PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK |
Pasarét, 2002. július 25. Földvári Tibor |
Alapige: 1Pt 4,12-19; 5,10-11
Szeretteim! Ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék véletek. Sőt amennyiben részetek van a Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek. Boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket, mert megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke, amit amazok káromolnak ugyan, de ti dicsőítitek azt. Mert senki se szenvedjen közületek, mint gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó. Ha pedig, mint keresztény szenved, ne szégyellje, sőt dicsőítse azért az Istent, mert itt az ideje, hogy elkezdődjön az ítélet az Isten házán. Ha pedig először mirajtunk kezdődik, mi lesz azoknak a végük, akik nem engedelmeskednek az Isten evangéliumának. És ha az igaz is alig tartatik meg, hova lesz az istentelen és bűnös? Annak okáért, akik az Isten akaratából szenvednek is, ajánlják lelküket, mint hű Teremtőnek, jót cselekedve.
A minden kegyelemnek Istene pedig, aki örök dicsőségre hívott el minket a Krisztus Jézusban, titeket, akik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké, erősekké, szilárdakká és állhatatosakká, övé a dicsőség örökkön-örökké.
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, hódolunk előtted, mert segítettél erőtlenségeinkben is kitartani a hitben, megállni, benned bízó reménységgel rád tekinteni, és még az igazságtalannak tűnő szenvedések között is türelmesnek maradni. Hogy segítettél megélni mindazt, amiről beszéltél az elmúlt napokban. Áldunk, hogy a beléd vetett bizalom soha nem szégyenít meg. Könyörgünk, hogy ebben ne csak most, hanem ezután is élő hittel tudjunk reménykedni. Segíts, hogy ne féljünk a szenvedésektől. Szabadíts meg attól, hogy türelmetlenné legyünk azok között. Hadd tudjunk azokra úgy tekinteni, ahogyan igéd egyértelműen tanít minket, hogy tudjunk azon az úton járni, ahol Megváltónk is járt, tudjuk őt követni hittel.
Kérünk, hogy ha bármi miatt is a lelkünk háborogna, vagy fáradtak lennénk, belefáradtunk a hitünkért, vagy valami másért való szenvedésbe, hadd tudjunk előtted elcsendesedni. Szeretnénk tapasztalni Urunk, hogy valóban szárnyra kelhetünk, mint a sasok, azért mert rád tekintünk, benned bízunk.
Áldd meg mindazokat, akik pihennek, nyaralnak. Ha ide gondolnak, hadd teljesedjenek be a veled való találkozás és a közösség szeretetének örömével, békéjével. Add ezt a békességet testi, vagy lelki szenvedést hordozó testvéreinknek.
Köszönjük, hogy mindezt azért kérhetjük, mert Megváltónk nem csupán szenvedett helyettünk, hanem meg is halt, sőt fel is támadott, hogy dicsőségesen uralkodjon felettünk.
Ámen.
Igehirdetés
Péter apostol levelét tanulmányozva azt vizsgáltuk, amikor valaki a hitéért igazságtalanul szenved és kell tűrnie a sérelmet Istenre néző lelkiismerettel. Néhány példán figyeltünk meg pár helytelen viselkedési formát, majd arra kerestünk választ, hogy mit tanácsol Isten igéje, hogyan fogadja az ilyen fajta gonoszságot, támadást a hívő ember.
Most, folytatva a levél szenvedésről szóló tanításának a tanulmányozását, egyszerűen arra keressük a választ, hogyan tekintsen a hívő ember eme szenvedéseire.
Szeretnénk megvizsgálni, mit jelent Krisztus szenvedésében részesedni, és mit a Krisztus dicsőségében részesedni. Hogyan tekintsen tehát a hívő ember a szenvedéseire.
Az apostol, amikor a levél vége felé a megszólítja a hívőket, közülük különösen is azokhoz szól, akiket a szeretteim, a nagyon mély lelki közösséget és szeretetet tükröző szóval illet, akik mindenképpen helytelenül tekintettek a hitükért hordozott szenvedésekre. Krisztus nyomdokait követve meglepőnek, sőt rémisztőnek érezték azt a szenvedést, próbát, amibe kerültek. Csodálkoztak, sőt háborogtak is, teljesen idegennek tűnt számukra az a helyzet, amibe kerültek a próbáltatás végett.
