PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2010. január 28. (csütörtök) Cseri Kálmán

HA NEM NÉZNÉM...

Alapige: 2Kir 3,9-19

---

Imádkozzunk!

Dicsőséges Urunk, Jézus Krisztus, hisszük, hogy így lesz, és eljön az a nap, amikor a te nagy nevedre minden térd meghajol, és minden nyelv vallja: Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. Köszönjük, hogy mi ezt már most vallhatjuk. Segíts, hogy valóban higgyük ezt, hogy életünk kritikus helyzeteiben is komolyan tudjuk venni, hogy így tudjunk hozzád kiáltani, így tudjunk a te szabadításodra számítani.

Köszönjük a mai nap eddigi részét. Köszönjük, hogy elkészítetted ezt a csendes órát. Köszönjük az egymással való testvéri közösséget, és a te igédet, amiből mindig világosság árad.

Kérünk, táplálj és erősíts meg most is bennünket a te igéddel. Te szólj hozzánk, és az egy üzenet hadd legyen sokunk számára tőled való áldássá.

Ámen.

---

Igehirdetés

Egy olyan fontos bibliai igazságot szeretnék hangsúlyozni ennek a történetnek az alapján, amiről többször volt már szó itt a gyülekezetben, de többnyire csak megemlítettük, hogy van ilyen. Jó lenne most egy kicsit körüljárni ezt, és szeretném sok-sok bibliai illusztrációval, meg a mai életből vett illusztrációval is szemléltetni.

Ez a bibliai igazság pedig így hangzik: Isten az övéiért másokkal is szokott jót tenni. Van olyan, hogy Isten a benne hívőkre néz, és a benne nem hívőket is megáldja. Van olyan, hogy felhasználja azokat, akik Őt igazán tisztelik és félik, és értük ad valami jót másoknak.

Itt nem az üdvösségről van szó. Nem arról van szó, hogy apám hívő ember volt, és én is üdvözülök. Vagy a nagymama buzgón imádkozik és az unokák is kegyelmet találnak Isten előtt. Az üdvösséget mindenkinek személyesen magának kell átvennie. Az üdvösséghez szükséges a mi személyes hitünk. Itt nem az Isten üdvözítő, megváltó kegyelméről van szó, hanem az Ő gondviselő kegyelméről. De Ő olyan gazdag, és annyira Ő maga a szeretet, hogy a gondviselő szeretetét kiárasztja olyanokra is, akiknek semmi közük nincs hozzá, ha van ott valaki, akinek van köze hozzá, aki vele élő lelki közösségben él.

Akik elolvastuk ma ezt a fejezetet, tudjuk, hogy arról van itt szó, hogy Izráel kicsi országa akkor már kettészakadt. Volt az északi rész, ami örökölte ezt a nevet: Izráel, és volt a déli, kisebbik rész: Júda.

Északon többnyire hitetlen, istentelen királyok uralkodtak, elvétve akadt egy-egy istenfélő. Délen többnyire hívők. Ők sem mind, meg ők sem mindvégig, de őket inkább az istenfélelem jellemezte.

Ebben az esetben északon a bálványimádásra vetemedett Ahábnak a fia, Jórám, volt a király, aki sajnos apja nyomdokaiba lépett. Délen pedig az istenfélő Jósáfát király.

Az északi király elhatározta, hogy megtámadja Móábot, és szövetségest keresett. Szövetségesül hívta déli társát, Jósáfátot, meg egy harmadikat is, ezt a bizonyos Edóm királyát. Kicsi királyságok voltak ezek. Hárman összefogva elindultak, hogy megtámadják Móábot.

Eltévedtek a pusztában. A nagy hőségben elfogyott a tartalékvizük, és a szomjhalál szélére került a sereg. Mi legyen most?

Jellemző, hogy ki mit csinál. Az istentelen király elkezd jajveszékelni és Istent vádolja. Nem hisz benne, de Isten az oka, hogy most ők ilyen nehéz helyzetbe kerültek. Az istenfélő Jósáfát azt mondja: kérdezzük meg az Urat. A tekintetben is, hogy merre jutnánk célba, meg hogy nem tudna-e segíteni rajtunk, hol találhatnánk vizet.

