PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2009. január 18.
(vasárnap)

Varga Róbert


ABDIÁS HITE


Alapige: 1Kir 18,1-15

"Hosszú idő múlva, a harmadik esztendőben, így szólt az Úr igéje Illéshez: Menj, jelenj meg Ahábnál, mert esőt akarok adni a földre! Illés tehát elment, hogy megjelenjen Ahábnál. Samáriában súlyos éhínség volt. Ekkor Aháb hívatta Óbadjáhút, a palota felügyelőjét. Óbadjáhú igen félte az Urat. Mert amikor Jezábel megölette az Úr prófétáit, Óbadjáhú magához vett száz prófétát, és elrejtette őket ötvenenként egy-egy barlangba, és ellátta őket kenyérrel és vízzel. Aháb ezt mondta Óbadjáhúnak: Menj el az országban levő minden forráshoz és minden patakhoz! Talán akad fű, és életben hagyhatjuk a lovakat és öszvéreket, és nem kell levágnunk az állatokat. Fölosztották azért maguk között az országot, hogy ki mit járjon be. Aháb külön ment az egyik úton, Óbadjáhú is külön ment egy másik úton. Miközben Óbadjáhú úton volt, egyszer csak előtte termett Illés. Óbadjáhú fölismerte, arcra esett, és ezt kérdezte: Te vagy az, uram, Illés? Ő így felel neki: Én vagyok. Menj el, és mondd meg uradnak, hogy itt van Illés. De ő ezt mondta: Mit vétettem, hogy Aháb kezébe akarod adni szolgádat, hogy megöljön? Az élő Úrra, Istenedre mondom, hogy nincs nép, sem ország, ahová el ne küldött volna az uram, hogy felkutasson téged. Ha azt mondták, nincs itt, akkor meg is eskette azt az országot és népet, hogy nem találtak meg téged. És most te mondod: Menj el, és mondd meg uradnak, hogy itt van Illés!? Megtörténhetik, hogy amikor elmegyek tőled, elragad téged az Úr lelke, nem is tudom hová. Ha én megyek, és hírt viszek Ahábnak, ő pedig nem talál itt téged, akkor megöl engem; pedig a te szolgád féli az Urat ifjúkorától fogva. Nem mondták meg neked, uram, hogy mit tettem, amikor Jezábel öldökölte az Úr prófétáit? Elrejtettem az Úr prófétái közül száz embert, ötvenenként egy-egy barlangba, és elláttam őket kenyérrel és vízzel. Most mégis ezt mondod: Menj el, és mondd meg uradnak, hogy itt van Illés?! Ő meg fog ölni engem. De Illés így felelt: A Seregek élő Urára mondom, akinek a szolgálatában állok, hogy még ma megjelenek előtte."


Imádkozzunk!

Urunk, Jézus, köszönjük, hogy bízhatunk benned akkor is, ha mindenki másban csalódhatunk. Egyedül te vagy érdemes arra, hogy higgyünk benned. Köszönjük, hogy minden szavad igaz. Mindent szeretnénk tőled elfogadni: nehézséget erőtlenséggel együtt, erőt az erőtlenség elhordozásához, és azt is, amire a mai napon szükségünk van.

Áldunk, hogy nagyobb vagy nehézségnél, és erősebb vagy minden hitetlenségünknél. Te magad vagy a válasz minden kérdésünkre. Kérünk, hogy legyél itt velünk és közöttünk, hogy szent találkozásunk lehessen veled.

Köszönjük, hogy aztán általad hirdethetjük másoknak is a jó hírt, Isten szeretet. Áldj meg így bennünket, kérünk.

Kérünk azért is, hogy ezzel a szeretettel vigasztald meg azt a sok gyászolót, akik urnák és ravatalok mellett álltak meg, és koporsók mellett siratták kedveseiket, hozzátartozóikat. Így kérünk azért, Urunk, hogy adjál nekik vigasztalást, tőled való békességet és beléd vetett reménységet is. Szólj a te igéd által, kérünk, hogy halljuk meg a te szavadat.

Urunk, olyan sokszor láttuk már azt, hogy minden jók tőled származnak. Ilyen jóval, igéddel, Lelkeddel ajándékozz meg minket ma reggel is, kérünk.

Ámen.


