PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2011. március 13. (vasárnap) Horváth Géza

1. KÁLÉB LELKI ARCA

Alapige: 4Móz 26,65

---

Imádkozzunk!

Hálás szívvel köszönjük, Édesatyánk, hogy hajlékodba siethettünk. Köszönjük a gyülekezet közösségét, és magasztalunk azért, hogy ígéreted szerint itt vagy közöttünk.

Köszönjük, hogy igével táplálod a lelkünket. Szeretnél bennünket füves legelőkre, csendes folyóvizekre vinni. Olyan jó, hogy látod, mire van szükségünk, nekünk pedig egyedül rád van szükségünk, Urunk.

Hálás a szívünk a mögöttünk levő hétért, kegyelmedért, a szép tavaszi napért, a vasárnapért. Áldunk téged azért, hogy nekünk kedveztél, Urunk, pedig nem voltunk jobbak és nem vagyunk jobbak, mint azok, akik elvesztek a földrengésben vagy más természeti katasztrófában. Mi sem érdemelnénk, Urunk, hogy így csendben, békességben együtt legyünk.

Kérünk azokért a területekért, ahol nagy a pusztítás, a könny, a fájdalom, ahol családok siratják elveszett hozzátartozóikat, ahol a katasztrófa sújtotta vidék és terület nyög most.

Olyan sok baj van ezen a világon, Urunk, és olyan jó, hogy rád nézhetünk, és tudhatjuk, hogy semmi nincs a te tudtod nélkül. Te megengedsz dolgokat, figyelmeztetsz bennünket ezekkel a súlyos terhekkel és nehézségekkel is.

Kérünk, hogy most, amikor eléd állunk, üresítsd meg a szívünket, hiszen te tudod, hogy közülünk ki, mivel jött ide, mit hozott a szívében, az életében, milyen terhek alatt roskad, milyen örömei vannak, miért szeretne hálát adni vagy éppen miért nyújtja ki a kezét: Jézus, Dávidnak fia, könyörülj rajtam!

Köszönjük, hogy jót készítesz a tieidnek, gyermekeidnek, és áldunk téged, hogy ismerhetünk, mint mennyei Édesatyánkat. Add ránk áldásodat ezen a mostani istentiszteleten is kegyelmedből, szeretetedből, Jézusért mennyei Atyánk.

Ámen.

---

Igehirdetés

A pusztai vándorlás történetét, annak részleteit olvassuk bibliaolvasó vezérfonalunk szerint. Sokszor elcsodálkozom azon az isteni szereteten, amelyik negyven éven keresztül hordozta, vezette, néha fenyítette, bátorította az Ő népét, és mindenképpen gondoskodott arról, hogy ne csak kijöjjenek valahonnan, hanem be is menjenek valahova. Kánaánt készítette számukra, amit akkor úgy neveztek: tejjel és mézzel folyó föld. Az isteni gazdagságnak, jónak, áldásnak a jelképe ez azóta is az emberek számára.

Ennek a szakasznak a felirata: népszámlálás Móáb síkságán, és hatvan versen keresztül neveket olvasunk. Olyan ez, mint a nemzetségtáblázat, amikor fel van sorolva, ki kinek a fia, származása, és ez hatvan versen keresztül unalmas nekünk. De ne legyen az!

Azért is hoztam ezt az igét, mert a végén nekem is felragyogott ez a rövid mondat: Józsué, Nún fia és Káléb, Jefunne fia bemennek az ígéret földjére. Ne mondjuk azt egy bibliai szakaszra, egy részre, hogy talán jobban szeretnénk, ha valami történet lenne ott, nem a névfelsorolás, mert ugyan mi lehet ebből üzenet? Ezt kérdeztem én is az Úrtól: mi lehet ebből üzenet a számomra és az idesereglő testvérek számára is?

És akkor elkezdett nekem ragyogni az a név: Káléb. Fiatal koromban Leányfalun hallottam erről egy igehirdetést Ecsedy Aladár bácsitól, és azóta nekem Káléb különösen is kedves a Bibliában.

Mit tudunk Kálébről? Milyen volt Káléb lelki arca? Mert Kálébnek itt a Bibliában van egy lelki arca. Egy csodálatos lelki fényképet látunk róla: ki volt Káléb, mit tett, miért olyan fontos az ő szerepe, és mit tanulhatunk ebből, hogy nekünk is lehetne egy lelki arcunk?

