PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2008. november 20. (csütörtök) Varga Róbert

AHOGY ISTEN ELHÍV

Alapige: ApCsel 13,1-11

---

Imádkozzunk!

Köszönjük, Istenünk, hogy te vagy a mi vigasztalónk, bátorítónk, és adod nekünk a te Lelkedet, aki erőt ad, és aki által dicsőíthetünk téged.

Köszönjük, Urunk a te igédet, amely újra és újra megvizsgál minket. Mindazt napvilágra hozza, ami nem szerinted való. Így csendesítsd le, kérünk, most a mi lelkünket, hadd figyeljünk rád, s hadd értsünk meg legalább valami keveset mindabból, amit nekünk szántál üzenetként.

Így áldd meg, kérünk, a mi igehallgatásunkat.

Ámen.

---

Igehirdetés

Amikor a pogány Kornéliusz hitre jutott, egy új korszak kezdődött el Isten országának építésében. A pogányok között végzett munka azonban igazán oroszlánrészben, ennek oroszlánrésze Saulé és Barnabásé volt, akiket Isten elhívott, s az ő kiküldetésükkel kezdődik igazán a missziói munka Kis-Ázsiában és az ahhoz tartozó szigetekben is. Ettől kezdve már nem Péterről beszél, mint a munka vezetőjéről a Szentírás, hanem Pál apostolról vagy Saulról és Barnabásról. Egyébként az antiókhiai gyülekezet élén kiváló férfiak voltak, akiket Isten Szentlelke hívott el, vezetett, és akik újra és újra imádkoztak és böjtöltek, hogy megértsék, hogy kiket akar kiküldeni Isten a szolgálatra.

Egyik alkalommal - így olvassuk, hogy - a Szentlélek kijelentette nekik, hogy a még teljesen ismeretlen Pált - aki nem régen jutott hitre - és Barnabást, Pált - akit Saulnak hívtak korábban - és Barnabást küldjék ki a szolgálatba. Egyértelműen és világosan értették, ahogyan Isten Lelke vezette őket.

Az mindig titok, amikor Isten Lelke megszólal, de ebből a részből is az derül ki, hogy aki érteni akarja, amit az Isten üzen, annak Isten képességet ad arra és értelmet, lelkületet, hogy megértse Isten akaratát, amit Isten mondani akar. Itt sem történik másképpen.

Barnabás ciprusi származású volt, lévita, akinek már volt gyülekezeti gyakorlata. Saul, vagy a későbbi Pál apostol pedig még ilyen értelemben gyakorlatlan volt. De ismerték Barnabást a zsidó keresztyének között. Saulról pedig tudták, hogy Tarzuszban született, Gamálielnél végezte az egyiptomi tanulmányokat. Aztán hitre jutott a damaszkuszi úton. Először keresztyénüldöző volt, aztán Krisztus követője lett, és hirdette az evangéliumot.

Három oldalról készítette fel és erősítette meg Pált és Barnabást Isten. Az első oldal, hogy Ő maga hívta el, hogy Isten a Lélek által hívta le őket. Sokszor vannak önjelölt misszionáriusok és próféták, de ezekre Istennek nincsen szüksége. Ő hívja el azokat, akiket elhív a szolgálatra.

Gyakran előfordul egy-egy lelkigondozói beszélgetés során is, hogy valaki azt mondja, hogy én szívesen lennék igehirdető, szívesen beszélgetnék emberekkel, szívesen tenném ezt meg ezt. De a szolgálatra való elhívás az nem így történik. Nem mi választjuk ki azt az Isten országában, hogy mit akarunk végezni, vagy mit csinálnánk szívesen. Mondhatnám így is, hogy Isten őrizzen minden gyülekezetet attól, ahol önjelöltek kerülnének bizonyos pozíciókba és szolgálati területekre. Az a legjobb, amikor valaki megérti, sőt nagyon sokszor tiltakozik is egy-egy elhívás, szolgálat ellen. De az a legjobb, amikor Isten Lelke választ ki valakit. Hogyha őket hívja el, ahogy Sault és Barnabást, akkor ők igazán be tudják tölteni Isten segítségével azt a munkát, szolgálatot, amire elhívást kaptak.

