PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2002. október 13. (vasárnap) Cseri Kálmán

AZ ISTENTISZTELET CÉLJA

Alapige: 1Thessz 2,13

---

Imádkozzunk!

Felséges Atya Isten, igaz alázattal szeretnénk most dicsőíteni téged. Megvalljuk, hogy egyedül te vagy Isten. Te teremtetted az eget és a földet, és mindent, ami azokban van. Te tartod kezedben a történelem kormányát, és hisszük, hogy eközben gondod van mindannyiunk kicsi életére is.

Köszönjük, hogy úgy szeretted ezt a világot, hogy a te egyszülött Fiadat adtad, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Köszönjük, hogy hozzá hívogatsz minket ma is. Segíts, hogy ha hívsz, akkor menjünk, s ha ajándékot kínálsz, azt hálás hittel fogadjuk el tőled.

Megvalljuk bűnbánattal, hogy nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjj. Arra sem, hogy magad elé engedj minket. De köszönjük, Atyánk, hogy Jézusra nézel, és Őreá való tekintettel mégis jöhetünk hozzád.

Segíts megtanulnunk szívből tisztelni téged. Hadd legyen minden itteni közös együttlétünk is igazán Istentisztelet. Ez a mostani is.

Kérjük alázatosan és várjuk a te szavadat. Te tudod, hogy melyikünk élete hol akadt el, honnan lehet és kell továbbmozdulnunk. Szólíts meg minket úgy, hogy abban erő legyen, és még azt is te munkáld bennünk, hogy ma, ha a te szavadat hallgatjuk, meg ne keményítsük a szívünket, hanem engedelmeskedjünk annak.

Kérünk, hogy minden, ami itt elhangzik, szolgálja a te dicsőségedet és a mi hitünk erősödését.

Ámen.

---

Igehirdetés

Az evangélizációs hét óta többen bekapcsolódtak gyülekezetünkbe, és itt vannak a vasárnapi istentiszteleten is. Most kezdik tanulgatni, hogy mi-minden van itt, és miért történik az, ami. Részben ők kérdezték, részben pedig olyanok, akik régebb óta járnak már a gyülekezetbe: miért éppen ilyen egy istentisztelet, mint amilyen ez? Miért kell néha felállni, miért ilyen elemek követik egymást? Miért nem lenne elég csak egy prédikáció? Miért kell bonyolítani azzal, hogy énekeskönyvet hozzunk, énekeljünk közösen?

Egészen bizonyos, hogy vannak ennél égetőbb kérdéseink is a hétköznapi gondjainkkal vagy hitéletünkkel kapcsolatosan, de úgy gondolom, rászánhatunk egy alkalmat arra, hogy megnézzük: mit tanít nekünk a Szentírás az istentisztelet céljáról? A második részben pedig próbálom röviden elmondani, hogy miért ilyen elemekből áll egy istentisztelet, idegen szóval a liturgia, a sorrend?

I.

Mindenekelőtt azt kell komolyan meggondolnunk, hogy az istentisztelet nem egyszemélyes produkció, hanem közösségi alkalom. Egy istentisztelet középpontjában semmiképpen nem a lelkipásztor áll, aki valamit ott produkál, de még csak nem is a gyülekezet, hanem az élő Isten. Ő szólítja meg az Ő népét, amely összegyűlt, hogy Őt dicsőítse, és neki válaszolunk mi énekben, imádságban és több egyéb módon. Lehet tehát érvényes istentiszteletet tartani lelkipásztor nélkül is.

