PASARÉTI PRÉDIKÁCIÓK

Pasarét, 2008. október 23. (csütörtök) Varga Róbert

VALÓBAN ISTEN FIA

Alapige: Mt 14,22-33

---

Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk, ezt a csendes estét, a te igédet, amely nem változik. Viharok jönnek és mennek, és dúl a történelmi vihar is, újra és újra menekülhetünk, fordulhatunk a te szavadhoz, amely békességet, nyugalmat áraszt magából mindig.

Köszönjük, Urunk, hogy aki tehozzád fordul, az maga is átéli ezt a békességet, csöndet, belső nyugalmat.

Köszönjük, hogy szólhat a te igéd akadályoztatás nélkül. És köszönjük neked mindazt, amit tettél ezért az országért, s amit cselekedni fogsz még értünk. Minden bűnünk, minden hamisságunk, minden istentelen gondolkodásunk és cselekedeteink ellenére is szereted ezt a népet.

Köszönjük, hogy nem mondasz le rólunk még akkor sem, ha sokan lemondtak már rólunk, sőt közöttünk is vannak olyanok, akik azt mondják, hogy nincsen jövőnk. De áldunk és dicsőítünk azért, hogy egyszer a viharok véget érnek, a szél elcsendesedik, a hullámok nem hullámoznak többé. Elcsitul és kisimul minden, és megláthatjuk a te csodálatos végzésedet.

Köszönjük, hogy benned bízhatunk, sőt egyedül tebenned, aki azt mondod, hogy bízzatok, én vagyok, ne féljetek. Áldunk és dicsőítünk biztató, kedves szavaidért, fölemelő szeretetedért. Ezzel légy itt ma este is közöttünk, kérünk.

Ámen.

---

Igehirdetés

Az emberek nagy része azt gondolja, hogy az akadályok azért vannak az életükben, hogy megkerüljék azokat. Egy ilyen kerülőút válhat bosszús idegesség forrásává, vagy pedig válhat ? különösen egy hívő keresztyén számára ? áldások forrásává, és olyanná, amikor a vége az, hogy valaki elkezdi a Lélek gyümölcsét teremni. Mindnyájan ilyen akadályoztatásnak köszönhetjük egyébként az evangéliumot, az Isten szeretetéről szóló jó hírt.

Az Apostolok Cselekedetei 16. fejezetében azt olvassuk, hogy Pál apostol Ázsiában akarta folytatni a szolgálatot, de így mondja ott az Apostolok Cselekedeteinek írója, így írja: Pál Ázsia helyett Európa felé fordult, mert a Lélek megakadályozta, hogy Ázsiába menjen tovább.

Volt egy akadályoztatás egy terv ellenében. Az apostol terve az volt, hogy Kis-Ázsiában folytatja a missziói utat, utakat, Isten terve meg az volt, hogy Pál jöjjön át Európába, és így jutott el az evangélium Pannónia provinciába is, és így lettünk mi sok-sok áttéten keresztül keresztyénekké. Valójában tehát mi egy akadályoztatás eredményei vagyunk.

Ha elkezdjük más szemmel nézni mindazt, ami csak az elmúlt héten történt velünk, az akadályokat és a nehézségeket, akkor talán máris egy picit vidámodik a szívünk, hogy lehet, hogy e mögött sok jót rejtett el, helyezett el Isten. Minden akadályt tehát áldássá tehet a számunkra. Még akkor is, ha az elején nem is értjük igazán azt, ami történik.

