PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2009. január 25. (vasárnap) Cseri Kálmán

KÖZÖNY

Alapige: 5Móz 22,1-4

---

Imádkozzunk!

Mindenható Istenünk, szerető mennyei Atyánk, köszönjük ezt a nagy kiváltságot, hogy színed előtt állhatunk, nem egyedül kell valahogyan keresnünk téged, hanem te keresel és találsz meg bennünket, elveszetteket, és megajándékozol minket a gyülekezet közösségével is.

Köszönjük, hogy úgy jöhetünk hozzád, amint vagyunk. Te úgyis a szívünket látod, és nem a felszínt. Bocsásd meg, hogy olyan sok mindenben hozzászokunk a képmutatáshoz. Olykor már magunk is elhisszük, hogy a hamisság az igaz.

Ezért kérünk most újra: segíts megismerni természetünket. De segíts megismernünk téged is. Olyan hamis elképzeléseink vannak rólad, és tudjuk, Atyánk, hogy a te isteni személyed titka nem fér a mi szűk agyunkba, de szeretnénk a hitünkkel komolyan venni, hogy az vagy, akinek kijelented magad.

Köszönjük, hogy az elmúlt héten is olyan sokféleképpen jelt adtál magadról, gondviselő szeretetedről, bűnbocsátó irgalmadról, isteni hatalmadról. Bocsásd meg, ha nem vesszük észre a te kezed munkáit körülöttünk és az életünkben.

Alázatosan kérünk: végy munkába most is minket. Annyi híja van még a hitünknek, a békességünknek, a reménységünknek. Olyan félkész állapotban vagyunk. Hisszük, hogy te, aki elkezded valakiben a jó munkát, el is végzed azt.

Kérünk, hogy kezdd el, ha lehet mindannyiunkban, és akiben már elkezdted a te isteni türelmeddel, folytasd azt. Olyan nagy szükségünk van rád. Ha csak az elmúlt hét terheit, gondjait, csalódásait, fáradtságát tartjuk szem előtt, az is meghaladja az erőnket, és te azt mondtad: mindenre lehet erőnk a veled való közösségben. Ajándékozz meg ezzel a közösséggel.

Kérünk, Urunk, hogy ne üres szólamokként hangozzanak ezek a mi fülünk számára, hanem hadd tapasztaljuk nap mint nap, hogy te élő Úr vagy, akinek fontos a mi kicsi életünk is, aki mindent elkészítettél, amire szükségünk van ebben az életben és az örök életben. Kérünk, tedd fontossá számunkra az utóbbit is.

Tedd ezt a csendes órát is most a te ajándékozásod alkalmává. Nyújtjuk a hitünk kezét, akármilyen kicsi is ez a hit és remegő ez a kéz, kérjük, várjuk azt, amivel te akarsz most megajándékozni. Olyan sok mindent megpróbáltunk előírni neked, most szeretnénk azzal dicsőíteni, hogy teljesen rád bízzuk, mit mondasz, mit adsz nekünk, vagy mit akarsz kivenni az életünkből. Kérünk: tisztíts, munkálkodj bennünk igéd és Lelked által.

Ámen.

---

Igehirdetés

Január utolsó vasárnapja jó ideje már a leprások világnapja. Ilyenkor sok keresztyén gyülekezetben megemlékeznek a leprás betegekről és a köztük folyó orvosi és lelki munkáról. Isten kegyelméből több mint húsz éve mi is tevékenyen részt vehetünk ebben a szolgálatban: fáslik, lepedők küldésével, imádsággal és anyagi támogatással.

A lepra sokáig gyógyíthatatlan fertőző betegség volt, ma már megvan a gyógyszere, és ha idejében felismerik, akkor egy gyógyszerkombinációval gyógyítható. Ha azonban későn születik meg a diagnózis, akkor még mindig megfordíthatatlan, és maradandó elnyomorodás követi a betegek életében.

A leprabacilus az érző idegeket támadja meg. Aki megbetegszik, annak érzéketlenné válik a keze, lába, és emiatt sok baleset éri ezeket a betegeket: szögbe lép, felsérti a lábát, megégeti a kezét, és nem érzi. Ezek a sebek sokszor elfertőződnek, és ebből lesz a még nagyobb baj. Aztán a későbbi stádiumban lehullanak a leprás beteg kiálló testrészei: az ujjai ízenként, ott marad a kézfej, egy csonk, lehullik az orra, füle, és az ilyen beteg természetesen munkaképtelenné válik. Ezenkívül, mivel fertőző, minden ázsiai és afrikai országban kiközösítik ezeket a betegeket az emberi társadalomból.