Egy hétig most Kárpátalja gyülekezeteiben szolgálhattam, és újra elmondották több helyen, hogy amikor a nehéz időkben a templomok is állami tulajdonba mentek át, és a lelkipásztorok jó részét Szibériába hurcolták, akkor is voltak istentiszteletek. Arra a legtöbb helyen engedélyt kaptak, hogy heti egy órában, vasárnap a gyülekezet használhassa a templomot istentiszteleti célokra. Természetesen az ügyeletes fülek ott voltak, és elő volt írva, hogy mi hangozhat el és mi nem. A gondnok vagy egy presbiter felolvasott a Szentírásból - az is alig volt már, mert ötven éve nem jutottak Bibliához és énekeskönyvhöz. Sokszor kézzel másolták, hogy a fiataloknak meg tudják tanítani az énekeket. Olvastak a Szentírásból, imádsággal feleltek arra, és énekeltek jó félórán keresztül. Tizenöt-húsz versszakos énekeket is fejből tudnak az idősebbek a mai napig. És ez istentisztelet volt, mert ők valóban Istent tisztelni jöttek össze, és az egymással való testvéri összetartozásban erősödtek meg mint gyülekezet, amely dicsőíti, imádja Istenét.

Jó lenne, ha ezt a banálisnak tűnő, de alapvetően fontos igazságot megforgatnánk a szívünkben és a fejünkben, hogy az Istentisztelet célja: Isten tisztelése. Nem az, hogy egymással találkozzunk, nem az, hogy meghallgassunk vagy megnézzünk valakit, aki ott szónokol, hanem hogy Istent tiszteljük. Ebben a világban, amelyik egyre nagyobb szabadságban gyalázza Istent, amelyikben egyre természetesebbnek tűnik káromolni a szent Istent, ahol egyre gőgösebben tagadják sokan Istent, vagy a többség egyszerűen csak negligálja, semmibe veszi, teljes közönnyel fordul Istennel szembe; ebben a világban, azok, akik tudjuk már, hogy Ő kicsoda, és hisszük, hogy egyedül Ő az Isten, Ő ennek a világmindenségnek a gazdája és ura, jöjjünk össze és tudatosan, a világ előtt is megvallva ezt a hitünket, akarjuk, és tudjuk dicsőíteni, tisztelni Őt. Azzal, hogy megvalljuk énekben és imádságban, kinek tartjuk Őt. Azzal, hogy neki adunk hálát mindenért, amit tőle kaptunk és nem a szerencsének tulajdonítjuk. Azzal, hogy tőle kérünk feloldozást és bocsánatot a bűneink alól, mert csak Ő adhat érvényes feloldozást és bocsánatot. Azzal, hogy megvalljuk a benne való bizalmunkat úgy, hogy tőle kérünk tanácsot, vezetést, védelmet, testi és lelki szükségeink kielégítését, és mindazt, amit Ő nekünk egyébként is ígér.

Az istentisztelet célja az, hogy az egy igaz, élő Istent tudjuk, merjük hangosan és nyilvánosan is Istenként tisztelni. Közben pedig legyen bennünk az a tudatos vágyakozás, hogy vele találkozva, a vele való közösségben tisztuljon, változzék, alakuljon, legyen egészen újjá az életünk.

A könnyebb megjegyezhetőség kedvéért, azt hiszem, nyugodtan összefoglalhatjuk a Biblia istentiszteletről szóló tanítását ebbe a két szóba: tisztelni és tisztulni. Tisztelni a mi Istenünket, és tisztulni, erre tudatosan vágyni, törekedni, ezt akarni az Ő színe előtt, az Ő igéjét hallgatva.

Azért olvastam fel az Ézsaiás könyvének első részét, és szeretném javasolni mai olvasmányként, hogy az egész fejezetet olvassátok el, mert Isten ott szokatlan élességgel mutat rá arra, hogy ha ez a kettő hiányzik az istentiszteletből, akkor az csak úgynevezett istentisztelet lesz. Azt mondja: ha nem tudtok engem igazán tisztelni, és nem akartok előttem igazán tisztulni, akkor hagyjátok abba az egészet, mert ez nem istentisztelet, csak cirkusz.