Hogyan történt ez? Így olvassuk, hogy böjtöltek és imádkoztak a gyülekezet vénei, vezetői és így szólította meg őket Isten Szentlelke, és így hívta el őket kettőjüket a szolgálatra.

Így olvassuk, hogy az imádság órájában tudnak az apostolok beteget gyógyítani ott az Ékes-kapunál. Az imádkozás közben, míg a gyülekezet imádkozik Péterért, kinyílik, fölpattan a cellaajtó, és Péter kiszabadul a fogságból. Valójában minden imádságra történik. Amikor a gyülekezet imádkozik, megrendül a föld, kinyílik a börtöncella ajtaja és Péter apostol szabad lesz.

Ami életünkben történt már valami, amikor imádkoztunk, vagy annak következményeként? Láttuk Isten csodáját? Itt azt olvassuk, hogy böjtöltek és imádkoztak.

Van olyan, hogy szóböjt, amikor valaki megérti: most csöndben kell maradni Isten előtt. Aztán van olyan, hogy tv-böjt, amikor nem kapcsolom be rövidebb vagy hosszabb ideig a tv-t, hanem csöndben maradok. Úgyis annyi zaj vesz minket körül. Aztán olyan is van, hogy valaki anyagilag böjtöl. Hogy sok mindent megtehetne vagy megvehetne, de most nem veszi meg. Félreteszi, s majd Isten kijelenti, hogy milyen célra kell azt az összeget vagy lehet fölhasználni. És nyilvánvaló, hogy valaki csak keveset vagy éppen csak annyit eszik vagy olyat, aminek segítségével fókuszálhat minden energiát arra, hogy megértse Isten akaratát. Valójában a böjtölés célja mindig az, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, és megértsük az Ő akaratát még jobban, még inkább.

Ezek a férfiak is a csöndességben, a böjttel és az imádságra való fókuszálásban értették meg, hogy mire akarja őket Isten Lelke vezetni. De ez persze nemcsak a szolgálattal kapcsolatban lehet így. Egy munkahelyi kérdésben is adhat Isten böjtölés és imádság közben vezetést. Vagy társ-kérdésben, vagy akár egy lakásvásárlásnál, hogy lehet ez az Isten akarata, hogy kiadja ennyi pénzt erre és odaköltözzem, és az a leendő otthonom, ahol Isten engem látni akar, ahol laknom kell?

Itt megkapták az apostolok azt, amire a szolgálatuk betöltéséhez szükségük volt.

A másik szolgálat, a másik erősforrás a szolgálathoz az volt, hogy megértették, hogy egy egész közösség könyörög értük. Nagy ereje van annak, amikor valaki tudja, hogy a gyülekezet imádkozik érte. Volt közösségük, ahonnan elindultak. S abba a közösségbe tértek vissza a missziói út után. Beszámoltak mindarról, amit Isten általuk elvégzett a szolgálatban.

Van, amikor az embernek senki más nincs az életére nézve, mint a gyülekezet közössége. Nemcsak karácsony meg szilveszter idején, a nehéz időszakokban, hanem egyáltalán. Előfordul, hogy az ember magára marad, magányossá válik. Milyen jó az, amikor ott van mögötte, mellette a gyülekezet szerető kedves közössége, ahol nemcsak imádkoznak érte, hanem ahol megértik, ahol szeretettel veszik körül, ahol ott vannak mögötte, és ott vannak mellette.

Tudhatták ezt az apostolok, hogy nincsenek egyedül a szolgálatban. S ahogy később a filippibeliekhez írt levélben írják is, anyagilag is mögöttük állt az a gyülekezet meg aztán az antiókhiai is meg később egy másik közösség, egy másik hívő közösség. Anyagilag is gondoskodtak az apostolok szolgálatáról és munkájáról.

Nagyon fontos tehát az, hogy hogyan indulunk el egy szolgálatba. Sokszor eszembe jut az az illető, aki megkérdezte, hogy milyen szolgálat az, amit ő betölthet? S elmondtuk azt, hogy van egy többgyerekes család, ahol éppen összegyűlt a vasalandó ruha. Ezt a szolgálatot végezhetné, hogy odamegy, kedvesen, csendesen kivasal. Semmi mást nem kell csinálni. Akkor mélyen a szemembe nézett, s azt mondta: Nem tudom, hogy jól tetszett-e érteni? Szolgálatot kérdeztem. Úgy tűnt, hogy a vasalás a számára nem szolgálat. Az, hogy negyven-ötven ruhadarabot kivasal ott, ahol elakadtak, és azt az asszony a sok gyerek mellett már nem tudta megcsinálni, kimosni még tudott, de vasalni már nem volt ideje. Ez úgy tűnik, hogy a kedves testvér számára nem volt szolgálat.