A Filippibeliekhez írja azt Pál apostol az első fejezetben: amik rajtam estek, azok inkább előmenetelére szolgáltak az evangéliumnak. Tudjuk, hogy Pált többször megverték, börtönbe zárták, aztán hosszú időn keresztül nem engedték ki. Igazságtalanul és jogtalanul, még a római jogot is megszegve ott tartották. Aztán fellebbez, Rómába kerül, hajótörést szenved előtte. Mindez olyan értelmetlennek és érthetetlennek tűnik. Mert semmi rosszat nem tett. Nem szegte meg a törvényeket, csak beszélt a mindenható Isten egyszülött Fiáról, Jézusról, aki meghalt nemcsak a zsidókért, hanem minden emberért. Pálért, Fesztusért, még a római császárért is. És ezért börtönbe zárták. Mi ez, ha nem igazságtalanság? Maga a jog képviselője kimondta, hogy semmi rosszat nem tett. Szabadon bocsáthatnám, ha nem fellebbezett volna a császárhoz. S akkor odakerül a császár udvarába. Nem zúgolódik, s azt mondja, hogy én Krisztus foglya vagyok értetek, s nem sokkal később azt írja, hogy köszöntenek titeket a császár udvarából, udvartartásából való keresztyének.

Hányattatás, megverettetés, börtön, kaloda, kicsúfolás, gúny, sok keserűség, fogva tartás, jogtalanság. A végén ott van a gyümölcs. Köszöntenek titeket a császár udvarából való keresztyének. Vagyis a keresztyén ember nem törik meg a bajban, hanem Isten segítségével kitör abból.

Mindig előttem van az a kép, amikor ott voltunk a Genezáret tó partján. Éppen alkonyodott. És ahogy lefutott a boldogmondások hegyének a lankája a tóba, végig a hegyoldalon, azon a szelíd lankán ott voltak a grappe fruit, narancs és citromfák. Éreztük annak az illatát, ahogy érett a gyümölcs. Csend volt, békesség, lemenőben a Nap. Belegondoltam abba most: pont egy ilyen nap után, ilyen csendes, békességes időszakban mondta el Jézus az Isten országáról szóló csodálatos jó hírt. Látta vendégül a kenyér és halszaporítás nyomán azt az ötezer férfit, meg minden hozzátartozójukat, asszonyokat és gyerekeket. Tehát az majdnem a duplája lehetett. S mikor befejezte azt, amit tanítványok közelről láttak, és átéltek, a kenyérszaporítás csodáját, akkor mintegy istentisztelet végén itt a templomban, egy áldással elbocsátotta a sokaságot. A tanítványoknak meg azt mondta ? itt egy erős kifejezés szerepel a régi szövegben ?: megparancsolta nekik, szinte kényszerítő erővel, hogy üljenek be a halászbárkájukba, és menjenek át a túlsó partra.

Miért? Mert valami nagyon fontosat szeretett volna nekik elmagyarázni. Azért küldi őket előre, hogy megértsenek valamit abból a tanításból, amit előzőleg láttak a kenyér és a halszaporítás csodájából. Megértsenek valamit abból, vagy megértsék egyáltalán azt, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Hogy minden erő és akadályoztatás ellenére Ő az Isten Fia. A végén ezt ki is mondják. Valóban Isten Fia vagy. Ez egy fantasztikus, döbbenetes, mélyről, a szív mélyéből jövő hitvallás.

Kiderül ebből a részből az is, hogy Jézus úgy tud mellettük elmenni a nagy bajban is, hogy nem hagyja őket magukra, hogy megmenti és megtartja őket, hogy hordozza őket, és megmutatja az egyedüli kiutat a vihar és a nyomorúság idején is.

Jézust semmi nem akadályozza meg tehát abban, hogy az övéinek segítsen egészen gyakorlati módon.

Mindig lesznek a keresztyén emberek életében is félelmet keltő események. Én emlékszem még arra, hogy mit éreztünk ötvenhat estéjén. A Magyar rádióval szemben laktunk. Ráláttunk a rádió épületére. Talán nem kell többet mondani. Amikor megszólaltak a fegyverek, menekültünk a pincébe, és a fejünk fölött szétlőtték a házunkat. Lakás, bútor, minden odaveszett. Milyen félelem volt a szüleim szívében, meg mi gyerekek szívében is, noha mi nem is tudtuk igazán, hogy pontosan mi történik.