Igehirdetés

Vannak vészterhes idők, amikor az ember hite, helytállása, erkölcse, tartása, becsületessége folyamatosan kemény próba alá kerül.

Volt egy házaspár, nevezzük őket Teri néninek és János bácsinak, akik példát adtak erről. Tudomásukra jutott, hogy a faluban összeszednek származásuk szerint embereket, s aztán táborokba kerülnek. Mivel nagy borászatuk volt, az egyik hordót átépítették, és abban a falu szeretett, köztiszteletben álló orvosát elrejtették. Hónapokon át sikerült. Aztán egyszer kiderült a dolog. A nyilasok megtudták ezt, és csak azért nem végezték ki a hatgyermekes házaspárt, mert a férfi magas állást töltött be. De én inkább így mondanám, mert ez volt Isten kegyelme és akarata. Aztán elmúlt a háború, és olyan idők jöttek, amikor újra származásuk szerint embereknek ötkilós csomaggal kellett megállni a vasútállomáson, mert egy bizonyos rubrikába azt írták, hogy anyanyelve német. Az elöljáróság választása János bácsira esett, hiszen ő sokakat ismert a községben. Úgyis többekkel egy osztályba járt. Így hát írja ő össze azokat a svábokat, akiknek meg kell jelenni, s akiket aztán elszállítanak valahova egy másik országba. János bácsi csendesen csak ennyit mondott: Azt nem. Én írjam össze azokat, akikkel együtt játszottunk a réten, akikkel együtt jártunk iskolába, aki mellettem ült a templomban? Vonjátok meg a nyugdíjamat, zárjatok börtönbe, csináljatok, amit akartok, de tőlem ezt a listát soha nem fogjátok megkapni!

Vészterhes idők, nehéz helyzet, kiszáradt lelkek, szárazság minden szinten, és mégis vannak emberek, akik megállnak háborúban és diktatúra idején, és vállalják azt, amit ők abban a gyülekezetben tanultak, ahova hosszú időn keresztül együtt meg másokkal együtt jártak. Mindez úgy és akkor, amikor az embernek egy kevésbé ilyen fontos döntés is az életébe kerülhetett volna.

Vannak tehát helyzetek, amikor kiderül, hogy kiben milyen lélek lakik. S néha tényleg ilyen kemény állapotoknak kell fönnállni, hogy világossá legyen az, hogy mit hisz az ember, mit gondol és milyen a tartása.

Óbadjáhú, vagy egyszerűen, akiről olvastunk, Abdiás, így könnyebb megjegyezni a nevét. Ugyanazt jelenti mind a kettő: az Úr szolgája. Ilyen nehéz időben élt, a királyi palota felügyelője volt. Abban az északi országrészben, Izráelben, ahol Aháb, Izráel hetedik királya volt az úr, aki Kr.e. 871-852 között uralkodott, és aki érdekből vette el Jezábelt feleségül, és ezért a házasságért iszonyatos árat kellett fizetnie, hogy békében élhessen azokkal a népekkel, így nősült. De Jezábellel együtt bejött Izráel országába a Baál és Asera pogány kultusz. És miközben Aháb, a király szíve egyre jobban elfordul az igaz Istentől, egyre jobban hatott rá a felesége pogány hitetlensége meg azoknak az istenségeknek a tisztelete. Templomot emeltek Baálnak, és Jezábel hívására több mint száz Baál próféta is érkezett, pap is érkezett Izráelbe, és egyre jobban elfordították a nép szívét az igaz, élő Istentől.

Ekkor küldi Illés prófétát Isten a királyhoz azzal az ítéletes igével, mivel ezt cselekedtétek, a bűnök miatt éveken át, hosszú időn keresztül nem lesz eső, és nem lesz harmat sem, csak az én igém szavára. Nem Illés vonta meg az esőt és harmatot Izráeltől, hanem a bűnük következménye miatt sújtotta ez az ítélet az országot.

Asera és Baál termékenység-istenségek voltak. Különös iróniája ez Istennek, a Szentírásnak. Szinte ezt mondja ezzel: elfordultatok tőlem, s pogány hitetlenséget követve Baálban és Aserában bíztok, a termékenység isteneiben? Majd meglátjátok, hogy mire juttok velük. S nem hozzám fordultok, hanem bennük bíztok? Akkor most hosszú időn keresztül sem eső, sem harmat nem lesz. S tapasztalni fogjátok azt, hogy kinek a kezében futnak össze a dolgok. Ki az, aki tud esőt és harmatot is adni.