Az igerész 4. versében hasonló állítmánnyal találkozunk, amit a Károli fordítás így fordít: ami miatt csodálkoznak. Ott a pogányokról szól, az istentelenekről, akik azon csodálkoznak, hogy a megtért hívő emberek már nem úgy élnek, mint korábban, nem tartoznak közéjük, nem vállalják velük a közösséget, most pedig csodálkoznak a hívő emberek, hogy a hívő élet szenvedéssel is jár. Amíg a pogányok csodálkozása természetes, a hívők csodálkozása megengedhetetlen. Ezért az apostol szeretetteljes pásztori lelkülettel arra tanítja és bátorítja őket, hogy valóban hogyan is gondolkozzanak másképpen arról a szenvedésről, amibe kerültek ebben a próbában. Hangsúlyozza, hogy semmiképpen nem lehet idegen és meglepő számukra, hogy igazságtalanul kell szenvedniük Krisztusért. Nem lehet idegen, mert amikor gúnyosan keresztényeknek nevezték őket az ellenségeik és kinevették, - emlékszünk, hogy először, minden valószínűség szerint csúfolva - Anthiókiában nevezték kereszténynek a tanítványokat, ami azt jelenti, hogy Krisztust követő, krisztusi, akkor ez a név önmagában hordozza a szenvedés lehetőségét, sőt szükségességét is. Ha Krisztust követik, akkor a szenvedéseit is követni fogják és Jézus erről beszélt.
Másodszor és ezt talán még hangsúlyosabb, aláhúzza, hogy ilyen helyzetben a hívők a Krisztus szenvedéseiben részesednek. Az Urat követik, és amikor szenvedniük kell, akkor Krisztus szenvedéseiben részesülnek. Természetesen itt nem arról van szó, hogy a hívő ember hozzátesz valamit Jézus Krisztus megváltó szenvedéseihez és halálához, vagy valamely részét meg kell, hogy ismételje, hiszen az Írás egyértelműen tanítja, hogy Krisztus örökre tökéletekké tette a megszentelteket. Nem a helyettes áldozat elszenvedéséről, megismétlődéséről, vagy valami hiányosságának a kipótlásáról van itt szó, hanem arról, hogy Jézus Krisztus vállalja a hívőkkel való közösséget akkor is, amikor szenvednek. Jézus Krisztus azonosul népével, nemcsak az örömeik idején, hanem nehézségeik során is. Amikor az övéi őérte, vagy az ő nevében szenvednek, akkor tulajdonképpen ő szenved.
Amikor Pál apostol a Róma 8,17-ben azt mondja, hogy vele együtt szenvedünk, hogy majd vele együtt is dicsőüljünk meg, akkor ez azt jelenti, hogy nemcsak mi szenvedünk vele, hanem ő is szenved mivelünk, mert szoros közösségben van Isten népe az Urával. A Péter 4,1 is erre utal: "minthogy azért Krisztus testileg szenvedett, fegyverkezzetek fel ti is azzal a gondolattal, hogy aki testileg szenved, megszűnik a bűntől". Itt a Krisztussal való közösség hatásáról van szó. Amikor testileg szenved a hívő ember, akkor igazolja élete, hogy ő valóban szabad a bűntől. A testi szenvedés közepette sem kell bűnbe esnie, sőt tisztul az élete, ha szükséges.
Jézus tehát azonosítja magát övéivel, ezért részesednek szenvedésében, amikor prédikálnak, nevéről bizonyságot tesznek, mennek a misszióba és ott éri gyalázás őket, vagy egyszerűen élik a maguk egyszerű és csendes életét és gyalázzák nevüket, s így akkor tulajdonképpen Jézus Krisztus szenved. Nem a hívő embert bántják sohasem, hanem a hívő emberben lévő Urat. Hiszen ha ő nem lenne ott, akkor nem is kellene szenvedni Jézus nevéért.
Ez adott sokaknak erőt, amikor már alig tudták hordozni a szenvedést, s kezdtek csodálkozni azon, hogy miért kell ilyen nehéz helyzetekbe kerülni. Amikor azonban megértették, hogy mindez az Úrért van, mert aki titeket bánt, az őt bántja, aki titeket hallgat, az engem hallgat, aki titeket megvet, engem vet meg hangsúlyozza János evangéliumában.