A keresztyén lepramisszió az egész embert igyekszik szeretettel körülvenni. Jézus Krisztussal is meg akarja ismertetni ezeket a betegeket, ugyanakkor igyekszik emberi méltóságukat is helyreállítani. A legtöbb keresztyén lepramissziós kórházban van művégtagokat gyártó műhely, és igyekeznek lehetővé tenni, hogy a megnyomorodott betegek is valamilyen hasznos tevékenységet folytathassanak, tudjanak dolgozni valamit, és embernek érezzék magukat.

1981 óta, mióta megvan a gyógyszer, tizenötmillió leprást gyógyítottak meg, de ma is legalább tizenötmillió leprás beteget tartanak számon. Ennél azonban sokkal több beteg lehet, mert sokan titkolják a betegségüket, hogy ne közösítsék ki őket. S mivel titkolják, ez a fertőzésnek a melegágya. Azt mondják a hozzáértők, hogy átlagosan minden második percben derül ki valakiről, hogy leprás beteg. A lepra tehát "hódít" napjainkban is. Ne szűnjünk meg minden lehető módon támogatni azt a szolgálatot, amelyik elindult a leprás betegek érdekében.

Ez a bizonyos gyógyszer nem túl drága, de sok helyre mégsem jut el. Fontos, hogy távoli országokból, például tőlünk is, érkezzék oda segítség. Mai perselyünkkel is ehhez akarunk hozzájárulni.

Ennyit erről a betegségről, mivel ma van a leprások világnapja. Most azonban arról a lelki lepráról szeretnék szólni, amiről alapigénkben olvastunk. Az elmúlt héten, éppen tegnapelőtt sokan olvastuk a kalauz szerint a Mózes 5. könyve 22. részét, és itt olyan lelki kórról, betegségről van szó, amelyik nem új jelenség, de napjainkban tömegeket fertőz meg, és egyre lejjebb kerül az alsó korhatár. Csodálkoztam, amikor fiatalok között is egyre gyakrabban találkoztam ezzel a betegséggel, de ma már a kisgyerekeket is megfertőzi. Ez a közöny, a közömbösség: Nem érdekel, nem rám tartozik, nem az én dolgom, majd valaki elintézi.

Ez a betegség is érzéketlenséggel kezdődik. Az ilyen ember képtelen beleérezni egy másiknak a lelki helyzetébe. Képtelen őszintén együtt érezni másokkal. És ha látja is valakinek a baját, nem mozdul a keze, lába, esze, szíve, hogy valamit tegyen az érdekében.

Az ilyen lelkileg érzéketlenné vált közönyös ember nyugodtan elmegy a másik nyomorúsága mellett. Nem rendítik meg már a tragédiák sem. Nem szorul össze a szíve, amikor látja valakinek a baját. Következésképpen nem mozdul a keze sem, hogy segítsen azon. Nem új jelenség ez, hiszen olvastuk az igében, hogy már akkor is ismert volt, de különösen sok veszélyt rejt magában az, hogy tömegek fertőződnek meg általa.

Már Mózes idejében figyelmeztetnie kellett Istennek az Ő népét, hogy ne nézzék el egymás baját: "Ne nézd el, ha embertársadnak az állata elcsatangol, ne menj el mellettük közömbösen, hanem tereld vissza hozzá. Ha pedig nem tudod, hogy kié, akkor vidd haza magadhoz (nyilván addig etetni kell, gondozni kell), és ha megtudod, akkor add vissza neki. Ezt tedd mindenével: ruhájával, akármit, amit találsz. (...) Nem szabad közömbösen elmenned mellette."

És "ha az állata összeesik a nagy teher alatt, amit vinnie kell, akkor megint csak nem szabad közömbösen elmenned mellette, hanem segíts neki lábra állítani!" - Mert úgy látszik, voltak olyanok, akik közömbösen elmentek mellette, és nem segítettek lábra állítani.