Káléb neve tizenegyszer fordul elő a Mózes 4., 5. könyvében, illetve a Józsué könyvében is még. Tizenegyszer olvasunk Kálébről, amit ő tett, ahogy gondolkozott, vagy ahogyan Isten gondolkozott róla. Nézzük tehát meg, hogy ez a Káléb ki volt, és mit tudunk róla.

Először akkor találkozunk vele, amikor kiküldik az embereket Kánaán kikémlelésére. Tizenkét férfit választanak. Nem azért, mert Isten ezt így gondolta, hanem azért, mert Isten megengedte. Isten nem így gondolta, Ő azt mondta: menjetek be. De a nép szívében ott volt a bűn, ott volt a kételkedés és azt mondták: jó lenne először megnézni, hogy ne a bizonytalanra menjünk. Ez nem úgy van, hogy valamelyik országban azt mondják a menyasszonynak: férjhez kell menned ehhez vagy ahhoz, és majd az esküvőn meglátod, - mert azért jó lenne látni előre is. Előre látni? Isten megengedte, jó, lássátok, küldjetek ki tizenkét embert és hozzanak híreket, hogy mit látnak, mit tapasztalnak ott. Ekkor kerül elő először Káléb neve Júda törzséből. Abból a törzsből, ahonnan majd később a mi Urunk Jézus Krisztus is származik. Ebből a törzsből Káléb a kiküldött, a kiválasztott.

Miért lett ő a küldött, a kiválasztott? Két dolgot olvasunk Isten igéjében róla. Az egyik, hogy Káléb és ezek a férfiak tekintélyes emberek voltak, a másik pedig: főemberek voltak. Ezt volt a két kitétel: főember legyen és tekintélyes legyen. Káléb tehát ilyen ember volt. Valószínűleg már valamit letett az asztalra. Őt úgy ismerték a törzsben, hogy megbízható, szavahihető ember, tekintélyes ember. Igazán tud ítélni, normálisan gondolkodik. Hát akkor küldjük őt. Nekünk olyan emberre van szükségünk, aki Kánaánról hiteles képet fest, valós információkat hoz.

Nosza, kiválasztják Kálébet. Így lett ő a tizenkettő egyike. Azt kell mondani, hogy Kálébnek jó tulajdonságai vannak. Minden bizonnyal kiváló férfi volt.

És mit mond nekünk Isten igéje? Azt, hogy nem ez tartotta meg őt, hanem a hite. A másik tíz kém, akik kimentek, azok is tekintélyes emberek, azok is főemberek voltak, és azt mondja Isten: nem mehetnek be. Nem kapják meg ezt az ajándékot, mert őket nem tartotta meg az ő emberi értékük és a tekintélyük.

Csak Józsuét, Nún fiát és Kálébet, Jefunné fiát tartotta meg valami, de nem a származásuk, nem a szellemi képességeik, hanem az ő élő hitük.

Csak az mehet be Kánaánba és csak az mehet be az Isten országába, akinek élő hite van, akinek élő hite Jézus Krisztusra, a megfeszítettre irányul. Hiszi az ő elveszett voltát, hiszi, hogy nincs segítsége máshonnan, csak Jézus Krisztustól. Hiszi, hogy ami a Golgotán történt, az érvényes rá nézve, és ő ezt hittel elfogadja. Ezért mehetett be Káléb Kánaánba, mert teljes mértékben hitt, teljes mértékben rábízta magát az ő drága Urára.

Negyven nap múlva visszatérnek a föld kikémleléséből. Azt olvassuk: jó a föld, gyümölcsöket szednek. Nem tudom, hogy akkor volt-e már növénynemesítés és különféle keresztezés, valószínűleg nem. Ennek ellenére olyan hatalmas szőlőfürtöt vágnak le, hogy petrence-rúdon kellett vinniük a bizonyítékokat. Nem elég az Isten szava, hogy tejjel és mézzel folyó föld, az embernek bizonyíték kell. No, itt a bizonyíték, tessék.

