgy lássuk, legalább az életünk egyegy területét, ahogyan O lát minket. Mert ez ad lehetoséget arra, hogy ebbol oszinte bunbánat, bunvallás legyen, és az ember elhagyja ezeket a buneit.

Péter nagypénteken kénytelen rádöbbenni arra, hogy o nem az, akinek hitte magát. Nem az, akinek látszik. Bizonyos, hogy oszinte lelkesedéssel mondta: lehet, hogy ezek elhagynak, de én nem. Még azt is oszintén ígérhette, hogy kész vagyok veled meghalni is. De hirtelen eloállt egy helyzet, ahol még nem kellett meghalni, csak vállalni kellett volna Jézust, de ennek némi kockázata is volt. Nem volt képes vállalni Jézust és vállalni ezt a kockázatot. O ezt nem is tudta, hogy a sok jó szándék, fogadkozás, féltés, ígérgetés mögött nincs fedezet. Valóban nagy szíve volt, de még ez a nagy szív és jó szív is romlott szív volt.

Kiderül ebbol a jelenetbol, amit Ézsaiás könyvében olyan szomorúan olvasunk, amikor azt mondja, hogy "még a mi igazságaink is olyanok elotted (Isten elott), mint a megfertoztetett ruha." Még a mi szeretetünk is megfertoztetett, nem egyértelmu, nem következetes, nem tiszta, azt is megfertozi és megrontja valami. (Ézs 64,5)

Ezért kellett Jézusnak nagypénteken meghalnia. Azért, mert ennyire áthatotta az istentelenség az egész lényünket, belso szellemi világunkat, hogy még amikor jót akarunk is, ott rejtozik mögötte valami bun, amirol ráadásul sokszor nem is tudunk, vagy nem akarunk tudni. Elhiszük magunk is, elhitetjük másokkal is, csak az élo Istennel nem sikerül elhitetnünk, hogy olyanok vagyunk, amilyeneknek látszunk, mikor a legjobb képünket mutatjuk. Sokan nem is akarnak hallani arról, hogy valójában milyenek. Elég kiábrándító élmény ez, de a gyógyuláshoz ez vezet.

Jézus keresztjénél derült ki az, hogy az O közelében is ilyen maradhat valaki. Itt a templomban is olyan maradhat valaki, amilyennek született. Jézus keresztjénél derül ki az is, hogy egyetlen ero tud ezen változtatni, az, ami az O halálából árad, mert ha képletesen mondom, de biblikusan: amikor Jézus szíve meghasadt a kereszten, akkor mintegy szétoszthatóvá vált. Aki látja már, hogy amilyenek O nélküle vagyunk, azon csak sírni lehet, és belátja már az illeto, hogy önmagát nem tudja átnevelni, az kész lesz arra, hogy elfogadja azt a darabkát a Jézus szívébol, amit O kínál a benne hívoknek. Az ilyen embernek pedig új szíve lesz. Krisztus lelkülete, Lelke lakik benne.

Isten nem a régit foltozgatja. A Krisztuséból ad valamennyit, és azután az növekszik, erosödik, és valóság lesz az: élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus. Nem mi leszünk jobbakká, nem a Péterek válnak becsületesebbé, hanem új szívet kapnak, mint ahogy o is kapott. A végén csakugyan kész volt meghalni Krisztusért, de azt már nem fogadkozva, ígérgetve, hanem csendesen, átgondoltan, elszántan, teljes belso meggyozodéssel és békességgel. Azt már nem is o valósította meg, hanem a benne élo Krisztus.

Ez volt Jézus Krisztus nagypénteki halálának az oka és a célja. Az oka, hogy ennyire mélyen megromlottunk mindnyájan, ahogy az itt Péterrol kiderült, és nem tudjuk megváltoztatni magunkat. A célja pedig az, hogy kaphassunk mindnyájan új természetet, Jézus természetét. Péter apostol így írja: isteni természet részeseivé lesznek azok, akik hisznek Obenne. (2Pét 1,4)

Péternek itt nagypéntek hajnalán azt kellett megtanulnia, amit o biztosan ismert a Jeremiás könyvébol, és ami így hangzik: "Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?! Én, az Úr vagyok a szívek vizsgálója, a lelkek megítéloje, mindenkivel úgy bánok, ahogyan élete és tetteinek a gyümölcse szerint megérdemli." (Jer 17,9-10)

Sokakat megtéveszthetünk látszattal, Isten azonban a szíveket vizsgálja. Oly nagy kegyelem, ha bemutatja nekünk a saját szívünket. Olyan nagy kegyelem, hogy nem kell ilyen megromlott szívvel élni tovább, hanem kész nekünk újat ajándékozni.

Ha pedig Péter védoügyvédjeire gondolunk, akkor keressünk választ néhány kérdésre.