Mindig lesznek nyugtalanságot és félelmet keltő időszakok egy ember életében, amikor erősek a történelmi körülmények. Szinte rászakad minden az emberre. Amikor a természeti erők, vagy a társadalmi erők és helyzetek olyan erővel törnek ránk, hogy félelmet keltenek az ember szívében. Bizony helyes ez a kifejezés, amit gyakran mondanak, hogy az idők vihara.

A tanítványok meglett hajósok voltak. Ismerték a tónak minden zegét-zugát. Azt olvassuk, hogy ezek a felnőtt, kérges kezű, kérges szívű, és az arcukon is kérges volt a bőr a széltől és a viharoktól. Ezek az erős férfiak, halászemberek a félelemtől kiáltoznak az éjszakában, olyan vihar tört rájuk.

Hol a tévedés? Ott, hogy sokszor a hívők azt hiszik, hogy Isten kihagyja őket ebből, hogy a hívők nem juthatnak olyan élethelyzetbe, amikor akár az is kérdésessé válik, hogy egyáltalán életben maradnak-e, vagy nem, vagy egy szerettük életben marad, vagy nem.

Mivel Isten nem vesz minket ki a világból, így a világban zajló események is nagyon keményen érinthetnek bennünket. Azokat is, akik hitben és hitből élnek. Van munkahelyük, kapnak fizetést, képezniük kell magukat. Akik keresztyén létükre magas hiteleket vettek föl, azokat most érinteni fogja a törlesztő részletek ugrásszerű növekedése, vagyis nőnek a terheik. Ha meggondoltan, vagy kevésbé meggondoltan, vagy meggondolatlanul adósították el magukat, számítaniuk kell arra, hogy Isten nem veszi ki őket a világból. Annak a terhét, amit magukra vettek, kérdezve vagy nem kérdezve Istent, annak a terhének a következményével számolniuk kell, és szembe kell nézni.

Nem úgy kell, és nem akkor kell készülni a nehéz helyzetekre, amikor azok bekövetkeznek, hanem akkor akar minket Isten fölkészíteni, amikor még nincsen nehéz helyzet. Nem véletlen ez a sorrend. Kenyérszaporítás, ötezer ember megvendégelése. Fölemeli Jézus a szavát, hálát ad Istennek. Megáldja azt a pár kenyeret, és pár füstölt halat, és azt mondja a tanítványoknak először, hogy osszatok nekik, s azt mondják, hogy miből. Hát ilyenkor már venni sem tudunk. Nekünk meg van pár kenyér, öt kenyér, meg talán két-három hal, de mi az ennyinek? És akkor azt mondja Jézus, hogy hozzátok ide. Én tudom, hogy ti nem tudtok semmit tenni. De én igen. Hozzátok ide. Hálát ad. Semmi hókuszpókusz. Hálát ad az Istennek a kenyérért. Szoktunk mi hálát adni? Ma este is, ami ott lesz az asztalunkon?

Én arra is emlékszem, hogy apám hányszor jött haza golyóval a kenyérben ötvenhat egy-egy estéjén. És egyáltalán, tudott kenyeret adni nekünk. És akkor minálunk, a családban még senki nem adott hálát ezért, mert istentelen volt mindenki.

Nagy dolog az, amikor le tudunk ülni egy terített asztalhoz, van egy vagy kétféle kenyér sok helyen, meg két-háromféle felvágott, meg sajt, meg mi minden még. Mikor adtunk mi ezért utoljára hálát, hogy terített asztal vár otthon. Sokszor megfőzik, ha van ki, vagy maguknak kell, de ott van az asztalon az étel, a kenyér.

Tehát így készíti fel őket Jézus, hogy látják a kenyérszaporítás csodáját, hogy Ő valóban Isten Fia, s aztán meg akarja nekik azt is mutatni, hogy bár ezen a világon nyomorúságuk van, és ebből egy kicsiny előzetes ez a vihar, ami ott elkapja őket. De bízzatok, én legyőztem a világot.