Azt gondoljátok, nekem szükségem van a ti véres áldozataitokra? Azt gondoljátok, attól lesztek jó vallásosak, hogy betartjátok a vallás előírásait, közben ugyanúgy mentek haza, ahogy idejöttetek? Nem erre való az istentisztelet. Hagyjátok abba! Még ilyet is mond Isten: utálom azt, amit így csináltok.

De ha azért jöttök oda, hogy megvalljátok: én vagyok egyedül Isten, és elmondjátok, miben tapasztaltátok ezt meg, azért jöttök oda, mert látjátok, hogy bűneitek olyan vörösek, mint a vér, és meg akartok tisztulni, hiszitek, hogy hófehérek lehettek, mint a gyapjú, akkor gyertek! Mert akkor az Isten tisztelése kiemel a hétköznapi gondokból, önmagunk fölé emel minket. Egyszerre rálátásunk lesz onnan, az Ő közeléből az egész valóságra. Kitágul a horizont. Helyesen fogunk tudni értékelni és ítéletet alkotni. Közben meg fog tisztulni a gondolkozásunk, a jellemünk, a szokásaink, az egész hétköznapi életünk.

Aki Őt tisztelni, maga pedig tisztulni akar, az gyakorol istentiszteletet. Annak az istentiszteleten való részvételén lesz sok-sok áldás.

Ehhez természetesen őszinte és mély alázat kell, hogy lássam, milyen kicsi vagyok a nagy Isten előtt, és lássam, mennyire rászorulok az Ő bűnbocsátó kegyelmére, mindenféle ajándékára. Éppen ezért az vesz részt igazán egy istentiszteleten, aki arra készül. Nemcsak a lelkipásztornak kell készülnie az igehirdetés elmondására, meg arra, hogy újra és újra gondolja végig az egészet, hogy lehetőleg ne tévessze el, hanem mindnyájunknak készülnünk kell erre az egyedülálló találkozásra az élő és mindenható Istennel.

Bennem a mai napig mély nyomott hagyott az, hogy otthon gyerekkoromban az egész heti kemény munka után szombat estére elcsendesedett mindenki. Szombat este már kikészítette ki-ki az ünneplő ruháját. A szüleim kikészítették az előszobába az énekeskönyvet, mellé a perselypénzt, és vasárnap reggel olyan különös csend volt otthon. Beszéltünk azért egymással, semmi rendkívüli vagy beteges nem történt, de áhítatos csend volt. Mindenki hangolódott az istentiszteletre. Az ige befogadására. Néha még az is előfordult, hogy mielőtt elindultunk, együtt imádkoztunk vagy elénekeltünk egy éneket. Készültünk az istentiszteletre. A harangszó már mindig ott talált minket a padokban, meg a többieket is, csendesen imádkozva.

Aki nem készül rá, csak úgy elmegy, mint egy akármilyen rendezvényre, az nehezen fogja tudni tisztelni Istent, mert az nem tud szívvel-lélekkel, egész lényével részt venni aktívan az istentiszteleten. Mert mondjátok meg: ha valaki éneklés közben a mennyezetet vizsgálgatja, vagy a fenyőfa ágait az ablakon keresztül, az részt vesz az Isten közös imádásában? Az ilyen ember nem tiszteli Istent. Úgy tűnik, hogy istentiszteletre jött, de nincs itt sem az értelme, sem a szíve. Vagy: ha valaki áldásmondás közben zsebre dugott kézzel álldogál, tudja, hogy ki az, aki most meg akar áldani minket, és akinek az áldására rászorulunk, és még a testtartásunkkal is kifejezzük, hogy alázatosan hódolunk előtte? Vagy ha valaki nem azzal a tudatos, tiszta szándékkal jön ide: másként akarok innen kimenni, mint ahogy bejöttem, és vágyom arra, hogy Isten igenis szóljon bele az életembe, adjon nekem tanácsot, parancsot, vigasztalást, amit Ő akar, még csak nem is azt, amire úgy gondolom, hogy szükségem van, - azt is szabad kérni -, de amit Ő akar, s ugyan úgy távozik, mint ahogy idejött: azt olvassuk, hogy annak az istentisztelete hiábavaló. Ez csak úgynevezett istentisztelet.