Van-e itt valaki, akinek igazán szoros közössége van Istennel? Van-e itt egy próféta? Van. Ott van a közelben Elizeus. Kérdezzük meg őt. Beállít a három előkelőség Elizeus prófétához, és a próféta nem hatódik meg. Nem borul le a lábaikhoz. A próféta csak Isten előtt borult le újra és újra. Sőt a pogány királyra rá sem néz, Edóm királyával nem foglalkozik. Izráel királyát meg hazaküldi. Azt mondja: menj apád isteneihez, meg anyád isteneihez. Az ő anyja volt az az elvetemült gonosz pogány királyné, Jezábel, aki telerakta a kicsi országot Baál meg Asera szobrokkal, és olyan szentélyekkel, ahol a pogány bálványokat tisztelték. Azt mondja Elizeus: menjél hozzájuk. Kérdezd meg őket, kérjél tőlük segítséget. Eddig is ezt csináltátok, akkor most is.

A szerencsétlen Jórám elkezd könyörögni. Jó, így van, de ne haragudj emiatt, mert nagy bajban vagyunk. Most az Úrtól szeretnénk segítséget kapni. Akkor hangzik el ennek a történetnek a kulcsmondata: Elizeus így felelt: "... ha nem nézném Jósáfátnak, Júda királyának a személyét, rád sem tekintenék, meg sem látnálak!"

De mivel nézi az istenfélő király személyét, őreá való tekintettel Isten megkönyörül az egész társaságon. Vagyis egy kritikus helyzetben, amikor sok ember nagy bajba kerül, egy valaki van, aki folyamatosan Istennel hívő közösségben élt, ez az egy valaki kérdezi most is az Urat. Ő kereste meg a prófétát, hogy rajta keresztül Istenhez forduljanak, és erre az egyre való tekintettel az egész társaság megmenekül a szomjhaláltól. Isten megkönyörül rajtuk.

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy sokszor előfordult a történelemben az, hogy az ilyen hitetlenek, akik így megtapasztalták Isten jóságát, mentő szeretetét, akár kint a fronton, akár a hadifogságban, akár egy kórházban, vagy bármilyen szorongattatásban, utána sem lettek hívőkké. Nem az ilyen szabadítások fordítják oda az emberek szívét jellemző módon Istenhez. Mindig az ige. Aki Isten igéjét komolyan veszi és befogadja, az változik meg, és fordul oda hozzá. Isten ennek ellenére, az Ő gondviselő szeretetét kiárasztotta nagyon sokszor, nagyon sokakra érdemtelenül, ha volt ott legalább egy valaki, aki Istenre tekintettel élte az életét, aki bízott benne, Őt kereste és tőle kért segítséget és szabadulást).

Végigvonul a Szentíráson mint egy vörös zsinór, Istennek ez a kedvessége, ez a személyválogatás nélküli gondoskodása. De mindig kell legalább egy valaki, aki Őt féli, tiszteli, aki Őt komolyan veszi, aki vele kapcsolatban van, aki nemcsak a bajban kiált segítségért, hanem ha nincs baj, akkor is beszédes viszonyban van az élő Istennel. Kell egy imádkozó, hívő ember, és Isten reá való tekintettel az Ő gondviselő szeretetét másokra is kiárasztja.

Nagy lehetőség ez, és jó lenne, ha tudnánk hálát adni Istennek azokért, akiket így felhasznált az életünkben. Én most elsoroltam magamban ezeket, mikor az igébe belemélyedtem, s megtelt a szívem hálával, hogy Isten ki-mindenkinek az imádságát meghallgatva könyörült meg rajtam, és ajándékozott meg sok mindennel - ez az egyik oldala. A másik meg az, hogy használhat-e minket Isten így? Mindnyájan hitetlen közegben élünk, vajon kapnak-e áldást a mi hitetlen rokonaink, szomszédaink, munkatársaink, ellenségeink azért, mert Isten reánk néz, a mi imádságunkat veszi komolyan, és nekik is ad valami jót.