Amikor visszajönnek, beszámolnak a népnek arról, hogy mit tapasztaltak. Mindannyian elmondják. Kezdi a tíz ember. Azok, akik el vannak keseredve. Akik azt mondják: igaz, bejártuk a földet, negyven napig sok dolgot tapasztaltunk sok dolgot, és ez a föld tényleg gazdag. Mindenünk meglenne itt, csak egy baj van. (És itt kezdődik a hitetlenség, amikor az ember hozzáteszi: de...) A probléma az, hogy erődített városaik vannak, igen nagytermetű népeket is láttunk - félelmetes dolgokat is tapasztaltunk. És akkor megszólal Káléb.

Először azt olvassuk róla, hogy csitította a népet, akik Mózes ellen fordultak. Azt lehet mondani, hogy Káléb felvállalja, hogy a többséggel szembemegy. Képviseli azt, amit neki képviselni kell, és sziklaszilárdan áll Isten ígéretein. Amikor azt mondják: baj van, vége van, és ott a népet teljesen elkeserítik, és az a sok ember sírni kezd és jajveszékelni, akkor Káléb röviden összefoglalja a hitvallását: bátran felmehetünk és elfoglalhatjuk, mert meg tudunk birkózni vele. És ebben benne van: én is megyek. Én is beleadom magam, én is odaadom magam.

Nem úgy van: fogjuk meg és vigyétek, rajta, tegyétek, és én majd hátulról irányítok, hanem azt mondja: én is megyek. Meg kell harcolnunk azért, amit Isten ajándékba ad nekünk. Ő azt mondta: a tietek, menjetek be, foglaljátok el. Mert ha Ő ezt nekünk adta, akkor már a mienk, és az nem számít, hogy még ebből nem látszik semmi.

Akkor történik valami roppant nehéz dolog. A nép annyira elkeseredik, hogy egész éjszaka sír és jajveszékel. A hitetlenségnek mindig ez a következménye. Ha a hit nem az Úrra néz, ha a hit nem az Úrban bízik, ha nem fogom erősen az én Uram kezét, Ő meg az enyémet, akkor mindig ez lesz: sírás, jajveszékelés, kilátástalanság. Az pedig zsákutca.

Ezután rögtön jön az ötlet. Azt mondja a nép: forduljunk vissza. Hátra arc! Miért is jöttünk ki Egyiptomból, amikor ott olyan jó volt? Sok minden volt ott: ettünk ezt, azt - azt elfelejtik, hogy a gyermekeiket bele kellett dobni a folyóba.

Én is most láttam, amire olyan kevésszer figyelünk, hogy Mózes és Áron meghajolt a nép előtt. Ez talán azt jelenti: beadta a derekát. Meghajlunk az akaratotok előtt. Jó, forduljunk vissza. Keresnek más vezetőt, aki meg visszaviszi őket Egyiptom földjére.

Isten igéje nem a meghátrálásra bíztat bennünket. Azt mondja Isten igéje a Zsidókhoz írt levélben: mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. A meghátrálás: visszafelé menést jelent. Amit felépítettem, azt lebontani, amit elértem, azt felszámolni, amit megvarrtam, azt visszabontani. Mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. A hit pedig azt jelenti: előre megyünk. "Fel barátim, drága Jézus zászlaja alatt. Rajta, bátran! megsegít és győzedelmet ad." Miért? Mert Ő a fővezér és Ő megy elől. Az Úr a mi pásztorunk.

Igen, történik valami nagy dolog, és itt megint jön Káléb lelki arca. Újra megszólal. Az az érdekes, hogy míg ott csak egy mondatot mondott, egy csodálatos hitvallást, hogy bemehetünk, megbirkózhatunk vele, most elkezd érvelni. Elkezd hosszabban beszélni erről a dologról, mert most erre van szükség. Kálébbel szemben hatszázezer ember áll, és ő mégis vállalja a meggyőződését, mert ragaszkodik az ő Urához. Ragaszkodik ahhoz, hogy nem a meghátrálást kell nézni, nem a visszakozást, hanem előre kell menni, és itt mond egy nagyobb beszédet.

Ott, ahol nagyobb az elkeseredettség, ott kell jobban hallatni a hit meggyőződését. Ahol nagyobb a kilátástalanság, nagyobb a hitetlenség, ott kell nekünk még inkább hallatni a hit meggyőződését.