Nem tudom, hogy mindenki tisztán látja-e, hogy minden lefelé tart?! Mi látjuk ezt, vagy hisszük ezt, vagy van bennünk egy érthetetlen kincstári optimizmus, hogy majd megváltozik minden, s egyre minden jobb lesz.

Amit most mondani fogok, azon nyugodtan botránkozzon meg, aki akar. Nem botránkoztatni akarok, csak egy kicsit lássuk, hogy hol tartunk. Általános iskola első osztálya. Eddig összesen négybetűs szavakat tudnak leírni a gyerekek. Talán öt-hat betűt ismernek. Az i betűig jutottak el eddig. Nagy röhögés az egyik délelőttön a fiúk között, és egy papírt adnak körbe. S amikor a tanár, tanító elveszi, vagy tanítónő elveszi, ezt a szót írták rá, hogy cici. S ezen nevetnek. Ezt már le tudják írni. Ez már nekik kabaré. Ezt a szót már megtanulták, pedig ezt a szót a tanítónő nem tanította nekik. De már eljutottak oda, hogy ezt össze tudják rakni. Ezen lehet vihogni. Ennek az értelmével valószínű teljesen tisztában vannak. Aztán visították egymásnak a szünetben hatéves fiúgyerekek. Mit fog írni huszonhat évesen? Nem is mondanám el most itt. Egyre mélyebbre jut, süllyed minden. Ez csak egy adalék arra, hogy mikor, hogyan kezdődik el az egész. Úgy mennek már az iskolába, hogy nem egy hatéves gyereknek teljesen romlott a szíve. Felnőtteket megszégyenítő szavakat tud kiabálni egyik a másiknak. Mi jóra számíthatunk? Igazán semmire. Minden döbbenetes tempóban tart egyre lefelé.

Egyértelműen látni kell tehát, hogy nő a sötétség. Vajon van-e világosságunk nekünk, akikre Isten rábízta? Elmondjuk-e az evangéliumot? Vagy ma este, vagy holnap a családokban mit mondanak ötvenhat eseményeiről? Hitelesen, tisztán, a történelmi hűségnek megfelelően? Nem csak abból a szemszögből, ahogy egy-egy család átélte. Ilyen vagy olyan oldalról. Azt, ami az igazság volt? Ami abban a forradalomban tiszta, nemes és szép volt, ha lehet egyáltalán ilyet mondani, amikor ezrek, tízezrek haltak meg? De mégis volt egy ilyen oldala is. Miről és hogyan beszélünk mi? Átszövi ezt az eseményt is az evangélium, hogy miért engedte Isten? Miért volt az a sok nyomorúság és szenvedés a látszólag hiábavaló küzdelem? Vagy gondolatban legalább egy szál virágot oda teszünk a sírjukra azoknak a fiataloknak, akik az életüket föláldozták? Ezeket a dolgokat is érdemes végiggondolni. Mit akar tanítani nekünk Isten a történelem viharán, viharain keresztül?

Sokszor most is mondják, hogy nem kell ám politizálni, ha egy nemzet történelméről beszélünk az nem politizálás? El lehet hallgatni, ami történt? Ki lehet kerülni? Meg lehet kerülni, mint egy kellemetlen akadályt? Egyszer tisztán, világosan látni azt is, hogy szembe kell nézni mindazzal, ami a múltban volt. És ha azt átszövi Isten lelkének a világossága, akkor nincs olyan kérdés, amit az evangélium fényében nem lehet egy családi estén tisztességesen és becsületesen megbeszélni.

Figyeljük csak meg, amikor Jeremiás, Ézsiás, Ezsdrás, Pál népe állapotáról beszél, azt nem szőtte át nemcsak az evangélium, hanem a féltés, a szeretet? Nem tették egyértelműen felelőssé a királyokat és a vezetőket az ország állapotáért, a mindenkori királyokat? Hogyne tették volna. Akkor vágjuk ki ezeket a Szentírásból, mert a hívő ember nem politizál? Benne van világosan a Szentírásban. Felelősek vagyunk a népünk, országunk sorsáért és jövőjéért.