Néhány történeten szemléljük azt, hogy Istennek ez a gondviselő áldása milyen gazdagon kiárad, ha van ott valaki, akit Ő használhat. Mert - még ennyit elöljáróban -, ez érvényes a mi közbenjáró imádságainkra is. Valakivel beszélgetek, aki nagy bajban van, segítséget kér. Talán csak a másik embertől kéri a segítséget. Én tudom a legjobban, hogy nem tudok rajta segíteni, de bizonyos vagyok abban, hogy Isten tudna. Neki még nincs kapcsolata vele, eszébe sem jut, hogy Istentől kérjen. De ha tudok a nyomorúságáról, akkor vigyem oda az ő nyomorúságát Isten elé. Ezt nevezi a Biblia közbenjáró imádságnak. Van-e a mi napi imádságainknak ilyen terjedelmes része, hogy hordozunk Isten előtt olyanokat, akiknek még nincs kapcsolatuk vele, de szükségük van az Ő segítségére?

Olyan nagy öröm az, amikor az ember sokszor hónapok, évek múlva hallja, hogy egy-egy ilyen probléma megoldódott. Isten megkönyörült, a meghallgatott imádságok száma növekszik.

Hadd említsek néhány történetet. Ez most ne legyen unalmas, inkább legyen élvezetes közös gondolkozás.

Jákób évekig szolgálta az apósát, Lábánt. Mind a két lányát feleségül vette. Születtek az unokák. Egy idő után szoros volt a hely a két népes családnak, és úgy döntöttek Jákóbék, hogy visszamennek az ősi földre, otthagyják Lábánt. A búcsúzáskor Lábán megszemléli a nyájakat. Elképed, hogy mióta a veje pásztorolja az ő birkáit is, hogy megszaporodott a nyáj. Van ott egy hangsúlytalannak tűnő félmondat, ami azonban sokat sejtet. Azt mondja az após: "úgy sejtem, hogy teéretted áldott meg engem az Úr." (1Móz 30,27).

Ezt felismeri és ki is mondja. Ez nem volt kis dolog. Nem a vejét dicséri, nem Jákób pásztortudományát emlegeti. Az Úr áldotta meg őt. Tudta, hogy Jákóbnak szorosabb kapcsolata van Istennel a múlt bűnei ellenére is, mint neki. Ő több mindent hozott otthonról is az Isten-ismeret és az Istennel való közösség tekintetében, mint ő, aki pogány környezetben élt. Most rádöbben, hogy Isten áldása ez a nagy nyáj, és ez azóta nőtt meg így, mióta te legelteted őket. Úgy sejtem, teéretted áldott meg engem az Úr. Nagyon világos a mondat: Az Úr az alanya. Áldást csak Ő tud adni. Lábán a megajándékozott. Elcsodálkozik, és megtelik a szíve hálával. Megvilágosodik előtte, hogy volt egy közvetítő: teéretted áldott meg engem.

Hányszor olvassuk a Mózes-történetekben azt, hogy a nép újra és újra fellázad Isten ellen. Megkeményíti a szívét, hiába látta Isten csodáit, a következő helyzetben megint hitetlen. Sőt Mózest agyon akarják verni. Ő az oka mindennek. Ő hozta ki őket Egyiptomból. Ilyenkor Isten többször is azt mondja Mózesnek: én téged szeretlek, te nem lázadsz, de ezeket most már megítélem. Betelt a pohár. Nem tudom hányadszor megbocsátottam, most jön az ítélet. Eltörlöm őket.

És akkor Mózes szinte odaveti magát Isten elé. Van néhány szenvedélyes imádsága, amikor sorolja Istennek: Uram, te ilyet nem tehetsz, te kegyelmes vagy, te hatalmas vagy. Mutasd meg most újra, hogy milyen kegyelmes vagy. S akkor szinte eszébe jut a megváltó gondolat: mit szólnak a pogányok? Azt mondják, nem tudtál minket bevezetni az ígéret földjére, azért pusztítod el a népet. Látod, Uram, ez a te érdeked is, hogy most ne hajtsd végre az ítéletet. És magyaráz, és könyörög... És Isten azt mondja: rendben van. Mózesre néz, és megkönyörül a népen. (4Móz 14,13).