Krisztus szenvedéseiben részesednek, s ez óriási kiváltság, méltóság, hogy szenved az ember és így Jézus Krisztus szenved. Ezt a terhet azonban ő segít hordozni is. Ezért folytatja az apostol, hogyha valaki Istenre néző lelkiismerettel tud szenvedni, és szenvedését Krisztus szenvedésében való részesülésnek látja, akkor tapasztalja azt is, hogy megnyugszik rajta Krisztus Lelke és az Isten Lelke. Az Úrral való közösség abban is megnyilvánul, hogy a Szentlélek különleges módon betölti és megnyugszik rajta.
Az írásmagyarázók többféle magyarázatot adnak arra a kifejezésre, hogy megnyugszik rajtatok a dicsőségnek és az Istennek Lelke. A dicsőség lelke kifejezésről vannak, akik azt mondják, hogy itt arról van szó, amikor megnyugodott a Szent Sátor felett az Isten dicsősége felhő képében. Mások arra utalnak, hogy itt Ézsaiás próféta könyve 11. része 2. verséből idéz a szentíró, ahol egyértelműen messiási próféciáról olvasunk. Jézussal kapcsolatban azt mondja: "akin az Úrnak lelke megnyugszik, bölcsességnek és értelemnek lelke, tanácsnak és hatalomnak lelke, az Úr ismeretének és félelmének lelke". Mivel Péter erre az ézsaiási próféciára utal, ezért a dicsőség lelke kifejezés helyett lehetne azt is mondani, hogy Krisztus Lelke. Akkor viszont itt a Szentháromság Lelkére történik rövid utalás, a Szentléleké, Krisztusé és Isten Lelke. Mindenképpen, bármelyik magyarázatot is fogadjuk el, az áll itt, hogy valamilyen módon Isten Lelke, a maga békességével, nyugalmával áthatja a hívő embert, amikor nagyon szenved. A szenvedés közepette tehát tapasztalja Isten Lelkének a munkáját, jelenlétét.
Erről olvasunk már az első keresztyének, az első gyülekezet életében az Apostolok cselekedeteiről írott könyvben. Pétert és Jánost megfenyegetik, hogy ne beszéljenek többé Jézus nevében. Ők visszamennek a közösséghez, amely elkezd imádkozni, dicséri az Urat és erőt kér, majd ezt olvasható: "Miután könyörögtek, megmozdult a hely, ahol összegyűltek és megteltek mindnyájan Szentlélekkel és az Isten beszédét bátorsággal szólták." Tehát nem a félelem töltötte be őket, hanem a bátor bizonyságtevés lehetősége. Tudták, hogy ők nem hallgathatnak, nekik újra bizonyságot kell tenni az Úrról. De nyugalom töltötte el őket, annak ellenére, hogy megfenyegették.
Amennyiben valaki közülünk próbál bizonyságot tenni, esetleg a főnökének, vagy olyan személynek, akit sokra tart, de akitől fél is egy kissé, és az a személy nem hajlandó meghallgatni, talán elkergeti, s ha ismét mennie kell hozzá, s talán kissé remeg. A hívő ember mégsem fél ilyenkor, mert megnyugszik rajta a dicsőség Lelke, betölti őt Isten békéje. Amennyiben valaki naponta hordozza az ilyen szenvedést a családban, munkahelyen, akkor sem elfojtott indulatokat kell hordoznia, nem kerül keserű, depressziós hangulatba újra, meg újra, hanem egyszerűen betölti őt a jézusi türelem, az elhordozott szenvedés békessége. Nem azért, mert magából kierőlködi, hanem mert Isten Lelke áthatja az egész lényét.
Átéltük-e már ezt mi, mert szenvednünk kellett valamilyen igazságtalanságért. A hit átéli, mert Istenre tekint, Jézusra néz. Nemcsak Isten lelkének a nyugalma és békessége, hanem öröme és boldogsága is betölti azt, aki Jézusra tekint ekkor. Lehet, hogy még sír, folynak a könnyei, de mégis belülről fakadó öröm van életében. Talán emlékszünk, hogy Jézus boldog mondásai közül is az egyik arra utal, hogy boldogok vagytok, ha háborgatnak titeket az én nevemért. Azt mondja: örüljetek és örvendezzetek, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben, mert így háborgatták a prófétákat is, akik előttetek voltak. Itt is azt mondja, hogy boldogok vagytok, ha Krisztus nevéért gyaláznak titeket. Pál apostol a Korinthusiakhoz írott második levélében azt írja: "mint bánkódók, mégis mindig örvendezők" (6,10). Mint szolgáló tett itt bizonyságot az életéről. Fontos, hogy nem kényszeredett, kierőszakolt mosoly az arcon, mert a keresztény embernek így kell szenvedni, hanem belülről fakadó öröm. Az Úr Jézus Krisztusra tekintő hitből fakadó öröm, a lélek gyümölcse öröme.