Aki beesik az istentisztelet harmadánál vagy felénél rendszeresen, az például soha nem hallja Isten felolvasott igéjét. Az neki nem fontos, csak valami más célja volt az eljövetelének?

Mondjuk ki egyszer élesen: ami itt történik, az nem mozi, nem színház, nem hangverseny, ahol egy produkciót megnéz vagy végighallgat az ember, és utána, vagy közben másra gondol, hanem ez találkozás. Olyan megtisztelő, kivételes találkozás, hogy a mindenható Isten fogad bennünket, akikről Ő mindent tud, és akinél minden el van készítve ahhoz, hogy értelmes, tartalmas, harmonikus, boldog életünk legyen, és örök életet kapjunk már itt. Ez a célja a vele való találkozásnak: Őt tisztelni, és az Ő jelenlétében tisztulni. Mindez pedig nem véletlenül, magától történik, ez csak annak az életében történik meg, aki erre tudatosan készül, ezt akarja, és ezen munkálkodik is.

A református istentiszteletben a legfőbb eszköz a Szentírás. Nem véletlen az, hogy semmi dekórum itt nincs, csak egy nyitott Biblia van minden református templomban az úrasztalán. Szentírási mondattal kezdjük, Szentírásból vett idézettel fejezzük be, az áldással. Több alkalommal is olvasunk a Bibliából, és az istentisztelet legterjedelmesebb része, az igehirdetés is egy igének a megmagyarázása és a magunkra alkalmazása.

A Szentíráshoz kötött tehát a mi istentiszteletünk, de úgy, hogy a liturgia, az istentiszteleti sorrend, igyekszik párbeszédes formában adni nekünk Isten igéjét. Van, amikor Isten szól hozzánk, s van, amiben mi válaszolunk neki. A bibliaolvasásban, az igemagyarázaton keresztül, az áldásban Isten szólítja meg az Ő népét. Az éneklésben, imádságban és az adakozásban, mint a mi hálánk egyik kifejeződésében, válaszolunk Istennek. Mindig Ő kezdi, de aki ráfigyel, és örül annak, hogy szóba áll velünk, az azonnal válaszol is rá.

Figyeljük meg, milyen szépen váltakozik ez. Most volt a hosszú bibliaolvasás, az Ézsaiás könyvéből. Azt mondta Isten nekünk. Utána imádkoztunk. Utána elhangzott az Ő feloldozása: ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek... Utána arra válaszoltunk egy énekkel. Szól Ő, felelünk mi. Ez is aktivitást követelt. Aktív, tevékeny részvételt, hogy figyeljünk oda, mit mondott Ő, s aztán szívünkből, értelmünkből fakadóan egyaránt adjunk reá választ.

A lelkipásztor az istentiszteleten csak közvetít oda-vissza. Közvetíti a gyülekezet imádságát, mert ez nem olyan alkalom, hogy mindnyájan külön-külön imádkozhatnánk. Arra a bibliaóra való. Azt az imádságot, amit a lelkész, a liturgus mond, azt a gyülekezetnek együtt lehet és kell mondani magában vele. Azt az igét, amit az igehirdető hirdet, nem saját magától mondja, hanem - mint ahogy itt olvastuk, és amire még visszatérünk - az Istennek általunk hirdetett beszédét hallhatja a gyülekezet. Jó, ha ezt soha nem felejtjük el.

Az igehirdető lelkipásztor is egy tagja a gyülekezetnek. Én ugyanúgy figyelek arra az igére, amit mondok, továbbadok a gyülekezetnek. Időrendben én vagyok az első, aki megtudom, hogy bizonyos alkalommal Isten miről akar velünk beszélni. De az ugyanúgy kötelező rám, és szeretném is komolyan venni, mielőtt a szószékre jövök, már akkor.