Van az egyik zsoltárban egy ilyen mondat: Mózes odavetette magát a résre, amelyik nyílt a szövetségnek a falán és az imádságával tömte be ezt a rést, hogy ne zúduljon be azon Isten ítélete. Rendkívül szemléletes kép. Egy valaki ragaszkodik Istenhez minden helyzetben, s az Úr őrá néz, és az egész nép kap áldást. (Zsolt 106,23).

Olyan megható az a jelenet, amit egyetlen mondatba sűrítve olvasunk a Jób könyvének az elején. Jób minden reggel mind a tíz gyermekéért külön-külön bemutatta az áldozatot. Nemcsak magáért. Annyi áldozatot mutatott be, ahány gyereke volt. Tíz gyereke volt. Mert - gondolta -, hátha ők elfelejtik, vagy méltatlanul viselkednek, vagy valamivel megharagítják az Urat. Én ott vagyok a gyerekeimért is az Úr előtt. Isten őreá néz, és a többiek is kapnak valami jót.

Nem olyan régen hangzott itt el idézetként az egyik istentiszteleten a 112. zsoltárból: "Boldog ember az, aki az Urat féli (...) mert az utódai megáldatnak." Ő féli az Urat, és az utódait megáldja az Úr. Aztán majd remélhetőleg közülük is eljutnak minél többen az istenfélelemre. De most még nem félik az Urat. Az apjuk igazán istenfélő, és őreá való tekintettel Isten jót tesz a gyerekekkel is. Ez nem üdvösség, csak Isten gondviselő szeretete.

Hányszor olvassuk a Királyok és Krónikák könyveiben, hogy egy-egy hitvány király megérett az ítéletre, és Isten azt mondja: csak azért nem hajtom végre rajtad, mert Dávid, az én szolgám, hűséges volt hozzám. De Dávid kétszáz éve már meghalt... És még mindig őreá hivatkozik az Úr. Dávidért, az én szolgámért... - ez a kifejezés gyakran ismétlődik. Őreá való tekintettel Isten jót tesz másokkal is.

Dániel fiatalon került a babiloni fogságba, de ott is megmaradt Isten gyermekének. Már felnőtt ember, magas pozícióba kerül, és naponta többször imádkozik az ő népéért. Egyszer csak azt üzeni néki Isten egy angyal által, hogy amikor elkezdted, már akkor meghallgattam a te imádságodat, csak most jött el az ideje annak, hogy ez nyilvánvaló is legyen. - Egy valaki könyörög egy vesztett helyzetben, reménytelen helyzetben a népéért, és Isten már rég meghallgatta. Készen van a szabadítás. Most eljött az ideje annak, hogy valóban megszabaduljanak és hazamehessenek. (Dán 10,12).

De az Újszövetségből is sorolhatnánk a példákat:

Négyen cipelik a béna barátjukat Jézushoz. És mit olvasunk? Jézus, látván az ő hitüket, megbocsátja a béna bűneit, és meggyógyítja a nyomorúságából. "Látván azoknak hitét, ezt mondja a bénának..." (Mk 2,5).

Van ilyen, és jó lenne, ha ilyen hittel vinnénk mi is oda Isten elé, Jézus elé minél többször a mi lelki és testi bénáinkat.

Vagy egészen látványos példa: Pál apostolt megbilincselt fogolyként viszik Rómába. Viharba kerül a hajó, hajótörést szenvednek. Előtte Isten azt mondja Pálnak, hogy ne félj, mindnyájan életben maradtok. Rád való tekintettel mind a kétszázhetvenhat ember megmenekül. Csak a hajó fog összetörni. És Pál ezt (mivel Isten mondta, bizonyos, hogy igaz), ezzel a bizonyossággal mondja az embereknek: föl a fejjel! A kis maradék ennivalót egyétek meg, mert úszni fogunk mindnyájan (már aki tud), mert hamarosan zátonyra futunk, összetörik a hajó, de mindnyájan megmenekülünk. (ApCsel 27).