Amikor jönnek a viharok, akkor is, és amikor nincsen vihar, amikor csendes és békességes időszak van, és hirdethetjük az evangéliumot, és nyugodtan beszélgethetünk a munkahelyen arról, hogy kicsoda Jézus. Én még átéltem, hogy ez nem így volt. Külön pártbizottsági ülést hívtak össze, mert beszéltem az Isten szeretetéről a munkahelyen abban az időszakban. Külön berendeltek, és behívattak, hogy hogy mertem én, és így tovább és így tovább. És miért nem vagyok diplomatikusabb? Én még átéltem, amikor nem lehetett szabadon beszélni Isten szeretetéről. Mi tesszük ezt? Ki tudja, meddig lehet, s mikor jönnek olyan idők, ami kő kemény viharos idő, és nem lehet tovább, vagy nagyon kemény következménye lesz annak, ha ezt megtesszük.

A békességes, a csodás időszak után Jézus elküldi a tanítványokat a másik partra. És mit tesz? Fölmegy a hegyre imádkozni. Értük. Mert Ő már tudta, hogy mi jön rájuk. Ő tudta, hogy beülnek a hajóba, és jönnek a viharok, és olyan szél, és olyan hullámzás, amilyen régen nem volt azon a tavon. A tanítványok ott küszködnek hajnali három óra és hat óra között történt mindez. A legfélelmetesebb időszak egyébként. A sötét tavon, több méter magas hullámok között rettegő felnőtt férfiak. Semmilyen megoldást nem látnak, és nem tudnak. S kiderül, hogy a tanítványok életét sem kíméli meg Isten az ellenszéltől. Rájuk engedte a vihart.

Kiderül egy másik részből, egy kicsit előtte, hogy egyszer Jézus csendességet tervezett, szinte rátörték az ajtót az emberek, s azt olvassuk itt, hogy magához fogadta őket, s beszélt nekik örömmel az Isten országáról. S aztán tette, s fölment itt a hegyre, s elkezdett magánosan imádkozni.

Hogyan viseljük tehát azt, amikor olyasmi következik, amire nem gondolunk? Amikor a terveinket meg a vágyainkat megtámadják a viharok? Jézus világosan megmutatja. Ott könyörög az övéiért, miközben azok küzdenek. Csodálatos biztatás ez.

Eltelnek ezek az ünnepek, visszamegyünk a munkahelyünkre, vagy az iskolába, s folytatódik a küzdelem. Nem egy ember mondta el mostanában: olyan kilátástalan küzdelem a munkahelyén a létért való küzdelem, meg hogy elvégezhesse becsületesen csalás, hazugság, lopás nélkül a munkáját, hogy azt tegye, amit tennie kell, s megdolgozzon rendesen, hogy hagyják egyáltalán, hogy elvégezze becsületesen a munkáját. Abba készül ki, hogy ezt nem hagyják. Minden lefelé tart, és minden összeomlani látszik.

Jézus felkészít minket mindarra, ami jön. A Jelenések 17, 3-ban ezt írja János: ?A Lélek elvitt engem a pusztába, ahol láttam.? Hol volt akkor János? Patmosz szigetén, ami tulajdonképpen egy sziget sivatag, vagy egy sivatagos sziget. Ki hogy fogalmaz. Azon a szigeten semmi nincs. Kősivatag, kőrengeteg. Néhány barlang, egy-két pici kis faház, ahol van ivóvíz-forrás, egyébként sivatag. Azt írja János, hogy azon belül is kivitte őt lélekben Isten a sivatagba. Ott van száműzetésben. Látta a legsivárabb pusztaságot, és teljesen elszigetelt állapotba kerül. Miért? Mert ott mutat meg neki valami nagyon fontosat az Isten. Ha tovább olvassuk a 17. fejezetet, kiderül, hogy Jánosnak megmutatta, lélekbeli elragadtatásban, hogy a világ nagy birodalmai összedőlnek. De ezt csak Patmosz szigetén, és a sivatagban láthatta meg.