Palesztina földje különösen rászorult a csapadékra, mert általában áprilistól októberig nem nagyon esett. S az a kevés éjszakai harmat, ami lefutott a növények levelén, szárán, aztán le a száron keresztül a gyökérig, tartotta életbe a növényzetet, még a fákat is. Így nagyon, különösen fontos volt a hajnali harmat. Ezzel éltek túl a növények, állatok és emberek is mindenfajta szárazságot. Ha harmat sem volt, akkor igazán súlyossá vált a helyzet. Annyira, hogy azt írja itt a Szentírás, hogy Samáriában súlyos éhínség alakult ki.

Azt is olvassuk, hogy maga a király és Abdiás, a palota felügyelője indulnak el füvet keresni. Felosztják a területet. Talán maradt még némi fű. Olyan jellemző ez is, hogy az embert és állatot pusztító szárazság és ínség idején a királynak a legfőbb gondja az, hogy a luxus-lovaknak, mintha ma az autóknak keresnének üzemanyagot, a luxus-lovaknak füvet találjanak, hogy ne kelljen szegényeket levágni. Nem az a kérdés, hogy hogy élik túl az emberek meg az emberek állatai, amivel szántanak, művelik a földet, hanem a fényűzést biztosító lovaknak legalább legyen fű.

Aztán letelt a kiszabott ítélet ideje, és Isten esőt akar adni. Előhívja azt az Illést, akit éveken át rejtegetett, akit hollók tápláltak hússal és kenyérrel. Parancsot ad, és azt mondja: Menj Aháb király elé, mert esőt akarok adni a földre. Ekkor már egyre súlyosabb volt az éhínség. De nem is ez igazán a megdöbbentő, hanem az, hogy ettől az Istentől elfordult, pogány istenekben bízó és istentelen asszonyt felelésül vevő király házában, udvarában, Isten prófétáit gyűlölő udvarban a palota felügyelője egy istenhívő ember, Abdiás.

Az első, ami üzenetként kibontakozik előttünk, az az, hogy Abdiás ebben az iszonyatosan istentelen és sötét környezetben is megmarad Isten félelmében, istenhívő embernek. Akkor is, amikor a király udvarában a kötelező vallás Baál és Asera imádata és tisztelete volt. Istentelen vezetők, istentelen nép. Egyre súlyosabb lelki és testi nyomorúság, ínség. Abdiás mégis megmaradt hűségesen a mellett az Isten mellett, akit ? ahogy olvastuk ? ifjúkorától kezdve tisztelt és szeretett.

Nem régen egy hetvenéves férfi mondta el, hogy bárcsak tizenhét éves koromban ismertem volna meg Jézus Krisztust, hetvenéves koromra nem lett volna ennyi nyomorúság az életemre nézve.

Nem sok emberrel fordul elő az, hogy magas méltóságba jutva abban megmarad, de úgy, hogy közben csakis és kizárólag Istentől, Isten szavától függ, és úgy végzi a feladatát. Mint ahogy Abdiás is naponta Istentől függve, vele közösségben maradva végezte azt a munkát, ami ott rá hárult. Nemcsak Isten szolgája volt a neve, hanem valóban Isten szolgája volt még az Istent gyűlölő királyi udvarban is. Ezért olyan lényeges, hogy ne csak névlegesen legyünk keresztyének, hanem az egész életvitelünk, életünk is világosan mutassa, hogy kihez tartozunk, és ki a mi Urunk.

Valaki azt mondta: de hát Isten olyan magasra helyezte a hívő élet mércéjét, hogy azt mi magunkban teljesíteni, elérni nem is tudjuk. És valóban, ha mi magunkban csak annyit akarunk teljesíteni, ami saját erőnkből telik, amennyire képesek vagyunk emberileg, ahhoz nem kell, hogy Krisztust követők legyünk. Van, aki az ügyességénél, szakmai tudásánál fogva le tud szállni úgy egy folyóra, hogy megmenti száz ember életét. Más valaki meg Isten megbízására, indítására, Isten dicsőségére rejt el száz embert, és megmenti száz ember életét. Ha a keresztyén élet az emberben lévő teljesítőképesség maximális kifejlesztését jelenti saját erőből, akkor nem volna minőségileg más, egy olyan embernél, annál a teljesítménynél, aki szakmai tudásánál fogva tud segíteni, életet menteni, akár száz életet is, ha arra van éppen szükség meg, ha úgy jönnek össze a dolgok. Milyen más az, akinek a szívében, lelkében Isten él, aki odaszánja az életét.