Honnan veszi ez az ember? Megmondja: Mellém állt az Úr angyala, akié vagyok, akit szolgálok, és ő mondta. Biztos, hogy így lesz. És úgy is lett. Van a hajón egy pogány társaságban egy istenfélő ember, s azt mondja az Úr: ajándékba adom neked ezt a kétszázhetvenhat embert.

Még az utolsó időkkel kapcsolatban is olvasunk ilyet, amikor az Úr Jézus azt mondja: nagyon nagy nyomorúság lesz az Ő második eljövetelét közvetlenül megelőző időkben. Ekkora nyomorúság még soha nem volt, de a választottakért megrövidíttetik az a nyomorúság. (Mt 24,22).

Nem sorolom tovább a példákat. A csúcs itt is a Golgota. Egy valakiért az Isten ellen fellázadt egész emberiséghez kegyelmes Isten. A megsértett, a megbántott, a gyalázott, a sokszor letagadott Isten az Ő egyszülött Fiára néz, és akinek vele kapcsolata van a hit által, annak megkegyelmez.

Egyszer már említettem, hogy egy konfirmációi órán egy tizennégy éves fiú hogyan magyarázta ezt nekünk. Én próbáltam nekik megmagyarázni, és láttam az arcukon, hogy nem sikerült világosan és meggyőzően elmondani. És akkor ő azt mondta: nem úgy van ez, hogy odaáll az Úr Jézus és azt mondja a benne hívőknek: sorakozó mögöttem, takarj! És az Atya azt mondja: ez az oszlop bemehet a mennyországba. Mondtam: ezt szerettem volna mondani, csak nem tudtam ilyen világosan.

Erről van szó. Odaáll az Úr Jézus, és "takarj!" - de akkor nem lóghatok ki a fél testemmel, hogy magamban is bízom, meg Őbenne is, nem. Csak Őbenne. Én nem látszom, ott vagyok mögötte. Tudja az Atya, hogy bűnösök sorakoznak mögötte, de mivel mögötte sorakoznak, csak Őreá néz, aki a sor elején áll, és azt mondja: ez az oszlop mehet! Minden további nélkül? Nem. Őreá való tekintettel. Ő megfizette az árát.

Olyan megrendítő az Ézsaiás könyvében - ezt jó lenne, ha megtanulnák minél többen -, ahol elsorolja: a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta, mi meg azt gondoltuk: Isten csapása sújtotta, pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen. (Ézs 53,4...)

Isten Őreá nézett, aki magára vállalta mindannyiunk bűnét és annak igazságos ítéletét, és akik Őbenne hisznek, azokat felmenti.

Egy nagypénteki prédikációban hallottam és nem tudom elfelejteni: amikor Jézus utolsó szava elhangzott, hogy elvégeztetett, akkor elvégeztetett minden benne hívőnek a halálos ítélete, és elvégeztetett minden benne hívőnek a jogerős felmentése. Őreá néz az Atya, és azt mondja: ez az oszlop mehet! Minden benne hívő... De én, Uram, miket csináltam... szégyellem magamat. Azt Ő tudja a legjobban, hogy miket csináltunk. De aki Őbenne hisz, ott csak Őreá néz. Az Ő egyszülött Fiára, és nem azokra, akik ott sorakoznak mögötte, bűnösen.

Minden hívő ember ilyen csatorna lehet, akin keresztül isteni áldás árad bele abba a közösségbe, amelyikben élünk, csak fontos, hogy ez a csatorna átjárható legyen, teljes keresztmetszetén keresztül. Ne legyenek dugók, bűnök, engedetlenségek, önhittség, hanem teljes alázattal és teljes tisztasággal tudjuk végezni ezt a közvetítő szolgálatot.

A világ arra számít, hogy hátha a hívők is beszennyeződnek. Olyan jellemző ennek a történetnek a folytatása, csak nem akartam az egész fejezetet felolvasni. Valóban ad Isten vizet nekik. Megtelik a patak vízzel, és amikor reggel felkel a nap, és megcsillan a fénye a vízen, az vörösnek látszik. Az ellenség, Móáb, azt mondja: úgy látszik, egymásnak estek ezek a királyok, lekaszabolták egymást. Gyertek móábiták, ott a zsákmány.