Vagy talán még olyanok is voltak, akikkel sajnos néhányszor találkoztam, hogy ha az ellenségének az állata esett össze a teher alatt, még örült is neki. Ahogy a kicsik szokták mondani, és ezt kicsiktől hallottam a leggyakrabban: bibi-be! A kárörömnek ez a kifejezése. Úgy kell neki! Megérdemelte. És még az ideológiánk is megvan rá: érvényesült az igazság: elveszítette, tönkrement neki, összeesett az állata, úgy kell neki! Én pedig közömbösen elmegyek mellette.

Nem az lenne a természetes, hogy ha látom, valami baja van, akkor segítek? - Miért én? Ez a kérdés szokott elhangozni. - Mert én láttam meg, hogy baja van. Esetleg körülnézek, van-e ott még valaki, akivel összefoghatunk és segíthetünk. Ha nincs más, akkor az én feladatom. Mert attól kezdve, hogy tudomást szereztünk valakinek a nyomorúságáról, felelősekké lettünk érte. Erről a Biblia világosan beszél. Ha pedig értékekről van szó, mint az ő állata, ruhája, vagy akármije, ami elveszett, akkor meg közösen kell vigyáznunk egymás értékeire is.

Nem az lenne a természetes, hogy nincs is alternatíva? Csak egy lehetőség van: bajba került, segítek. Nem is lenne szabad felmerülnie annak, hogy elmegyek mellette közömbösen. Ennek képtelen gondolatnak kellene lennie, vagy olyannak, ami eszünkbe sem jut. Csak egy lehetőség jut eszembe: ha segíthetek, akkor segítek. Csak nem így van.

Egy régi emlékem jutott eszembe, ami mélyen belém vésődött. Egy eső után egy idős néni elcsúszott a járdán és elesett. A kezében volt egy szatyor. Az a néhány alma, ami abban volt, annyifelé gurult, ahány szem volt. Utána ment egy asszony a kisfiával. A kisfiú tágra nyílt szemmel nézte a szokatlan jelenetet, és azt mondta anyukának: nézd, milyen érdekes, próbál felállni a néni. Mire anyuka fojtott hangon: ne nézz oda, mert akkor segítenünk kell! - és más irányba elsiettek.

Nem sokkal utánuk jött egy négygyerekes család. A két nagyobb gyerek felszólítás nélkül futott, összeszedték az almát. A legidősebb még a sarat is letörölte a vizes fűbe. A férfi letette a karján ülő legkisebbet a földre, felemelte a nénit. Megkérdezte, hol ütötte meg, mije fáj. Rendbe szedték a ruháját, aztán felvette a karjára a kicsit, kivette a felesége kezéből a szatyrokat, a felesége meg belekarolt a nénibe, és hazakísérték.

Nem ez lenne a természetes? Milyen eltorzult lelkület és gondolkozás az az előbbi? És hogy gyilkolja és fertőzi a tulajdon csemetéjének a lelkét egy ilyen anya egy ilyen megjegyzéssel! Ezért kellett belekerülnie a Bibliába ennek: ne nézd el, ne fordulj el tőle, ne menj el mellette közömbösen. Háromszorosan, háromféleképpen is mondja ezt Isten.

Miért lehet az, hogy nem segítünk egymásnak? Sok oka lehet ennek, és valamennyire megértőeknek is kell lennünk.

Vannak emberek, akik egyszerűen észre sem veszik, hogy valaki bajba került mellettük. Sok ilyennel találkozom. Nyaranta, amikor egy hétig egy csoporttal együtt vagyunk, sokféle ember összezárva egy fedél alá, ott sok minden kiderül. Gyakran előfordul: ott mellette kerül valaki bajba, és nem látja. Tényleg nem látja. Utólag még bocsánatot is kér: jaj, ő segített volna, de nem vette észre. No, de éppen ez a baj. Ez a lelki éretlenségnek, a lelki infantilizmusnak a jele, hogy nincs szeme észrevenni a másik baját. Ez nem mentség, ezt a magunk mentségére sose hozzuk fel, ez legfeljebb magyarázat. Ki kell gyógyulni ebből a szellemi vakságból. Jézus mindenkinek a baját észrevette. Akármi történt körülötte, az neki feltűnt, és ez nem véletlen, hogy ki veszi észre, és ki nem.

Aztán sokszor annyira tele vagyunk a magunk gondjaival, nehézségeivel, terheivel, hogy az is éppen elég. Sokszor védekezik az ember lelke is, talán még az idegrendszere is ez ellen. Ez is sok, amit most hordozni kell, még a másét is? Nem!