Szerette Péter Jézust? Szerette. Ahogyan csak egy megromlott szívbol telik, úgy szerette. De mire telik egy megromlott szívbol? Szerette Jézust mindaddig, amíg az neki nem került semmibe. Onnantól kezdve pedig megtagadta, ugyanolyan szenvedélyesen, mint amilyen szenvedélyesen fogadkozott, hogy mindvégig mellette marad. Ilyen a mi szeretetünk, a legnemesebb érzéseink is. Féltette Péter Jézust? Féltette. Mitol féltette? - ez itt a nagy kérdés. Attól, hogy baja esik, hogy szenvedés vár rá, hogy esetleg megölik. Az eszébe sem jutott, amitol Jézus félt. Neki egyetlen dolog volt fontos: hogy soha semmiben ne legyen engedetlen az Atyának. Ez Péternek eszébe sem jut. Féltette Ot a szenvedésektol, de nem féltette az engedetlenségtol. Jézus viszont inkább vállalta a szenvedést, hogy ne legyen engedetlen az Atyának. Ezért ment a keresztre nagypénteken.

Mitol félünk mi jobban: attól-e, hogy ha mindvégig huségesek maradunk Jézushoz, kellemetlenségek érhetnek, vagy attól, hogy ha megtagadjuk Ot és elkárhozunk? Mi riasztóbb: a kellemetlenség vagy az engedetlenség? Ezt kérdezi ma este tolünk a mi értünk is meghalt és feltámadott Urunk. Arra akar felszabadítani, hogy vállaljunk szívesen bármilyen kellemetlenséget Oérte, csak maradjunk vele szoros közösségben, mert akkor áldás lesz a szenvedéseken is, és ha végigjárjuk az engedelmesség útját, akkor oda érkezünk meg, ahol O van.

Ez azért is fontos kérdés, mert ezt úgy is fel kell tenni: mitol féltjük a gyerekeinket, szeretteinket, a hozzánk legközelebb állókat? Attól-e, hogy: jaj, túlzásba ne vigyék a Krisztuskövetést, mert még megszólják oket, meg hátrányban lesz részük, vagy attól, hogy a velük született sok gyengeség miatt ok is engedetlenekké válhatnak. Inkább bátorítjuk, erosítjük oket és a magunk példájával is elottük járunk, hogy megmaradjanak az engedelmesség útján - ez az igazi segítség nekik.

Ha beteg lesz egy gyerek, azonnal megmozdul az egész család, még ha késo este van, akkor is. (Többnyire késo este, szombaton, nagyszombaton meg karácsony elott való nap szoktak súlyos betegek lenni a gyerekek.) Megmozdul mindenki: telefon, orvos, gyógyszer, ügyelet, mento. Pénz nem számít, csak meggyógyuljon. Ez így van rendjén. De az, hogy halálosan beteg lélekkel születünk mindnyájan, és ha a gyermekeink ilyen állapotban maradnak, elkárhoznak, ez kit izgat közülünk? Vannak, akiket izgat, és Isten meg is áldja, ha nemcsak izgulnak miatta, hanem elkezdenek imádkozni, az igének a gyógyszerével kezelésbe venni oket, és mindazt megtenni, amit Isten mond. De vajon mi jellemzobb a mi gondolkozásunkra és a közgondolkozásra?

Péternek itt azt kellett megtanulnia, hogy az a természet, amivel o Jézus mellett él, javíthatatlan. Úgy, ahogy a Jeremiás könyvében olvastuk. Csalárdabb a szív mindennél, senki se ismerheti meg azt. Javíthatatlan. Neki pedig új életre van szüksége, újjá kell születnie. Egyébként így járnak a legjobbak is, a jó emberek is. Ennyit ér a mi nagy szívünk. Ennyire tudunk elmenni a mi nagy szeretetünkkel, és Isten ítélete lesz legnemesebb törekvéseinken is.

Akkor úgy járunk mi is, mint o, aki magyarázott, fogadkozott, kiigazította újra és újra Jézust, de amikor áldozatot kellett volna vállalnia érte, nem volt sehol. Imádkozni nem tudott vele a Gecsemánékertben, virrasztani nem volt képes, most meg, amikor ki kellene állnia mellette, nincs bátorsága hozzá. Ennyit ér a mi nagy szeretetünk, elszántságunk, jó szándékunk, törekvésünk. Maradt az o aggódó szíve, maradt a könnyen szóló nagy szája, maradt az okoskodó elméje (mindig beleokoskodott abba, amit Jézus mondott) s közben kiderül: nem érti, mirol van szó, mit akar Jézus. A végén pedig ott van a háromszoros tagadás.

Ne tévesszen meg bennünket a látszat. Akkor se, amikor magunkat ítéljük meg, vagy mások megítélnek minket nagy jó szándékkal. Vagy különösen akkor, ha hízelegnek, azok a legveszélyesebb ellenségeink. Ne tévesszen meg a látszat! Isten el akar segíteni a valóság látására, és Jézus keresztjénél derül ki a valóság. Az, hogy kik vagyunk mi igazában, és az is, hogy kikké akar és tud formálni minket.

Milyen hát a mi szívünk, s mi van a szívünk mélyén? Ismerjük-e egyáltalán a szívünket? Az van benne, ami kijön belole, mégpedig ami a kritikus pillanatokban kijön. Ami hirtelen kibuggyan. Ami a szívünkben van, az jön ki a szánkon is.