Itt nem arról van szó, hogy már látom a jövőt, hanem még szenvedek, még hordozni kell a szenvedés terhét, bánkódását, de mégis belülről a szívben már öröm van. Gondoljunk Dávid életének a példájára. Zsoltáraiban hányszor kesereg az elején, de amikor megfogalmazza Istenbe vetett hitét, a zsoltár végén öröm, boldogság tölti be és ezt vallja meg. Még szenvedett Dávid, de belső nyugalom, béke, sőt öröm volt a szívében. Vajon ilyen öröm jelenikmeg szívünkben, amikor hazatér az a valaki, akit elhordozni kell szeretettel, vagy a munkahelyünkön belép az ajtón az a személy, akit már nagyon nehéz elviselni, aki a hitünk miatt bánt.
Nekem sem volt egyszerű ezt megélni és ma sem könnyű. Mindig imádkoznom kell, mert nehéz rájuk mosolyogni őszintén, azonban mégis lehet őszintén és szívből, de csak akkor, ha az Úrra nézek.
Még egy jellemző, hogy nem csupán a Krisztus szenvedéseiből való részesülés, nem csupán Isten békességének, nyugalmának, sőt örömének a jelenléte jellemzi már a szenvedés jelenében a hívő embert, aki tudja, hogy Jézusért szenved, és ezt szeretettel elfogadja, hanem, még ha elbukik is talán eme szenvedés közepette, akkor is tudja, hogy van az Úrnál bocsánat, hogy az Úr tisztogatja. "ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett jelenik meg köztetek." Péter már az előző részekben is többször utalt arra, hogy ezek a szenvedések mindig próbák, mert Isten tisztítja övéit, mint ahogyan az aranyat tisztítják a tűzben. "Hogy a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, tisztességre és dicséretre méltónak találtassék a Jézus Krisztus megjelenésekor."
Még akkor is ott lehet a szívünkben a békesség, és az Úrba vetett bizalom öröme, hogyha éppen elbuktunk a szenvedések között, türelmetleneknek bizonyultunk? Nem volt alázat elhordozni? Nem bírtuk megállni, hogy ne szóljunk vissza, pedig most hallgatni kellett volna? Igen, mert amikor végre mégis hittel tekint a maga szégyenében az Úrra, akkor rádöbben arra, hogy próba volt, és noha elbukott, az Úrnál ott van a bocsánat, s megtisztít, egy újabb salak égett le róla. Ha pedig nem esik el, akkor tudja, hogy a hitét erősíti, az Istenbe vetett bizalmát szilárdítja meg az ő ura.
Az 5,10-ben olvastuk: "a minden kegyelem Istene pedig, aki az ő örök dicsőségre hívott el minket a Krisztus Jézusban, titeket, akik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen tökéletesekké." Itt abban az értelemben beszél a tökéletességről, hogy valami teljessé válik, valamit ad Isten, hogy a teljes felszerelés rajta legyen a hívő emberen. Erősekké, szilárdakká és állhatatosakká próbálja, mint az aranyat, hogy a salak kiégjen, hogy egyre értékesebb legyen ez a drágakő, illetve, erőssé, szilárddá és állhatatossá teszi a hívő embert. Pontosan azért, hogy kitartson, a végén megálljon a hitben. Hiszen erről van szó, a hívő embernek meg kell állnia, mert aki mindvégig megáll, csak az üdvözül. A jelen szenvedései közepette is hittel kell megállnia.
A hívő ember igazolja az engedelmességét itt is. Rácsodálkozik arra, hogy idáig sohasem sikerült, de mostantól fogva mégis Isten uralkodik az indulatain, szaván, mégis meg tudja állni, amit meg kell. Jézus is azt mondta, hogy tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, mert ez által Isten megdicsőíttetik a hívő ember életében.
A keresztényt gyalázzák hitéért, szenved a hite miatt. Ha elbukik, jogos a gyalázás, hiszen elbukott. De mivel ott van a Jézus Krisztusi bocsánat, ezért mégis az Urat dicsőíti az élete, mert megvallhatja, hogy nem tökéletes, de Isten kegyelme ennél nagyobb, megbocsát neki. Ha erre nem hallgat a hívő embert bántó másik, akkor is az Úr megdicsőíti a maga nevét gyermeke életében.