Van olyan, hogy egyszerűen fáradt az ember, vagy sokat csalódott. Most avatkozzon bele valakinek a dolgába? A múltkor segíteni akart, aztán baja lett belőle. Félreértették, visszaéltek vele. Nem hiányzik ez őneki! És máris megnyugtatja magát, és megint csak nem mozdul a keze és a lába.

Mert néha tényleg veszélyes is. Sokan voltunk már úgy autósok, hogy valami baj van. Az első gondolatom, hogy segítenék, de az ember belenéz a visszapillantó-tükörbe, nagy sebességgel jön mögötte valaki, most itt fékezek, mi lesz velem, mi lesz vele - és sok idő nincs ott spekulálni, el is haladtam a baj mellett. Majd valaki más megoldja. No de az irgalmas samaritánusnak is veszélyes lehetett, mert még ott lehettek a rablók, és lehet, hogy ő lesz a következő áldozat, ha ott elkezd szöszmötölni azzal az útfélen fekvővel. Azt sem tudja, hogy halott-e vagy sebesült; amíg ez kiderül... És mégsem spekulált, hanem látta, hogy bajban van, látta, hogy nincs ott más rajta kívül, akkor neki kell segítenie. Ezért mondta el Jézus azt az örök szép példát. (Lk 10,25-37).

Nem mindig egyszerű ez, és nem mindig van időnk megfontolni. Sokszor utólag tényleg bánjuk, hogy miért nem segítettünk, de olykor ez valóban veszélyes.

Aztán sokan úgy gondolkoznak, hogy az adómból fenntartjuk az intézményeket, az intézmények dolga, hogy segítsenek. Majd jön a mentő, majd jön az autómentő, nem én vagyok a mentős. Lehet, hogy úgysem tudnék segíteni. Ebben is van sok igazság, de a következménye sokszor nagyon rossz.

És néha tényleg sietni kell. Időre kell odaérnem, mese nincs. Ha most elkezdek segíteni, akkor borul az egész. És sokszor ilyenkor is harcol az ember a lelkiismeretével, és nem olyan könnyű ezt eldönteni.

Meg: a másik úgyis idegen, vagy esetleg az ellenségem.

Aztán vannak az üzletemberek, akik azt mondják: Segítek, ha megéri.

Utazik a házaspár az autón. A férfi látja, hogy az út szélén áll egy ugyanolyan márkájú kocsi, mint az övéké, és mellette áll kétségbeesetten egy asszony, villog az elakadásjelző. Az első gondolata: meg kellene állni és segíteni, de lezajlik az, amit az előbb mondtam, mögötte jönnek sokan, s amíg gondolkozik, már ki is kerülte, és nem lehet visszatolatni. De amikor mellé érnek, azt mondja a felesége: te, ez a gyerek matektanára volt, mégis meg kellett volna állni, milyen jól jött volna a következő dolgozatnál.

Ha megéri, akkor érdemes segíteni. Csakhogy Jézus azt mondja: nem ez a szempont, hogy megéri-e. Egyetlen szempont van, hogy szüksége van-e rá. Ha szüksége van, akkor mindenképpen próbáljak segíteni.

Mit mond a Biblia arról, hogy mi indokolja, hogy segítsünk akárkinek, nemcsak a vérrokonnak? Három szempontot említ a Szentírás.

Az első az, ami szinte unos-untig ismétlődik ebben a rövid szakaszban is, hogy összetartozunk egymással. Az a másik a te embertársad. Szép a régies változata is, ahogy Károli fordítja: atyád fia. Nem lehet kimutatni a vérrokonságot, de ti mégis egy közösségnek a tagjai vagytok. Mert, ahogy Pál prédikálta Athénben, az Isten egy vérből teremtette az emberiséget. És ez legyen elég! Emberek vagyunk, és emiatt összetartozunk. Hiszen úgyis nagyon sok mindenünk közös. Közös levegőt szívunk. Nem lehet olyat csinálni, hogy én tiszta levegőt, te meg szennyezettet szívsz. Ha én szennyezem a levegőt, akkor nemcsak a másiknak kell azt szívnia, én is azt fogom szívni. Ez csak egy példa, ami talán jól szemlélteti ezt: végérvényesen közössé vált sok minden a számunkra. Összetartozunk.