A légkondicionált barlangban, üdítő mellett, és legyezős lányok mellett nem látta volna meg azt, amit az Isten ott kijelentett neki. Vagyis úgy alakítja a körülményeket Isten, hogy János nem tudott másra figyelni, csak a kijelentésre.

Jött a vihar, a pusztaság, látszólag kilátástalan helyzet, s ott ért meg valami nagyon fontosat János. Azok a világhatalmak, köztük a római is, mert az is köztük van, amelyek annyira ellenére voltak az evangéliumnak, rövidesen elpusztulnak. Milyen fontos kijelentés. De ha nincs sivatag, úgy tűnik, nincs kijelentés.

Ha nincs vihar, akkor nem látják meg a tanítványok, hogy Jézus tud járni a tengeren is, a vízen is, viharos körülmények között is odamegy hozzájuk, és azt mondja nekik, hogy bízzatok, én vagyok, ne féljetek. Vagyis, hogy lehet viharok között is félelem nélkül élni.

Bizonyos körülmények között ezt ők nem látták volna meg. Szárazföldön, jól megrakott asztal mellett, miközben eszegetik a sült halat, amit halként délután kifogtak, ezt nem látták volna. De a viharos tengeren, félelem között, amibe beleengedi őket Isten, ha rájuk engedte. Ott meglátják a kenyérszaporítás csodája után azt is, hogy Jézus Úr a tengeren, meg a szélen is, meg a hullámokon is. Hogy Ő valóban az Isten Fia.

Vagyis, aki Krisztussal él, az vihar idején, meg teljes elszigeteltségben ? lásd sivatag ?, be tudja tölteni a küldetését, mert Jézus ott van vele.

A 105. Zsoltárban Józsefről ezt olvassuk, akit eladtak Egyiptomba a testvérei, lábát bilincsbe szorították, őt magát vasra verték, amíg amit mondott, be nem teljesedett, s az Úr szava igazolta őt. Milyen furcsa. József tulajdonképpen semmit nem követett el. A papa kedvence volt. Hát igen, ez nem volt helyes. Ő is rátett erre egy lapáttal, amikor az álmait mesélte a testvéreknek, meg a cifra ruha stb. De végül is ez azért nem volt olyan súlyú, hogy ezért tervezik a megölését, vagy hogy el kellett volna adni Egyiptomba. Mégis ráengedi Isten. Börtönbe kerül. Igazságtalanul megvádolják, hogy Potifárnét el akarja csábítani. Semmi nem volt igaz ebből. Elfelejtik, hogy szóljanak, és ott marad a börtönben még éveken át. De aztán Isten azt mondja, hogy elég. Vége a viharnak, eláll a szél, elcsitul a víz. József Egyiptom második ember lett a fáraó helyettese.

Eljön az a pont, amikor az Isten azt mondja, hogy elég volt a viharból. Most jön a szabadulás, mert én vagyok a Szabadító. Bízzatok, ne féljetek, én vagyok. Nagy biztatás lehet ez mindnyájunk számára ma este.

De valójában azért a viharok mérik a mi hitünket. Szélcsendes időben könnyű büszkélkedni azzal, hogy tudok én hajózni. De több méteres hullámok közepette, hajnali három és hat között, minden látható segítség nélkül már nem olyan vicces a helyzet. Ott már a tanítványok sem mondtak semmit, hogy mi régi hajósok vagyunk a szakmában. Kisujjunkban van az evezés. A félelemtől kiáltoztak, különösen, amikor Jézust meglátták.