Az apostolok, amire elhívta őket a Szentlélek, arra vállalkoztak, és azt töltötték be. Őket akkor ott a tanításra hívta el. De tudjuk, hogy Pál a sátorszövésben is jeleskedett. Egy ideig, hosszú ideig azt csinálta. Fizikai munkát végzett. És aztán állt be a lelki munkába, mert ott, akkor azt kellett csinálnia. A szolgálat az nemcsak lelki szolgálat lehet. Bármi és bárki mellett lehet. Talán az is egy szolgálat, hogy leülök és meghallgatok valakit, vagy csendben otthon elmosogatok, ha látom a felgyülemlett edényt. Lehet, hogy jobban evangélizálok azzal, mintha beszélnék Isten nagyságos dolgairól.

Elengedték tehát Barnabást és Pált. Két kiváló tanítót veszített a gyülekezet - mondhatjuk így is -, de elengedték őket az első missziói útra. Az sem volt biztos, hogy visszatérnek, hogy nem halnak meg a szolgálat során, hogy nem kell az életüket is föláldozni Krisztusért.

Én láttam azt nem egyszer már, amikor lelkileg tönkrement valaki, mert nem engedett Isten hívásának. Görcsösen ragaszkodott egy adott gyülekezethez. Már mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy nem oda kell már járnia régóta, hanem abba a közösségbe, ami szemben volt vele, ahol lakott. Szemben volt az a kedves, kicsiny református gyülekezet. De nem. Ő ragaszkodott ahhoz a helyhez, ahol hitre jutott. Emberileg ez érthető. De Isten nagyon világossá tette többek számára már, hogy nem ott van a helye, hanem máshol. Abban a közösségben, amelyik sokkal közelebb van hozzá. Nem indultak és nem mentek, és végül ma eljutott oda, hogy már semmilyen szolgálatot nem tölt be sem ott, sem máshol. Valahol megfeneklett a hívő élete, mert nem engedett abban a kérdésben, amiben pedig Isten olyan világossá tette, hogy máshol van a helye. Elindult egy adott helyen, megkapott mindent a szolgálathoz. Tovább kellett volna már lépnie.

Barnabás és Pál tudták, hogy Isten küldte őket, és el is indultak a szolgálatra. Olyan jó az, amikor valamit mi nem magunktól teszünk. Nem ragaszkodunk görcsösen egy elképzeléshez, hanem engedünk, hogy Isten Lelke - ha ezt megteheti az életünkre nézve, mert ezt csak hívő emberekkel teheti s teszi Isten Lelke - de visz a Lélek, és megértjük előbb vagy utóbb, hogy mi az Isten akarata.

A harmadik, amivel elindultak, s amit vittek magukkal: az Isten szava volt, a kétélű kard, ami fizikai értelemben nem fegyver, de mégis először munkálkodott bennük Isten igéje, s aztán munkálkodott általuk is. A legfőbb segítőtársuk, mikor már a gyülekezet nem volt ott velük, abból a közösségből kiszakadtak, Isten igéje volt, amit Isten a szívükbe helyezett.

Némely részek az Ószövetségből - elég sok már - akkor le volt írva. Azt már vihették magukkal. Nem tudjuk, hogy vitték vagy nem, de belül a szívükben biztos, hogy ott volt. Pál képzett zsidó ember volt, farizeus. Ő kívülről ismerte a Szentírás leírt és ismert lapjait. Ott volt a szívében Isten igéje, de ugyanilyen képzett volt Barnabás is. Hiszen neki már gyülekezeti szolgálata is volt és tapasztalata is. Vitték Isten igéjét Kis-Ázsiába, a szigetekre is. Életnek beszéde volt először a számukra, s aztán azok számára, ahova indultak.