Tipikus. Magából indul ki a legtöbb ember. Én a szövetségesemet is hátba támadnám. Biztos azt csinálták ők is, másképp honnan jut eszébe, ha nem magából indul ki? De ők nem estek egymásnak, mert ott volt az istenfélő Jósáfát is, és Isten gyermekei nem támadnak hátba senkit. A szövetségeseiket végképp nem. Emezek csalódtak, és így belementek a csapdába. Így arattak győzelmet Jósáfáték. Tiszta maradt a csatorna. Aki közvetítette az áldást, Jósáfát, nem csalta meg a szövetségeseit, és nem támadta hátba őket.

Tegnap olvastuk az Újszövetségből az ötezer ember megvendégelését. Az is ezt megerősítő illusztráció, kicsit más összefüggésben. Mit csináltak ott a tanítványok? Felsorakoztak Jézus előtt, Jézus megpakolta őket lángosforma kenyerekkel, vitték az éhezőknek, akik leültek ötvenesével. Aztán üresen mentek vissza, megint megpakolta őket, vitték az éhezőknek. Ez az ingajárat az egészséges hívő ember szolgálata. Nekem nincs semmim. Ők nem tudtak jól tartani ötezer embert, de Jézusnak van. Akkor odamegyek hozzá: Adj nekem, Uram, s én viszem azoknak, akik éhesek. (Lk 9,10).

Aztán megint nincs semmim, már megint nem jut eszembe megváltó gondolat, fogalmam sincs, mi lenne a megváltás az ő nyomorúságukra, a békességem, a türelmem, a fizikai erőm is fogytán van. Jövök hozzád: kérek szépen, mert nekik nagy szükségük van rá. És viszem nekik. Ez egy kicsit más összefüggés, de a gondolat, a lehetőség ugyanaz.

Bátorodjunk fel erre, menjünk oda, sokkal több ember szükségével a gazdag Jézushoz. Ő imádságot meghallgató Isten, és engedjük, hogy úgy használjon minket abban a közegben, amelyik élünk. Ne a hitetlen rokonainkat szidjuk, meg ezt az istentelen világot. Azért tett ide minket Isten, hogy Őt képviseljük, és adódnak majd olyan alkalmak, amikor miránk néz, és másokat ajándékoz meg.

---

Imádkozzunk!

Istenünk, bevalljuk, hogy olyan sokszor tapasztaljuk a magunk szegénységét, erőtlenségét, ötlettelenségét. Bocsásd meg, ha nem hozzád jövünk.

Köszönjük, hogy te magadhoz hívsz minket. Köszönjük, hogy nálad minden gazdagon készen van, amire nekünk és a mieinknek szükségünk van. Segíts ezt bátran hinnünk. Segíts gyakorolnunk ezt a közvetítő szolgálatot.

Segíts minket, hogy úgy legyünk jelen szüntelenül, hogy ha nem akarunk közvetíteni vagy áldássá lenni, akkor is azzá váljék az életünk, ahogy itt Jósáfáttal történt. Nem akart ő ott semmit, csak úgy volt ott, mint benned hívő, téged félő ember, és ezért tudtad őt használni.

Így szeretnénk felajánlani magunkat neked. Használj minket, Urunk, arra, amire akarsz, azoknak a javára, akikhez küldesz. Segíts, hogy személyválogatás nélkül, a tőled kapott szeretettel, áldozatokat is vállalva, szívesen végezzük ezt a szolgálatot.

Hadd kérjük most tőled így, ezzel a tartalommal megtelítődve: áldj meg minket, hogy áldássá legyünk.

Kérünk, így áldd meg azokat is, akik különösen nehéz körülmények között kell, hogy szolgáljanak.

Áldd meg, kérünk, a külmisszióban fáradozókat. Könyörgünk ma különösen Csépe Andreáért, Keszi Krisztináért, és mindazokért, akik a miénknél sokkal nehezebb körülmények között készek továbbadni azt, amit ők is úgy kapnak tőled.

Adj nekünk gazdagon, hogy gazdagíthassunk másokat.

Ámen.