Gondoljuk el, amikor a hajó egy viharban ide-oda hányódik, valaki a kormánykerékhez ugrik, és jó erősen megfogja, hogy a hajólapát ne össze-vissza menjen. Tartjuk erősen a kormányt. Káléb odaugrik - milyen jó, hogy van valaki - a kormányhoz, és azt mondja: nincs visszafordulás, tartjuk a kormányt, nincs visszaút.

Hányszor gondolkodik a keresztyén ember azon: vajon van-e visszaút? Eldőlt a szívemben: nincs visszaút. Káléb odaugrik a kormányhoz, nincs visszaút, itt csak előre lehet menni. Azért lehet előremenni, mert velünk az Úr, és mi Ővele. Végtelen az Ő ereje, győzelmet kell aratnunk. Nem magunkra nézünk, nem a mi erőnkre, tehetségünkre nézünk, és nem a nem létező hadiszekereinkre nézünk, hanem az Úrra nézünk.

Becsülöm, és szeretem Kálébet, hogy ő ezt ilyen tömeggel szemben fel meri vállalni. Mert mondhatta volna azt is: ó, egy fecske nem csinál nyarat. Érdemes nekem kinyitni a számat? És azt látjuk: érdemes, még egy ilyen hatalmas tömeggel szemben is, mert valami csoda történik. Amikor így Káléb érvel, és nem hagyja azt, ami a meggyőződése, akkor Isten dicsősége megjelenik, és Isten elkezd beszélni. Lehet ezen sokat gondolkozni, hogy miért történt ez így - így történt.

Ahol a hitnek van egy kis csírája, ahol a hitnek van egy kis mozdulása, ott a mi Urunk elkezd beszélni. Ő veszi át a fonalat, Ő veszi fel a stafétabotot és viszi tovább. Ahol lehet, hogy Káléb megakadna: Uram, ezt el tudtam mondani, de a következőket nem tudom mi lesz, akkor ott Isten beleszól, és viszi tovább. Felállítja Mózest, Áront. Milyen nagy csoda ez. Lesz büntetés, de nem lesz teljes bukás. A nép zúgolódó, nem láthatja meg az ő országát, nem láthatja meg Kánaánt, de Józsué és Káléb igen.

Az az érdekes, hogy itt olvasunk először Józsuéról. Nekem az is fontos volt, hogy először mindig Káléb beszél, és amikor ez a jelenet lejátszódik, utána jön Józsué. Azt mondja nekünk ez az ige, hogy ha hitbeli magatartásunk valóban az Úrra mutató, akkor felbuzdítunk másokat is erre a hitbeli magatartásra. Józsué odaáll, s ez milyen nagy megerősítés, már Káléb nincs egyedül, ketten vagyunk. A mi hitbeli magatartásunk felbuzdít másokat is. Van az Úrnak népe, megvannak a föld hűségesei. Megvannak a Józsuék, akik odaállnak melléd.

Milyen csodálatos dolog lehetett ez. Most már ketten mondják, hogy "tőlük, (mármint a kánaáni idegen népektől), eltávozott oltalmuk, de az Úr velünk van." Jó arról beszélni, hogy mást lát a hit szeme. A hitetlenség a nehézségekre néz, a hit szeme meg az Úrra néz.

Amikor Elizeus Dótánban van szolgájával együtt és ott vannak az idegen csapatok, akik körülveszik őket,, a szolga elkezd jajveszékelni, kezét tördelni, jaj, jaj, édes uram, mi lesz velünk? Elizeus nem tördeli a kezét, nem idegeskedik, nem jajveszékel, hanem elkezd imádkozni: Uram, nyisd meg a szemét, hogy lásson - csak ennyit mond.

Érdekes, hogy Elizeus nem azért imádkozik, hogy az Úr vegye el tőlük ezt a hatalmas idegen hadsereget, hanem a szolgájáért imádkozik, mert neki ez a fontosabb. Nyíljanak meg a szemei. És felnyílik a szolga szeme, és elkezdi látni, hogy Isten seregei is ott vannak, nem csak az idegen hadsereg. Milyen csodálatos dolog!