II.

Nézzük meg ezek után az istentisztelet alkotóelemeit. Ez a liturgia, istentiszteleti rend, amit mi itt tíz órakor használunk, egy kicsit eltér attól, ami a legtöbb magyar református gyülekezetben használatos. Mégpedig azért, mert Ravasz László püspök úr, aki a liturgikának is professzora és doktora volt, a megszokott és általánosságban elterjedt, előírt liturgia mellett kidolgozta ezt a másik fajtát is. Ezt ő alapos teológiai megfontolás alapján biblikusnak találta, és a Kálvin téren ezt kezdték el használni. Mivel a gyülekezet első lelkipásztora, Joó Sándor ott volt segédlelkész Ravasz László mellett, amikor ide megválasztották őt, és elindult egy új gyülekezet a maga útján, hozta magával ide azt a liturgiát, amit szépnek és biblikusnak talált. Az is szép és biblikus, amin mi vidéken nőttünk. Nem olyan nagy az eltérés: eggyel több ének, eggyel több imádság és eggyel több bibliaolvasás van a Ravasz-féle liturgiában. Ezt, amikor elkezdtem a szolgálatomat, szépnek találtuk, semmi módon nem láttuk indokoltnak megváltoztatni, ezért tér el a mienk egy kicsit az általánosan megszokottól.

Miről is van itt szó? Amikor bejön a lelkipásztor, feláll a gyülekezet. Nem az ő tiszteletére, (ő is áll), hanem ezzel a testtartással is ki akarjuk fejezni, hogy tudjuk, ki előtt állunk: a mindenható Isten előtt, aki előtt nem vetem el magamat kényelmesen egy széken. Majd utána kényelmesen ülhetek és figyelhetek az igére, de egy pillanatig a testtartásommal is kifejezem, hogy felállok, meghajtom a fejemet, tudom, kinek a tiszteletére jöttem, és együtt alázzuk meg magunkat előtte. Ez egy pillanat.

Utána mindjárt elhangzik egy fohász: A mi segítségünk jöjjön az Úrtól, aki teremtett mindent... Ez meg azt van hivatva kifejezni, hogy Istent még tisztelni sem tudjuk az Ő segítsége nélkül. Nem vagyunk képesek Őt neki kedves módon tisztelni, hacsak Ő nem segít. Egyben pedig hitvallás is ez a mondat: hisszük, hogy annak az Istennek a tisztelésére jöttünk össze, aki szavával teremtette ezt az egész világmindenséget.

Szeretném kérni, hogy egyszer kíméletlen őszinteséggel vizsgáljuk meg, hogy hisszük-e ezt? Valóban az az Isten teremtett mindent, ami van, akinek a tiszteletére időnként összejövünk? Nem tudom, mi lesz az őszinte válasz. Nem baj, ha az lesz: nem hisszük, mert akkor legalább tudjuk, hogy mely hitetlenségünkből kell kigyógyulnunk. Csak meg ne tévesszük magunkat!

Utána elhangzik egy köszöntés, ami Pál apostol majdnem minden levelének az elején olvasható: Kegyelem néktek és békesség... Ez meg arra hívja fel a figyelmünket, hogy ajándékosztásra gyűltünk össze. A mi Istenünk, aki teremtett minket, most ajándékokat akar nekünk adni. Az ajándékainak a foglalata az Ő kegyelme és az a békesség, amit Jézus Krisztusban kínál a benne hívőknek. Mert a Biblia nyelvén a békesség nem azt jelenti, hogy éppen nincs veszekedés, hanem olyan közeg, amiben kibontakozhat valaki, egyre gazdagabb emberségre. A végén olyanná válhat, amilyennek Isten elgondolta. Olyan közeg, amiben élni lehet, nemcsak vegetálni, kínlódni, szenvedni, várni a végét, hanem élni. Boldogan, tartalmasan, Istennel közösségben. Tehát a második mondat erre emlékeztet, hogy itt ajándékok vannak kilátásban. Tessék tartani a kezeket, erősítsük a hitünket, s várjuk, hogy ebből az összességből most milyen részajándékot akar nekünk adni a mi Urunk.