Az Urat dicsőíti, ahogyan Jézus Krisztus is tette. Azért hangsúlyos ez a kifejezés, mert a szenvedés közepette még ha elbukik is a hívő ember, az életével Istent dicsőíti, valamint hogyha a jelen szenvedéseit a jövő szempontjából nézzük, akkor az derül ki, hogy az Isten meg fogja dicsőíteni a hívő embert, amikor az Úr visszajön. A Krisztusért hordozott szenvedéseket, a Krisztus szenvedésében való részesülésünket a jövő szempontjából figyelve, igaz az az ige, amit Pál apostol úgy fogalmazott meg, hogyha vele együtt szenvedünk, vele együtt fogunk megdicsőülni is. Akinek része van Krisztus szenvedéseiben, annak ama napon, a jövőben Krisztus dicsőségében is része lesz. Isten kegyelme, a minden kegyelem Istene az ő örök dicsőségére hívott el minket Krisztus Jézusban. Isten megdicsőíti a maga nevét az övéi életében ama napon is. Ezt tette Jézus Krisztusnál, Jézus hordozta a maga szenvedéseit, hogy megváltsa az övéit, s szenvedése, a kereszt útja mégis a dicsőségre vezetett.
János evangéliuma 17. részében azt mondta: "én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, amit rám bíztál, hogy végezzem azt. És most te dicsőíts meg engem Atyám, te magadnál azzal a dicsőséggel, amit bírtam tenálad világ létele előtt." A Fil 2,5.-beli Krisztus himnusz azt hangsúlyozza, hogy az a Jézus, aki megalázta magát halálig, mégpedig a keresztfának haláláig, olyan nevet kapott az Istentől, amely minden név felett való. Isten felmagasztalta őt, hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, a mennyeieké, földieké és föld alatt valóké. S az egész Újszövetség, leginkább a Jelenések könyve írja le, hogy milyen dicsőségben él most a mi Urunk. Péter levele is utal Jézus mennybe menetelére a 3. rész végén. Jézus Krisztus szenvedéssel teli élete is tehát a dicsőségbe haladt. Ez az az Úr, akinek a dicsősége egyszer meg fog jelenni. Örüljetek, hogy az ő dicsősége megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek. Mi ezt a dicsőségben megjelenő Urat várjuk. Milyen érdekes és bátorító, hogy amikor a presbitereknek hangsúlyozza, hogy mint jó pásztorok vezessék a rájuk bízottakat, akkor erre a visszatérő Úrra így utal: "s mikor megjelenik a főpásztor, elnyeritek a dicsőség hervadatlan koronáját." A jó pásztor meghalt értünk, életét is odaadta, szenvedett és mint főpásztor jön vissza dicsőségesen, hogy mindenki megláthassa ki is ő valójában. A szenvedő keresztény is ezt az urat várja. Csakhogy most az a hangsúlyos, hogy nemcsak ezt az Urat várja, hanem mindazt, ami ezzel az Úrral érkezik a számára, mert aki Krisztus szenvedéseiben részesül, az Krisztus dicsőségében is részesülni fog.
A főpásztor, mint jó pásztor hozza mindazt, amit megszerzett az örökösöknek. Pál apostol a Római levél 8. részében arról beszél, hogy a hívők, ha pedig gyermekek, örökösök is, örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt dicsőüljünk meg. Mivel a hívő ember vele együtt szenved, ezért tudja, erre tekinthet, meg is dicsőíti őt Ura. Ez biztos örökség, nem veszhet el, mert a minden kegyelem Istene örök dicsőségre hívta el az övéit. Itt olyan értelme szerepel az elhívott állítmánynak, ami nem azt jelenti, hogy hív, aztán vagy megyek, vagy nem, hanem a kiválasztó és elhívó kegyelemnek a biztos elfogadására, amely Isten megtartó hatalma. A minden kegyelem istene megtartja az övéit, örök dicsőségre hívott el, és ezt ő el is végzi. Ezért mondja a 4. részben, hogy örülhettek a jelenben, mint akik tudjátok, hogy a jövőben vigadozva örvendeztek. Két olyan igét használ az örömre itt a szentíró, aminek a legjobb fordítása: vigadozva örvendezni, nagyon örülni.