Korábban talán már elmondtam, hogy mennyire jellemző az, amit egy angol lelkipásztor írt, amikor Dávid és Góliát történetét magyarázta a gyermekeknek: Gyerekek, Góliát hatalmas ember volt, a nép megrémült tőle, és azt mondta: ezt az embert lehetetlen legyőzni. Jött a kis Dávid és azt mondta: de jó, hogy ilyen nagy ember, óriási célpont, lehetetlen nem eltalálni. Ez a különbség a kettő között. Az egyik azt mondja: lehetetlen legyőzni, olyan nagy darab. A másik meg azt mondja: de jó, hogy olyan nagy, nagyobb célpont, lehetetlen nem eltalálni.

Tudjuk, hogy Dávidnak nem volt ilyen gondolata, de jó példa talán arra, hogy hogyan nézünk mi dolgokra. Hogyan nézünk eseményekre, előttünk levő megoldatlan küzdelmes feladatokra. Amikor azt mondod: zsákutcában vagy, nincs tovább, hogyan oldom meg? Az a kérdés, hogy ilyen Kálébi lelki arcod van-e? És nekem van-e ilyen Kálébi lelki arcom, amely az Úrra tud nézni?

Eszembe jutott valaki, aki már a mennyei hazában van. Sok évvel ezelőtt diagnosztizáltak nála egy rákfajtát, és rögtön operálni kellett. Ezt egy testvéri baráti körben, egy bibliaóra keretében elmondta. Nem leszek köztetek, a jövő héten egy kisváros kórházába megyek, ott fognak megműteni. A többiek azt mondták neki: te, keress egy jó hírű sebészt, valami jobb kórházat. Mire ő azt mondta, és mindenki megdöbbent: tudjátok, sehova nem megyek. Én itt is Isten kezében vagyok. Nem ítéljük el azokat, akik kórházat, orvost keresnek, de ez a mondat, hogy én ott is Isten kezében vagyok, nagyon találó volt.

És ezt a hitet olyan csodásan igazolta Isten. Semmi baja az operáció után nem lett. Még tíz évig élt. Ez sokszor eszembe jut. Igen, ez a nagy kérdés, hogy tudunk-e mi így bizonyságot tenni. Elhangzanak-e tőlünk ilyen mondatok: de mi az Úrban bízunk.

Nemrégen olvastuk Pál apostolnak filippibeli történetét. Ott vannak a börtönben Silással együtt, és éjféltálban énekelni kezdenek, a foglyok pedig hallgatták őket. Nem mindegy, hogy a foglyok mit hallgatnak. Páléktól ezt hallották. A megtéretlen börtönőrtől valószínűleg mást hallottak. Énekeskönyvünkben van egy kedves ének, az egyik sora így hangzik: "de aki ránk figyel, víg énekünket hallja, szent reménység sugallja, mit ajkunk énekel."

Szeretném eloszlatni a hamis illúziót: nem fog mindenki ránk figyelni. Ott sem figyelt mindenki Kálébre meg Józsuéra. De aki ránk figyel, vagy egy valaki felfigyel, és komolyan veszi - nekünk nincs más dolgunk, csak megvallani a hitünket, megvallani a mi Urunkhoz való ragaszkodásunkat és hozzá hűségesnek lenni, és ezt, ha kell, el is mondani, és felvállalni.

Befejezésül még egy: hogyan látja Isten Káléb lelki arcát? Nem az a lényeg, hogy én hogyan látom magam, hanem Isten hogyan lát engem. Nem a lelkipásztornak kell megítélni még az igehirdetésben sem, hogy ki volt Káléb, milyen a lelki arca. Ezt Isten megítélte és a Bibliában olvassuk. Szépen le van írva az egyik helyen: Józsué és Káléb azért megy be Kánaán földjére, "mert tökéletesen követett engem, és más lélek volt benne." Ezzel teszi rá Isten a pecsétet: igen. Mert Istennek kell mindig rátenni a pecsétet a mi hitbeli döntéseinkre, hitvallásainkra. Isten azt mondta: hűséges volt hozzám, tökéletesen követett engem. Így volt Káléb szavahihető, megbízható és tekintélyes ember. Ő a tekintélyét nem magától, nem emberektől vette, hanem az élő Istentől. Megengedte neki, hogy bemenjen a tejjel és mézzel folyó földre.