Péternek meg kellett tanulnia, hogy nem Jézust kell megtagadnia, hanem önmagát. Az elobb idézett jelenetben a Cézárea Filippinél lefolytatott beszélgetés során mondja neki Jézus zárómondatként: "Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem." (Mt 16,24) Magát, nemcsak a buneit, a már ismerteket, a látványosakat, hanem magát, az egész természetét, úgy, ahogy van. Mert mindent átjárt és megrontott a bun. Amíg ez ellen tiltakozik valaki, addig nem lehet segíteni. Úgy még nem láttam újjászületni valakit, hogy ezt teljes meggyozodéssel, Isten elotti oszinte alázattal nem ismerte be: mindenestol romlott vagyok, nincs bennem (azaz a testemben) semmi jó - ahogy Pál apostol írja -, rászorulok a kegyelemre, és de jó, hogy van kegyelem!

Éppen ez a nagy dolog, hogy a tagadással meg a sírással nem ér véget a történet. A legtöbben ismeritek: néhány nappal ez után, húsvétot követoen, a feltámadott Krisztus megkereste Pétert, és jellemzo Jézus bölcs pedagógiájára meg szeretettol átitatott szavaira, azt kérdezte tole: jobban szeretsz-e engem, mint ezek? - Mert o volt a "jobban ember", aki mindig mindent "jobban" csinált. Péter mit válaszolt? Azt mondja: Uram, te mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek téged. Itt már nem hangzik el a jobban, mint nagycsütörtök este, hogy ezek lehet, hogy megtagadnak, de én jobban ragaszkodom hozzád, én nem hagylak el. Itt már nem tartja magát különbnek a többinél, itt már Jézusra bízza, hogy ítélje meg ot, - te mindent tudsz, de azt tudod: szeretlek téged! Aztán még kétszer kellett erre a kérdésre válaszolnia. Ott már Jézus nem mondta azt, hogy jobban, csak azt, hogy szeretsz-e engem. Háromszori tagadás után háromszor megvallhatta, hogy szereti Jézust.

Ezek után soha többé nem emlékeztette ot Jézus erre a gyalázatos tagadásra. Miért nem? Mert azt Péter oszintén megbánta, amiatt sírt, és a megbánt és megvallott bunöket Isten a háta mögé veti, és azok nem választanak el tole minket. Ezért történt Jézus halála nagypénteken, hogy ez lehetséges legyen. Hogy egyrészt rádöbbenjünk, hogy velejéig megromlottunk és gyökeresen megrontott a bun, másrészt felragyogjon elottünk: minden bunre van tökéletes bocsánat, mert Jézus egyetlen egy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket. Ezért lehet nekünk kegyelembol élnünk.

Ezért mondta Jézus a szenvedo és aggódó Pálnak: "Elég neked az én kegyelmem". Jézus keresztje leleplez, és ugyanakkor feloldoz. Leleplezi a romlottságunkat, és feloldoz, mert elég nékünk is az O kegyelme. Péternek szép feladatot ad. Megmaradhat az O alkalmazásában, de most már új szívvel. Most már nem a maga nagy szíve, meg Jézus iránti rajongó szeretete fogja vezetni, hanem a Szentlélek fogja belülrol irányítani, a hit által benne élo Krisztus, és az lesz az igazi szeretet, az igazi engedelmesség.

Isten segítsen minket, hogy Jézusnak a keresztjére ne csak emlékezzünk ma, hanem el tudjunk csendesedni és megkérdezni Ot: Uram, mi van valójában az én szívemben? Nem akarom a látszatokkal megtéveszteni magamat. Hadd derüljön ki, és adj nekem új szívet. Segíts, hogy növekedjem ebben az újban, és hadd legyen egyre erotlenebb a régi.

Imádkozzunk!

Istenünk, néhányszor kiderült, hogy nem ismerjük, mi van valójában a szívünkben. Te pontosan ismered azt, és mégis szeretsz minket. Dicsoítünk téged ezért. Nem tudjuk szavakban kifejezni, mennyire hálásak vagyunk, hogy nem buneink szerint cselekszel velünk, és nem úgy fizetsz, ahogy érdemelnénk.

Köszönjük, hogy Jézus Krisztus golgotai tökéletes áldozatáért nekünk is teljes bocsánatot, kegyelmet, feloldozást kínálsz. Bátoríts minket, hogy hittel tudjuk megragadni, elfogadni toled ezt az ajándékot. Legyen nekünk mindennél fontosabb az, hogy veled szoros közösségben éljünk, és megmaradjunk a neked való engedelmeskedés útján. Vegyél ki a szívünkbol minden félelmet attól, hogy valami kellemetlenség is érhet miattad. Tudjuk, hogy fog érni, de tudjuk, hogy még azokkal is közelebb viszel magadhoz, és használhatóbb eszközökké formálsz, hogy mások javát is tudjuk szolgálni.

Segíts el minket igazi önismeretre, és a csalárd szívünket cseréld ki új szívre, amelyikben a te indulatod, a te szereteted, a te Szentlelked lakik, Urunk, Jézus Krisztus.