Hogyan is indultak tehát? Belső odaadással. Mindenben, mindenkor Istennek akartak engedelmeskedni. Önmegtagadással, imádkozással, böjtöléssel. Ez azt jelenti, hogy csakis Istentől akartak függni a szolgálatban is. Kettőjük között és a gyülekezet közösségével is belső egyetértésben voltak, és így indultak el.

Sokszor tapasztalom ezt, amikor házasságkötésre készül egy ifjú pár, senkivel nincsenek egyetértésben. Belül is dúl a feszültség kettőjük szívében. Ott van az az állandó bizonytalanság, hogy biztos, hogy ő az, akit nekem rendelt az Isten? Vita, veszekedés, nézeteltérés, szemrehányás a családban. Nincs áldás az egészen, és mégis erőltetik. Olyan más az, amikor valahogy úgy körülveszi őket a nagycsalád, a gyülekezet, a testvérek szeretete. Amikor belül is ott van a bizonyosság a szívükben. Lassan úgy kialakul, hogy ez nem lehet mástól, csak Istentől. Készek lemondani akár a másikról, ha ezt akarja Isten. A legtöbb esetben nem akarja Isten, néha igen. Az a belső bizonyosság, az a rend és tiszta érzés, ami körülveszi őket, s ami bennük is ott van. Vagy az állandó viszálykodás, veszekedés, neheztelés, állandó gyötrődés, hogy lehet ez Istentől vagy nem. Jobb ezt egy időre akkor felfüggeszteni, abbahagyni, megvárni, amíg bizonyossá válik valaki abban, hogy Istentől van vagy nincs.

De ugyanez igaz a szolgálatra is, hogy vajon lehet-e ez Istentől, hogy odamegyek, és látogatok. Vagy csak az én indulatom, lelkem, testi indulatom, mert ott nekem valaki szimpatikus. Netalántán érzelmileg is kötődöm valakihez. S ezt összekötöm a szolgálattal. Ez nem tiszta indulat. Vagy váltok, változtatok egy-egy közösséget indulatból, sértődöttségből. Ott engem megbántottak, akkor keresek egy másik közösséget. Ez nem lehet Istentől, mert az indulat, a váltás indulata nem tiszta, és nem Istentől van, amikor mi indulatból cselekszünk, s váltunk egy közösséget vagy gyülekezetet.

Pál és Barnabás között ez a teljes lelki egyetértés volt, Isten Lelke kovácsolta őket egybe. Ha mindezt figyelembe vesszük, ahogy indultak belső odaadással, önmegtagadással, függéssel Istentől, belső egyetértéssel, ahogy ketten mentek. Ez volt a garancia a sikeres szolgálatra, az eredményre, az áldásra. Ők így indultak el. Akkor Isten tehát megáldotta a szolgálatot, s ahogy elindultak a missziói útra, ahogy valaki nem régen mondta kicsit viccesen, hogy dőlt az áldás. De nem így volt. Becsületesen fölkészültek. Megtagadták saját indulatukat. Isten Lelke vezetésére indultak el. Önmegtagadás, imádkozás, böjtölés, gyülekezeti és belső egyetértés, és nincs eredmény, és nincs siker. Látszólag nincsen áldás sem. Persze ez nem így volt. De nem úgy kezdődik, s nem úgy indul, ahogy várták volna. Vagy egy ilyen indulás után, ahogy egy hívő közösség vagy egy hívő testvéri szolgáló közösség ezt várná Istentől, vagy amiben reménykedik.

A missziói út elején feltűnő nagy eredmény nincsen. Mondhatnám így is egyszerűen fogalmazva, senkit nem érdekelt az, hogy ők ketten miről beszélnek. Fülük botját nem mozgatta az a közösség, ahova beléptek. Ők elsősorban a zsidó közösségeket keresték fel. Járták a zsinagógákat, egyiket a másik után. Senkit nem érdekelt Jézus Krisztus születése, halála, föltámadása, szolgálata. Zárva maradtak a szívek, a lelkek Krisztus előtt.

Így jutnak el Ciprus szigetére is. Mire akar ez által minket figyelmeztetni Isten? Arra, hogy bizony sokszor kitartóan és hűségesen először szolgálni kell úgy is, hogy nem látjuk a szolgálat gyümölcsét és eredményét vagy nem azonnal. Ha sokat kell várni arra, hogy megmozduljanak az emberek.