Maga a Szentírás mondja, hogy szép eszméért, valamilyen meggyőződésért, ideológiáért, a jóért, az emberi jóért akár az életét is képesek némelyek odaadni. De aki Krisztust követni akarja, annak az életútja emberfeletti életút lesz. Emberfeletti erőt kíván az élete. Hívőként élni az egyre sötétedő világban ez emberfeletti út, és emberfeletti erőt kíván. És mégis sikerülhet. Ahogy sikerült megállni az elején említett házaspárnak, ahogy Abdiásnak is. Száz prófétát rejtett el Jezábel elöl barlangokba. Aszály és ínség idején kenyérrel és vízzel látta el őket. Mi el sem tudjuk képzelni, hogy milyen emberi erő felett való teljesítmény az, amit ő elvégzett. Egy ember Isten segítségével megmentett száz életet. Isten mégis benne hagyja aztán egy helyzetben.

Sokszor a hívők is azt gondolják, hogy őket a világ hatásai nem érik majd. De Abdiás is éhezett, és Abdiás is szomjazott. De tudta, hogy Isten soha nem fog megfeledkezni róla. Abba a helyzetbe, amibe belekerült ? talán nem véletlen, Isten engedi meg, tud róla ?, de kimenti őt abból a helyzetből, és a végén dicsőség tér az ő nevére.

Sokszor a hívők is megdöbbennek azon, hogy ugyanolyan bajok, nyomorúságok, betegségek érik őket is, mint azokat, akiknek nincsen istenhitük. De Jézus világosan megmondja, hogy nem veszi ki a világból a hívő embereket. Ugyanúgy érheti őket baj, nyomorúság, veszteség, mint a nem hívőket. Sőt azt is mondja Jézus, hogy akkor látszik meg igazán a minőségi különbség, ha a sötétben világosság támad. Ha a só végzi a sózás munkáját. Ha egy keresztyén embernek, vagy a keresztyéneknek mindig minden sikerülne, a gyerekeiket mindig mindenhova fölvennék, ha soha nem betegednének meg, nagyon gazdagok lennének, semmilyen veszteség nem érné őket, ők lennének a vezetők mindenhol. Hát így könnyű keresztyénnek lenni. Nem? Amikor ugyanaz éri őket is meg azokat is, akiknek semmi közük nincs Istenhez, és ott mutatkozik meg a rendkívüliség, a minőségi másság, hogy Istenhez tartozik valaki. Az, hogy ők világosság és só ebben a világban. Arra biztos, hogy odafigyelnek az emberek.

Abdiás, és ez a második, akkor is istenhívő maradt, amikor az életveszélyt jelentett. Életveszélyes helyzet volt. Azért az igazi hit az mindig rendkívüli. Ha valahol kitetszik, mindig előjön, bizonyos helyzetekben mindig kiderül, hogy valaki Krisztushoz tartozik-e vagy nem. Amikor más összeroppan, lehet, hogy a hívő is megroppan, kétségbeesésben, félelemben, rossz döntést hoznak mások. Aki Krisztusban bízik, az mégis ki tud tartani, mert tartja őt az Isten a mélység színe fölött. Nem félelem nélküli helyzetek ezek. Nem veszélytelen helyzetek, és sokszor nem is láthatjuk előre, hogy mi lesz a dolgok vége. Egy valamit láthatunk és tudhatjuk, az Isten nem hagy cserben minket. Mit tesz, amikor beleenged ilyen helyzetbe? Egyszerűen edz minket. Azt akarja, amikor nincs helyzet, akkor tudjunk felkészülni a helyzetekre. Megedzi a hitünket, ezért megenged olyasmit, amit mi magunk sem hittünk volna, hogy ez velünk megtörténhet. Ránk engedi. Edzeni akar, hogy amikor igazán nehéz, életveszélyes helyzetbe kerülünk, akkor működjön a dolog. Akkor is meg tudjunk maradni az Isten mellett.