Aztán ennél még hangsúlyosabb a Bibliában, de ezt már az istenfélők értik, hogy tartozunk. "Mi az erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk." (Róm 15,1).

Miért tartozunk? Egyrészt azért, mert mi is sok mindent kaptunk másoktól, ha csak a kisgyerekkorunkra gondolunk: az édesanyánktól, a szüleinktől, sok mindenki mástól, amit egyáltalán nem tudtunk viszonozni, és nem is azért adták. Azért adták, mert szükségünk volt rá.

Aki pedig Istent ismeri, az tudja, hogy Isten végérvényesen eladósított minket. Elengedte kegyelmesen a nagy bűnadósságunkat, és aki ezt hittel komolyan veszi, az egy életre adósnak érzi magát. Ez nem nyomasztja, hanem ez felszabadítja arra, hogy mivel Istennek nem tudom megfizetni, viszonozni, még meghálálni sem, ezért úgy próbálok törleszteni, hogy akinek csak lehet, adok. És ha nem adja vissza? Hát erre nem is gondoltam. Eszembe sem jut, mert én tartozom, nekem van törleszteni valóm.

Aki ezt egyszer végiggondolja, és a hitével mélyen átéli, annak egészen természetes lesz az, hogy sokszor tényleg gondolkozás nélkül segít, ahol csak segítségre van szükség, és ahol erre lehetőség van.

Egyébként is egymásra vagyunk utalva. És megint csak a közlekedést említem. Olyan pici dolgokkal tudunk nagy segítséget adni egymásnak. Órákig ott maradhat valaki, ha nem engedik ki, ahova kénytelen volt beállni. Hol neki van szüksége arra, hogy kijöjjön onnan végre, hol nekem van szükségem arra - de jó, hogy ha lassít, vagy megáll és int, segít. És egy fillérbe sem kerül, legfeljebb másfél perccel később fog odaérni, de még ez sem biztos. Csak ez nem természetes, hogy elég legyen az, hogy szüksége van rá, én meg örömmel adom, amit tudok, mert adós vagyok, tartozom. Egyrészt összetartozunk, másrészt tartozunk.

A Bibliában a legnyomósabb érv (és tulajdonképpen ez elég kellene, hogy legyen), így hangzik: Ez az Isten akarata. Egy hívő embernek, egy istenfélő embernek, tehát Istent valóban tisztelő hívőnek ez önmagában untig elég: ez kedves az Istennek.

Ha tovább olvastam volna, a következő versben egy újabb dolgot mond el itt az ige, hogy mit ne csinálj, s az indokolás: "... mert utálja Istened, az Úr mindazokat, akik ilyeneket cselekszenek." Ezek után nem kell magyarázni, hogy összetartozunk, meg tartozunk... Ha az én Uram utálja, nem csinálom! Ha az én Uramnak az kedves, akkor is teszem, hogy ha az áldozatba kerül nekem. Miért? Mert szeretem Őt.

Itt van ám jelentősége annak, hogy ez nem valami üres szólam, nem aranymondás, hanem életprogram lehet: Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. És ebből egyenesen fog következni: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Ilyenkor jönnek a kibúvót keresők, akik Jézustól is megkérdezték: ez nagyon szép, Uram, és elvileg egyetértünk, de ki az én felebarátom? És mi volt erre Jézus válasza? Az, aki bajba került. Nem érdekes, hogy mi a származása, milyen nemű, milyen életkorú. Semmi sem számít. Bajban van, te meg ott vagy, akkor segíts rajta.

Ezt komplikáljuk állandóan, keressük a kibúvókat és a magyarázatokat, hogy miért nem csináljuk.

Aki szereti az Urat, az szeretni fogja az embertársát is, akárki az, és sokkal könnyebb lesz neki segíteni. Természetes lesz. Ez lesz számára az egyetlen lehetőség.

Itt nekünk mindenképpen fel kell emelni a tekintetünket, és arra a Jézus Krisztusra nézni, aki erre a lelkületre és szolgálatra nemcsak példát adott, hanem annak, aki követni akarja az Ő példáját, erőt is ad, meg sok-sok örömöt ad közben. Példát adott, erőt ad hozzá, és mérhetetlen sok örömöt ad eközben.