Ezután következik a fennálló ének, amiben lényegében együtt elmondjuk ugyanezt valamilyen más megfogalmazásban. Ezt követi a hosszabb bibliaolvasás. Ezután az imádság jön. Ezt az első imádságot nevezik bűnvalló imádságnak vagy közgyónásnak. Az erdélyi református gyülekezetekben Kálvin János bűnvalló imádságát ilyenkor mindig elmondják, ugyanúgy, mint az istentisztelet végén a Mi Atyánkot el szoktuk mondani.

Sok minden lehet ebben az imádságban, de bűnvallásnak mindenképpen lennie kell, vagyis annak, hogy ki-ki közülünk tudatosítja, amit a kapernaumi százados mondott Jézusnak: Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj... Nem vagyok méltó, hogy szóba állj velem, arra meg végképp nem, hogy itt most ajándékokkal halmozz el engem. De rád szorulok, és mégis csak kérem szépen ezt, és bizalommal várom ezt. De ha semmit nem adsz, az is nagy dolog, hogy magad elé engedtél, és a hívőkkel együtt dicsérhetlek téged.

Ezt a bűnvalló imádságot követi egy ige, az a bizonyos feloldozás vagy abszolúció, amelyik ige az Isten bűnbocsátó kegyelmére hívja fel a figyelmünket, és azt hirdeti. Itt következik egy hosszabb ének, amelyikkel már készülünk az igehirdetésre. Itt szeretném kérni, hogy vegyünk részt mindnyájan az éneklésben. Nem tudom azt semmivel sem menteni, amikor valaki istentiszteletre jön és kivonja magát az Isten közös tiszteléséből, közben valami egészen mással foglalkozik. Nem kell ahhoz valakinek kitűnő hangjának lenni. Olyan hangon, amilyen van, a gyülekezet közösségében elvegyülve mondja együtt mindnyájukkal ezeket a szép ének-imádságokat. Vagy ha nem akarja, hogy hang jöjjön ki a torkán, akkor is a szemével követi, és az értelme meg a szíve imádkozik. Ez az imádság háza. Jézus is azt mondta. Amikor közösen imádkozunk, az pótolhatatlan, azt nem lehet otthon megvalósítani. Azt csak itt, a hívők közösségében lehet. Próbáljuk ki. Vásároljunk egy énekeskönyvet, hozzuk magunkkal mindig. Ismerjük meg az énekeskönyvünket ugyanúgy, mint a Bibliát, és ha valamelyik mellettünk ülő kedves testvérnél nincs éppen, akkor tartsuk oda, és vele együtt mondjuk ezeket az imádságokat.

Ez után az ének után hangzik el az alapige, idegen szóval textus, és annak a megmagyarázása: az igehirdetés. Ma azért olvastam fel alapigének éppen ezt, amit hallottunk, mert Pál apostol, amikor évekkel azután, hogy ott járt Thesszalonikában, és bizonyságtétele nyomán keresztyén gyülekezet jött létre, azon gondolkodik: minek is örül ő azóta is a legjobban, akkor leírja nekik ebben a levélben, minek örül: Azóta is és szüntelen hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik is bennetek, akik hisztek.