Isten mindannyiunk számára egy csodálatosan szép országot készített. Vannak a földnek szép országai, egyik énekünk így szól: sok országot bejártam, vándor-kedvvel tele, de Isten nekünk egy sokkal szebb országot készített. Egy olyan országot, ahova be kellene mennünk nekünk, földi vándoroknak, akik járjuk itt a negyven, vagy még több éves földi vándorlásunkat.

Isten nekünk egy olyan országot készített, amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem gondolt. Ide kellene bemenni. Jézus Krisztus azt mondja nekünk: ehhez újjá kell születni. Ami Kálébnek hitbeli döntése volt, úgy hangzik, hogy elfogadjuk Jézus Krisztust megváltóknak. Megnyitjuk a szívünket előtte, behívjuk az életünkbe, letesszük elé a bűneinket, és engedjük, hogy újjá tegyen, megmosson és bevigyen az Ő országába. Ezt készítette nekünk, ki ne maradjon senki. Oda akkor csak Káléb és Józsué mehetett be. Nekünk azt mondja a Szentírás: ebben az országban még van hely, sokan bejöhetnek még. Ezért siessünk és igyekezzünk, hogy elérjük mennyei célunkat, mennyei hazánkat, Jézus véréért és az Ő érdeméért.

Válaszképpen énekeljük el a 689. dicséretet:

Tégy, Uram, engem áldássá!
Lelkedet úgy várom.
Tedd te a szívem hálássá, hogy neked szolgáljon!
Bárhová küldesz, ajkamról zengjen az új ének!
Tégy, Uram, engem áldássá!
Oly sok a bús élet.

---

Imádkozzunk!

Engedd, Urunk, hogy hadd forgassuk szívünkben ezeket az igéket, amiket most hallottunk. Könyörülj meg rajtunk, hogy az ellenségünk ki ne kapja, és nehogy útfélre, vagy tövis közé, sziklás földre esett magok legyenek ezek.

Köszönjük, hogy igéddel tartod meg az életünket. Áldunk téged Káléb lelki arcáért. Köszönjük, hogy hűségesen ragaszkodott hozzád, és ezt a ragaszkodást ki is mutatta. Láthatták a többiek is, milyen ember az, hogyan viselkedik, él, beszél, aki igazán hozzád tartozik, bízik ígéreteidben és teljes mértékben rááll azokra.

Könyörülj meg rajtunk, Urunk, hogy mi is így tudjuk bizonyságot tenni. Nekünk is van meggyőződésünk, elkötelezettségünk, ismerünk téged, és bízunk benned.

Bocsáss meg, amikor sokszor a velünk szemben levő tömeg nagyságát látva inkább lemondunk arról, hogy azt kifejezzük, arról bizonyságot tegyünk. Kérünk, adj nekünk olyan alkalmakat, amikor elmondhatjuk, hogy ki vagy te nekünk, mennyire rád számítunk, nem az ellenséggel, nem a nehézségekkel, problémákkal számolunk, hanem egyedül rád számítunk, élő Urunk.

Kérünk, hogy a ránk következő hét napjaiban is könyörülj meg rajtunk, áldd meg gyermekeinket, a fiatalokat, az időseket, kérünk a kórházban levőkért is. Köszönjük, akiket meggyógyítottál és itt lehetnek már most közöttünk.

Áldunk, hogy a te gyógyító kezedet magasztalhatjuk, örökkévaló Urunk. Köszönjük, ha idetaláltunk ismét hozzád, a te lábaidhoz, és hallgathatunk téged, Urunk.

Kérünk, adj vigasztalást annak a négy családnak, ahonnan a héten temettünk. Mindannyiuknak élő reménységet adj, Urunk. Hordozd őket gyászukban, a búcsúzás nehézségeiben is.

Kérünk, minden munkánkat te áldd meg, te segíts nekünk minden kérdésünkben. Úr Jézus, könyörülj meg ezen az egész teremtett világon.

Különösen imádkozunk hazánkért, nemzetünkért az ünnepre készülve. Olyan sok sebből vérzett és vérzik ez az ország még ma is. Próbált segíteni magán, de nem tudott, mert nem hozzád fordult. Kérünk, hogy könyörülj rajtunk, hogy hozzád tudjunk kiáltani: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!

És minden imádságot, amit most eléd viszünk még, kérünk, hallgasd meg kegyelmedből.

Ámen.