Biztos, hogy nem gondoltak arra, hogy Jézus majd a víz tetején ment oda hozzájuk. De hát pont ezt akarta nekik elmagyarázni. Ezért küldi őket előre. Értsétek meg. Kenyérről folyik a szó, kenyérszaporításról. Úr vagyok a kenyér és a hal fölött. Tengerről van szó, viharról, nyomorúságról? A fölött is én vagyok az Úr. Nem értitek?

Egy másik helyen azt olvassuk, hogy nem értették, mert a szívük még mindig kemény volt. Nem értették. Ötezer embernek kenyér. Eláll a vihar, elcsendesíti a szeleket, és még mindig nem értik, mert a szívük kemény volt.

Ha Jézus nincs ott velük, és ha nincsen a vihar, azt nem csendesíti le, és ahogy írja az evangélista, nem tér vissza Péter és Jézus egymás kezét fogva a hajóba, amikor Péter süllyed, mert leveszi tekintetét Jézusról. Ha ez nincsen, akkor nem értik meg, hogy kicsoda valójában az Isten Fia.

Vihar és csendesség, próba és szabadítás. Az iskoláztatás része mindegyik. Ha mi meg akarjuk ezt kerülni, lehetséges. Mit mond Jézus? Aki nem rajtam keresztül megy be, az tolvaj és rabló. János 10. Meg lehet kerülni. Tolvaj és rabló. Kikerüli az oktatást, a tanítást, az iskolát. Meg lehet tenni.

Úgy is lehet ám érettségizni, hogy külön teremben, felügyelet nélkül. Volt erre példa nem régen. Sikerülhet így is. Hogy aztán mi marad meg abból tudásként, az egy másik kérdés. Hát nem a vizsga a lényeg. Nem? Hanem az, hogy a gyerek tudja azt az anyagot, és aztán tudja később használni. Én azért vagyok hálás a gimnáziumi tanáraimnak, nagyon keményen fogtak. Ahány német szót nem tudtunk, annyi egyes. De megtanultunk németül. S le tudtunk nyelvvizsgázni érettségi után nem sokkal. Mert keményen fogtak minket, és kinyomták belőlünk, és ránk kényszerítették, hogy tanuljuk meg a nyelvet. Igazuk volt. Nem volt örvendetes a prés. Lázadtunk is ellene, miközben belül tudtuk, hogy valahol igazuk van, és a mi javunkat szolgálják. Ki lehet kerülni mindent. Manapság ez is divat. Minden nehézséget elkerülni, mindenből kimenteni a gyerekeket, körülpárnázni őket. Jaj, nehogy elessenek. De sokszor csak abból tanul, hogy hazamegy, mint én a korcsolyázásból, kék-zöld foltokkal a homlokomon. Akkorákat estem. De megtanultam korcsolyázni. Nem megy másképp. Ha kikerüljük, nem tanuljuk meg. Isten ránk enged dolgokat, hogy megtanuljunk viharok, meg csendes időszakok közepette is élni. Miért? Mert a vihar meg a szél is engedelmeskednek neki. Csak addig tart, amíg Ő akarja. Olyan nagyszerű dolog ez. Ránk engedi, de nem pusztulunk bele.

Túlélték a tanítványok is. Azt írja az evangélista, hogy eljutottak Genezáret földjére. Oda indultak előre. Egyszer csak ott voltak. Véget ért a vihar, és ők eljutottak a túlsó partra. A hitnek azonban önmagában nincsen ereje. A hit forrása, ha valaki Jézusra néz, vele beszélget. Akkor ér valamit, akkor tudjuk használni, akkor van a javunkra, ha összeköttetésben áll szüntelenül Jézus Krisztussal. Aki magában kezd el bízni, az elmerül. Aki Jézusban bízik, az megáll a viharok idején is.

Kálvin János ezt írja: aki messze megy Istentől, s a saját útjára indul, az a körülmények alakulásából maga veszi majd észre, hogy mit jelent az Istentől rendelt határok túllépése. A körülmények alakulásából maga veszi észre, hogy mit jelent az Istentől rendelt határok túllépése.