Nemrégen otthon a gyerekekkel krókusz hagymákat ültettünk a kertben. Mikor kisebbek voltak, egyszerűen nem hitték el, hogy abból a barna izéből, göböcskékből, hagymákból, amin kis csírák voltak már, abból különböző színű, gyönyörű virágok lesznek. Sárga, kék, lila, fehér. Hihetetlen. Nem hitték el. Abból a barna gumóból tavasszal szép virágok bújnak majd ki. A hagymákban, amit elültettünk, benne volt a jövendő reménysége, az ígéretes virágok sora. A legkisebb mondta, mikor most ültettük, hogy úgy várom már a tavaszt, hogy minél előbb láthassam, hogy melyikből milyen színű virág lesz. Ilyen a szolgálat is: ültetünk és vetünk. Sokszor nem is túl szerencsésen indul, legalábbis látszólag a dolog. Mondjuk meg, igyekszünk úgy élni. Nincsen eredmény. Telnek a hetek, a hónapok. Ott dolgozunk a kolléga mellett már két éve, s amikor bemegyünk és tudja, hogy miről akarunk beszélni: kösz, ezt én nem akarom hallani. Vagy megmondja a gyerekünk világosan a szemünkbe, hogy neked a mániád Jézus, de én ezt nem akarom hallani. És akkor jobb nem mondani. De egy valamit tehetünk. Folytatjuk tovább értük az imádkozást.

Én emlékszem azért még arra, hogy több mint húsz évig imádkoztam, könyörögtem édesapámért. A halálos ágyán indult el benne valami. Akkor imádkozott először velem együtt Istenhez, és még akkor sem tudtam és tudom, hogy tulajdonképpen mi lett ennek a következménye, az eredménye. Nem tudom. Isten tudja. Elég kell hogy legyen.

Ha Isten éltet, tavasszal látjuk, hogy kikelt-e a hagymából valami vagy nem. Most november van. Tavaszig még több hónap van hátra, s addig semmi nem látszik. S aztán láttam azt is, és biztos mi is, hogy a hóvirág kibújó kis hajtása átfúrta a leveleket, s a leveleken át jött elő. Semmi nem tudta megállítani. Bele van kódolva genetikailag. Ki kell jönnie, mint egy zöld gejzír, ha felgyorsítanák felvételen. Olyan erővel tör át a földön a hajtás, hogy még a leveleket is átfúrja, mert ki kell hajtania, és virágot kell hoznia január végén vagy február elején, mikor hogyan. Nem lehet visszatartani. Ha valamin rajta van egy kő, akkor mellette bújik ki. Több energiát és több zöldet használ föl, de kibújik. Kisebb lesz a virága, mert hosszabb lesz a szára, de nem lehet visszatartani.

Ha Isten eldöntött valakivel kapcsolatban valamit, még az az illető sem állhat ellene Isten hívásának és akaratának. Vagyis nem a láthatókra kell néznünk - ez nem mindig könnyű -, hanem a láthatatlan Istenre, mert aki benne bízik, aki a szolgálat Ura, az meglátja a szolgálat gyümölcsét és eredményét is. Ilyen vetés a másokért hangzó imádság is. Ezért ne hagyjuk abba, és ne adjuk föl! Ültessük a krókuszokat továbbra is, és meglátjuk, hogy lesz eredménye. Nem tudom, mikor és hogyan, kiben mikor végzi el az Isten, tudja elvégezni, mert ellenáll, s nem akar kikelni benne az evangélium magva, de ha mi imádság által vetjük, lehet, hogy nem éljük meg, halálunk után, de mégiscsak kikel a magvetés, mert Isten megígérte, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.

Mindig van értelme tehát Isten országáért dolgozni. Akár látjuk mi az eredményt, akár nem. És azt is látnunk kell, és tudnunk kell, hogy mi ültetünk, s lehet, hogy más lesz, aki aratja majd ültetésünk eredményét.