Sok helyen ezekben a hetekben zajlanak a vizsgák és felvételik. Életutak dőlnek el. Nem lenne jobb úgy indulni ezekre az utakra vagy döntésekbe, hogy előtte engedjük, hogy Isten eddze a mi életünket, hitünket, hogy úgy készüljünk, hogy nemcsak megtanuljuk, amit meg kell tanulni, hanem megbeszéljük is a döntéseket a mindenható Istennel, aki tényleg tud minket tanácsolni.

Hogyan oldja meg Isten azt a kérdést, helyzetet, ami Abdiást érte? Épp Aháb királyhoz tart Illés, és aztán ő és Abdiás összetalálkoznak. Bátran vállalta Abdiás, hogy elrejt száz prófétát, de fél Aháb elé járulni azzal a hírrel, hogy megtalálta Illést. Ismerte a király bosszúálló természetét. Kevesebbért is kivégeztek embereket, s nagyon logikus, mert a hívő embernek nem veszi el Isten az értelmét, végiggondolja: hát igen, én most odamegyek azzal a hírrel a király elé, hogy a sok helyen keresett Illést megtaláltam, aztán közben Illést elragadja netalán az Úr Lelke. Mennek Illést keresni, nem találják, az biztos, hogy nekem végem. Kivégeznek a király bosszújánál fogva. Azért, mert valaki hívő ember, azért végig kell gondolnia nyugodtan, logikusan, saját eszével is a dolgokat. Az nem baj, és nem engedetlenség, hogy egy döntésének, szavának, tettének milyen következménye lehet. Soha nem veszi el Isten az értelmünket. Sőt a megújult értelmünket is fel akarja használni arra, hogy megértsük az Ő akaratát. Jogos volt Abdiás félelme? Persze. Saját maga miatt is, meg ha őt kivégzik, mi lesz a száz elrejtett prófétával? Azok is éhen és szomjan halnak majd.

Vannak, akik azt állítják, hogy a hívő ember soha nem fáradhat el. Végére mehetetlen energiákkal bírnia, mert aki istenhívő, az sosem aggódhat, nem lehet lesújtott, netalántán depressziós. Soha nem merülhet ki. Ez egyszerűen nem igaz. Nem igaz. A hívő ember is megfáradhat, belefáradhat dolgokba. Sújthatja lesújtottság. Elmehet a kedve az élettől. Úgy érzi, hogy csalódott, becsapták, kihasználták, aztán cserbenhagyták sokszor még a hívő testvérek közül is. Vannak élethelyzetek, amelyek kimerítőek, félelemmel töltenek el, és látszólag nem látjuk a kiutat és a megoldást, és elhordozhatatlanul nehéznek tűnnek, s néha azok is. Vagy az aggódással vegyes félelem, ami Abdiás szívét betöltötte. Mi történik vele meg a száz prófétával, ha őt Aháb király kivégzi? Ha egyáltalán elé kerül. Maga az élet is időnként fárasztó. Sokszor belefárad fiatal és idős. Belefárad a testi-lelki nyomorúságba.

Korunkat vizsgáló pszichológusok állapították meg: manapság a legáltalánosabb embertípus a félő, fáradt és kiégett ember. Félelem a munkanélküliségtől, a jövőtől, a nyomorúságtól, a betegségtől, a pusztulástól, a haláltól, az Istentől. Annyifajta fortélyos félelem igazgat és sújt embereket. Ha belelátnánk egy-egy emberélet batyujába, csomagjába, mi mindent kell cipelnie, és sokszor az ember tényleg nem érti, hogy hogy bírja. Ennyi felől érik a terhek, a lesújtottság, a nehézség, az anyagi csőd, és még mindig viszi és cipeli a terhét. Jó hogy Isten látja félelmeinket, fáradtságunkat, lelki és testi kimerültségünket. Nagyon szeret minket. Ezzel együtt. Segíteni akar. Fölemelni, és nem beledöngölni a betonba, és még rátenni egy nagy betonlapot. Biztos, ami biztos. Nem. Az Isten szeret. Mindennel, legfőképpen az Ő igéjével fölemel, támogat, vigasztal, megvigasztal gyászunkban, nyomorúságunkban. Enyhíti a magányt, mert sokszor nagyon nagy teher tud lenni. Tudom saját magamról. Tizenöt éven át éltem egyedül. Milyen iszonyatos teher tud lenni még Istennel járva is.