Vagyis mit mond itt az apostol? Azt mondja: nézzetek végig magatokon meg egymáson. Milyenek voltatok egy évvel ezelőtt, és milyenek vagytok most? Ég és föld! S mit gondoltok, mitől változtatok meg? Attól, hogy tanultunk retorikát és gyönyörűen beszéltünk nektek? Nem! Hanem attól, hogy amit Istentől vett igeként mondtunk, azt ti Istentől származó igeként befogadtátok, és ez munkálkodik bennetek. Akik hittel befogadták... nem azt mondták, milyen nyiszlett ember ez a Pál apostol, milyen hibákat ejt a görög nyelvben, látszik, hogy nem anyanyelve. Nem azt mondták, milyen furcsákat tanít - mint Athénben, hanem azt mondták: ezt üzeni nekünk az élő Isten? Akkor ehhez kell igazítani az életünket, és munkához láttak. Annak megfelelően kezdtek el élni, és az ige dolgozott bennük továbbra is. Kialakított bennük egy újfajta gondolkozást, új jellemet, ami Krisztushoz hasonlított. Új emberekké váltak.

Minden igehirdetés során ez történhet meg, és ez is beletartozna a testvérek készülésébe, hogy ezért könyörögjünk már hét közben is, hogy az a szegény lelkész, aki nincs birtokában az Isten igéjének, hanem neki is úgy kell elkérnie alkalomról-alkalomra, néha gyötrelmes módon, hadd értse meg, mit üzen Isten nekünk, és ne a saját ötleteit és olvasmányait ismertesse itt, fárasztva vele a gyülekezetet, hanem igét mondjon. Istentől vett élő igét, ami formálja az ő életét is meg a többiekét is. Igaz legyen: hogy az, aki hirdeti és hallja itt az igét, adja néki a szívét.

Ha ezért buzgóbban könyörögnénk, megváltoznék az istentiszteleteink légköre. Erőteljesebb ige hangozna, és Isten hatalmasan formálná mindannyiunk életét.

Ezután már csak egy ének következik, imádság, csendesperc, Mi Atyánk. Jó lenne, ha a csendesperc alatt valóban imádkoznánk mindnyájan. Ez a mi személyes imádságunk alkalma, és jó lenne, ha a Mi Atyánkot nem "ledarálnánk", nem idéznénk, hanem minden alkalommal imádkoznánk. Egyszer, amikor Isten megfeddett emiatt, hogy így mondtam el, hogy oda sem figyeltem közben, azóta még arra is vigyázok, hogy az asztalnál a családi körben elmondott és megszokott imádságokat minden alkalommal imádkozzam. Legyen az minden alkalommal újra hálaadás a mindennapi kenyérért és könyörgés Krisztus jelenlétéért.

Itt hangzanak el a hirdetések, amin sokan vitatkoznak, hogy kell, vagy nem kell. Úgy vagyok vele, hogy egyebek közt a hirdetésekből is kitűnik, hogy mint egy nagy család, úgy élünk, és egyre inkább így kellene élni. Amelyik családban vannak segítségre szorulók és vannak segíteni készek. Ezeknek azonban kölcsönösen tudniuk kellene egymásról. Ez itt történik meg. Ahol vannak pénzügyek, vannak új és új feladatok, amikre újabb és újabb vállalkozók, szolgálattevők kellenek. Nyilván törekedni kell arra, hogy minél rövidebben mondjuk el a hirdetéseket. Azon is lehet vitatkozni - amit sokan mondanak -, hogy jobb lenne az istentisztelet elején, hogy ne a végén zavarja meg az igehirdetésben kapott gondolatokat. Lehet, hogy egyszer áttérünk erre, de most minálunk a végén van.

Ezután vagy egy befejező ének és az áldás. Azt hiszem, mondani sem kell megint, hogy nem a lelkipásztor áldja meg a gyülekezetet. Mi ugyanúgy rászorulunk Isten áldására, és vágyakozunk az Ő áldása után, mint ahogy nem a lelkipásztor bocsátja meg a bűnöket, hanem hirdeti Isten bűnbocsánatát. Így hirdeti, hogy Isten meg akarja áldani az Ő népét, vagyis minden jó készen van Őnála, Őhozzá forduljunk továbbra is.