Mert Ő volt az, aki utánunk jött. Itt arról volt szó, ha elcsatangol egy állata. Hát mi elcsatangoltunk. Otthagytuk a mi mennyei Atyánkat, elkóboroltunk, elvesztünk. Azért jött az Emberfia, hogy megkeresse és megmentse az elveszettet. És Ő mindig észrevette, ha valaki kiborult, elesett a maga terhei alatt, és leoldozta az ilyen összeesett embernek a terhét. Hányszor mondta azt: megbocsáttattak a te vétkeid, utána pedig: eredj haza, mert meggyógyultál. Sőt magára vette mindannyiunknak a bűnterhét, és felvitte a keresztre. Csak ezért lehetséges az, hogy a születésünktől fogva kemény, önző, közönyös, cserzett lelkünk az Övéhez hasonló érzékeny, irgalmas szívvé változzék. Mert Ő még a kereszten haldokolva is értünk imádkozott: "Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek."

Az ellenségei voltak bajban. Elborította őket a gyűlölet, és az ellenségein is igyekezett segíteni. Értük járt közben Istennél.

És ma, amikor olyan sok ellenségeskedés, pártoskodás, széthúzás rombolja a közösségeket körülöttünk, amikor társadalmi méretekben eluralkodik a közömbösség, az érzéketlenség, irgalmatlanság, ítélkezés, akkor különösen is nagy szükség van ilyen új szívű emberekre, akikben valóban él Krisztus, ez az irgalmas Krisztus, aki nem ment el közömbösen senki mellett. Aki észrevette azt, akit harmincnyolc éve senki nem vett észre, és meggyógyította a Bethesda tavánál. Észrevette a lombok közt rejtőzködő Zákeust, akit utált egész Jerikó, és nagy szeretettel bejelentkezett nála, és ezzel rehabilitálta őt a nyilvánosság előtt, hogy megtiszteli egy országos hírű rabbi ezt az embert, akit méltán vetett meg az egész közösség. És Ő tudta azt, hogy ki a legmegvetettebb ember Síkárban, és várta a samáriai asszonyt. És úgy ment vissza az az asszony tőle, mint az Ő küldöttje, idegen szóval: apostola, és hozzá hívta a falut, és a fél falu megtért.

Ilyen változást tud végbevinni az Ő nem közömbös, hanem irgalmas magatartása. Ezt az irgalmas szívet kínálja Ő a benne hívőknek. És akkor mi nemcsak embertársunkon fogunk tudni segíteni, ha esetleg bajba kerül, hanem akkor észrevesszük otthon a gyerekeket is, mielőtt elcsatangolnának otthonról, és akkor észreveszi az ember a túlterhelt feleséget, az agyonhajszolt férjet, a roskadozó szülőket. De még a szomszédot, meg az idegent, meg talán még az ellenséget is. És ha bajában segítünk, az fogja kivenni a szívéből az ellenséges indulatot. Mert ez a fajta irgalmasság és szeretet képes bármi fölött diadalmaskodni.

Nekünk szól ez a figyelmeztetés: Ne nézd el, el ne fordulj tőle, ne menj el mellette közömbösen! Ne nézd el, hogy bajba került, de légy sokkal elnézőbb iránta, nem kell olyan kicsinyesnek és ítélkezőnek lenni. Nem szabad félrevonulnod, ha bajba került - de szabad vele együtt néha félrevonulnod egy-egy őszinte, csendes beszélgetésre. Ne fordulj el tőle - olvastuk -, de fordíts rá figyelmet, pénzt, időt.

Kétségtelen, az ilyen magatartás sokszor fárasztó, néha veszélyes is - említettünk egy-két példát erre -, és nagyon sokszor nem éri meg, ráfizet az ember, de eközben Jézushoz kerül nagyon közel. Mert Ő azt mondta: ha megteszitek ezeket eggyel az én legkisebbjeim közül, velem cselekedtétek meg. És ennél nagyobb jutalma nem lehet embernek, mintha Jézussal kerül egy közösségbe.