A harmadik: mi volt Abdiás félelmére Isten válasza? Mi volt a megoldás? Látszólag egy fura mondat. Az, amit Illés mond: menj ? mondja Abdiásnak ?, menj oda Aháb, a király elé, mert Istenre mondom neked, hogy még ma megjelenek a király előtt. Olyan semlegesnek tűnő válasz ez. Fél Abdiás, hogy mi lesz vele meg azokkal, akiket elrejtett. Éveken át sikerült, most odamegy a király elé, és akkor egy ilyen fura válasz jön: menj el, Istenre mondom neked, még ma megjelenek a király előtt. Vagyis, Abdiás légy szíves, hagyd abba az aggodalmaskodást. Nem vezet ugyanis semmire. Mert Isten már megoldotta azt, amitől te félsz, és ami miatt aggódsz. Ő már elrendezte az utadat. Neked egy valami marad, engedelmeskedj Isten szavának, amit ott Illés közvetített. És valóban felesleges volt az aggódás.

Amikor végül is elmegy Abdiás a király elé, és elmondja, hogy megtaláltam Illést, jön is már Illés. Senki nem törődik Abdiással, azonnal rátámad a király Illésre, és azt mondja, hogy te vagy Izráel megrontója. Ha tovább olvassuk, akkor elolvashatjuk ezt.

Ebben a világban élve olyan sokszor kerül elénk áthatolhatatlannak tűnő fal. Isten Krisztusban már áthatolt ezeken is. Mint amikor bement a bezárt ajtókon át a tíz félő tanítványhoz, és azt mondta, rájuk lehelt, és azt mondta, hogy ne féljetek. Adott nekik Szentlelket, erőt, a Lélek erejét. Ne féljetek. Áthatolhatatlan falak mögött, előtt, fölött és alatt ott van a mindenható Isten. És ha amikor át kell hogy menjünk ezeken, akkor átvisz. Vagy úgy, hogy átugorjuk, vagy úgy, hogy kinyílik, vagy úgy, hogy egyszerűen azt látjuk, hogy eltűnt.

Isten a lehetetlen helyzetet megoldotta. Lehetségessé tette azt, amiben nem is reménykedtünk. Amikor annyiféle félelem fojtogat, mély aggodalmaskodás, amikor talán hitetlenül irigyeljük a másik sikerét, társát, pénzét, autóját, lakását, gyakorlati érzékét, nyelvérzékét, kit tudja, még mi mindent. Mindent tudunk irigyelni. Neki miért adta meg az Isten, nekem miért nem adta meg? Tőlem miért vonta meg? Jó tudni azonban azt, hogy Isten soha nem téved abban, ahogyan velünk bánik. Abban sem, amit megenged, és amit ránk enged. Edzeni akarja a hitünket.

Olyan sokszor kiderült már, és kiderül majd a jövőben is, hogy milyen felesleges volt mindenfajta aggodalmaskodás. Mindent elrendezett már szépen és ékesen. Csak mi még nem látjuk. Majd kimegyünk innen a templomból, de senki nem látja, hogy az utcasorok mögött mi van, amikor még nem fordult be. Majd akkor fogjuk meglátni, hogy milyen a fogalom meg jön a busz vagy nem, amikor befordultunk. Kár lenne itt elkezdeni aggodalmaskodni: jaj, mi vár rám az utcasarkon túl? Azért ez túl egyszerű, ezt nem szoktuk csinálni. Jaj, mi vár ránk holnap? És hogy fogjuk azt megoldani, és mi lesz majd a borítékban, és mit fognak mondani, és ha ő azt mondja, akkor én ezt mondom, és ha én ezt mondom, arra ő mit fog mondani? És az embert kiveri a víz az aggodalmaskodás miatt. Pedig semmi más feladatunk nincs, ha mi hívőnek tartjuk magunkat, ha azok vagyunk, minthogy engedelmeskedni Isten szavára. Lehet gondolkodni. Az nem bűn. Lehet elmondani Istennek, hogy rettenetesen félek, Uram. Nem tudom, hogy mi lesz, de tudom, hogy te tudod, hogy mi lesz. És ez elég. Vidámíts meg, emelj föl, biztass és bátoríts.