Egyszer megkérdeztek egy pilótát, hogy hogyan boldogul a levegőben az utasszállítóval a ciklonok idején? Azt mondja, hogy nagyon egyszerű. Mi fölhasználjuk a tudásunknál fogva a ciklonok erejét is, mert mindig a szélére igyekszünk, és hol felemelkedünk, hol lesüllyedünk, ahogy a ciklon ereje változik. S azt mondta még: jövet, menet így csak viharok széle érint bennünket. Jövet, menet, Isten segítségével csak a viharok széle érint minket.

A 139. zsoltárban azt olvassuk: Elöl, hátul körülzártál engem, fölöttem tartod kezedet. Elöl, hátul körülzártál, fölöttem tartod kezedet. Micsoda bíztatás? Nem? A bezártság az nem mindig jó érzés. Na, de ha az Isten keze vesz körül, mitől kellene félni?

Mivel fejeződik be? Átérnek a túlsó partra, és azt mondják: Valóban Isten Fia vagy. Mi eljutottunk már ide? Mert egyszer eljutunk majd a túlsó partra. Ha ez a hitvallás van a szívünkben, hogy Jézus az értünk megfeszített Isten Fia, akkor rendben van minden. Addig meg vannak viharok. Túl fogjuk élni. Nem könnyű. Van, amikor nehezen, van, amikor könnyebben, de körülzár minket. Mögöttünk, előttünk, fölöttünk tartja az Ő átszögezett kezét. Jönnek a viharok, és Ő megtart. Ott van a szívünkben ez a hitvallás? Valóban az Isten Fia vagy, Jézus!

S így folytatja a zsoltáros: aki kivon minket a pusztulás verméből. Lehet, hogy beleesünk, mert ez ezt jelenti, hogy kivon. Ez azt jelenti, hogy benne vagyunk. De kivon minket a pusztulás verméből. Nem hagy elpusztulni. Nem hagy elkárhozni. Megtart, megerősít a viharok idején is, és az Ő átszögezett keze körülvesz minket.

---

Imádkozzunk!

Köszönjük neked mindazt, Urunk, amit már átélhettünk a te kegyelmedből, és mégsem pusztultunk bele, hanem megtartottál minket, meg a szeretteinket is ezen a mai napon is.

Köszönjük, hogy ma is meleg lakásba mehetünk haza, s nincsen lövöldözés, és nem kell menekülnünk, meg fedezéket keresni. S nem kell gyászolnunk és leroskadnunk a lelőtt gyerekeink mellé. Köszönjük, Istenünk, hogy irgalmasan cselekszel velünk, s talán most olyan nagyon nagy vihar sincs. Vagy ha van is, tudhatjuk, hogy te ott vagy, s körülzársz minket a te kezeddel, s nem engedsz minket abban sem mélyebbre, mint ahogy arra szükségünk van.

Áldunk és dicsőítünk ezért. És kérünk, Urunk, arra, hogy hadd tudjuk elmondani ezt minél több embernek, hogy te valóban az Isten Fia vagy, aki meghaltál értünk.

Köszönjük, Urunk, hogy nekünk már nem kell bűneink miatt meghalni. Te vagy a Szabadító, a szabadulás Istene. Maradj velünk, kérünk. Áldj meg bennünket.

Könyörgünk ezért az országért is, meg a szétszóratásban, megcsonkítva élő magyarságért, Urunk, akiket elszakítottak tőlünk erőszakkal. Könyörgünk értük is, Urunk, a megpróbáltatásaikért. Csak azért, hogy a nyelvüket használják szabadon. Így kérünk, őrizd, védd őket is. És kérünk, Urunk, tégy csodát ezzel a nemzettel, hogy felemelhessük a fejünket, hogy hihessenek minél többen benned, hogy egyre többen hozzád forduljanak, és elinduljunk a felemelkedés útján.

Köszönjük, Urunk, hogy a beléd vetett reménység ebben a tekintetben sem szégyenít meg minket.

Ámen.