Ezt követi az istentisztelet befejező aktusa, az adakozás. A legtöbb gyülekezetben ezt külön szokták hirdetni. Mi tudatosan nem hirdetjük, azért, mert az az igazi, tiszta adomány, amire valakit Isten Szentlelke indít. Az nem fogja elfelejteni, és nem itt fog keresgélni a pénztárcában, hogy az aprójától hogyan szabaduljon meg, hanem az úgy jön ide, hogy elkészített adománya van. Ezt is Kárpátalján tapasztaltam most. Ott a templomba befelé jövet teszik a hívek az adományokat a perselybe. Az első aktus a hálának az aktusa. Hálát adok Istennek azért, hogy ezen a héten is hordozott, számíthattam rá, és egyebek közt így is kifejezem a hálámat. Ez se legyen előírás. Kit hogyan indít Isten Szentlelke, az az igazi.

Sok gyülekezetben legvégül el szokták még énekelni a Himnuszt. A Himnusz nem tartozik az istentiszteleti liturgiához. Annak nem szerves része, függelék a végén. Szeretném azonban megemlíteni, hogy nincs még egy nép, amelyiknek a nemzeti himnusza Istenhez címzett imádság lenne. A múltkor elolvastam néhány nemzeti himnuszt. Magasztalják a királyt, dicshimnuszokat zengnek a nép hőstetteiről, vagy egyszerűen üres a szöveg.

Nekünk megadatott, hogy a nemzeti Himnuszunk imádság lehet, tudom, hogy sokan vitatják egyik-másik kitételét, de ha csak annyit mond valaki hittel: Isten, áldd meg a magyart jó keggyel bőséggel (ahogy az eredetiben van ez, tehát kegyelemmel, mégpedig bőséges kegyelemmel, ott nem vessző van közte: jó kedvvel, vidámsággal és bővölködéssel áldd meg, hanem bőséges kegyelemmel, ezt kéri). Nincs még egy ilyen himnusz. Akkor mondjuk ezt el jó lelkiismerettel a mi Atyánknak, és ugyanolyan áhítattal, mint az összes többit.

Ennyit arról röviden, hogy mi történik egy istentisztelet alatt. Most kellene arról beszélni, hogyan kell ennek folytatódnia onnantól kezdve, hogy átlépjük az ajtó küszöbét. Mert a Biblia szerint Krisztus tanítványának vagy az egész élete istentisztelet, vagy semmit nem ér az az egy-egy óra sem, amit istentiszteletként ünnepel. Mert annak, ami itt történt, meg kell határoznia a továbbiakat. Ha Isten segít, erről majd jövő vasárnap este lesz szó. Csak szeretném megemlíteni, hogy nincs vége az istentiszteletnek az áldással, adakozással és a Himnusszal, hanem elkezdődhet valami új, valami jobb, valami más annak az életében, aki valóban tisztelte Istent, és közben tisztult az élete.

---

Imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, bocsásd meg, valahányszor úgy voltunk itt, hogy nem téged akartunk tisztelni, és egyáltalán eszünkbe sem jutott, hogy valamitől meg kellene tisztulnunk. Köszönjük, hogy ennek ellenére, türelmesen újra és újra magad elé engedsz, sőt hívogatsz minket. Nem akarunk visszaélni türelmeddel.

Könyörülj rajtunk, és Szentlelkeddel támassz a szívünkben igazi dicsőítést, hogy tudjunk téged szívből magasztalni. Merjünk bízni benned. Valóban néked adjunk hálát minden jó adományért és tökéletes ajándékért, és rád merjük bízni magunkat, szeretteinket, gyülekezetünket, népünket, ezt az egész világot.

Taníts meg minket most is úgy elmenni, hogy változzék utána valami az emberi kapcsolatainkban, szokásainkban, szókincsünkben, gondolkozásunkban, időbeosztásunkban, ahol beteg az életünk. Add, hogy akarjunk gyógyulni!

Köszönjük, hogy te ma is ki tudsz gyógyítani mindenféle lelki és testi erőtlenségből.

Ámen.