A Jelenések könyve szimbolikus képei próbálják leírni a leírhatatlant, és az egyik képben a vőlegény és a menyasszony kapcsolatával írja le, hogy milyen a hívő ember Urához való viszonya. A főpásztor, mint mennyei vőlegény érkezik, hogy vigadozva örvendezhessen majd a menyasszony. Aki volt már menyasszony, az tudja, hogy mit jelent a mennyegző napja. Hiába hoznak hamis híreket a vőlegényről, hiába szidalmazzák a menyasszonyt a vőlegény miatt, mivel szereti a vőlegényét, türelmesen vár, mert tudja, eljön az öröm pillanata, amikor végre megérkezik, akkor minden kiderül. Ezért mondja tehát, hogy a jövőre nézve az örömteli boldogság kiteljesedik. A hívő ember erre tekint a jelenében. Nem kell félnie a jövőre nézve sem attól, hogy ha elesik, akkor elveszne. Amikor azt mondja a szentíró, hogy itt az ideje hogy elkezdődjék az ítélet az Istennek házán, ha pedig először mirajtunk kezdődik, akkor mi lesz azokkal végül, akik nem engedelmeskednek az Isten evangéliumának. S ha az igaz is alig tartatik meg, hova lesz az Istenre mért bűnös". Ezzel nem akarja a bizonytalanságot munkálni a szenvedő keresztény hitében, hanem pontosan a bizonyosságot. Nem szeretném ezt a két igeverset a maga teljességében magyarázni, csak a témánk szempontjából hangsúlyozni, hogy a büntető ítéletet Krisztus elszenvedte. Az ősi szövegben az áll, hogy elkezdődik az ítélet az Isten házától, vagy házából. Nem arról van tehát szó, hogy ama napon, amikor jön a vőlegény, akkor megítéli mindazt, ami hiba, bűn volt az életünkben. Hát nem kell ítélni bennünket, hiszen Jézus magára vette az ítéletet. Az Isten házán úgy kezdődött el az ítélet, hogy amikor megtértünk, akkor elfogadtuk, méltók lennénk rá, de az Úr magára vette helyettünk és érettünk. Csak ezért is, pontosan ezért mentünk hozzá bűnbánattal, ahogy Saul is tette, amikor megtért a Damaszkuszi úton.
De arról is szó van, hogy Isten gyermekének meg kell állnia a hitben; "az igaz is alig tartatik meg". Azaz, a hívő élet nem egyszerű, hanem harcokkal, szenvedésekkel teli. Aki mindvégig megáll, az üdvözül. A hívő embernek meg kell állnia a hitben. Arra utal, hogyha ezt éli meg a hívő ember a földi élet szenvedései között, hogy nem is olyan egyszerű követni a Megváltót, szenvedni az ő nevéért, boldogan, örömmel az ő békéjével, hanem bizony kemény harc, akkor jogosan felmerül benne, mi lesz az istentelenekkel és bűnösökkel? Ha Isten így viszonyul a maga szeretetével is a hívőkhöz, mert igazságos és szent, mi lesz majd a sorsa az istenteleneknek és bűnösöknek? A kárhozat. A hívő pedig soha nem fog elveszni, mert Jézus magára vette bűneit.
A kísértések és szenvedések között tehát, ha elesünk is, nem tudjuk hordozni a Krisztusért hordozott szenvedés terhét, akkor nemcsak a jelen miatt nem kell félnünk, és rettegnünk, mert a Megváltónk szenvedett helyettünk és értünk, hanem a jövő felől is bizonyosak lehetünk. Ő akkor is megtart bennünket. Ez nem szabadossá tesz, hanem inkább igazzá válik az, amit a Filippi levélben hangsúlyoz az apostol a keresztényeknek: "félelemmel és rettegéssel vigyétek végbe a ti üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást, jó kedvéből". A jövőre nézve is tehát Isten gyermeke tudja, hogy most szenvednie kell, de ezzel készíti az ő Ura a dicsőséget, azt amit neki megígért. S hiába esett el, a hitét az igazolja, hogy azonnal megújul, megtisztul, és mindig így megáll, mert a szenvedő hívő ember hitét is mindig a hűség és a kitartás jellemzi. Tudja, hogy a szenvedés útja nehéz, de a cél bizonyos. Az 5,10 azt mondja: "akik rövid ideig szenvedtetek, ő maga tegyen erősekké, szilárdakká és állhatatosakká".