Ezért mondta Ő el az irgalmas samaritánus példázatát, aki az ellenségének segített, és olyan szépen megfigyelhetők ott az irgalmasság mozdulatai: Észrevette, megállt mellette, pedig sietős volt az útja, lehajol hozzá, nem fél, hogy piszkos lesz a ruhája. Aztán áldozatba is kerül, mert a legdrágább olajat és bort tölti sebeibe. Aztán őt teszi fel a csacsira, ő meg gyalogol mellette. Még pénzébe is kerül, mert a fogadósnak fizet. Még fáradságot is jelent, mert számon kell tartani, hogy visszafelé megkérdezze, nem került-e többe. És mindezt természetes egyszerűséggel. És biztos, hogy így is odaért, ahova igyekezett, és biztos, hogy egészen más volt a lelki állapota, mintha ő is elmegy a bajba esett mellett, mint azok, akikről ott olvasunk.

A megterített úrasztala különösen is prédikálja nekünk, hogy Jézus nem nézte el, hogy milyen messzire kerültünk a mi Atyánktól, hogy milyen mélyre süllyedtünk a bűnben. Nem ment el közömbösen mellettünk, hanem lehajolt, kiemelt onnan, és kész ma is kiemelni mindenkit, aki nyújtja a kezét. A Biblia szerint az, hogy nyújtom a kezemet és várom, hogy segítsen, az a hit. Aki Őbenne hisz, az jöjjön, és egészen bizonyos, hogy kapja ezt az új szívet.

Ne azt magyarázzuk, hogy miért nem végeztük el egy-egy ilyen szolgálatot, hanem annak fogunk örülni, hogy megtettük, és megtanuljuk azt, amit az utóbbi időben többször idéztem, a diakonissza testvérek régi jelmondatát: jutalmam, hogy tehetem.

---

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus, dicsőítünk téged mindazért, amit értünk tettél. Nem tudjuk felfogni, mint jelentett ez neked, hogy otthagytad a mennyei dicsőséget, magadra vetted a mi nyomorult emberi természetünket, s eljöttél ide utánunk bűnbe, gyűlölködésbe, veszekedésbe azért, hogy kiments innen minket.

Áldunk téged, mert Szabadítónak jöttél, és az vagy ma is. Magasztalunk Jézus-nevedért, és köszönjük, hogy erről mindig az juthat eszünkbe, hogy te kiszabadítod a te népedet annak bűneiből. Könyörülj rajtunk, hogy mindnyájan ezek közé tartozzunk.

Kérünk, bocsásd meg azt a sok közömbösséget, ami kísérte eddig az életutunkat. Akármi volt az oka, úgyis egyedül te tudod pontosan, hogy mi volt a valódi oka. Kérünk, ajándékozz meg minket új szívvel. Olyan szívvel, amelyik nem személyválogató, amelyik nem magát félti, hanem másokat, amelyik nem önző, hanem kész adni, sőt kész továbbadni mindazt, amit mi is úgy kaphatunk tőled.

Köszönjük, hogy a te adósaid lehetünk. Segíts örömmel törleszteni ezt a tartozást egymásnak. Tedd könnyűvé számunkra, nyisd meg a szemünket. Engedd, hogy már ma meglássuk azokat, akiknek valamit továbbadhatunk abból, amit adtál nekünk. Köszönjük, hogy így bízhatjuk rád mindnyájan szeretteinket közelben és távolban.

Könyörgünk népünkért, könyörgünk jövőnkért. Ajándékozz meg reménységgel minket, és add, hogy tudjuk egymást is bátorítani, vigasztalni. Nem közhelyekkel, hanem helyén mondott igével. Add a te igéidet a szánkba, és a szívünkbe. Tudjuk, Urunk, hogy amivel tele van a szív, azt szólja a száj. Szeretnénk veled megtelítődni. A te Szentlelkeddel ajándékozz meg bennünket.

Könyörgünk azokért, akik elkezdik az új félévet az iskolákban. Adj nekik reménységet, jó kedvet, állhatatosságot, egymás iránt szeretetet.

Könyörgünk a leprás betegekért, és azokért, akik közöttük és érettük fáradoznak. Hadd ismerjenek meg közülük is minél többen téged, és megnyomorodva is legyen reménységük benned.

Kérünk, indíts minket mindig, hogy mikor, kinek, mivel hogyan segítsünk. Hadd legyen igaz: ne tudja az egyik kezünk, mit cselekszik a másik. Ne dicsekedve és ne panaszkodva tegyük ezt, hanem irántad való nagy hálával, őszinte tisztelettel, benned megtalált örömmel.

Kérünk, segíts folytatni az imádságot ebben a csendben is, és majd otthon is.

Ámen.