Komolyan vették tehát Pál és Barnabás a küldetést, a szolgálatot. Az eredményt ugyan nem látták, de láttak valami mást. Volt valaki, aki keményen ellenállt, tudatosan és szándékosan, sőt azt olvassuk, hogy gonosz indulattal ellenállt az evangéliumnak. Sőt valaki mást is, akinek a szívében megfogant a magvetés, próbált visszatartani, hogy Jézus Krisztushoz térjen, attól, hogy Jézus Krisztushoz térjen.

Egy Elimás vagy Barjézus férfi - így olvassuk -, hogy keményen szembeszállt a tanítással, ami Jézusról szólt. Barjézus azt jelenti, hogy Jézus fia. Ennek a férfinak tehát az apja egy Johusua nevű férfi volt. Az Elimás pedig azt jelenti: varázsló más néven. Lebecsülte az evangéliumot. Maga is ellenállt az evangéliumnak, és próbált másokat is visszatartani. Hamis próféta volt.

Azt nyilvánvalóan látnia kell annak, aki szokott szolgálatot végezni, hogy kíméletlenül támad az ellenség. Kíméletlenül támad az ellenség. Ma, amikor készültem, többször megszólalt a telefon. Valaki belelihegett, s aztán letette. Egyik hívás a másik után. A második után már nem vettem föl. Minek? Lihegjen magába, ha neki úgy tetszik. Meg akart zavarni, és ez nem első eset. Így vagy úgy, vagy másképpen. Jön a csöngetés, történik valami. Mindig van ilyen. Nem csak készülés során. Amikor megyünk valakihez látogatni, azért vegyük ezt észre, hogy ez egy kétpólusú világ. Ebben a világban működik a gonosz is, és Isten engedi. Itt is megengedte. Nem?

Újra mondom: böjtöltek, imádkoztak, egyetértettek, szolgáltak szívvel-lélekkel, és Isten megengedi Elimásnak, a gonoszsággal megtelt férfinek, hogy ellenálljon és igyekezzen másokat is lebeszélni a hitről. Ráadásul azt olvassuk róla, hogy nagy tudású és nagytekintélyű ember volt. De az evangéliumra nézve tudatlan.

Emlékszem, mikor valaki próbált megfélemlíteni, egy akadémikussal kellett beszélgetnem. Ez önmagában kihívás. Én nem vagyok akadémikus. Azon a pályán még kispályás játékos sem vagyok, amiben ő profi. Azt mondták: mit fogsz te tudni kezdeni ezzel a nagy tudású emberrel. És tényleg kezdtem megijedni: jaj, mit is fogok mondani. Aztán úgy megbátorított Isten. Nem az akadémikus profi témájáról beszélgettünk, hanem az evangéliumról. Abban meg ő nem volt kispályás sem. Ez nem azt jelenti, hogy ilyenkor le kell mosni a másikat a pályáról. Nem erről van szó. De beszélgettünk, s kiderült, hogy az evangéliumról semmit nem tud. Ismerte a Szentírást, mint irodalmi csodálatos művet. Tisztelte és becsülte, de az élő Krisztusról halvány fogalma nem volt. Ebben az értelemben tudatlan volt. Ebben az értelemben tudatlan - senki ne értse félre. Nagy tudású, képzett, szenzációs szellemi képességgel megáldott ember volt. De az evangéliumra nézve tudatlan volt. Nem kell megijednünk, akármilyen helyzetbe kerülünk, akárkivel hoz minket össze Isten. Ehhez persze jó, ha bizonyos igéket azért tudunk fejből, kívülről is akár a Szentírásból. Vagyis készülünk a találkozásokra, a szolgálatra.

Pál egy ideig figyeli Elimást, aztán világossá vált a számára, hogy ki is ez az ember valójában. Nem fegyverrel: karddal és lándzsával, hanem az evangélium erejével száll vele szembe. Egyértelmű, hogy Isten Lelke van Pál apostolban, s azt mondja, hogy álnok és gonosz ember vagy, ezzel teljes, ezért nem látod a napot egy ideig, vagyis a lelki vakság következménye ennél az embernél fizikai vakság is volt.

Isten őrizzen meg bennünket, hogy a lelki vakságunk egyre súlyosabbá váljon. Ha nem is vezet fizikai vaksághoz, de egyfajta sötétség ez mindenképpen, ha nem akarjuk magunkat újra és újra Isten igéje által táplálni, és annak engedni.