A hit mindig közelinek látja a célt. Nehéz az út, de a cél közel van. A lelki élet látcsöve a reménység, mert a reménység közelinek látja az Úr jövetelét. Ezért vár türelemmel. Nem véletlen, hogy az apostol az örök dicsőséget állítja szembe a rövid ideig való szenvedéssel. Majd valóban csak ama napon fog ez kiderülni a maga teljességében számunkra, de akinek van helyes látása a szenvedések között, az már most is átélhette, tapasztalhatta, hogy csakugyan igaz az, hogy az Úr örök dicsőségéhez, az örökélethez viszonyítva micsoda a szenvedés: csak pillanatnyi.
Erről beszél Pál apostol a 2Kor 4-ben: "azért nem csüggedünk, sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul, mert a mi pillanatnyi, könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk. Mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok örökké valók." Péter ezért hasonlítja az örök dicsőséget a rövid szenvedéshez. Rövid szenvedés, örök dicsőség.
Tudunk-e mi így tekinteni a szenvedések között is arra, hogy az Úrért szenvedünk, ezért az ő szenvedésében részesülünk, ezért megnyugszik az ő lelke rajtunk. Az ő boldogsága és öröme tölt be és ezt az sem akadályozza, ha netán elbukunk a szenvedések között, mert van megújulás, megtisz-tulás, s eme szenvedések között hittel tekinthetünk előre, a jövőre, ami örök dicsőséget szerez nekünk, Isten kegyelméből, mert mindent Isten kegyelme végez. Ha valaki így tud tekinteni Krisztusért hordozott szenvedéseire, az meg fogja tapasztalni, s át fogja élni azt a csodát, hogy a szenvedő keresztény nem a szenvedése végét várja, hanem mindig a végcélját, ami az örök dicsőség lesz.
Imádkozzunk!
Urunk mi alázattal megvalljuk neked, hogy legtöbbször, amikor szenvednünk kellett a te nevedért, akkor is azt vártuk, hogy mikor lesz már vége, mert oly nehéznek tűnt és nem tudtunk benne örülni, nyugtalan volt a lelkünk, megrémültünk, féltünk. Köszönjük, hogy most arra buzdítottál minket, hogy tekintsünk tereád, ne a pillanatnyi szenvedésre, hanem arra az örök dicsőségre, amit tulajdonképpen te magad jelentesz a számunkra. Köszönjük, hogy az Atya csakugyan veled együtt mindent nekünk adott kegyelemből.
Édesatyánk, könyörülj meg rajtunk, hogy tudjunk mi hittel szenvedni, hogy ne a láthatókra nézzünk, hanem a láthatatlanokra, tereád. Köszönjük, hogy a te kegyelmed elég nekünk is a megmaradáshoz, a kitartáshoz. Segíts abban, hogy egyre kevesebbszer kelljen elbuknunk az érted való szenvedések közepette is, hogy a te neved hadd dicsőítessék általunk.
Arra nézve is, hogy a nehéz embereinket is tudjuk szeretettel hordozni, s ha mégis szólnunk kell, ne az indulat szava, hanem az irgalom, s szánalom szava hangozzék. Hogy tudjunk imádkozni, magunkért, másokért, amikor szenvedünk. Tudjunk úgy tekinteni népünk sorsára is, hogy a hívő ember imádságának nagy haszna van. Bocsássad meg, hogy annyi szenvedés után sem tudta népünk megtanulni, hogy csak nálad van a megoldás. Imádkozunk népünk vezetőiért. Munkálj bennük istenfélelmet és add, hogy bölcsen vezethessék népünket.
Imádkozunk azokért, akik most hordoznak elhordozhatatlan szenvedéseket a te nevedért. A távoli misszióban szolgálatot teljesítő testvéreinkért, azokért, akik készülnek a halálra teérted. Segítsd őket. Kérünk, áldd meg Csépe Andreát is, munkáld, hogy fizikailag és lelkileg is legyen ereje ahhoz a szolgálathoz, amit rábíztál.
Kérünk, hogy segítsd meg a mi csendes missziói munkánkat is a magunk helyén. Add, hogy a félelem miatt ne hallgassunk sohasem. Hogy tudjunk rád tekintő hittel mindig a jövőre is nézni. Hogy a jelen nehézségei, próbái, kísértései ne tudják elvenni tekintetünket rólad, s a jövőnkről. Ezért munkálj a hitünk mellett reménységet is mibennünk.
Ámen.