Egy feladat van, mutatni az utat istentelen környezetben istenhívőként Isten felé. Ez a feladatunk. Isten nem rója fel a fáradtságunkat, nem ítél el, hogyha megfáradunk az élet harcaiban, ha rettenetesen kimerülünk, ha magunkba roskadunk, ha úgy érezzük, hogy nincs értelme tovább, s belül is azt mondja a szívünk: add föl, öreg, dobd be a törölközőt, vége mindennek, ezt nem lehet túlélni. Nem tudom ki volt ilyen helyzetben az életében, mindenkivel előfordult talán már, hogy most ennyi, akkor itt vége, ezt nem lehet kibírni.

A Szentírás azt mondja, ha a mi szívünk elítél is minket, az Isten nagyobb a mi szívünknél, és mindent tud. Isten előtt nem szégyen a gyengeség. Nem szégyen. Emberhez való. Por és hamu vagyunk, s időnként gyengék vagyunk.

Mennyi jó hír van Illés szavaiban. Ma Abdiás, Aháb elé állok, neked pedig nem lesz bántódásod, mert ez ezt jelentette kimondva. Menj, és vidd az üzenetet. Isten kinyújtja a karját, a kezét utánad. Azok után is nyúl itt közülünk, akik felé senki nem nyújtja a segítő kezét, akivel senki nem törődik. Az Isten nyújtja Krisztusban az értünk, helyettünk és miattunk átszögezett kezét.

De Abdiásnak el kellett hinnie, hogy amit Illés mond, az igaz. Amikor valaki elhiszi, hogy amit az Isten mond, az igaz, akkor megmenekül, akkor Isten kihozza a fáradtságból, a csüggedt állapotból, a reménytelenségből, a félelemből, a kárhozatból és a halálból is. Akkor átviszi lélekben már ott mindjárt, ahogy Istenhez tér, az Ő csodálatos országába. S tényleg megszabadul a csüggedéstől, az aggódástól és a félelemtől. Mert Isten útjai sokszor számunkra elrejtett utak, nehéz utak, de áldásos utak, s a végén dicsőséges úttá válik az egész életünk. A boldogság és a békesség pedig az ilyen utak mentén terem. Mindig a hit növekedését hozza magával. S miközben küzdünk, és istentelen környezetben istenhívőként kell megállnunk, világossá téve mások számára is, hogy honnan van a tartás, a világosság, a békesség, csüggedés idején meg utána a fölemelkedés, és hogy fel tudunk állni, mert ugye a legkülönbek is elesnek, de ne örülj én ellenségem, fölállok. Így folytatja egy másik helyen, hogy szárnyra kelek, mint a sas, és az, aki Istenben bízik, annak ereje megújul. S az edzés során elkezd növekedni a hite, és bírja, s talán némi gondolkodás után elindul, s viszi azt az üzenetet, amit az Isten rábízott.


Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk, hogy igéd és Szentlelked által most is kezet nyújtottál felénk. Köszönjük, hogy megragadhatjuk a te értünk, helyettünk és miattunk átszegezett kezedet, Jézus Krisztus. Beléd kapaszkodhatunk, s egyben átéljük, hogy valójában te tartasz minket nehézség, próba, de felettébb nagy öröm idején is. S köszönjük, hogy nem engeded, hogy egyik vagy másik irányba elszaladjunk, elmenjen velünk a dolog, és ne maradjunk meg a józanságban, a hitben, a reménységben és a szeretetben.

Köszönjük, hogy felemelsz minket, ha csüggedünk. Megvigasztalsz minket, ha gyászolunk. Erőt és értelmet adsz, ha döntésképtelenek vagyunk. Bizalmat, ha bizalmatlanok. Kiveszed a félelmet a szívünkből, és adsz helyébe igazi hitet, megtartó hitet, előremutató hitet, dicsőségbe vivő hitet. Tarts meg minket, kérünk. Áldj meg minket, bennünket, hadd tudjunk világítani ebben a sötét világban, istentelen környezetben is megmaradni az istenhitben. Sőt miközben te edzed a mi életünket, aközben növekedjék a mi hitünk. Így áldj meg bennünket, hadd legyünk áldássá mások számára is, kérünk.

Ámen.