Pál szavai meggyőzték Szergiusz Pauluszt, a sziget helytartóját, hogy amit Pál Krisztusról mond, az igaz. Elveszítette Elimás az erejét - nemcsak a szeme világát veszítette el, hanem a gonosz erő is meghátrált - az evangélium erejével szemben, s végül is a sziget helytartója Krisztus tanítványa lett, hitre jutott. Minden nehézség ellenére is az evangélium ereje győzött.

Hogy indultak tehát a szolgálatra? Úgy, hogy Isten megáldotta őket, Isten hívta el őket, készültek a szolgálatra. Nem adták föl, amikor az áldás elmaradt, s a kitartó imádság, a tiszta szívvel való engedelmesség azt hozta magával, hogy végül is azok közül valaki, az az egy, aki viszont a sziget vezetője volt, elfogadta Jézus Krisztust Megváltóul. Vagyis Isten igéjét hirdették, Isten mindig talál alkalmas eszközt arra, hogy önmagát megdicsőítse, és az Isten országát építse az emberek szívében. Mi ilyen eszközök lehettünk-e a mai napon? Vagy eszköztelen az Isten a munkahelyünkön, mert mi nem engedelmeskedünk neki, s rajtunk keresztül nem tudja az evangéliumot hirdetni vagy abban a közösségben, ahol élünk.

S azt is tudnunk kell, hogy mindig lesznek olyanok, akik Isten igéjét megvetik. De nagyon világosan látnunk kell azt is, hogy a kitartó könyörgés és imádság azért ezt is megtörheti. Nem történik meg ez minden esetben, de ami megtörtént itt a helytartóval. Mert lehet, hogy mondjuk, hirdetjük úgy élünk, s mégis ellenáll és nem jut hitre, és mindvégig kitart a maga istentelenségében. Akkor elveszi majd az ítéletét Istentől.

Nagyon fontos tudni azt, hogy Jézus meghalt azért, hogy az evangélium ereje átüssön. Ahogy átüt a vér a ruhán, úgy átüt az ereje Isten igéjének, ha mi hűségesen szolgálunk Istennek.

A hit mindig hallásból származik. Ez a hit örvendezővé tehet minket, s végezhetjük tovább örömmel akkor is a szolgálatot, ha annak mindjárt az erejét meg az eredményét meg a dicsőségét és az áldását nem is látjuk, de azért időnként a végén megengedi azt Isten, hogy lássuk mindazt, amit Ő el akar végezni.

S végül is később, a 49. versben azt olvassuk, hogy Isten igéje továbbterjedt, ha nem is nagyszabású ébredés lett, de sokan hitre jutottak Krisztusban és Krisztus által, és ők maguk is az evangélium hirdetőjévé lettek.

Aki megszabadult, mint Pál apostol az istentelenségből, az Isten eszköze lehet, és azon keresztül Isten megdicsőíttetik és építi az Ő országát.

---

Imádkozzunk!

Köszönjük Istenünk azt a szeretetet, amivel körülveszel minket. Köszönjük, hogy kicsiny vagy nagyobb szolgálatot, de bízol mindnyájunkra, ha már veled együtt élünk, benned hiszünk. Köszönjük, ha lecsendesedhetett most a lelkünk, ha adtad a te békességedet, vagy meggyőztél a te Lelked által valami helytelen útról minket, s ma este tudunk irányt váltani.

Köszönünk minden áldást, amit eddig átélhettünk. Köszönjük, Urunk, hogyha indítottál minket, s ha nem is azonnal, de láttuk a gyümölcsöket, vagy ha már láthattuk, hogy megáldottad munkánkat, szolgálatunkat.

Köszönjük a biztatást is, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban. Ahogy azt mondtad, hogy lesz tavasz, nyár, ősz és tél, éjszaka és nappal, és ezek meg nem szűnnek, s a virágmagvak és virághagymák kikelnek, s virágot hoznak. S elvetjük a magot és nő a búza vagy valami más, és termést hoz. Így lehetünk bizonyosak abban, hogy a vetés magától nő, és te adod a te áldásod a mi szolgálatunk nyomán.

Így adjál békességet a szívünkbe, kérünk, hadd tudjuk örömmel végezni azt, amit ránk bíztál.

Ámen.